Györgyi Gábor: Biciklitúra Amerikában: Sziklás-hegységben és Hawaii szigetén: 2. nap: Boulder - Lyons - Estes park - Trail ridge road - Timber Creek camping
GYÖRGYI GÁBOR
Biciklitúra Amerikában: a Vadnyugaton, a Sziklás-hegységben és Hawaii szigetén, többek közt a világ legnehezebb emelkedőjén 2016. aug.: 1559 km + 23705 m szintemelkedés
Amerikai idő szerint 7 óra (magyar idő szerint 15 óra) tájban szép napsütéses időre, igazán klassz, irigylésre méltó környéken – mobilom ébresztésére keltem: háborítatlan utca, fél kilométerre egy, Sziklás-hegységre nyíló tóparttól. Már az utcából is videóval a kezemben gurultam ki, annyira elvarázsolt. Tóparti filmezést követően pár km során érkeztem Boulderbe, ám a központot kihagyva, inkább a város szélén hajtottam a főút felé. Boulder (1655 m) Colorado állam 11. legnépesebb városa (lakosság: szűk 100.000 ember). A Sziklás-hegység lábánál fekszik, Denvertől légvonalban 40 km-re ÉNY felé. Boulderben található Colorado legnagyobb egyeteme, nem véletlen mondják egyetemi városnak. Ezentúl Boulder az egészség, jólét, életminőség, oktatás és művészet terén gyakran kap magas, kiváló értékelést.
A hegység oldalában Lyons felé vezetett az utam. Errefelé több helyi bringással is találkoztam, sőt – mint feltűnt – helyi teljesítménytúra volt éppen. Teljesen meglepett az is, mikor egy öt fős női bringás csapattal futottam össze; ilyenhez Magyarországon még nem volt szerencsém.
Lyonsban egy pékségben bevásároltam, bekaptam pár falatot, majd a folytatásban megkezdtem a Sziklás-hegységbe vezető utam: meleg, száraz, lankás, majd közepesen meredek völgyben pedáloztam 2000 m fölé; megjelentek az első amerikai jellegzetességek, mint pl. ranch, út szélére kitett, fimekben sokat látott postaládák, stb.
A kezdeti km-eken még jellegzetes amerikai kamiont is láttam, későbbről nem rémlik teherforgalom. Egy pár km-es gyors lejtőn 2 óra tájban érkeztem meg Estes Park (2293 m) turistaközponthoz, mely előtt egy tóparton szépen kiépített bringaútnak örülhettem. A városban egy padot találva alaposan „be kellett kajálnom”, hiszen a Trail Ridge road 1500 m szintemelkedésű, 3713 m-es magasságig vezető kaptatója következett. Falatozás közben szemben country zene szólt.
A Trail ridge road az Egyesült Államok legmagasabbra érő folytonosan vezető aszfaltútja (hülye fordítás ez így, de valójában azt jelenti, hogy maga a hágó ugyan nem 3711 m-en van, de a legmagasabb pontja (ami nem hágó), az magasabb, mint az USA legmagasabb aszfaltos hágóútja), egyúttal gyönyörű panorámaút. Azért is került be a tervbe, mert kifejezetten a szép coloradoi hegyi utak közé sorolják, amit egy-két megosztott képen is láttam; emellett persze a magasság is motivált: ha valami magasra vezet és a legszebb környéki utak közt említik, akkor azt feltétlen útba kell ejteni! – véltem.
A Trail ridge road fizetőút. Ilyenek az Alpokban is vannak, ám itt, Amerikában az volt a különbség, hogy Európával szemben a kerékpárosnak is fizetni kellett az úthasználatért: 10 dollárt, azonban a szolgáltatás bőven elmaradt európai hegyi utakon tapasztalhatótól. Noha időnként vannak az út mentén kiépített parkolók, pihenőhelyek, mégsem az európai szinthez szokott támogatást nyújtják az utazónak: leginkább a vízvételi helyeket hiányoltam. Itt-ott talán térkép is akadt, illetve két alkalommal WC is (az USÁ-ban több hegyi úton hiába van WC, gyakran azok csak ún. – jól kiépített – pottyantós WC-k), ám ezeknél sem volt víztöltési lehetőség; morogtam is magamban: „Hja persze, az autósok a kocsiban viszik magukkal a folyadékot és ezt is várják el az arra járóktól, hisz szemetesből sem volt sok, sőt ! Az a kép állt össze: „-Utazó, kedves, hozz magaddal folyadékot és a szemetedet is vidd magaddal!”
Szép idő volt, időnként klassz fények, a táj is megkapó. Még az emelkedő alsó részén ért kellemes meglepetés, mikor egy autó lelassított és magyarul üdvözöltek illetve váltottunk pár mondatot. A magyar mezem vették észre!
Először a 4346 m magas Long peakre nyíló kilátást adó parkolónál gyönyörködtem hosszabban (1/4 5 tájban). Élveztem a tekerést, az újszerű, Sziklás hegységre jellemzőbb „tágasabb” tájat: míg az Alpokban „szűkebb”ek a völgyek, kisebbek a hegyek közti mezők, addig a Sziklás-hegységben szélesebbek a völgyek, a hegyek pedig jobban elterpeszkednek.
Amerikai filmekben korábban mindig nagynak tűntek az ottani fenyőfák: ezt most saját szememmel láthattam: valóban magasabbak az amerikai fenyők, ám sajnos sok volt a beteg közülük.
Naplemente közeledett már (19:20- ) , mikor a Rainbow Curve-nél (3301 m) komoly pakolóba értem; lassan elő kellett készíteni a fejlámpát is, hogy majd ne sötétben kelljen kutatni. Ekkor alul még mindig rövid bringásnadrág, felül is csak egy hosszúujjú felső volt rajtam (a mez fölött). Nem szórakoztam el az időt, mégis úgy alakult, hogy sajnos nem sikerült világosban a tetőre érni. 3000 m felett mind jobban éreztem a magasságot, sőt, talán 3300 m felett gyakrabban kellett megállnom szusszanni. Morfondíroztam, hogy vajon a sietés miatti esetleges hiányos étkezés, energiautánpótlás miatt nem úgy megy, mint szeretném, vagy a magasság és oxigénhiány miatt.
Pár nap múlva arra jutottam: valószínűleg mindkettő benne volt, noha nem éreztem, hogy ne ettem volna eleget, de talán a magasság miatt a szervezet kevesebbet hasznosított az energiaforrásból, mint alacsonyabb régióban. Kb. 3400 métertől már teljes sötétben hajtottam, néha lankásan, néha „rendes” emelkedőn, immár a hegység déli oldalára nyílt „kilátás” – már amit Holdfénynél láttam. Sajnáltam, hogy nem láthattam világossal, de korábban nem nagyon indulhattam, sokkal jobban meg nem siethettem korábban sem, hiszen nem időfutamozni, hanem élvezetes túrabringázni jöttem az Államokba. 3400 m felett járva eszembe is jutott: immár olyan magasan járok, mint még sosem tettem bringával (és gyalog sem), ráadásul mindenz málhával terhelt túrabringával :) Egészen eddig a 2012-es andalúziai túrámon (kétszer is) felkeresett hegy, a Pico Veleta (3394 ) útja volt a legmagasabb: oda vezet Európa legmagasabban végződő aszfaltútja (kb. 3300 m-en ér véget a burkolat). Most, 2017 elején - a túrabeszámoló írásakor tűnik csak fel: pontosan 4 évvel később döntöttem meg 2012.08.13-i málhás bringás magassági rekordom: 2016.08.13-án. :)
Ahogy egymagamban, fejlámpa-fénynél tekertem, váratlanul egy autó állt meg és arról érdeklődött, hogy nincs-e bajom, van-e elég innivalóm, stb. Újabb kellemes meglepetés; eddig igazán pozitív élményt okoztak az amerikaiak. Kisebb hullámzás után végül 22:35 körül értem el a Trail ridge road tetőpontját (3713 m); nem volt már meleg. A magasságtáblánál – hogy jól látszódjon minden – jó párat kellett fotóznom, mire sikerrel jártam. Alaposan beöltöztem, majd jöhetett a hosszú lejtő, mely során – bizony időnként nagyon dolgoznom kellett azon, hogy ébren maradjak. Sajnos a túra során többször is voltak olyan unalmas, sötétben megtett lejtők, ahol erősen küzdhettem az álmossággal. Jól jött, mikor a meredekebb (5-7%-os) részt magam mögött hagyva, a lassan múló kilométerek során az út mentén egy szarvast vettem észre. Nem is ijedt meg, így nem hogy megálltam, de még közelebb is merészkedtem hozzá, hogy lefotózhassam.
Későre járt már, így végül nem sokkal éjfél előtt úgy döntöttem: mégsem hajtok még akár ¾ órát a belőtt kempingig, hanem megpróbálkozom a korábbival, ami utamba esett. Reggel óta 130 km-t és 2855 méter szintemelkedést hajtottam, 3000 m fölött mind jobban lassító, mind nehezebb tekerést okozó oxigénhiány mellett. Első teljes napomon, akklimatizációs napon elég volt ennyi.
Az amerikai kempingek az európaiaktól eltérőek alaposan kiépített helyekkel, minden sátor- / lakóautóhelyhez padokkal, asztalokkal, gyakran tűzrakóhellyel rendelkeznek, ám ez azt is jelenti, hogy nem úgy néz ki a dolog, hogy a turista azt mondhatná, hogy „a füves területen csak akad még egy hely nekem”. Hiába férne el az adott kempingben 200 lakóautó, sátor, ha 80 kiépített hely van, akkor ha azok mind beteltek, akkor nincs lehetőség a kempingben megszállni. Kb. ½ órát bolyongtam a kempingben, mire végre akadt egy hely; és újabb negyed órát bóklásztam, mire kiderült: a kempingben nincs zuhanyzó. Máig sem értem, de úgy rémlik, más kempingekben is előfordul ilyen. A mosdónál megmosdottam, majd újfent nem számíthattam hosszú éjre. Másnap, augusztus 14-én a nap első felében csak enyhe hullámzás, inkább vonulás várt rám, majd Winter Park üdülőtelepülés után, a nap végén a 3446 m magas Berthoud pass, az e napinál legalább egy picivel jobban akklimatizálódva.
Hilo - Mauna Kea (4192 - 4205 m) VIDEÓM: a világ legnehezebb emelkedője
1. nap
3. nap: Winter Park - 
Kanári szigetek
