2016. június 4-5. Mátra 115: első 100 km-nél hosszabb terepfutásom

Június 4-én reggel 7 órakor Kisnánán kb. 200 túrázó / terepfutó közt vártam, hogy elrajtoljak első 100 km feletti terepfutóversenyemre (Mátra 115), majd bő 24 óra múlva belépjek a 100 km-nél hosszabb távú versenyen is célba ért terepfutók táborába. Egy hónappal korábban még azt sem tudtam, hogy részt veszek majd ezen a közösségi teljesítménytúrán…

Előzmények, bevezetés

Több hónapnyi edzés, fokozatosan nehezedő terepfutások megkoronázásaként 2016. május 7-én La Palma szigetén hatalmas örömmel, boldogsággal értem célba a Skyrunning World Series versenysorozatba tartozó ultramarathonon, a Transvulcania ultra trailen (74 km + 4350 m szint föl, 4057 m szint le). Ez a verseny bakancslistámon szerepelt kb. másfél éve; úgy véltem - és tartom most is – hogy számomra nem létezik ennél csodásabb útvonalú terepfutóverseny: óceánpartról vulkánokon, vad hegygerinceken, felhők fölött futva 2426 m-re, majd vissza az óceánhoz és még egy kis meredek emelkedő, valamint feledhetetlen befutó a végére.
A Transvulcania - hullámvölgy nélküli, életre szóló élményt adó - teljesítését követően napokon belül felütötte a fejét a gondolat, hogy ha már ennyire problémamentesen sikerült a 74 km-es, igazán komolynak tartott verseny, akkor mielőbb hadd kerülhessek be a 100 km felettit is teljesített terepfutók táborába. A szóba jöhető versenyek közt találtam rá a június elején megrendezésre kerülő / került Mátra 115 közösségi teljesítménytúrára, amit – ahogy mondják – a túrázók és terepfutók szerveznek maguknak. 2015-ben ez volt ez év legkedveltebb teljesítménytúrája. 2016-os résztávjai közül a 107 és 127 km-es is megfelelt a 100 km-nél hosszabb táv kívánalmainak, emellett pedig a jó sok szintemelkedés azonnal komoly motivációt jelentett. Ezelőtt a La palmai-i 74 km volt a leghosszabb terepfutásom, így meg sem fordult a fejemben a 127 km-es táv. Nevezés után néhány nappal jöttem rá, hogy a 127 km-es távra jutó 6550 m szintemelkedés teljesítésével érdemi lépést tehetnék a – Transvulcania után kitalált - másik célom / céljaim felé: terepfutásokon is szeretném elérni a bringás kihívásokon teljesített nagyobb szintemelkedéseim, azaz pl. a Mont Ventoux ütődöttek klubjának 4 emelkedős verziója teljesítésekor elért 6126 métert, a Monte Grappa challange napján, kb. 22 óra alatt – 261 km-re - tekert 7241 métert, a Brevetto Brenta-Ortles alkalmával bringával 387 km-re teljesített 8424 métert, végül pedig a Valtellina Extreme Brevet teljesítésekor hajtott 9124 méter szintemelkedést.
Bringával az ember lábai jól elpihengethetnek a lejtőn, ám futásnál a teljes futásidő alatt dolgoznak az izmok ! A kerékpáros ultra kihívások is kemények voltak, ám a terepfutások világába csöppenve, ezeket még komolyabbaknak, még nagyobb kihívásnak tartom (feltéve, ha az ember valóban igyekszik a legtöbbet futni és minimálisra csökkenteni a sima – tempós – gyaloglás idejét.). Hosszú terepfutásaimon persze az átlagpulzus és kcal adataim is magasabban alakulnak.

Mátra 115 közösségi teljesítménytúra és terepfutás

Június 5-én reggel (kb. 4,5 óra mély és kb. másfél óra félálomban „történt” alvás után) 127 km + 6550 m szintemelkedés futva-gyalogolva történő teljesítésére készültem. Nehéz volt célul kitűzött teljesítési időt meghatározni, de végül – kicsit túlzottan optimistán és elszámolva - kb. 22 órán belüli célba érést számoltam (talán azzal vettem túl naívan a dolgot, hogy azt gondoltam, hogy ha egy 6-10-15 órás nappali versenyen 6 km/ó-s tempót tudok teljesíteni, azt éjjel is tartani fogom).
A Gyöngyösön át Kisnánára tartó különbuszon reggeli közben természetesen eszembe jutottak a 4 héttel korábbi Transvulcania hajnali emlékei is: La Palmán is hasonló módon különbusz vitt a rajthoz, igaz még sötétben, hajnali fél 4 után. Kisnánán a rajtcsomagban kellemes meglepetést okozott az élénk színű teljesítői futómez, rajta a leghosszabb táv adataival: 127 km + 6550 m szintemelkedés. Ez is arra motivált, hogy valóban a leghosszabb távot teljesítsem.
7 órakor napsütéses, kellemes futóidőben vágott neki a kb. 250 fős mezőny a Mátra 115 különböző távjainak. Az első 2 km még nem volt élmény, utána értünk csak erdőbe és ott kerültem váratlanul a legnevesebb magyar terepfutó kihívás (A Kör) háromszoros teljesítője, Csipi mögé. Érdekes volt tapasztalni, hogy milyen tempóval fut: az erdőben talán 1 km-en át tudtam tartani a hozzá hasonlók tempóját, majd elengedtem…. fokozatosan távolodtak az erdészeti úton (bár Oroszlánvárig mindössze 2 perccel maradtam el tőle) . „-Vajon a Kör teljesítése során ehhez képest milyen tempóval futott ?” – merült fel bennem.
Talán fél óra után már mindenki a saját tempójában, nála gyorsabbak mögött és valamivel lassabbak előtt futott… (kivételek akadtak persze). Tavaly a Mátrabérc oroszlánvári frissítője a földutas keresztezésnél volt, ezúttal semmi… Jött az ismerős meredek, majd nemsokára az első M115-os jellegű frissítő és ellenőrzőpont: először a mobilos leolvasás ( ami által ismerősök élőben is követhették a haladásunkat), majd a pecsételés, végül pedig a finomságok (sütik már itt is), folyadékpótlás és víztöltés. Picit fotóztam, filmeztem is; meglepett, hogy több olyan futó is utánam érkezett a frissítőhöz, akik várhatóan a célban előttem végeznek majd, pl. Boncsér Zoli, vagy az egyik legjobb női futó, Szabó Juci is. Úgy tűnt, hogy ezek szerint fölfelé valóban nem megyek rosszul.  … és valóban órákkal előttem értek célba.
Kékes felé haladva időnként lejtők is akadtak, majd hegyoldali ösvény, később picit felhőpamacsok is szálltak körülöttünk. Néha filmeztem csak és fotó sem sok készült, így Kékestetőre is igazán jó idővel, (9 óra 27-kor), 27. helyen érkeztem, kb. 18 perccel ütemtervemen belül. A 2015-ös Mátrabércen – bár 3 km-rel hosszabb távot – de bő 3 óra alatt abszolváltam (akkor még nem GoPro-val filmeztem). Ez volt az utolsó pont, ahová meglepetésemre a későbbi női győztes, és magyar válogatott, Szimandl Anita picivel mögöttem ért még fel (a célba már órákkal előttem  ). Falatoztam kicsit, ezúttal szendvicset is (talán 10 percet tölthettem fent), majd következett a Parádsasvárra vezető – Szimpla élményről is ismerős lejtő. Nem robogtam: kényelmesen - és térdeimre is vigyázva - kocogtam a kellemes futóidőben. Talán két helyen bizonytalan voltam, hogy merre-tovább, ám rögtön jött mögöttem futó, aki egyből tudta az utat, így nem kellett térképet elővennem.
Parádsasvárra érve a frissítő nem ott volt, ahol a Szimpla élményen, hanem bent a faluban (10:34-től; 40. hely). A lankásan-közepesen emelkedős aszfalton igyekeztem minél többet futni, vissza is előztem pár embert (, akik persze a hosszabb energia-bevitelem miatt újra elém is kerültek). Itt is sok finomság várt ránk: minden mi szem-szájnak ingere . Galyatető komoly emelkedője előtt jónak láttam szendvicset is enni, valamint bevettem az első adat só- és magnéziumtablettát. Kb. 20 perces időzésem alatt 34-35-en érkeztek (ellenőrzőpont adatokból látni) és jó részük előttem indult tovább. Kocogva hagytam el a települést, majd lankás részt követő igencsak meredeken megelőztem egy fiatal szegedi srácokból és egy középkorú férfiból álló társaságot. Tudtam, hogy nem ez Galyavár emelkedője, mégis igencsak meredek volt; gondoltam is: vajon miért Galyavár a „legendás kaptató” és nem ez ?
11:44-kor – 43. helyen - értem fel Galyatetőre, ahol a finomságokon túl leves is fogadta a résztvevőket. Elégséges energiautánpótlás miatt ekkorra már „feléltem” az ütemtervemhez képesti időelőnyöm, ám ez nem sokat számított, hiszen nem igazán vettem szigorúan. Inkább iránymutatás céljából készült az ütemterv. A Galya északi lábánál fekvő Mátraalmás felé kocogva elég volt épp csak egy picit nem figyelnem az előttem futókra, máris tanakodhattam az elágazásnál: merre tovább ? A jelzés kicsit félrevezetett volna, de köszönhetően egy arra sétáló srác segítségének ezúttal sem kellett elővennem a Mátra térképem. Ereszkedés közben Lőrincz Olivérékkel találkoztam, aki sorra megörökítette a résztvevőket  Köszi !
A földúton egy kis figyelmetlenségem miatt sikerült elveszítenem a jelzést, ez pedig a kerülővel kb. 10 perc időveszteséget jelentett. A meredeken ereszkedő földút alján erdészeti aszfaltút futott keresztbe, ám a következő futóval együtt, a térkép ellenére sem láttuk a túloldali folytatást. Újabb résztvevőket bevárva végül sikerült megtalálni a jelzések folytatását. A meredek földútról hajszállal fentebb enyhén balra kellett volna fordulni és azon út valóban jó irányban keresztezte az aszfaltutat. A két eltévedés kb. 13-15 percembe (és plusz 1 km-be) került; Mátraalmásra (34,8 km + 2060 m szint föl) már a 75. helyen érkeztem meg (12:42-kor); 13 perc különbség itt 12 helyet jelentett; magyarán a galyai frissítőn töltött idő is „hátrébb vetett”. 7-8 perc időzés után következhetett az újabb galyai meredek kaptató, benne a neves Galyavárral. Kíváncsi voltam, vajon mennyire nehéz a Vadálló kövekhez képest. Hasonlóan meredek volt, néhol figyelni kellett, hogy ne csússzon meg az ember, de mindössze 90 m szintkülönbség volt az extrém meredek rész. Hogy őszinte legyek, az előző galyai kaptató összességében talán nehezebb volt. Galyavár tetején titkos ellenőrzőponton kaptunk pecsétet, majd hamarosan ismét (13:34-től min. 10 perc) a galyatetői frissítőn (hivatalosan 38,7 km + 2494 m szint) táplálkozhattunk a sok finomságból, ahová időközben már sok túrázó is felért.
Fokozatosan ritkult a mezőny; Mátraháza felé - időnként lankás lejtőn kocogva - néha akár fél – 1 km-en át embert sem lehetett látni. A lejtőn szinte végig futottam, onnan aztán meglepett, hogy mennyit kellett még fölfelé menni, hogy – 15:02-kor - felérhessek Mátraházára (hivatalosan 47,4 km + 2861 m). Nagyon klassz volt az épület ablakán látni a teljes Mátra 115 (127 km) szintdiagramját: komoly kihívás! Érdekesség, hogy ezen a frissítőállomáson találkoztam olyanokkal, akikkel – ekkor persze még nem tudtam - másnap reggel nem sok különbséggel értünk célba. Ehhez kellett persze későbbi nagy eltévedésem, valamint kb. 110km után a vízhólyagok miatti lassulás. Talán épp a korábbi energiák fogytak el, vagy más okból, de Mátraházán nem volt elég pár perc frissítés; megint kellett szendvics is + a szokásos banán, süti, stb, ráadásul tudtam, hogy a közeli Lajosháza után hosszú kaptató vár rám Mátraszentimréig. A mosdót is meglátogattam (mázli, hogy az egész túrán mindig épp a megfelelő helyeken akadt mosdó), így összesen tán 25 percet is időztem .
Magam körül csak messzi távolban láttam futót, míg leértem Lajosházáig (15:49 - kb. 16:00), ahol regisztrálás után épp csak bekaptam pár falatot, körbevideóztam és már indultam is tovább. Nem örültem neki, hogy a táv kb. 40%-ánál, friss lábakkal is már fél óra hátrányba kerültem ütemtervemhez képest, ezért is törekedtem rá, hogy a következő hosszú lankás szakaszt minél nagyobb arányban fussam. Az elején elhagytam 2 résztvevőt, utána hosszan magamban haladtam, majd a Mátraszentimre előtt talán 2 km-rel több futó is látómezőmbe került, további kedvet adva a tempó növeléshez. Míg nagy részük gyalogolt, frissen, motiváltan futottam el mellettük. Lajosháza és Mátraszentimre (utóbbi hivatalosan 60,4 km + 3407 m-nél ) közt a 83.-ról a 73. helyre léptem előre, saját ütemtervemhez képesti időhátrányom 21 percre csökkentettem. Újabb 10 perces időzés, falatozás (később újabb félreállás), miközben megint elém kerültek páran. Egyik ruhadarabom már annyira kidörzsölt, hogy egy szokatlan megoldással élve voltam kénytelen folytatni utamat, hogy ne sebesítsen tovább .
Mátraszentistvánnál klassz fények közepette mutatták magukat a hegyek, majd egy nem túl maradandó, néhol túlzottan köves lejtő vezetett Szorospatakig (67,5 km + 3564 m szint): újabb frissítő és egy jópofa, motiváló tábla: Mátra 115 – hard attack ! „-Ez az! Valóban igazán komoly és motiváló kihíváson vettem részt!”
Megint időztem vagy 12 percet (18:21-től) és újabb adag magnéziummal és 2 sótablettával támogattam izmaimat. A rajt óta, bruttó időt tekintve szinte hajszálra megvolt még a 6 km/ó-s átlagom (eltévedéses távval együtt meg is volt), ami azt jelentette, hogy még a Csanya féle terepfutás rendezvények szigorú szintidejei szerint is terepfutásként értékelhető. Persze ahogy pár hete / egy hónapja a terepfutás csoportban felmerült, a terepfutók akkor tartanak egy teljesítést terepfutásnak, ha legalább a táv fele során valóban fut az ember. Ez bőven így volt, hiszen a lejtőkön, síkon mindig futottam, emellett a nem meredek kaptatókon is igyekeztem. Mindezt persze nettó futóidőm is mutatja, hiszen Szorospatakig a 11 óra 21 perces bruttó időköz képest kb. 9:07-es nettó idő alatt futottam, tettem meg az eltévedéseimmel együtt 69 km-es távot; ez a nettó idővel kalkulálva 7,6 km/ó-t jelent meredek hegyi terepen.
Következett a brutál meredeken végződő Ágasvár kaptatója. Miközben a turistaház felé haladva égzengés fenyegetett a Cserhát felől, fölöttünk még kék volt az ég; csak a felhő szélét láttuk. Úgy éreztem, nem fogunk megázni. A turistaházban a szervezők finom pizzával és rizskoch-hal okoztak kellemes meglepetést, ám – többekkel együtt - előbb a csúcs meghódítása mellett döntöttem. Kifejezetten szeretem az emelkedőket, de Ágasvár kaptatója a kivételek közé tartozik: az extrémen meredek, poros ösvény fölfelé és lefelé is csúszik; lefelé kifejezetten óvatosan ereszkedtem. A csúcson újabb pecsét került az ellenőrzőlapra, egyúttal megnézhettük a Cserhát északi hegyei fölött zuhogó eső felhőből lefelé „nyúló” nyúlványát.
Az ágasvári turistaháznál az idővel nem törődve töltöttem fel energiaraktáraimat: az elsődleges az volt, hogy a túra sok sütije közt kivételt jelentő, nagyon finom rizskochból és pizzából alaposan feltöltekezzem. Kis videózás után talán ¾ 8 körül hagytam el az épületet.
Egy sráccal együtt indultunk tovább, ám míg én kocogósra fogtam, ő nem. A patakvölgyben gondtalanul futottam és vártam a Fallóskútra vezető ösvény leágazását, amikoris egy idő után enyhe aggodalom ütötte fel a fejét: nyoma veszett a jelzéseknek. Sikerült túlfutnom és a visszaút miatt is újabb perceket veszítenem (összesen min. 1-1,5 km plusz). Tanulság: legközelebb talán célszerű odafigyelni arra, amikor úgy írják az útvonalleírásban, hogy X km-nél kell letérni. Figyelni kell az előző ponttól számolt távolságot.
Fallóskút felé gond nélkül haladtam, kezemben volt a szervezők térképe (sajnos az útvonalleírás csak a táskámban) és talán a Mátra turistatérkép is, ám aztán 640 m magasan – szalagozást meglátva - sikerült rossz útra térnem . (Utólag szűrtem le: el kellett volna olvasnom a részletes útvonal-leírást!) Mivel a Mátra 115 térképe errefelé egy szakaszon jelölt szalagozást, nem látszott más lehetőség, így követtem a szalagozást (noha néha elég ritkán követték egymást), mígnem kb. 1,5 km múlva egy visszafelé jövő sráccal találkoztam össze. Megvitattuk a lehetőségeket, én amondó voltam, hogy: jó irányba halad az út, szó is volt szalagozásról, más lehetőséget nem láttam, így folytatom erre az utat. Az idő múlásával mind inkább sejtettem, hogy nem ez a szervezők által megadott út, mégis nem láttam értelmét a visszafordulásnak, mert úgy véltem, nem találnánk meg a helyes utat, erről viszont – a térkép alapján – már tudtam, hogy Mátrakeresztesre visz le. Lankásan ereszkedett csak, múltak a percek, mind bosszúsabb voltam! A patakhoz leérve ideiglenes futótársam úgy érezte, hogy jártunk már ott… picit odébb meg is látta a már fejlámpákkal érkező embereket. Ott tértek le Fallóskút felé. Ő csatlakozott hozzájuk és úgy tűnt, újra felkapaszkodik, én viszont a sötét elől robogtam Mátrakeresztes felé. Fejlámpám ugyanis a rajttól a Hidegkúti turistaházhoz küldtem, ám az eltévedés következtében úgy sötétedett rám, hogy nem volt lámpám.
Mátrakeresztesről (nekem 88-89 km, miközben az útvonal szerint a futók már 82 km előtt a Hidegkúti turistaházig is eljutnak) hívtam fel a szervezőt, hogy megérdeklődjem, hogy mit tegyek, ugyanis volt egy félelmem, hogy esetleg Fallóskúton volt titkos ellenőrzőpont (Ágasváron mondták, hogy a következő ellenőrzőpont Fallóskút, de a pecsételőlapon nem volt rubrika neki). A szervezővel beszélve elmondtam, hogy eltévedésem nagyon Fallóskút előtt történhetett, kerülőm miatt plusz 7 km-t futottam és meg is ígértem, hogy elküldöm a GPS track-et, hogy lássa, valóban ott jártam Fallóskút szélén. Szerencsére azt a választ kaptam, hogy így is elfogadható lesz a teljesítésem; megnyugodhattam. Az esetből tanulva ekkortól persze már végig kezemben maradt a szöveges útvonalleírás 
Mátrakeresztesen kocogva haladtam felfelé és kerestem a szöveg szerinti leágazást…. hiába. Falu végétől visszafordulás, újabb keresgélés….. majd egy helyi embertől kértem segítséget. Hiába mondtam a leírás szerinti utcanevet, nem ugrott be neki, azonban felajánlotta, hogy a 30 méterre levő házánál cipőt cserél, majd segít megkeresni a Hidegkúti turistaházhoz induló ösvényt. A falu vége felé egy helyi házaspárba futottunk bele, akik egyből tudták, hol kell keresni a Körtvélyes utcát: a kocsiút szerinti falu vége valójában csak akkor a falu vége, ha a „főúton” jár az ember, ám fentről, Fallóskút felől az ösvény a főút melletti mellékút menti házak közt érkezett; ezen a településrészen kellett keresni a Körtvélyes utcát. Meg is lett  Szerencsére tán egy percet sem kellett várnom egy lámpával érkező résztvevőre, akihez csatlakozva, együtt kezdtük meg a turistaházhoz vezető 2,6 km-es emelkedőt. Az ő fejlámpája simán elég volt kettőnknek is; talán két-három helyen kellett, hogy várjon picit és külön világítson a lábam elé.
22:16-ra értünk fel a Hidegkúti turistaházhoz (hivatalosan 81,8 km + 4509 m), ahol kis keresgéléssel meg is lett az odaküldött csomagom, benne pár géllel, fejlámpámmal valamint plusz tartalék elemekkel (nem volt rájuk szükség; a Geonature lámpa 5 órán át megfelelő fényt adott). Ami az eltévedésem, majd a mátrakeresztesi útvonalkeresést illeti, úgy számoltam, hogy kb. egy órát veszítettem . Bekaptam pár falatot, sütit, megtöltöttem egyik softflask-om és talán negyed óra időzés után, néhány túrázó nyomába eredve nekivágtam a sötét erdőnek. A jóformán sík erdészeti út hamar futásra ösztönzött. A nagyparlagi elágazásnál (23 óra) gyors pecsételés, kis vízpótlás (erre mindig figyeltem), majd cipőürítés következett, aztán irány tovább . Egy ideig még könnyű terepen, patak közelében vezetett az út, majd a legutóbbi ellenőrzőponton említettek szerint megérkeztem a vadetetőhöz, ahol éles visszafordulást követően tértünk rá a Muzslára vezető meredekre; véget ért a kocogás. A kaptató alsó része egy patak mentén vezetett, sorra kereszteztük a vízfolyást. Mikor már azt hittem, végre nem kell tovább köveken figyelve átlépkedni a patakot, még mindig újabb következett. Egy kis figyelmetlenségemnél, bizonytalanságomnál a mögöttem lendületesen gyalogló fiúk egyike elém került, ami tulajdonképpen jól is jött: sokkal könnyebb az utat jól ismerő résztvevőt követni, mint mindig a jelzést figyelni. Erős tempóval haladtunk felfelé, a végére kezdtem is érezni, hogy bizony jó lesz felérni, mert fogynak az energiáim … Pár km hosszú meredek szakaszt és egy rövid lankásat követően éjféltájt értünk a Muzsla csúcsára: hivatalosan 90 km + 4976 m szintemelkedés állt mögöttünk, eltévedéseim miatt azonban az órám már több, mint 100 km-t mutatott. Így nézve 100 km + 5000 m szintemelkedésre a rajt óta eltelt bő 17 óra (bruttó idő) még mindig 5,9 km/ó-s sebességet jelentett, alig kevesebbet, mint a Csanyáék terepfutó versenyein limitidőhöz tartozó 6 km/ó-s határ. Ráadásul az ő versenyeik ennyire azért nem brutál szintesek!
A Muzslán bő 10 percet időztem, elfogyasztottam pár finomságot, ittam egy kicsit, majd - kihasználva a srácok útvonal-ismeretét – továbbra is a társaságban folytattam utam. Ismertem a Muzsla keleti lejtőjét a 2015-ös Mátrabércről (persze világosban kocogva): nem volt szép emlék! Nehezen futható, alul eléggé köves lejtő, ráadásul ezen a szakaszon már eléggé gyakran fájt is a lábam. Az első percekben még futásra vágytam, vártam hogy hol tudok elfutni az egyik srác mellett, ám a sötét, lassú, nehézkes lejtőn történt néhány percnyi futás után úgy döntöttem: nem érdemes pár perc előny miatt kockáztatni lefelé; biztosabb inkább a tempósan gyalogló srácokkal maradni. Egyikük előttem, másikuk mögöttem haladt. Ahogy hosszan a lámpa fénye által világított köves, vagy cserjék közt vezető, kicsit tekergő ösvényen haladtunk hosszan, a lejtő vége felé picit tompulni, álmosodni kezdtem. A völgybe érve rövid kaptatón értünk Diós-patak frissítőjéhez (hivatalosan 95,5 km + 5066 m szint, nekem már kb. 10 km-rel több; mindez hajnali 1:11-kor). Jól esett leülni; a mögöttünk hagyott és az előttem álló szakasz miatt picit hosszabban frissítettem, pótoltam a felhasznált energiákat (itt is ettem szendvicset). Nem befolyásolt, hogy a srácok és mások is hamarabb tovább mentek és így egymagam folytathattam utam. Fel kellett töltekeznem! Mire nekivágtam a folytatásnak (1:35 ?), a hosszú időzés és az éjszaka miatt fázni is kezdtem; még a kabátot is magamra kellett vennem! A következő ellenőrzőpont, a Kénes-forrás felé nem túl meredeken folytatódott az út, semmi izgalmas nem volt; nem szólhatott másról ez a szakasz, mint, hogy letudjam. Ekkor már igazán jól jött a kb. du 2-3 óra óta fülemben szóló zene, azok közt is kifejezetten feldobott, mikor pacsirta hangú ismerősöm, Nagy Natália (Nati) énekelte a „Sose add fel!” című dalt. Meg sem fordulna a fejemben a feladás, hisz, mint az egyik triatlon verseny meze is mondja: DNF is not an option, azaz a feladás nem opció, mégis jó érzés, mikor egy közeli jóbarát – gyönyörű hangon - énekel szinte hozzám szóló, erőt adó dalt.
Azt hiszem e szakaszon újabb legalább kilométernyi eltévedést hoztam össze: egy részben jelzett elágazásnál kicsit figyelmetlen voltam, nem néztem meg eléggé alaposan, hogy a másik irányban van-e prizmás jelölés, így elhúztam balra az ösvényen – földúton. Eltelt pár perc, mire visszafordultam. E szakasz nem csak unalmas volt, még az eltévedés sem segített (öltözés is lassított), így kifejezetten csalódást jelentő kb. 85 perc kellett a hivatalosan 6,5 km-es szakasz megtételéhez.
A Kénes forrási frissítőhöz pontban hajnali 3 órakor érkeztem meg, így köszöntöttek: „-Jó reggelt!” Nem volt öröm hallani, hogy mindjárt itt a reggel . Bekaptam pár sütit, megtöltöttem egyik kulacsom, majd neki is vágtam a következő meredek hegynek, a 600 m magas Havasnak.
A patakon átkelve nem volt egyszerű történet megindulni a brutál meredek és portól csúszós kaptatónak: még kézzel is kapaszkodtam, hogy vissza ne csússzak. Ez a kaptató, hegy sem a gyors feljutásáról maradt emlékezetes; hanem leginkább az alsó brutál meredekről, illetve érdekesség volt, ahogy a korábbi szélcsendes és enyhe éj (végig rövidnadrágban maradhattam) ellenére a hegyoldalon váratlanul feltámadt a szél. Mint a Havas tetején (600 m) állított ellenőrzőponton (3:53) megtudtam, egy alföldi zivatar okozta a légmozgást.
A lejtőn a hajnal első fényei köszöntöttek; elő is került a telefonom és a videókamera, hogy megörökítsem. Sikerült átvészelni az éjt, remélhettem, hogy talán már nem dönt le az esetleges álmosság, bár ultrabringás tapasztalataimból tudom, nappal is nagy küzdelemre kényszerülhet az ember az álmossággal szemben. Kevéssé emlékezetes lejtőn haladtam; az erdőből kiérve már a csúcsnál elém került hölggyel találkoztam megint, őt követtem a fajzatpusztai frissítőig (4:31 – kb. 50-ig), ahol megint jól esett kicsit szusszanni, picit többet enni (szendvicset és persze a finom sütikből is), hisz legutóbb többet még a Diós-pataknál vettem csak magamhoz. Időzésem során mások is érkeztek, így az ő talán három fős csoportjuk mögött vágtam neki Káva (616 m) és Tót-hegyes (815 m) bő órányi kaptatójának. Az alsó felénél magam mögött is hagytam a triót, hajszállal gyorsabbnak éreztem magam náluk ; ahogy visszaemlékszem, az emelkedő itt is jól ment; a mögöttem haladó résztvevők pedig kiválóak voltak motivációnak: nem akartam, hogy visszaelőzzenek. Káván épp csak begyűjtöttem a pecsétet és már haladtam is tovább. Tóth-hegyes felé is néha picit sántítva, a vízhólyagok miatti fájdalommal igyekeztem, térképem is figyeltem, hogy jó felé menjek, néha pedig hátra felé szemeztem. A csúcs előtt pár méterrel találkoztam össze az Ágasváron kiszállni tervezett hölggyel; úgy tűnik, valaki mégis továbbhaladásra ösztönözte.
Kb. 6:17-re értem fel Tóth-hegyesre (hivatalosan 114 km + 6267 m szintemelkedés eddig; nekem azonban már 124 km felett járt az órám), ahol két hölgy kempinges gázkészüléken bizony palacsintával lepte meg a kitartó futókat – túrázókat. Elképesztő volt: fent a 815 m magas csúcson finom palacsintát enni ! Videóra is vettem, majd a finomságok után, továbbindulás előtt lábaimon cseréltem zoknit. Már órák óta vízhólyagok okozta fájdalommal futottam-gyalogoltam, valahogy mégsem jutott eszembe, hogy netán jól jönne egy zokni csere is, pedig jóval hamarabb meg kellett volna tennem. Kb. negyed óra időzés után (6:32 körül) hagytam el a csúcsot; rövid pihenőjüknek köszönhetően korábbi „üldözőim” már jóval előttem jártak. Azt hiszem, az egész túrán talán a frissítőkön legtöbb időt töltők közt lehettem.  A csúcsot elhagyva, egy kis rétre érve perceket bizonytalankodtam, hogy merre vezet tovább az út, aztán egy rossz lépéssel szinte bokáig merültem egy saras részen; ahogy léptem előre, cipőm a sárban maradt .

Mátra 115 videóm:

Néhány perc kocogás után még 100 m szintkülönbség várt az utolsó hegynek gondolt tetőig, a Világos-hegyig. Szép volt ez túra-búcsúztató hegynek: majdnem körpanorámával ajándékozta meg a csúcsára felballagókat, ahol a legendás ultramarathon futó, 17-szeres sparthathlon teljesítő, Lőw András várta a futókat pecséttel és frissítővel. Az Alföldtől kezdve a Cserháton át a Mátráig, Kékestetőig tartott a panoráma, körbe is filmeztem, fel is dobott a kilátás. Nem is törődtem vele, hogy páran rövid időzésükkel pár perces előnyre tettek szert; egy kis időre végre elnyomta a természet adta gyönyörűség a vízhólyagok okozta fájdalmat.
A hegy kezdeti lejtője több mint pocsék volt: poros és nagyon meredek; tempóm totál leesett míg túljutottam rajta, azután viszont kocogásommal meglepőmód utol is értem az előttem haladókat; furcsa volt, hogy ők már csak gyalogoltak; jól esett, hogy én még mindig futok. A fajzati műúttal jól nem eső ösvényen haladtunk, majd egy napos frissítőt elhagyva megint emelkedni kezdett az út. Nagyon elnyúlt ez a célba vezető szakasz. Az ember azt várta, hogy gyorsan bekocogunk a célba, ehelyett még mindig a Mátra lankáin, hol mezőn, hol fák közt tekeregtünk, aztán mikor megláttuk gyöngyös pata házain, ott sem toronyegyenest mentünk…. – igaz utóbb kiderült: talán nagyrészt mégis toronyegyenest, csak a falu másik része felé. Nem esett jól az utolsó 40 perc, persze nem is tudtam, hogy mi vár itt rám. Aztán egy kis buckáról lenézve végre alattam terült el Gyöngyöspata. Fájós lábakkal leereszkedtem a meredek lejtőn, majd ráfordultam az utolsó kilométernyi aszfaltos szakaszra.
A település jellegzetes temploma előtt elhaladva végül az előző nap 7 órás rajtja után 26 óra 22 perccel CÉLba értem. Eltévedéseimmel együtt 137 km-t és 6580 m szintemelkedést futottam-gyalogoltam. Az iskolaudvarban a rövidebb távok beérkezői és a 127 km-es teljesítők első fele pihent, falatozott, nosztalgiázott, csevegett és tapsolta meg időnként e beérkezőket. Az ellenőrző chip (?) csippantása után megkaptam az oklevelem és én is választhattam a festett kövekből.  Korábban még én is csak élménybeszámolók fotói közt láttam, hogy a kemény legények büszkén nézelődnek a kövek közt, hogy az legyen a tárgyi emlékük a komoly kihívásról, most én is eljutottam ide . nyújtást követően ahogy az asztalnál a gulyáslevesből falatoztam, mosolyogva és együttérzéssel láttam egy-két teljesítő – hozzám hasonló sántítását. Nem csak én voltam az, aki a korlátot erősen fogva tudott csak lejönni a lépcsőn, vagy sántikálva ballagott át az udvaron.
A Mátra 115 terepfutva történt teljesítése komoly mérföldkövet jelent terepfutásaim során. Ezzel lett meg első 100 km feletti teljesítésem, ám azon túl, a Transvulcaniával együtt megadják / megadták azt az alapot, eredményt és persze egy kevés tapasztalatot is, hogy egyértelművé váljon, hogy a jövőben már a 100 km körüli / feletti és min. 4500-6000 m szintemelkedéses terepfutások közt (vagy valamivel felette) keressek motiválóakat, illetve ezután már reálisan kezdhetem el megtervezni és magvalósítani a legendás KÖR teljesítéséhez vezető lépéseket. Terepfutóként ugyan eléggé kezdő vagyok (még 3000 km-t sem futottam), ám bringásként az ultra kihívásokban tapasztaltnak vagyok mondható, így nem idegen az ultra kihívások világa, sőt…
(júliusban két alkalommal sort is kerítek / kerítettem a KÖR útvonalának bejárására-befutására)

A Mátra 115 tapasztalatairól is pár szót: A Mátra 115 lett az első olyan futásom, ahol átfutottam az éjjelt, illetve ahol több órát vízhólyagokkal kellett haladnom. Több, mint egy hónap távlatából nem tudom már kereken, szépen összefoglalni, így inkább vázlatpontokba szedve:

Adatok:
A megtett 137 km-ból SUUNTO órám kb. 127 km-ig mért, akkor merült le; addig nettó 19 óra 36 percre mért 8003 kcal energiafelhasználást, a célig biztosan megvolt a 8600 kcal (miközben biztos vagyok benne, hogy a pulzusom alulméri ahhoz képest, ahogy a POLAR szokta mérni. Bringás ultra távú kihívásaim során eddig talán csak 5-ször értem el ennél nagyobb kcal értéket alvás nélküli tekerésen: A Super Randonnee Prealpina napjain szinte ugyanennyit, a Valtellina Extreme Brevet-en (360,2 km + 9124 m) 21 óra 40 percre 11691 kcal-t, a Brenta-Ortlesen sajnos nem tudtam mérni, végül a Monte Grappa challenge-en 8718 kcal-t (15 és fél órára). Az előbbien alapján azt kell mondanom, hogy a szervezetet illetően máris a 6. legnagyobb igénybevételt teljesítettem, lábam illetően viszont biztosan az egyik legnagyobbat, hiszen futásnál az ember lába a lejtőn sem pihen.

Pozitív tapasztalatok: