Organizing, preparing - in English CLICK here ! Legalább 5-7 évvel ezelőtt már olvastam (pl itt: steephill.tv ) a világ legnehezebb emelkedőjéről, a Hawaii szigetén található Mauna Kea, 4205m-es csúcsára az óceánparttól vezető hegyi útról – azóta tudtam, hogy az életben egyszer fel kell oda tekernem. Folyamatosan változó bakancslistámon – kiváltképp a bringázásokra gondolva – toronymagasan ez volt a legfőbb prioritású, sőt – a sikeres túra végeztével – nem is maradt kerékpáros cél, ami olyan súlyú lenne, hogy bakancslistán a helye. Ez az emelkedő az óceán szintjétől indulva csaknem 4200 m-ig (ahol már 40%-kal kevesebb az oxigén, mint az óceánnál) visz fel szűk 69 km alatt, ám míg 49-50 km-ig egyáltalán nem megterhelő az út, addig épp a vége, 2100 m felett az igazán komoly, néhol brutális, 17-20%-os. Ezen szakaszon 7 km murvás út, benne akár 12-14% meredek kanyarokkal. Egy-két éve bringával kitűzött komoly céljaim (Alpok, Pireneusok, Kanári szigetek összes aszfaltos emelkedőjének és Európa legmagasabbra vezető aszfaltos útjának felkeresése és néhány komolyabb, ultra távú hegyi bringás kihívás teljesítése ), azt hiszem teljes mértékben teljesítettem, így – idei évi extra finanszírozási forrásnak is köszönhetően - 2016-ban eljött az ideje, hogy megvalósítsam bakancslistám utolsó bringás célját (ez nem jelenti azt, hogy ne bringáznék a jövőben, csak néhány terepfutóverseny jobban motivál), amely túra szervezésileg is új mérföldkövet jelentett a távolra való repülés, átszállások, bringaszállítás miatt. Ezekről írok alább. Túraterv: Hawaii jóformán épp a Föld túloldalán található, 12 óra az időeltolódás, nem olcsó a repülőjegy (bringaszállítással együtt még inkább), no meg persze a szabadság miatt is magától értetődő, hogy ha már messzire utazik az ember bringázni, ne csak egy hétre menjen (költséghatékonyság): maximum persze bő két hétnyi szabit tudok csak kivenni. Hawaii szigetein még két 3000 m fölé vezető aszfaltos út van (Haleakala és a Manua Loa), de túlzottan hasonlónak tartottam a Mauna Keához, nem akartam mind a két hetet a szigeteken eltölteni, inkább más jellegű hegyek felkeresését csaptam a túra fő céljához. Böngésztem eleget az emelkedős oldalakat és Hawaii mellett még Coloradoban akadnak bringásokat motiváló magashegyi utak, többükről olvastam is a legendás túrabringázó Jerry Nilson beszámolójában, ráadásul Észak Amerika legmagasabbra vezető aszfaltos emelkedője szintén Coloradóban található: a Mount Evans (4348 m, a parkoló pedig 4306 m) útjáról ráadásul több helyen is motiváló írásokat olvastam. A Mauna Kea meghódítása előtt akklimatizációra az útbeső egyetlen hely a Sziklás-hegység Denver környéki, 3300-3500m magas aszfaltos hágókban gazdag része volt, így adódott, hogy egy hetet a coloradoi 3000 m fölötti hágókon bringázom, majd a túra második hetére tervezett Big Island-i tekerések közepette hódítom majd meg a Mauna Kea-t (4205 m). Coloradoban a Mount Evans (4306 m) mellett szépeket írtak a Trail Rige roadról (3713 m), így került képbe, azon túl pedig Dél felé volt érdemes tekerni további magas utak, illetve a legendás Pikes peak csúcs miatt, amit Amerika hegyének is neveznek, és csak az emelkedőről szóló bringaversenyt (Pikes Peak cycling hill climb) is rendeznek rajta. A max. bő két hétnyi szabadság miatt végül 8,5 túranapot terveztem a Sziklás-hegységre, és hatot Hawaii-ra, a többi a repülés. Hawaii, Big island esetében a fő cél egyértelműen a Mauna Kea, a világ legnehezebb emelkedője volt, azon túl pedig körbe terveztem tekerni a szigetet, így látván lávamezőket, hiheteten őserdőket, esőerdőket és vízeséseket is. A sziget keleti oldalán – mivel a Föld egyik legcsapadékosabb helye - egyértelműen esőkkel kellett számolnom. Az eddigi európai túrák szervezése már rutinból ment, ám ezúttal pár újdonsággal is számolnom kellett: USA-ba való belépés, repülés során történő átszállások, a bringa dobozban való szállítása, USA-ban található kempingek telítettsége (emiatt foglalás !), ritkábban való elhelyezkedéséből adódó nehézségek, olcsó szállások megtalálása, csomagjaim egy nagy csomagként történő szállítása, hideg és / vagy esős időjárásra való készülés, stb. De ezen túl írok még az érdekes tapasztalatokról: arról, hogy a hegyi utak mennyiben térnek el európai társaiktól, miben nyilvánult meg, hogy a hegyvidék medvék által lakott terület, mit jelentettek a nagy távolságok, stb... Szervezés: Az Egyesült Államokba lépéshez útlevelet kellett csináltatni (vízum nem kell), ezen kívül ESTA engedélyt kell kérni az ESTA felületén:itt különböző kérdésekre felelni, ehhez több helyen is kértem tanácsokat (pl. jó ha van lefoglalt szállás az első éjre). Utazási irodában is segítenek ebben, de azért pénzt kérnek; én megoldottam magam. A kérelem kitöltése után pár órán, maximum pár napon belül megvan az engedély! az Egyesült Államokba való belépéskor, a repülő elhagyása után nem sokkal egy automata leveszi az ember ujjlenyomatait, majd egy bevándorlási hivatalnok elbeszélget az országba érkezőkkel; ha nem felel meg az utas, akár haza is küldhetik. A legtöbb ember tart ettől az elbeszélgetéstől. Én is több irányból próbáltam információkat gyűjteni, hogy mire készüljek. Azt javasolták, hogy célszerű, hogy (már az ESTA miatt is) első éjszakára mindenképp legyen lefoglalt szállás, továbbá jó, ha be tudjuk mutatni utitervünket, van nálunk a túra költségvetésének megfelelő összeg (akár a bankkártyánkat is ellenőrzik, a banknál rákérdezve, hogy van-e rajta ... adott összegnek megfelelő összeg), valamint jó, ha minél több lefoglalt szállásunk van és nagyon fontos, hogy be tudjuk mutatni a visszaútra szóló repülőjegyet. Többen írták, hogy esetükben rákérdeztek, hogy: „-Ugye nem akar az Államokban dolgozni?” Mikor sorra kerültem (nem is tudtam, hogy ez már a bevándorlási hivatalos elbeszélgetés): ta lán két kérdést kaptam; az egyik talán az volt, hogy miért ide jöttem tekerni ? Annyira hamar túl voltam rajta, hogy utána egy reptéri alkalmazottól meg is kérdeztem: „szabad vagyok, lesz még vmi ellenőrzés, vagy mehetek amerre akarok ?” Mehetek, üdv az Államokban! - mondták. Bringaszállítás, vagy –bérlés: nagy kérdés volt ez, ám szívem szerint persze a sajátom akartam vinni. Ami az árakat illeti, a repülőn való bringaszállítás járatonként kb. 50-60 dollár körül van (14-17 ezer Ft), ami persze 6-7 járat esetén bizony már szép összeg, ám így is olcsóbb, mint bérelni, kiváltképp, ha túrakerékpárt nem is lehet. Jó pár honlapot kellett végigböngésznem --> Hawaii-on több komoly bringabolt van, ahol bérelhettem volna bringát (persze, nem mindegy, hogy a sziget mely részén), akad bolt, ahol a túrabringa is megoldható, ám Denverben – ami nagyobb város – csak versenybringát, vagy városi kerékpárt, vagy más, nem megfelelő bringát lehet bérelni. Ráadásul Hawaii-on, a csúcsra mindenképp szélesebb, murvás útra is alkalmas kerékkel ellátott bringa kellett volna. Bringa bérlés árai: 35-55 dollár / nap (több nap esetén csökken) Denverben, és 20-35-45 / nap Hawaii-on (több nap esetén csökken) dollár, ami akár csak 20 dollárral és 14 nappal számolva is 81ezer Ft lenne és akkor ebben nincsenek benne speciális kérések, beállítások és nem biztos, hogy könnyedén bírja az ember a hozzá nem szokott kerékpárt (pl. nem szívesen hajtanék két héten át monti nyergében). Külső gumi választás: Az utóbbi pár évben már 28-as szélességű Schwalbe Marathon külsővel túrázom (málhával is), ám a világ legnehezebb emelkedőjéről több élménybeszámolót is olvasva, mind azt írták, hogy montis, vagy széles külső kell a süppedős murvás út, földút miatt. Az a 7 km-es szakasz miatt visszatértem hát a 32-es szélességű Schwalbe külsőhöz, mivel számomra alapvető volt, hogy a bringa tolása (és persze bringa csere, valamint külső segítség) nélkül tekerjek fel az óceántól a 4205m-es csúcsra; az aszfaltút valamivel alatta végződik. (a feljutók több mint fele vagy autós segítséget vesz igénybe, és / vagy bringát cserél a murvás szakaszra, vagy tolja a bringát, mivel az aszfalton hasító keskeny kereke elsüllyed a murvás-homokos úton). Tanács (1): "I should have had even lower gears (perhaps by installing an MTB crank-set), and a thicker rear tire with knobbies (the Diverge supports up to 35mm, which I should have put on)." Tanács (2): "This gravel will likely be impossible to climb on a road bike. Even with mountain bike tyres most people will find it difficult to get enough traction to keep from walking at least parts of the road." és akad még pár hasonló... és most már az enyém is :) Bringaszállítás repülőn az óceánon túlra: ezeddig csak fapados légitársaságokkal repültem több, mint 30-szor Európán belül. Fapados légitársaságoknál a bringát vagy elég volt, ha én becsomagoltam, amely részein gondoltam (a pedál leszedése, kormány elfordítása és kerekek leeresztése mellett), vagy maximum be kellett fóliáztatni. Tengerentúlon több légitársaság a kerékpárok dobozban szállítását követeli meg, ez újdonságot jelentett. Mint kiderült, a Lufthansa ugyan nem követelte ezt, de a későbbiek miatt mégis inkább már a Lufthansa járatain is, Münchenbe, illetve onnan Denverbe is dobozban reptettem a kerékpárt. A későbbi reptetések miatt előre leleveleztem két kerékpárbolttal, hogy tudok-e majd náluk bringának dobozt szerezni. Denverben és Konában is sikerült. Denverben a bringabolttól 1 km-re volt a metróállomás, amivel a reptérre utaztam, míg Konán taxival vitettem ki magam dobozzal együtt a reptérre. A bedobozolásban először a szentendrei kerékpárbolt tulajdonosa segített (ingyen dobozt is adtak), sőt mivel a tulaj is tekert már Coloradoban, egyéb tanácsokat is mondott :) A bringának egyszer sem lett baja, bár egyszer egy helyen már kilógott a kerékpár egy apró része a dobozból, mire megkaptam. Amikor USA-ban adtam fel a bringát, mindkétszer vmi biztonsági ellenőrzés miatt kinyitották a dobozt és ellenőrizték: ezt utóbb, a dobozra tett matricáról tudtam meg. Reptéri átszállások: Bár az elmúlt 10 évben több tucatszor repültem már (bringámmal együtt), átszállásban sosem volt még részem; picit tartottam tőle. Tapogatóztam, gyűjtöttem információkat, aztán végül nagyon egyszerű volt. Szerencsém is volt persze, mivel nem óriási reptereken kellett átszállnom, hanem Münchenben és Denverben, illetve San Francisco-ban. Münchenben, ahogy a gépről a reptér épületébe értünk, táblák jelezték, hogy mely továbbutazásokhoz, kapukhoz merre kell menni. Volt közben talán még két pár perces ellenőrzés, de hamar az új „gate”-hez értem, ahol már csak várakozni kellett. San Franciscoban sem nagyon volt izgulnivaló: nem tudom, már hogy monitoron ki volt-e írva, hogy a Hawaii-ra tartó járat melyik gate-től indul, de ha nem is, máshol monitort találva hamar ki lehetett deríteni. Hazafelé Denverben annyi különbség volt, hogy (mint egy héttel korábban, Hawaii-ra tarva jobban megismertem a repteret) a reptér 3 terminalra van osztva, (aszerint, hogy milyen légitársaságokról van szó; külön terminal van pl . a Unitednek), melyek közt metro viszi át az utasokat. A terminalok tulajdonképpen egy sorba rendezett, egymástól megfelelő távolságra levő kapuk, a gépekkel, így a metróról máris a másik csoport gate-khez jut az ember. Ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nagyobb reptéren sem feltétlen bonyolult az átszállás (talán). Éjszakázások, kempingek, szállások: bizony erről érdemes írni! Egyfelől az ESTA engedély, illetve a bevándorlási hivatalnokkal folytatott rövid elbeszélgetés miatt is jó, ha legalább egy éjre fix szállása van az embernek. Ezen túl, ami a túra szállásait meghatározta: Coloradoban mindenhol felhívják az ember figyelmét a medvék jelentette veszélyre és vadkempingezni is csak kijelölt helyeken lehet. Hawaii, Big island nem a kempingezők szigete; néhány kemping (állami park) akad csak, azok is csak korlátozott szolgáltatást nyújtanak. Míg Amerikában egy kempingben töltött éjért elkérnek min. 20 dollárt (ca. 6000 Ft), addig néha airbnb-vel házba is tudtam szállást szerezni 12-15 ezer Ft / fő / éj árért, amire időnként a túlzottan távoli kempingek miatt is szükség volt. Kempingek: rosszabb a helyzet, mint Európában, mert a kempingekbe is helyet kell vagy célszerű foglalni és itt-ott elég ritkán is találhatóak. Pl. A Mount Evans meghódítás előtt és után azért nem kempingben aludtam, mert túl messze lett volna. Meg kell jegyezni, hogy időigényes volt a kempingfoglalásokat, szállásfoglalásokat intézni. Más jellegű megjegyzés: összességében végül az éjek közül több helyre airbnb-vel foglaltam szállást, ez azt is jelentette, hogy azon helyekre illett időben, 20-22 óra tájban megérkezni. Hawaii-on összesen talán 8-10 állami parkban levő kemping akad, ám ezekből soknál zuhanyzó, illetve áramvételi lehetőség sincs. Talán 3-4 maradt, ami a célnak megfelelt, érthetőmód azok sem feltétlen a legideálisabb helyeken, ezért Hawaii-on pl. csak 2 éjt sátraztam és négyet aludtam házban (olcsón); ebből hármat Hiloban, egyet Konában (szuper házban, de korrekt áron). Azért persze akadt olyan hely, ahol vadkempingezni is lehetett volna, csak az épp olyan helyen volt, ahol haladnom kellett, nem sátrazni. Két hasznos összeállítás: Jó összeállítás kempingekről, vadkempingekről - Colorado Írás jó vadkemping helyekről - Colorado Időjárás és öltözet: A 14 túranapból talán 10-11 igazi (azaz nem csak pár csepp) esőben volt részem, mégsem voltam bosszús emiatt, hiszen tudtam, hogy erre kell számítanom. Coloradora is egyértelműen tudtam és mondják is, hogy gyakoriak a délutáni esők, míg Hawaii, Big island esetében a sziget keleti oldalán fekvő Hilo a világ egyik legcsapadékosabb helye. Nagyon nem készültem az esőre (csak azzal, hogy vittem váltás cipőt és – mint szoktam – kamáslit is), a coloradoi magaslaton való tekerés miatt viszont a hidegre kellett készülnöm: vittem téli sapkát, hosszú ujjú kesztyűt és a zoknik esetében csak 2 vékony, 3 vastag és tán egy közepesen vastag zoknit. Meleg ruhákat illetően azt hiszem talán 4 hosszúujjúm volt... Leadville-ig, ahol jobbnak láttam venni még egyet; akkor még azt hittem, hogy az eső után a hideg éjt sátorban fogom tölteni. Mivel rájöttem, hogy többet ér az egészségem, inkább egy motel mellett döntöttem, hogy szinte kizárjam a megfázás esélyét; a vastag pulcsit pedig cipeltem végig a túra hátralevő napjaiban. Majd’ elfelejtem: ne csak az esőről, hanem a tűző napsütésről is írjak! Coloradoban az esők jellemzően délután érkeznek, keletkeznek, előtte a nap első felében sokszor szikrázóan süt a Nap, könnyű leégni, ezért napkrémezni kell! Hawaii eleve közel van az Egyenlítőhöz, Nyugati oldalán gyakori a szikrázó napsütés (most, hogy ránézek a 8 napos előrejelzés UV indexére, végig a maximális, 10-es értéket mutatja. , de ha nem is…… itt jön a nagy tanulság: Punauu beache-en reggel, délelőtt néha sütögetett a Nap, vagy enyhén felhős volt, de nem éreztem, hogy szikrázóan sütne. Többet félmeztelenül időztem, sétáltam a teknősnézésre, reggeliztem. Este láttam csak a tükörbe nézve, illetve vállam megérintve, hogy erősen leégtem. Vagy egy héten át viszketett a hátam, hámlott a bőröm : Nagy hiba volt nem odafigyelni a napkrémezésre. Felkészülés: A májusi Transvulcania (74 km + 4350 m) ultramarathon után nagyon rákaptam a terepfutó kihívásokra, júniusban meglett első 100 km feletti terepfutásom (137 km + 6580 m - bő 26 óra alatt), majd júliusban kétszer 100 km felett, így végül alig maradt időm, ill. alig hagytam időt a bringás felkészülésre --> persze bíztam benne, hogy edzetlen nem lehetek. MIndössze 3-(4) edzőtúrát tettem, de a legerősebb sem érte el a 100 km-t és 1500 m szintemelkedést, ám ahogy reméltem, nem jelentett hatalmas problémát a túra elején. Második nap ugyan kínlódtam picit a Trail ridge road-on (3713 m), ám azt hiszem, az egyfelől a késődélutáni, nem elégséges étkezés, illetve az oxigénhiány és akklimatizáció-hiány miatt történt. Természetesen tisztában voltam vele, hogy jobb lett volna még 1-2 hosszabb edzőtúra, csak hát jobban motiváltak a terepfutások :) Nem bántam meg. Tapasztalatok közt lehet persze beszélni a medve-veszélyről, arra való mindenütt történő felhívásról, a hegyi fizetős utak jellegzetességeiről (vannak különbságek az európábai társaikhoz képest), az időnként tapasztalt nagy távolságokról, ahogy a kedves odafigyelő emberekről, valamint vásárlási lehetőségekről is. A napokban ezekről írok majd!

A túra kapcsán korábban írtam:

A világ legnehezebb emelkedőjének összevetése neves, híres kaptatókkal

Miért Hawaii-ra és Coloradoba mentem tekerni ? (igazság és bizonyítékok - a hazugságok megelőzése érdekében)

Roque de los Muchachos (2426 m) vs. Mauna Kea (4205 m): két kedvenc emelkedőm összevetése szépség és nehézség alapján