Györgyi Gábor: Biciklitúra Amerikában: a Vadnyugaton, a Sziklás-hegységben és Hawaii szigetén, többek közt a világ legnehezebb emelkedőjén : repülőút, Denver, Boulder
GYÖRGYI GÁBOR
Biciklitúra Amerikában: a Vadnyugaton, a Sziklás-hegységben és Hawaii szigetén, többek közt a világ legnehezebb emelkedőjén 2016. aug.: 1559 km + 23705 m szintemelkedés
2016.08.12. Budapest - repülés - Denver (Colorado, USA) - Boulder = 52,3 km + 438 m szint
Az elnyúló készülődés miatt kevesebb, mint 6 óra alvás után izgatottan ébredtem; életemben először készültem az óceánon túl repülni. Nővérem szerencsére ráért, így első tengerentúli kerékpártúrámra készülve ki tudott vinni a reptérre. Ez volt az első alkalom, hogy a repülőn a biciklit dobozban szállítottam (adott repülőtársaságok előírják ezt), ezért a bedobozolást nyugodtan oldottam meg a bringaszerelőnél, illetve otthon, ám ez azzal is járt, hogy kocsival kellett kijutnom a Liszt Ferenc repülőtérre. Három csomaggal indultam útnak: a bedobozolt bringa, egy – üresen kicsire összehajtható - nagy utazótáska (megérte az árát, sokat spórolhat vele az ember) és a repülő utasterébe felvihető hátizsák. Messzire készülve, időre menve, enyhén feszült voltam, mely a reptér felé közeledve egyre csökkent.
Búcsú után gond nélkül becsekkoltam, minden úgy indult, mintha csak Európába utaznék. Újdonságra és kisebb izgalmakra átszálláskor, Münchenben számítottam. Sokat repültem már, mégis most először repültem a Pilis hegység déli vonala felett, így épp most – Amerikába készülve, repülve – láthattam először repülőről lakóhelyem környékét; videómmal még házam környékére is rá tudtam közelíteni.
Korábban sosem szálltam még át, így a bringatúra és utazás szervezése során igyekeztem erről is elég információt gyűjteni. Münchenben ahogy a repülő felől a terminalba érkeztünk, egyből egy monitor mutatta, hogy milyen átszállások esetén merre kell menni, de ha ott azonnal nem derült volna ki, egy következő monitoron egyből meg lehetett találni, hogy hová kell mennem. Egy apró eltévedés után már jó irányba haladtam és érkeztem egy gyors ellenőrzőponthoz. Több hónap távlatából már kicsit homályosak az emlékek, de két egyszerűbb ellenőrzés volt mindösszesen; megnézték az útlevelet is.
Hamar a következő, az Atlanti óceánon túlra, az Újvilágba tartó repülőjáratom várakozójához értem, volt időm megnézni a hatalmas üvegablakon át a Lufthansa gépét. Életemben először repültem ekkora repülővel. Össze sem mérhető a korábbi, akár 2*3 „oszlopos” ülőrendű légi járművekkel. Hosszban is jóval hosszabbnak tűnt a korábbiaknál, széltében pedig: volt egy páros ülésoszlop mindkét oldalt az ablakoknál, mellettük egy-egy „folyosó”, középen pedig 4 ülésnyi ülőrész. Így összességében 8 ember ült egy sorban. A WC-hez lépcsőn kellett lemenni, de szerintem abból is több volt: elöl és hátul is.
Szerencsére ablak mellé kerültem, ám a rossz időben nem sokat örülhettem érdemi kilátásnak. Alvás, olvasás (bringatúrázó gondolom ritkán visz / cipel magával könyvet olvasnivalónak) mellett még TVnézéssel lehetett múlatni az időt. Az ülések hátán levő képernyők is az utasok szórakozását, jó időtöltését szolgálták, amielyeken videótárból választva fülhallhatóval filmeket lehetett nézni és hallgatni. Ezen túl, az volt még érdekes, hogy mobiltelefonnal a levegőből is a Lufthansa által engedett módon – WIFI által – haza is tudtam üzenni, képeslapot küldeni: ingyen. Többször a facebookot is lehetett használni: nekem elképesztő volt, hogy 10 km magasból, az óceán fölött repülve internetezzen az ember és üzengessen haza, olvasson ezt-azt a világ történéseiről.
Érdekes és elsőre meglepő volt az útvonalunk. Münchenből élesen Anglia felé vette az irányt a repülő, így hiába örültem, hogy az ablaknál ülök, a síkság és apró dombok kevéssé izgattak, mint érdekelt volna a jól ismert Alpok látványa. Nem volt nehéz rájönni, hogy miért erre repültünk: valószínűleg így – a Föld nem hibátlan gömbölyűsége miatt – rövidebb is lehetett az útvonal (mintha olvastam volna ilyet), illetve így kellett a legkevesebbet a nyílt óceán felett repülni, hiszen pl. Grönland felett is elszálltunk. Amerikába Kanada felől érkeztünk, de ott sem volt túl érdekes a látnivaló…
A repülő egyébként alig haladt lassabban a Föld forgásánál, így az órát tekintve alig érkeztünk később Denverbe, mint amit órám mutatott a müncheni felszálláskor. Az táj az Újvilágban sem mutatott sok érdekességet: Kanadában tavak környékén, majd az Amerika Egyesült Államok területén nagyrészt mezőgazdasági területek felett repültünk, a Sziklás hegységet csak a távolból láttam.
Ami a kiszolgálást illeti, tökéletes volt: azt hiszem, minimum kétszer kaptunk étkezést, folyadékot ezen kívül is még legalább háromszor-négyszer. Semmi hiányérzetem nem volt.
A repülőút csaknem 11 órán át tartott, így Közép-Európai idő szerint 22:25-kor (amerikai idő szerint du. 2:25-kor) érkezett a gép Colorado, kb. 1700 m magasan fekvő (!!) fővárosába, Denverbe. Útközben talán pár órát aludtam csak, de még nem voltam fáradt.
Mire Denver környékén ereszkedni kezdett a repülő, emlékem szerint ki kellett tölteni egy (két ?) nyomtatványt. Mivel az ember csak akkor nyugodhat meg, hogy szabadon járhat az Egyesült Államokban, ha túljutott a kezdeti ellenőrzéseken, így leszállás után még nem tudtam felszabadult lenni. Vártam, hogy túl legyek végre az immigration officer-rel való rövid elbeszélgetésen.
Furcsa volt a repülőtéri folyosóján haladva indiánok fotóit látni. Picit visszatetszőnek éreztem, hogy az indián világot propagálják, arra emlékeznek, emlékeztetnek, noha épp a fehér emberek tizedelték meg az őslakos indiánokat. Az Amerika üdvözli az érkezőket jellegű tábla alatt is csak elmosolyodtam, vártam már, hogy túljussak az ellenőrzéseken.
Először az iratot kellett egy automatával beolvastatni, ahol a gép az újjlenyomatot is levette az érkezőkről. Következett egy személyes ellenőrzés, de – azt hiszem – nem tudtam, hogy ez már az immigration officerrel történő beszélgetés-e vagy más. Kis fülkében ültek a hivatalnokok, mi utasok pedig vártunk, hogy sorra kerüljünk. Kezemben volt az egész útiterv, pár szállásfoglalás, közben pedig Idézgettem fel, hogy vajon mit kérdezhetnek és mit válaszolnék (van-e nálam elég pénz (bankkártyán is ellenőrizhetik egyébként), vannak-e lefoglalt szállásaim, ugye biztosan nem akarok az USA-ban maradni, stb. ). Odaadtam az útlevelem, a hivatalnok két kérdést tett csak fel, az egyik az volt, hogy miért épp erre bringázom. Magas emelkedők felkeresése, Észak Amerika legmagasabb aszfaltos útjának, illetve Hawaii-on a világ legnehezebb emelkedőjének meghódítása volt a kiemelt cél, amelyeken kívül is szép amerikai túrára készültem: a motiváló célokon túl meg akartam tapasztalni az amerikai, Sziklás-hegység beli bringatúrázás, illetve egy trópusi szigeten való kerékpározás élményét. Perceken belül tovább is engedtek.
Annyira nem is fogtam fel, hogy ez az elbeszélgetés már az volt, ami miatt izgultam picit, hogy miután végeztem, meg is kérdeztem valakit: most már akkor mehetek, amerre akarok ?
Csomagom és a bedobozolt bringa is épségben megérkezett; gond nélkül készítettem fel a tekerésre, bár az apró bosszúság volt, hogy bizony a pedálleszedő / felrakó kulcsot otthon hagytam. Kézzel ugyan megszorítottam a pedált, ám Denverben be kellett térnem egy bringaboltba egy kulcsért.
A reptér Denvertől minimum 40 km, így logikus volt a bringát is szállító helyi vasúton a belvárosba mennem (9 dollár). A jegyautomatákkal nem volt szerencsém. Próbálhattam akár bankjegygel, vagy bankkártyákkal, egyikkel sem sikerült jegyet vennem, de úgy láttam volt még aki hasonlóan járt. Segítségkérésemre egy kedves kalaúz saját kártyáját az automatába téve adott jegyet, ám mikor szerettem volna kifizetni a jegy árát, nem engedte Ezzel a kellemes meglepetéssel indult amerikai túrám.
Kb. egy órás utazás után, Denver városközpontjába érve perceken belül el is jutottam abba a bringaboltba, akikkel korábban az egy héttel később esedékes bringadoboz ügyében egyeztettem. Szóban is megegyeztünk, hogy egy hét múlva szombaton jelentkezem, majd egyúttal megvettem a szükséges pedálkulcsot. Nem volt könnyű darab. Így jár, aki feledékeny!
A városközpontból észak felé hajtva nagyon hamar kertvárosias övezetben találtam magam. Egyből eddigi túráimon tapasztaltakhoz képest szokatlan jellegű lakóövezetbe értem: kerítés nélküli bájos házikók követték egymást, egyiknél még mókust is volt szerencsém látni. Érdekes, jó érzés volt felfogni, hogy bizony Amerikában vagyok, ott bringázom; olyan kertvárosban, amit filmekben szoktam látni. Fel is dobott! Mondogattam is magamnak: „Amerikában bringázom!” – furcsa volt kimondani is.
Sajnos az utcák mind merőlegesek voltak, így – mivel átlósan kellett volna haladnom Boulder felé – összességében jóval nagyobb távot kellett megtennem. A kis utcákban nem, amúgy viszont a főbb utakon komoly forgalom volt. Amikor keresztben haladtam, meglepett, hogy szinte minden harmadik út 2*2 sávos főbb út volt: mintha minden 3. út a szentendrei úthoz hasonló lett volna. Harmadúton egy útszéli Walmartba tértem be vacsorára-valóért, illetve hogy bekaphassak pár falatot a hátralevő útszakasz miatt. Péksütiféléből az igazán tetszetős fajtából (nem annyira „mű” kinézetűből) kevés volt, de csak sikerült azért megoldanom. A szürkület gyorsan közeledett, meg voltam számlálva lámpa nélküli tekerésem percei. A naplemente fényeiben szerencsére még épp sikerült megpillantanom a Sziklás-hegységet, ám sok volt még hátra a szállásig.
Túratervezés-, információgyűjtés során javasolták, hogy az USA-ba való gond nélküli belépéskor javasolt, ha első éjre foglalt szállásom van és nem azt kell mondanom, hogy „majd találok szállást valahol, vagy megalszom, ahol az éjszaka rám sötétedik.”
Váltottan egy gyors üzenetet airbnb-s szállásadómmal (kemping túl messze, ill. rossz irányban lett volna) és már folytattam is utam. Egy kis eltévedést követően végül ½ 11-re érkeztem meg egy nagyobb tó mellett fekvő településhez, ahol szállásom várt rám. A házszámra tévesen emlékezve először rossz helyen csöngettem, próbálkoztam.... – nem ők voltak azok, sőt nem is ismerték, akit kerestem Ez hiányzott! Lámpával kellett előtúrnom a pontos címet, gyenge fényeknél próbáltam kiolvasni a házszámokat… - nem volt egyszerű, bosszankodtam is.
Végül a kereszteződés túloldalán meglett a keresett ház. A nyitva levő bejárati ajtón belépve, azonnal az ajtó mellett meg is láttam a szobámat. Töltőre tettem a telefont, kicsit wifiztem, hazaüzentem, lezuhanyoztam, majd éjfél után (magyar idő szerint reggel 8 után) tértem nyugovóra. Hosszú nap volt, pár órányi alvástól eltekintve legalább 26 órája ébren voltam. Másnap túrám egyik legnehezebb napja várt rám: 2 nappal budakalászi indulásomat követően a Trail ridge roadon máris 3700 m fölé terveztem tekerni málhával terhelt bringámmal; akklimatizáció nélkül. Számíthattam rá, hogy valószínűleg nem lesz egyszerű „mutatvány”.
Hilo - Mauna Kea (4192 - 4205 m) VIDEÓM: a világ legnehezebb emelkedője
Briciklitúra Amerikában
2. nap
Kanári szigetek
