 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
2011.06.14, kedd – 4. nap: Isola – St Etienne de Tinee – Cime de la Bonette (2802 m) – Jausiers = 73,2 km + 2010 m szint (2681 kcal) A Cime de la Bonette (2802 m) ugyan hivatalosan nem az Alpok legmagasabb aszfaltos útja - az az Ötztaler Gletscherstrasse (2829 m) – azonban mégis ide felérve érzi a kerekes, hogy aszfalton ez az Alpok teteje; körbe tekintve a hegyek többsége szemmagasságban, illetve az alatt látható, a festői kilátást semmi sem zavarja. Ráadásul szép emléktábla fogadja a bringásokat. Számomra 2008-ban pluszt jelentett, hogy egy nap alatt tengerszintről tekertem fel málhával 2802 m-re és egyébként is a csendes vidék, minimális forgalom (kevés motoros) és nagy szintkülönbség miatt egyik kedvenc hágóutam lett. Hosszú, de nem egy nehéz emelkedő, sehol sem meredekebb 8 %-nál, kivéve a csúcsra vezető 12 %-os utolsó kilométert.
Noha a hágóutat már hetekkel korábban megnyitották, nem számítottam rá, hogy a csúcsra vezető „nyakörv” - mivel az nem szükséges a nyergen történő átjutáshoz – nem lesz letisztítva. Jobbról, ÉNY felől annyira rálógott a hó, hogy reménytelen volt a továbbhaladás, ám balról, Keletről csak kb. 150 méternyit kellett a hófolt melletti sávban tolnom a kerékpárt, azon kívül hajthattam a kőtörmeléktől koszos úton. 2004 óta ötödször értem fel a Bonettére, ebből háromszor málhával. Pazar fények közepette körbefilmeztem, majd még világossal gurultam le Jausiersbe, ahol a naplemente fényeiben állítottam sátrat. Szép, emlékezetes napot zártam. 2011.06.15, szerda – 5. nap: Jausiers – Barcelonnette – Col du Allos – Allos – Parking du Laus, 2110 m (Allos tó alatt) - Allos – Col du Allos (2240 m) – Jausiers – Col du Vars (2111 m) – Guillestre = 150,8 km + 3836 m szintemelkedés (4433 kcal) A szűk két hetes túra egyik nehéz napja következett: málha nélküli szűk 3000m szintemelkedésű túra az utoljára 2004-ben felkeresett Allos hágóra (2240 m) , és azután egy világhálón minimális információval rendelkező aszfaltos 2000-eshez, az Allos tó alatti Laus parkolóhoz (Parking du Laus) (2110 m), majd visszaérés után este még málhával átjutni Guillestrébe, hogy másnap könnyebb napom lehessen. A vártnál picit lassabb készülődés és vásárlás miatt, a Barcelonette-ban elfogyasztott reggelim után kis késésben kezdtem meg az Allos hágóutat. Legutóbb Dél felől, most 7 évvel később Észak felől hódítottam meg; szebb is ez az oldala, sőt a hágó kifejezetten nem az: éppen a hágó az a hely, ahonnan a legkevesebb kilátás nyílik. Útközben szép kilátás nyílt a Cayolle hágóút völgyére, vissza Barcelonette felé és az amögötti hegysorra, majd a végén az Allos hágó környékére. 
Allos faluban megebédeltem, majd tűző napsütésben kezdtem meg a parkolóhoz vezető 700m szintkülönbségű emelkedőt, miközben NY felől lassan sötétedni kezdtek a felhők. A kaptató utolsó 3 km-e a korábbiakhoz képest nehezebb, jócskán meredek volt: 10-14%-os. Sok kilátás nem volt fenn, hamar gurultam is vissza. Allosban (1450 m) épp befejeztem az újabb energiautánpótlást, amikor megnyíltak az ég csatornái. Viszonylag meleg időben, ám gyenge, így kevéssé hűtő esőben hajtottam a hágó felé. Hol elállt az eső, végre levehettem az esőkabátot, hol újra szitálni kezdett és következhetett az újabb pár perces procedúra. Elegem lett.
Az utolsó települést követően, a szépen tekergő úton hajtva láttam, hogy a közelben, a völgy nyugati oldali hegysorán esik az eső, ám szerencsére nem felém jött tovább. Barcelonnette-ből igyekezve értem vissza Jausiersbe (száradó ruháim megúszták az esőt),
ahonnan amilyen gyorsan lehetett, már indultam is tovább, immár 26 kg cuccal felmálházott kerékpárommal, lábamban kb. 110 km-rel és 2900m szintemelkedéssel. A Col du Vars hágóúton negyedik alkalommal jártam, ebből kétszer világossal értem fel, ez volt a második, hogy sötéttel. Döntetlen lett az állás A leágazásnál bekaptam pár falatot és készültem lelkiekben a meredek kilométerekre, málhával ! Valóban nem volt leányálom, de legalább forgalom sem volt. Magamban voltam a küzdelmemmel a 9-10%-os kilométereken. A szokásos módszert alkalmaztam: kitűztem egy részcélt: a 10-11%-oson 1 km-en át meg nem állni), aztán, amint ez meglett, tovább toltam ki ezt a határt: még 200métert, aztán még egy kicsit. Azt hittem, a szürkületben, majd sötétben már csak egymagam járok a vidéken, amikor egy hajtűkanyarban két stoppossal nem futottam össze. Fel is ajánlották, hogy lefotóznak. 22:20-ra értem fel a Vars hágóra (2111 m); 
alaposan felöltöztem, készítettem egy fotót és a videó sem maradt el, majd kellemes lejtőn, forgalommentes úton nyugodtan Guillestrébe ereszkedtem, ahol ráadásul a sötét ellenére is sikerült megtalálni az ismerős kempinget; nevét olvasva, ismerősen csengett. Az egész túra során végig „állati jó” érzés volt, hogy utam nagy részén, sorra korábbi emlékek köszöntek vissza: itt is, amott is jártam már, stb… Eljutottam arra a szintre, hogy úgy vagyok már a Francia Alpokkal (ez a 6. túrám itt), mint öt tátrai túrám után lettem a Szlovákia hegyes részeivel: töviről-hegyire bebarangoltam már, nagy részét úgy ismertem már, mint a tenyerem. Ezt érezni a Tour de France hazájában, hegyei közt, „hazajárni oda” hatalmas élmény! A kempingben nyugodtan vertem sátrat és vacsoráztam meg a recepció előtti asztalnál; nem zavart a hajnali ¼ 2-es elalvás sem, hiszen újabb szép és sikeres napot zártam. 2011.06.16, csütörtök – 6. nap: Guillestre – Col d’Izoard (2361 m) – Cervieres – Les Fonts felé (földúttá válik) – Briancon = 64,2 km + 1664 m szintemelkedés (2127 kcal) Talán az átlagosnál könnyebb napra készülhettem, bár az Col d’Izoard hágó és Les Fonts (2040 m) felkeresése után opcionális lehetőségként szerepelt még egy BIG listás emelkedő felkeresése Brianconból. Reggel Guillestrében a főtéri Tourist Office-ban megnéztem a kitett időjárás-előrejelzést (e napra szuper időt, másnapra napos-esőset írt), közben 50-60 fős bringás csoport érkezett a városközpontba. Júniusban, még szezon előtt ! Szikrázó napos időben a Guil patak mentén indultam a legendás, Col d’Izoard hágó (2361 m) felé: a magasabb hágók ellenére túrámnak ez volt a legmeredekebb málhás emelkedője, sok 9-10%-os meredek kilométerrel. 
A száraz, sziklás völgyben a majdnem sík km-k helyetti plusz kb. 150 méter szintemelkedést jelentő terelésnek először nem örültem, ám végül elvarázsolt az útról a völgyre nyíló fantasztikus panoráma, így utóbb kifejezetten örültem, hogy így alakult. Nem sokkal a hágóút leágazása előtt egy engem utolért „egy szál bringás” üdvözölt és fejezte ki elismerését a hágók málhás meghódítását illetően. Az Izoard hágóút eleje váltakozó meredekséggel megfelelő bemelegítést nyújtott a La Chalp települést követő nehézségekhez. 9-10% meredek kilométerek követték egymást, melyet a szép táj és a legendás emelkedő miatt itt-ott fotókkal és videózással szakítottam meg, gyakran kísérték az utat padokkal, asztalokkal felszerelt pihenőhelyek; egyiknél az asztal ideális helyet nyújtott kamerám letételéhez: Izoard tekerésem is megörökítettem. Pár km múlva, szinte ugyanolyan szép időben jó volt viszontlátni 2004-es, első Franca Alpok túrámról emlékezetes hajtűkanyart, ahol anno szuper fotót csináltam. Most sem maradt el persze a fényképezés. Akkoriban még 1 kg-s kézi videókamerával nem nagyon videóztam tekerés közben, most már a csupán 20 dkg-s kamerával viszont bátran. 
Dél – DNY felől eléggé váratlanul sötét felhők érkeztek, a Casse Desertnél már csepegni is kezdett, így sajnos az utolsó kilométereken nem tudtam menetközi videót készíteni. A hágón míg egy kicsit esővédett helyen várakoztam, érkeztem papírkutya bringások: miután felértek, autó várta őket, egyikük már beülve ment tovább. Az ilyen „teljesítményt” nem tartom sokra, így kicsit más történet a bringázás, mint dacolva kint esővel, széllel, stb. Ezek a „jóidő bringások”. Beszélgettem egy 50 év körüli málhás bringázóval is, aki 2000 km-es túráján tekert éppen. Hiába vártam össz. kb egy órát, csak rövid ideig tűnt úgy, hogy javulhat az idő; mégsem gyors nyári záporról volt csak szó. A lejtő már a 2008-as Alpokban tett bringatúrámat idézte, akkor esőben érkeztem Északról az Izoardra és nagyon óvatosan ereszkedtem le a déli meredeken. Ráadásul ahogy visszagondolok, 2004-ben is a lejtő végén elkapott az eső; úgy tűnik az Izoardon nem lehet elkerülni az égi „áldást!” 
Cervieresig a kamásli ellenére, a víztől csicsogó úton, komoly esőben cipőm kissé be is ázott, rövid várakozás után megkezdtem a Les Fonts völgyébe induló emelkedőt. Nem tartott sokáig, ugyanis max. 2 km múlva az aszfaltburkolat megszűnt, amit még 800m hosszan „ellenőriztem is”: ott már nyugodtan fordulhattam vissza azzal a tudattal, igazolással: ez a 2000m fölé vezető út sem aszfaltos.
Brianconba érve lassan abbamaradt az eső; az elromlott idő miatt egy pékségben finomságokkal kárpótoltam magam. Időnként negatív gondolatokkal volt tele a fejem (miért kell mindig esnie ? Szép nyári napokat szeretnék!), ám ezt felismervén próbáltam a jónak örülni: „-Végül ma is minden „kötelezőt” teljesítettem, nem panaszkodhatok!” Korábbi évekből ismerős kempingben vertem sátrat és nyugis estém végén viszonylag időben tértem nyugovóra. 2011.06.17, péntek – 7. nap: Briancon - Chalet Laval (2030 m) – Briancon = 72,8 km + 877 m szint (1448 kcal) 
Bár nem igazán kánikulai, inkább hűvös nyári reggellel kezdődött a nap, legalább kék volt az ég és rövidben lehetett tekerni. A város felső részén kicsit bekukkantottam a várba; meg is lepett a várkapu, illetve bástya belső falán egy Gino Bartali emléktábla: híres olasz kerékpáros volt, nyert Olasz és Francia körversenyt, Tour de France-ot is, az emléktáblát úgy sejtem 3 brianconi Tour szakaszgyőzelme indokolta. Mégis ilyen is szerintem csak Franciaországban fordulhat elő: egy történelmi épület falán kerékpáros (ráadásul olasz!) emléktáblája szerepeljen…Lankás emelkedőn hajtottam Kelet felé, majd ahogy tudtam is, ez folytatódott még hosszan a Chalet Laval (2025 m) turistaház felé vezető völgyben is, párhuzamosan a francia-olasz határral. Ez egy kifejezetten unalmas, hosszú völgy, igazán csak az utolsó pár – ráadásul kicsit huplisan aszfaltos - kilométer szép, ám ottanra bár befelhősödött. Bár a quaeldich-en is Chalet Laval néven fut az emelkedő, ha precízek vagyunk, az aszfaltút kb. 2035m-en egy parkolóval végződik (körbe sziklamászóknak alkalmas és szép, vad hegyek, sziklák), a Laval turistaházhoz tán 300-500 méterrel lentebb ágazik le egy út, és valamivel alacsonyabban is van, mint a parkoló. Visszaúton a hideg miatt is fel kellett öltöznöm, majd az elkapott eső miatt egy buszmegállóban töltötten 3 órát, hiszen már a száraz cipőmben voltam, a másik még nem száradhatott ki; ezt már nem áztathattam el. Az eső végével nyugodtan visszatekertem Brianconba, majd kis nézelődés után a kempingbe,
ahonnan interneten haza is üzenhettem és elég infót gyűjthettem a várható időjárásról: másnap kora délutánig, 14 óráig írták az esőt, azután viszont szép napos időt; az azutáni napra, egyik „kulcs napomra”, a Galibier újbóli meghódítására parádés időre számíthattam. 2011.06.18, szombat – 8. nap: Briancon – Col du Lautaret (2058 m) – le Bourg d’Oisans – Alpe d’Huez - Lac Besson (2080 m) – Le Bourg d’Oisans = 113,2 km + 2324 m szint (3156 kcal) 
Sajnos az esős idő szombat reggelre sem vonult el, mivel azonban délután már az Alpe d’Huez feletti Lac Besson (2080 m) volt a cél, haladnom kellett. Míg reggel Brianconban pár percre világosodtak a felhők, át-átsütött a napfény, mire elhagytam Briancont megint esni kezdett. Esővel dacolva hajtottam a 2058m-es Col du Lautaret hágó felé. Két alkalommal 10-30 percre behúzódtam egy-egy fedett buszmegállóba, de mivel hosszú fölsőimet nem akartam eláztatni, rövidujjú mez fölött esőkabátban tekertem; megálláskor így melegen kellett tartanom magam. A sorozatosan már ötödik napi eső persze most is felbosszantott, de azért igyekeztem a reményre is gondolni: „-Délutánra igazán szép időt írt a meteorológia; csak jönne már!” Hogy beleférjen még a napba a Lac Besson felkeresése és e napi céljaim is teljesítsem, végülis a feltámadó ellenszél ellenére, arcomba vágó eső és hideg ellenére is hajtottam a pocsék, ködös, esős hágó felé. Elszánt voltam, nem állíthatott meg az eső a célom teljesítésében. Néha már-már küldetéstudatot éreztem, hiszen több emelkedőről (pl: Larking Laus, majd olasz- és svájci túrámon: Malga Mare, Mandelon, Dosso Galli) semmi bringás információ nincs az interneten és arra készültem, hogy én leszek az, aki ezeket megosztja majd a többiekkel, nem is alpesi országbeli bringásként. Valóban pocsék időben értem fel a hágóra, ahol a meleg étterem külső előterében öltöztem fel és vágtam neki még esőben a lejtőnek: „-Hol jön már a front vége ?” 
Nem akartam az egész táskámat feltúrni a túlzottan elásott téli kesztyűért így az esőben, szélben, 8 fokban mindössze nyári kesztyűben kezdtem meg a lejtőzést. Útközben La Gravében a Tourist Office-ba betérve míg kiderítettem, megerősíttettem, hogy a Le Chazelet emelkedő nem aszfaltos) kissé meg is melegedtem. Fél órával később a duzzasztott tó környékén végre kiértem az esőzóna alól, megérkezett a font: végre rövidre vetkőzhettem és sütött már a Nap is. Míg Le Bourg d’Oisansban szintén ismerős kempingben állítottam sátram, lassan sikerült picit átmelegednem. 
Vásárlás után következett Alpe d’Huez, majd az afölötti, Lac Besson, amit 2004-ben a Col de Poutran (1999 m) hágóra valófeljutáskor már szintén eléggé megközelítettem, csak akkor még nem nagyon tudtam e tóról és nem voltam ily elvakult az aszfaltos 2000-esek gyűjtését illetően. Ismét kb. 2-3 km emelkedő és 80 m szintemelkedés miatt tekertem előtte fel 1250 m szintet. Nem először és nem is utoljára (ld. júliusban Dosso Gallinál 1 km emelkedő miatt tekertem bő 100 km-t és több, mint 1700 m szintemelkedést, Lai da Vons miatt tekertem át 300m-ről a 2113 m-es Splügenpasson, vagy a Forni hütte miatti tekertem át a Passo di Gavián: ez is plusz kb. 2300m szintemelkedés ). Alpe d’Huez felé tartva természetesen jókat filmeztem, klassz volt, amint egy belga bringás társasággal együtt tekerve és dumálva tudtam éreztetni az Alpe d’Huez hangulatot, a sok bringást, noha még csak június volt; az Alpe d’HuZes (így írják !) rendezvény pedig június 9-én már lezajlott. Ez volt a hatodik alkalom, hogy Alpe d’Huezre tekertem
(2004-ben kétszer, 2006-ban egy, 2009-ben kétszer (utóbbi a La Marmotte során) és „most” 2011), így sok meglepetés már nem ért, inkább a nosztalgiázást, a viszontlátást élveztem. Jó érzés volt az is, hogy az Alpe d’Huez-ig tekerőkkel szemben, én azon túli – sokaknak ismeretlen - célpontért hajtottam. Alpe d’Huezen, a Tour de France célegyenesében a videózással, fotózással elég idő ment el, így naplemente környékén értem már fel a tóhoz, a lejtőn pedig időnként a sebességet élvezve sötétedésre érkeztem vissza a kempingbe. 2011.06.19, vasárnap – 9. nap: Le Bourg d’Oisans – Col du Lautaret (2058 m) – Col du Galibier (2645 m) – Valloire – St Michael du Maurienne – Modane (1063 m) – Aussois – Plan d’Aval és Plan d’Amont közt, 2010 méteren – Modane = 134,7 km + 3461 m szintemelkedés (4041 kcal)
Az interneten olvasva júniusban szintén a környéken edzett a Tour címvédő Contador és Ivan Basso is. Nagyon vártam már e csodás hágóutat, mely ekkor kb. 17000 km-nyi alpesi kerékpártúráim tapasztalata alapján az egyik legszebb alpesi hágóút (az Iseran, Nivolet és Bonette, Plan du Lac mellett). A nagy várakozást az első pár km-s sajnos csalódás törte meg, hiszen a meglepően nagy forgalom időnként élvezhetetlenné tette az emelkedőt. Fentebb már többször élvezhettem a csendet, a tájat és jókat is tudtam filmezni. Semennyire sem néztem az órámat, kiélveztem az emelkedő minden pillanatát, és persze picit búcsúztam is. Klassz volt, mikor felértem az emelkedő egy emlékezetes részéhez, ahol 2004-ben parádés és emlékezetes fotót készítettem: most is megismételtem, azzal kibővítve, hogy egy kilométertáblára videóm letéve magam is meg tudtam örökíteni. A lejtőre alaposan be kellett öltözni. A rövid emelkedővel megszakított gurulás során sajnos időnként annyira huplis volt a lejtő, hogy útközben el is veszítettem csomagomra polippal nem eléggé szorosan rögzített, ott száradó cipőim egyik felét. Maradt a rajtam levő egy pár: a hátra levő 2,5 napban ezt már nem áztathattam el ! Az Arc völgyében idő szűkében igyekeztem Modanébe, ahol sátorállítás után, 7 óra tájban indultam a további 1000m szintemelkedést jelentő, alig ismert Plan d’Amont emelkedőre. Kevéssé a tájról, inkább a hidegről maradt emlékezetes. Már félúton, 1500m-en a faluban is csupán 12 fok volt, ám szürkület után felérve az első duzzasztott tóhoz, este megnézett hőmérőm szerint már csupán 4 fok volt. Úgy rémlik, hidegtől védő esőnadrágot sem vittem magammal, csupán a meleg palilábat és esőkabátot, téli sapkát húzhattam fel; a lejtő fölső részen még kissé szlengül és lazán fogalmazva: a tököm is majd lefagyott (ott csak a sima bringanadrág volt rajtam).
Újabb szép napot zártam, mely során folytattam jó szokásomat: teljesítettem a kitűzött 2000-esek felkeresését. A napot 135 km-rel és 3461 m szintemelkedéssel zártam, ám a király etap másnap következett (nem pihentem rá).2011.06.20, hétfő – 10. nap: Modane – Termignon - Plan du Lac (2361 m) – Lanslebourg – Col de l’Iseran (2770 m) – Le Saut (2240 m) – Tignes (2100 m) – Bourg St Maurice = 161,9 km + 3890 m szint (4578 kcal)
Utolsó kiemelt – és egyúttal legnehezebb - napomra ébredtem: ezt tartottam túrám királyszakaszának. Királyszakasznak nevezik a nagy kerékpáros körversenyeken (Tour de France, Giro d’Italia, stb) azokat a szakaszokat, amelyek a legnehezebbek, vagy a legnehezebbek egyike, ám a legendás emelkedők miatt kiemelt fontosságú és presztizsű. Kb. 1000m-ről indulva négy alkalommal terveztem 2000m fölé tekerni, abból a második az Alpok legmagasabb hágóútja, a Col d’Iseran (2770 m), amely harmadszor szerepelt bringatúráim során. Az első órában lankás völgyi úton hajtva napfénynél is feltekinthettem elmúlt este felkeresett hegyi tavak irányába, majd picivel odébb, szintén a völgy északi oldalán induló emelkedő várt rám: szikrázó napsütésben. Újabb a világhálón minimális - mindössze egy - információforrással rendelkező emelkedő következett, zéró kerékpáros információval (a Tour de France hazájában!): úgy tudtam, az út a Bellecombe parkolóig, 2308 méterre vezet. A Termignont követő leágazás után azonnal csomagom elrejtésére alkalmas helyet néztem, hiszen ez is egyirányú út volt; ráadásul - mint kiderült - többnyire 8-12%-os meredekséggel. Néhány többnyire erdei kilométer után csodálatos és minimális forgalmú (kb 1 autó / fél óra) panorámaúton találtam magam: visszanézve a fővölgyre, vagy szemben is magas, havas hegycsúcsok, üde zöld fenyőerdők, kisebb vízesések: a Vanoise nemzeti parkban kerékpároztam. Annyira elvarázsolt a táj, hogy bátran fotóztam, videóztam, nem érdekelt túlzottan az idő múlása. Az Alpokban megtett, több mint 20000 km alapján Plan du Lac emelkedőjét az Alpok 10 legszebb emelkedője közé sorolom. Végül a Bellecombe parkolónál meglepetten tapasztaltam, hogy noha az autóknak tilos a továbbhaladás, az aszfaltút még folytatódik. Sok emelkedő várt még rám, így szerencsére nem sokkal volt feljebb a frissen és alaposan behavazott 3855m magas Ponte de la Grande Casse csúcs felé nyíló panorámás nyereg (Plan du Lac (2360 m) tó pedig 1 km-rel előrébb), ahonnan fotók és videó után vissza is fordultam.
A hágóúton ismét nosztalgiázás volt a javából: 2000m fölül a nyereg felé látva eszembe jutott, mikor 2004-ben egyre sötétedtek a felhők és végül 2500m felett menthetetlenül megáztam és jócskán hidegben értem fel, majd kis időzés után az elvonult zápor utána hágóút csodás fényekkel és lejtővel ajándékozott meg. Ezúttal szerencsére megmaradt a szép idő (ami visszaköszönt egy-két jól sikerült filmrészletben), viszont a sziklaszoroson átkelve eső helyett ellenszél a 10%-os meredek kilométereken. Így bizony az utolsó 3 km alapos küzdelem volt, miközben egy mormotát is klasszul megörökíthettem. A végső fél órát követően nem csoda, hogy felérésemkor, az útra festett Cima Coppi feliraton átgurulva azt mondtam: „-Ez bizony férfimunka volt! „ – és nem ám 9-10kg-s bringán….. mert az egy „picit” más történet. Háromból harmadszor tekertem 25-26 kg-s cuccal az Iseran hágóra. A lejtőt most is nagyon élveztem, igyekeztem videózással másoknak is átadni az élményt. A telet követően az Iseran hágóutat hivatalosan június közepén nyitják meg a forgalom számára, idén június elején a korábbi nyitást követően egy hidegfront és hó miatt pár napra le is zárták, így különösen meglepett, hogy még az északi oldalon sem voltak nagy hófalak; nem volt sokkal több hó, mint máskor júliusban. Val d’Isere-t elhagyva, a Lac du Chevril tó partjáról két rövidebb kaptató állt még előttem, persze újabb csomagelrejtés után: Le Saut felé keskeny aszfaltcsík tekergett a tó fölött a lámpákkal már kivilágított településre és a tóra, hegyekre nyíló szép panorámával megajándékozva. Az utolsó kilométereken már lámpát kellett használnom; 22:20 tájban értem a 2240m-es aszfaltvéghez. Bár fölfelé gondoltam is rá, hogy itt-ott vigyázni kell az úton levő kövekkel, nem tettem, elemet sem cseréltem lámpámban, így gyér világításomnak köszönhetően hirtelen éles kőre futottam, a levegő pedig pillanatok alatt elszállt a kerékből. Lámpafény melletti kerékfoltozás következett kb. 2000m magasan – mert a pótbelsőt persze a csomagoknál hagytam. Nem tökéletes foltozás és a csomagoknál újabb kerékcsere után végül hajnali 1 órára értem fel Tignesbe (2093 m). Egyáltalán nem zavart a kései idő; elemcsere után lámpám is erősen világított, különben is, úgy voltam vele: újabb 2000-eseket hódítottam meg, már csak egyetlen 2000m fölé vezető aszfaltos út maradt a Francia Alpokban, amire ne tekertem volna fel: a másnapi program, Courchevel reptere(2030 m). 2011.06.21, kedd – 11. nap: Bourg St Maurice – Moutiers (500 m) – Courchevel, reptér (2050 m) – Moutiers – VONAT – Bourg St Maurice – Col du Petit St Bernard (2188 m) – Morgex – Avise = 160,7 km + 3100 m szint (3574 kcal) A nap és az ébredező emberek ébresztettek kb. 6 óra alvás után: a királyetap után nem csoda, hogy kissé nyomottnak éreztem magam és nem buzogott bennem úgy az erő, lelkesedés, mint korábban. Ezek után úgy is készültem a napra: „-Csak letudni valahogy: akár lassan, kókadtan, de végighajtom!” 
Mivel korábban már végigtekertem a völgyön, vonattal szerettem volna Moutiersig eljutni, ám a ritkán közlekedő szerelvények miatt tekernem kellett. Ez sem könnyítette meg a napomat. Courchevel Jan Ullrich 1997-es Tour de France győzelme egyik hegyi szakaszának befutója volt, amely emelkedőjén „Ulle” és Virenque vívott nagy csatát, hogy a végén a szakaszgyőzelmet a hegyi repülőtér kifutópályáján a német átengedje a franciának. 
Moutiers környékén néhány kilométeren át még nosztalgiáztam, majd feljebb már nem volt mi feldobjon: az emelkedő itt-ott szép volt ugyan, de a forgalom és komoly teherautó-forgalom miatt nem lehetett igazán élvezni a kerékpározást. Az emelkedő alján egyébként két különféle tábla is kerekeseknek hirdetett önkéntes ( www.savoie-mont-blanc.com/nos-suggestions/bouger/activites-velo/chronometrage-timtoo-1275-1.html linkje ), illetve hét fix időponton megrendezett időmérést, versenyt (Utóbbi: Cyclocourch linkje ). Előbbi Savoie – Mont Blanc régióban kb. 40 emelkedőre tesz lehetővé önkéntes időmérést és regisztrációt. Courchevel szinte egy síközpont város, több részből áll, mely nevük a magasságot is jelzi. Courchevel 1550-nél komoly építkezést látva még reméltem, hogy végre letudtam a teherautóforgalmat, majd feljebb többször is járta még így, ám csalódnom kellett: az aszfaltút legtetejét jelentő Altiport repülőtér (2030 m) alján is építettek valamit, így gyakorlatilag végig kísértek a nagy járművek. Egyébként egész Courchevelre jellemző volt a sok építkezés, főleg appartmanokat húztak fel. A 2030m-es tetőre érve teljessé vált a francia 2000m feletti aszfaltos emelkedőim kollekciója (határhágóival együtt 32 db az Alpokban és 13 db a Pireneusokban), egyúttal ez jelentette kerékpározásaim 188. 2000m fölé jutását. Noha csapadékot csak estére ígértek, a lejtőn mégis csak komoly menekülésbe kellett fognom, hogy ne ázzak el a gyenge esőben. Visszaúton már vonattal érkeztem meg Bourg St Maurice-ba, ahonnan este 19 óra tájban kezdtem neki a szűk 1300m szintemelkedésű Col du Petit St Bernard hágóút nak (2188 m). 
A kaptató ideális egy komoly, fárasztó túra utolsó emelkedőjének, hiszen – bár hosszú – de nem túl meredek. Lent még gyönyörködhettem a környező 2000-esekhez vezető völgyekben (melyek mindegyikén jártam már: picit odébb La Plagne, szemben Les Arcs 2000 és balra a Col de l’Iseran (2770 m) völgye), azonban 1400 m felett újabb felhősödés tett morcossá. Hamar ráébredtem, hogy nem menekülhetek, felém tartanak a sötét fellegek és eső. Érdekes volt megtapasztalnom, hogy az elmúlt napi királyetap, a délelőtti Courcheveli emelkedő után málhás bringán is még micsoda 20 perces szinte időfutamra voltam képes: megtáltosodva robogtam egyre csak előre és feljebb, hogy eljussak egy fedett helyre.
Úgy emlékeztem, elég ritkán akad ezen a hágóúton ilyen és sajnos mivel az eső előbb megjött, menekülhettem is be egy fenyőfa védelmébe. Szürkület környékén kénytelen voltam utam folytatni, mely során úgy tűnt: végleg elment az eső. Tiszta égbolt alatt, de környező dörgés-villámlás közepette fél 12 körül értem fel a hágóra, az országhatárra, majd vizes úton, óvatos ereszkedéssel le Aosta völgyébe. Másnap délután indult a repülőm, így még további egy órát hajtottam Aosta felé, ahol hogy máshogy végződhetett a nap, mint éppen sátorállítás közben eleredő esővel. 2011.06.22, szerda – 12. nap: Micsoda zárónap ! Hajnali 3 előtt nem sokkal úgy tértem nyugovóra, hogy ha kitart az „átok”, és az események ellenem irányuló láncolata, akkor reggel esőben kell sátrat bontanom. Mindenesetre arra ébredtem, ám valami mégis megmutatta magát: éppen sátorbontás idejére elállt, hogy utána már ismét szemembe verő vízpermet közepette hajthassak Aostáig. Vonatommal Chivassóba érve ott már kellemesebb idő volt ugyan, de az ismét eleredt csapadék miatt már úgy telefonáltam haza: „-Hiányoljátok otthon az esőt? Óh, engem követ, hozom én!” Gondoltam, a milanói síkságon már nyári időben tekerhetek majd a reptérig, ám csak nem így lett: eleinte kisebb nyári záporokban, később fülledt időben, mégis kényszerűen esőcuccban izzadtam a reptér felé. Ám még ez sem volt elég; többet kellett ellenem küldeni (2004-ben éreztem ezt, hogy minden összeesküdött velem szemben): egy táblát (airport és a cargo szó is egymás mellett, közelében ) félreértve jöttem rá, hogy nem arra járok már, mint szoktam és kellett útbaigazítást kérnem, majd újabbat… az idő meg csak pergett, azt sem tudtam hol járok (leszaladtam a másolt, nem túl aprólékos térképrészletről). Ekkor már málhás bringámmal esőben időfutamoztam (27-29 km/ó) és már-már a pánikolás határán voltam: előző nap azt hittem, kész vége, sikerrel zártam a túrát, és végül a célszalag előtt bukom el ? A reptér környékén késem le a repülőt ? Végül csak sikerült ismerős falutáblát lelnem és onnan nagyon szűkösen, de nem túl későn befutni. A reptéren rohanva derítettem ki, jó helyen járok-e, készítettem fel bringám és rohanva adtam fel a bringát és cuccaim. Csak kissé tudtam lemosdani, de szerencsére légkondi működött a repcsin, így talán nem sokat érzett szomszédom az elmúlt 2 óra izzadtságából. Micsoda befejezés volt ez! Azt hittem, nyugis hazaút vár rám, ehhez képest, hajszálon múlt, hogy le tudtam küzdeni az utolsó akadályt is. Korábban többször volt, hogy végülis – igaz a teljesítések sikerével, de – el kellett fogadnom az ellenerőt és esetleg egy-egy túra legvége nem a tervek szerint fejeződött be, ám ezúttal a rengeteg akadály ellenére, mindegyiken átjutottam. Zárszó: A júniusi kerékpártúra érdekesebb tanulsága volt, hogy míg napközben igazi nyári időben élvezheti a bringás a tájat, emelkedőket, éjszakára és a lejtőkre sem árt felöltözni; kifejezetten elkel a téli sapka, meleg ruha. Nagyon igazzá vált a mondás: télen a kaját, nyáron a ruhát el ne hagyd! Ami a csapadékot illeti, 11 nap alatt 14 alkalommal volt részem benne, mindössze 2 nap volt, amikor egyáltalán nem kaptam esőt a nyakamba: nem a korábbi években megszokott „Francia-Alpok-időjáráshoz” volt szerencsém, ugyanakkor pár héttel később, Svájci és Olasz Alpokban tett 3 hetes bringatúrám (2358 km + 49663m szintemelkedés) során visszasírtam ezt az időjárást. Meglepő volt, hogy már június közepén mennyi bringás járja a hegyeket; mintha csak főszezon lett volna. Ha a környéken bóklászó kerekes megunja a neves és – hágó létéből fakadóan – oda-vissza járható utak motoros forgalmát, erősen ajánlom a csendes, egyirányú hegyi utakat (Plan du Lac, Plan d’Amont, Chalet Laval völgye, Col de Granon), ahol békében élvezheti a természet nyugalmát! A vártnál csapadékosabb, de a kiemelt helyeken (Bonette, Galibier, Iseran) szép élményeket adó és sikeres túrát (az Alpokban 11 nap alatt 1380 km + 28.769 m szintemelkedés) követő júliusi olasz és svájci túra végére úgy reméltem, az volt a célom, hogy nem marad olyan 2000 m fölé vezető aszfaltos út az Alpokban, amire ne tekertem volna fel. A pireneusi kollekció és az Ötztaler radmarathon tavalyi túrakerékpáros teljesítését követően ez jelenti / jelentette számomra az utolsó érdemi bringás kihívást. Igaz ugyan, hogy a Francia Alpok messzebb van, mint a többek által felkeresett Dolomitok, azonban a Tour legendás útjai, és az a plusz, amit az ember úton-útfélen érez a kerékpárosokhoz való hozzáállásban, és talán az a néhány helyen - máshol tapasztaltaknál - kevesebb motorforgalom miatt is különösképp ajánlom e régiót a bringázni kedvelő Tour szurkolók figyelmébe.
|
Kanári szigetek
2011 Francia Alpok túra
Emelkedőlistám
