Györgyi Gábor: 2000m felett az Alpokban sokadszor: 2011.06.21. Bourg St Maurice - Moutiers - Courchevel (2030 m) - Moutiers - VONAT - Bourg St maurice - Col du Petit St Bernard (2188 m) - Avise
GYÖRGYI GÁBOR
Nosztalgia kerékpártúra a Francia Alpokban és sikeres 2000-es gyűjtés 2011'
2011.VI.21. Bourg St Maurice - Courchevel (2030 m) - Col du Petit St Bernard (2188 m) - Avise (ITA)
2011.06.21, kedd: Bourg St Maurice - Moutiers (479 m) - Courchevel (2030 m) - Moutiers - VONAT - Bourg St Maurice - Col du Petit St Bernard (2188 m) - Morgex (ITA) – Avise = 160,7 km + 3100 m szint (3574 kcal)
11 nap alatt megtett: 1380,1 km + 28769 m szintemelkedés
A királyetapot (161,9 km + 3890 m szint ) követően kevesebb, mint 5 óra alvás után ébresztett a sátramra sütő napfény. Nem éreztem kiütöttnek és kókadtnak magam, bár tudtam annak is eljön az ideje Racionálisan úgy gondoltam, délután kb. 5 óra múltán lesz igazán nehéz, leszek álmos, amikor szükségem lehet majd koffeines, energiát adó tablettámra. Nehéz nap és kevés alvás után…..
Reggel persze – fáradtnak nem érezve magam – csak arra gondoltam: 30 km vonatozás (mert itt is végigtekertem már a völgyön, idő szűkében, nem túl energiától duzzadva, felesleges erőt pocsékolni) után kényelmesen, takarékos tempóval feltekerek Courchevelbe, 2000m fölé (és egyúttal begyűjtöm az utolsó francia 2000m feletti aszfaltos utat), majd késő délután: lesz, ami lesz. „-Az a „jó” az utolsó hágóban, az Olaszországba vezető Col du Petit St. Bernardban (2188 m), hogy bármilyen fáradt leszek is, a másnapi hazarepülés (és a repülő elérése) miatt kénytelen leszek feljutni és Aosta közelében aludni.” – gondoltam.
Mostam egy mezt és alsóneműt a repülőútra, majd – bár csak délután bontottam sátrat – a kemping fizetése után (minősége ellenére csupán 5,2 vagy 5,8 EUR) kevés cuccal a vasútállomásra gurultam; mondván: ráérek ott is enni, de nehogy lekéssem a valamikori vonatot.
Hát ért ám meglepetés: korábban elment egy „járat”, a következő pedig órák múlva indult volna. Nem volt mit tennem, - az állomáson vett szendvicsek elfogyasztása után - tekernem kellett Moutiersig (479 m), a legalább bő 300 métert ereszkedő főúton.
Szerencsére időnként lejtett annyira az út, hogy nem volt vészes a 26 km, csak napos. Moutiersbe is nosztalgiával tértem vissza, hiszen 2009-ben innen hajtottam a szomszédos Brides les Bainsba, ahol kempingeztem és ahonnan kissé fáradtan, nyomottan tekertem fel Val Thorensbe (2340 m)-
Érdekes, akkor is nehéz nap volt a megelőző és szintén fáradt voltam. Az emelkedők közti hasonlóság pedig ? ... – mindjárt kiderül.
Az ismerős főtéren most is piac volt, a szélén pékségnél vettem ennivalót, töltöttem fel magam energiával. A vasútállomást is felkerestem menetrendet nézni, hogy hazaúton biztosan elcsípjek egy vonatot. Dél körül ismerős, lankásan emelkedő úton Brides les Bains irányába hagytam el a kisvárost. Víztöltés miatt áthajtottam Brides les Bains-on, de hiába…. meredeken tekerhettem vissza a Courchevelre tartó főútra. Courchevel egyike a forgalmas és neves francia síközpontoknak, 1997-ben, Jan Ullrich Tour de France győzelmének évében hegyibefutó volt, melyen „Ulle” és Richard Virenque vívott nagy csatát, mely végén a német átengedte a szakaszgyőzelmet a franciának. Jó érzés ilyen neves emelkedőkön hajtani: az ember próbálja átérezni a hangulatát és picit felidézni a versenyt…. már ha lehet (a videón tökéletesen megtettem).
Az egyik legnevesebb emelkedő-diagram gyűjtő portál (salite.ch) szerint a kaptató Brides les Bains 580m-es magasságától szűk 22 km alatt ér fel a 2000m-re jelölt Altiport, reptérig. Tudtommal Courchevel egyedülálló ebből a szempontból, hogy síközpont létére kisrepülők számára reptérrel rendelkezik (ennél kisebb reptér (ideiglenes ?) akad Alpe d’Huezen is). Alább lombos erdei, napos, 6-8% meredek úton kapaszkodott az út, időnként hajtűkanyarok közepette, pár km-nként néhány házból álló falvakon áthajtva. 900m tájékán, Bozel fővölgyéről történő leágazásnál két tábla is fogadta a bringásokat:
egyikük jelezte az út adatait (onnan 17,5 km, átlagos meredekség 7%, maximális meredekség 9%, illetve azt, hogy a megadott honlapon (www.savoie-mont-blanc.com/chrono) lehet regisztrálni az ember önmagának mért idejét az emelkedőre. Mint megnéztem, összesen 30-40 hegyi úton mért időnket lehet beregisztrálni.
A másik tábla az emelkedőn 7 alkalommal rendezett időfutamot, versenyt hirdetett: www.courchevel.com/cyclocourch
A meredekség valóban csak kicsiket változott: sehol sem volt igazán laza, ám nehéznek számító meredek sem. Az elmúlt nap és az este rám váró hágó málhás leküzdése miatt, na meg így esett jól, mondhatni „nagypapa”-tempót mentem. Meglepett a komoly teherautóforgalom; hamar leszűrtem: odafent valami építkezéshez járhatnak a megrakott billentős teherautók. Hiába reméltem, feljebb sem csökkent a forgalom. Az idegesítően sok teherautó tönkretette a gyönyörködést, így csak apró momentumok mondhatóak szépnek a több órányi felfeléből: először pl. egy szép panoráma havas hegyek felé, előtérben egy szép, meredekséget is jelölő, bringásoknak szóló tájékozató táblával. Tán 1100 méter tájékán egy síugrósánc tűnt fel, illetve az út egy békés, talán mesterséges tavacska mellett haladt el; tettem pár perc pihenőt (a Tour közvetítésen is felvillan a síugrósánc).
Courchevel több részből áll, melyek magasságuk szerint vannak jelölve; ezek közül az első volt Courchevel 1350, ahonnan már fentebbi települést és szép hegyeket is lehetett látni. A forgalom sem változott, a táj is csak átlagos maradt, teherautók sem szűntek. A következő említésre méltó dolog, Courchevel 1600 előtt az út mellett álló, piros pöttyösre festett vas kerékpár-alkotás volt, mely természetesen a Tour de France hegyek királyára emlékeztette az arra járókat. A település elején ugyan akadt komoly építkezés (szálloda, wellness center), ám tovább is mentek még a nehéz gépjárművek.
Bőven láttam még fentebb is darukat. E településrészen már komoly és szép apartmanokat is építettek; majd Courchevel 1850 felé, ideiglenesen fenyőerdőben hajtva, egy hajtűkanyarnál újabb szállodaszerűség építkezése mellett tekertem el. Itt nem volt ám válság: „volt pénz dögivel”! Ekkortájt már feltűnt, hogy elmúlt a korábbi „nagypapa” tempóm; talán a magasabban már nem jellemző párás levegő elmúltával frissültem fel, így már nem is esett rosszul az emelkedő; időnként frissen pedáloztam.
A táblákat is figyelni kellett, ám szépen kapaszkodtam feljebb és feljeb... Mígnem túlzottan keskenynek tűnt már az utca, ahol persze szintén apartmanokat építettek. Végül zsákutcába futottam. Noha nem sokat időztem fölfelé, a vonat eléréséhez nem voltam már túlzottan idő bővében; igyekeznem kellett. Bosszantott az eltévedés. Kb. negyed órát veszítettem. A következő út viszont már biztosan az Altiport felé tekergett, a célig a hátralevő távot kilométerenként a bringásoknak kitett táblák jelezték.
Néztem közben a hegyeket, lestem előre, hogy hol lehet a reptér, láttam közben egy műszaki ellenőrt, vagy finanszírozót, vagy projektvezetőt Ferrarijával és persze szép faházakat is (szintén látszanak a közvetítésen).
Kíváncsi voltam, merre vezetik fel a kerekeseket a reptérre, és mint utóbb kiderült, rosszul emlékeztem a Tour befutóra: a közvetítésből kiderült, hogy ők sem a kifutópályán értek fel. Még itt is a reptér mellett is dolgoztak munkagépek, láttam billenős teherautókat ! Hiába reméltem, hogy legfelül nyugtom lesz tőlük, hiú ábránd volt.
Bár a reptér felső szintjére felértem, ügyesen elóvatoskodtam egy munkagép mellett, mert az aszfaltcsíkon közvetlenül a kifutópálya közeléhez akartam jutni. Ott aztán meg feltűnt: még mindig vezet meredeken feljebb egy aszfaltcsík. Nosza: 12-15% meredeken kb. 2030 méterre hajtottam fel, az volt az aszfalt vége: készülhetett gyorsan a büszke fotó az utolsó francia aszfaltos 2000-esemről… gyorsan, hisz csepegni kezdett az eső (egyébként 19-20 fok volt). Megint!A csapadék miatt sem volt idő semmi elgondolkodásra, hogy mit is jelent számomra, hogy túrabringámmal felkerestem már Franciaország összes, 2000m fölé vezető aszfaltos útját. Merengésre nem volt idő, feladat volt: mielőbb elhúzni az eső alól!
Íróasztal mellől viszont írok pár sort, amit az emelkedők háttér-információt nem ismerők nem tudhatnak:
Miközben az év során ki nem mondott versengés indult a BIG listás emelkedők frontján (vagy más emelkedős területen), persze úgy, hogy a valós teljesítményben sokkal nagyobb az eltérés, mint amit a lista mutat (az általam meghódított kaptatók magasabb nehézségi foka miatt), épp az ehhez hasonló eredmények mutatják a valós helyzetet, értékelést. Egyre inkább aszerint értékelem a versengeni próbáló kerekeseket, hogy mit adtak a hegyek közt a kerékpártúrázásnak. Itt nincs trükközés (könnyebb emelkedő választás):
jelenleg már a legnagyobb gyűjtemény, a 11728 db emelkedőt számláló salite.ch gyűjteménybe is adtam már négy, számukra újat, (ebből 3 db 2000m feletti), de tudok még nekik újat küldeni akár az Alpokban, akár a Pireneusokban.
vagy a másik legnagyobb, a németek (van elég pénzük az Alpokba elutazni és bebarangolni mindent) emelkedő-gyűjteményéhez (ami a salite.ch-vel vetekszik, ami a 2000m feletti utakat illeti) ezeddig az Alpokban és a Pireneusokban is 4-4 db 2000m feletti utat osztottam meg velük és bővítettem velük gyűjteményüket.
Nem beszélve azon emelkedőkről, melyeknél enyém az egyetlen, vagy háromból egy kerékpáros információforrás a világhálón.
Az értéket – szerintem – az előbbi két esetben az jelenti, hogy több száz (köztük nagyon komolyak is) alpesi kerekes sok évnyi gyűjtögetése után is tudtam nekik is újat mondani; magyarként: eljutottam a legkevésbé ismert hegyi utakra is.
A Courchevelen befejezett összes francia emelkedő gyűjtéshez visszakanyarodva: az összes francia emelkedő felkeresése teremtetet meg az alapot, az előbb említettek eléréséhez, illetve kimondva többet jelent, az, hogy az összesre feljutott az ember, mint hogy valahányon járt.
Esőcuccot persze nem hoztam, mert csak estére mondtak csapadékot, így csupán hosszú fölsőmmel és szélmellényemmel védekezhettem a gyenge csapadék ellen. A lejtő elején sietősre vettem a „figurát”, így kb. 5-7 km után már alig áztam. Szerencsére megúsztam komoly csapadék nélkül is. Előtte bizony tartottam tőle, nehogy nagyobb zápor esetén cipőm is elázzon az esetlegesen csicsogóan vizes úton. Szerencsére ez teljesen elmaradt.
Időben visszaértem Moutiersbe – ahol már kellemes nyár fogadott -, és ahonnan visszafelé vonatozva (itt 2009-ben tekertem végig málhával) jól esett kicsit pihenni, falatozni és a napsütötte völgyben, hegyekben gyönyörködni.
A kemping felé tartva megejtettem a szükséges vásárlást (energiaszeletet egy sportáruházban), így csak fél 7 tájban került sor a sátorbontásra. Pakolászás és bringám felmálházása során vettem észre, hogy bizony a kempingből jól látszik esti programom „helyszíne”, a Col du Petit St Bernard hágóút (2188 m) fölső szakasza és La Rosiere (1850 m) néhány háza is.
19 óra tájban mondtam búcsút ezen kellemes kempingnek és kisvárosnak, mely a környező rengeteg emelkedő miatt ideális helyszín akár egy hétre való bringázáshoz is.
A centrumból ismerős hágótáblák mutatták az utat Séez felé. A Kis Szent Bernát hágóút (2188 m) Franciaország, Bourg St Maurice (815 m) felől 26,5 km alatt teszi csak meg az 1373 m szintemelkedést, így átlagmeredeksége csupán 4,4%. A kaptató ideális egy komoly, fárasztó túra utolsó emelkedőjének, hiszen – bár hosszú – de nem túl meredek.
Séezt követően az út néha kisebb mezőkön, máskor fák között 4-5%-os meredekséggel tekereg fölfelé, az alsó részen egy ideig még gyakran lehet visszanézni a városra. Tán csak fél órája hagyhattam csak el a települést és hajtottam még csupán 1200m körül, amikor az egymást követő hajtűkanyarok egyikéből feltűnt, hogy szakadozottan ugyan, ám akár esőfelhővé is érhető fellegek úsznak Dél, illetve DK felé: „-Vajon lesz újabb eső?” – gondolkodtam, ám még korai volt aggodalmaskodni. Az alsó időnként panorámás szakaszon klassz volt, hogy hol a jól ismert Iseran hágóút völgyét láthattam, hol a szemközti, 2004-ben felkeresett Les Arcs (2000 m)-ot néztem meg magamnak, vagy éppen a La Plagne és Moutiers felé vezető Isere völgyén tekinthettem végig.
A hágóút középső részén elég váratlanul nyíltak meg az ég csatornái és kezdett ömleni az eső. Azonnal odalépve a pedáloknak kezdtem gyorsítani málhás, nehézkes kerékpáromat, ám a szakadó esőben picit így is eláztam, mire egy házhoz nem értem. Megvártam, míg az indulni készülő autó elhajt, majd gyorsan bemenekültem a nyitva álló garázsba. Az egyébként angol / brit srác nemsokára ugyan visszajött, de kedvesen együttérzően engedte, hogy megvárjam az eső végét. Közben picit falatoztam is, ne kelljen majd menetközben amiatt is megállnom, hiszen így is egyértelművé vált már, hogy sötétben érek majd fel a hágóra és érkezem Olaszországba. Bő 20-25 perc múlva folytattam is utam az eleinte még víztől csicsogó aszfalton. Ez volt eddig 11 napos túrám – a courcheveli kisebb esőt is beleszámolva – 11. esője. A korábbi túráim során nem ehhez szoktam a Francia Alpokban (igaz akkor tán mindig júliusban).
Az eső múltán megnyugodtam: „-Ezen is túl vagyunk, olcsón megúsztam, most már minden jó lesz!” – érzésekkel pedáloztam tovább a már zárt erdőben. Sajnos nem telt el túl sok idő, talán 1400 méteren járva az Isére völgyének vége, Aime / La Plagne felől jelentek meg egyértelműen esőfelhők: ott már minden szürke volt. „-Hát sosem akar vége lenni?” – morogtam, bár egyelőre még reménykedtem is: „-Hátha elmegy másfelé…. – bár az elmúlt 10 napban is mindig megtaláltak a kisebb záporok is.”
Mindenesetre egy ideig még nem zavartattam magam, de amint egyértelművé vált, hogy felém tart a „sötétség”, a csapadékzóna, hiába kellett volna fáradtnak lennem az elmúlt napi 162 km + 3890 m szintemelkedés és nem elegendő alvás, valamint az e napi kilométeradag miatt, mivel sok minden fejben dől el, az eső akkora kényszermotivációt jelentett, hogy azonnal – málhám ellenére – szinte időfutamba kezdtem: 10 km/ó helyett inkább 12 km/ó felett hajtottam. Nem olvastam újra 2004-es élménybeszámolómat, így homályosan rémlett csak, hogy a középső szakaszon hosszan nincs semmi épület, buszmegálló: azért siettem, hogy szárazon eljussak a néhány (mennyi ?) kilométer múlva adódó első búvóhelyig.
Egyre közelebbről látszódott már az eső, végül mikor már a völgy túlsó oldali Les Arcs környékén is esett, tudtam: nincs menekvés: perceim vannak már csak hátra. Amint eleredt az eső, (kb. 1600 – 1650 méteren járhattam) már jobbra-balra azt néztem, hová bújhatnék el a fák közt. Egy nem fedett buszmegálló közelében sikerült végül hegyoldali fenyők aló húzódnom csomagjaimmal és a két nagyobb pakkot jelentő málháimra ülve (többit meg letakarva) vártam a javulást:
hiszen a Galibier hágó rossz minőségű lejtőjének köszönhetően már csak az a pár száraz cipőm volt, amit viseltem. Nem kockáztathattam, hogy komoly esőben elázzanak. Bár utólag belegondolva a Lautaret-n bevált kamásli alatti nylon módszer működhetett volna (már ha egyáltalán volt két akkora felesleges nylonom). Másfelől akkor ott nem véletlen választottam a félreállást, más dolog utólag íróasztal mellől dumálni. Persze bő 3 héttel később kezdődő júliusi túrám (2358 km + 49663 m szint) során nem nagyon emlékszem olyan szituációra, hogy sokat álltam volna eső miatt. Akár esett, akár fújt, akkor is mentem (igaz, ott volt már tartalék cipőm).
A fenyő alól, eléggé szomorkás, „elegem van” hangulatban az alábbi twitter üzenetet küldtem haza: „-Ez 1 fucking elátkozott túra. Délelőtt kis esővel megúsztam, az utolsó emelkedőn előbb volt hová menekülni, de 30 perc és új esőzóna: egy fenyő alatt gubbasztok.” – majd:
„Ma is éjfél után lesz ebből kemping. Tartalék cipőm sincs már, a pók alól kiesett a Galibier rossz lejtőjén. Meddig várjak a fa alatt?”
Bizony 9 óra múltán (?) a sötét felhők alatt már sötétedett. Mikor gyengülni kezdett az eső, gyorsan felmálháztam a bringát és folytattam utam: még kb. 600m szintemelkedés, azaz valamivel több, mint egy órányi kaptató várt még rám. Kb. negyed órán belül, ismét erősödő esőben – és sötétben, utcai lámpák fényénél - értem fel La Rosiere-be, ahol az út szélén hömpölygött a víz. Egy benzinkút fedett védelme alá húzódva várakoztam picit és figyeltem az eget, az eső remélt gyengülését, ám meglepetésemre az elvonult dörgés megint újra hallatszott: „-Hát nem tud már végre elhúzni…?” – értetlenkedtem.
És persze újabb twitter üzenetet küldtem az otthon esetleg aggódóknak, drukkolóknak: „-Feljöttem La Rosiere-ig, fények (1850 m). 1 órája itt dörgött-villámlott, elment, most megint dörög-villámlik. Az úton patakzik a víz.”
Továbbhaladva szerettem volna még valahol kulacsomba vizet tölteni, de hiába: nem akadt semmi. Mielőtt a La Rosiere környékén 3%-os, később 4-5%-os meredek hágóút a két hegy közé fordulva elbúcsúzott volna az Isere völgyétől, a sarokról már távolabbról (alig) hallatszó égzengés hangjai mellett még klasszul megörökítettem a völgy, fények által jelölt településeit. Elmúlt az eső, békés esti tekerésben volt részem: ilyenkor már nem érdekel a sötét; minden rendben volt. Zeneszóval a fülemben nem éreztem rosszul magam, sőt időnként tudtam pozitívra is gondolni: „-Még az eső, újabb akadályok sem tudtak megállítani!” Jó úton haladtam (kellett is) afelé, hogy másnap elérhessem a repülőmet.”
Talán az utolsó kilométereken váltam kissé türelmetlenné: lankásan emelkedett csak és vártam már, hogy végre odaérjek a rég óta látott fények jelölte házakhoz, ám néha úgy tűnt, mintha húznák előlem
Természetesen videómmal is megörökítettem a felérést és a táblát: „Italia”. 23:31-kor feljutottam túrám 21. 2000m fölé vezető útjára, összességében, mióta bringázom, ez volt a 187. alkalom. Életemben másodszor kerekeztem fel a Col du Petit St Bernardra (2188 m), mindkétszer málhával, ám három hét múlva ismét felkerestem, ha már a közeli Les Suchesnél (2200 m) jártam. Van egy érdekes hangulata, szinte éjjel fent lenni egy magas hágón (hasonló volt júliusban a Nufenenpasson (22 óra), a Splügenpasson (éjfél után) és a Tonale hágón (éjféltájt), ahol akkor a madár sem jár (hanem alszik). Béke, nyugalom: csak én és a természet, na meg az éjjeli állatok… 8-9 Celsius fok volt. A sötét és a vizes út miatt óvatosan ereszkedtem: nem hiányzott egy elmúlt éjihez hasonló defekt, igaz azóta lámpámban elemet is cseréltem.
Erősen világító lámpám eredendően a kormánytáska oldalsó, hálós zsebéből ontotta a fényt, ám mivel rázkódás miatt lassan elmozdult, inkább egyik, féken levő kezembe véve világítottam az utat. (a lámpát nem tehettem a kormányra, mert ez a kormánytáska épp előtte emelkedik, és takarná el a fényét) Emlékezetes volt, hogy nagyon figyelni kellett, nehogy kiessen a kezemből; néha picit zsibbadtak is az ujjaim. La Thuile kisvárosba (1441 m) érve végre lekapcsolhattam lámpámat és gond nélkül gyorsulhattam; utcai fények mellett nem kellett óvatoskodnom.
Ha jól emlékszem, talán a Pre St Didier előtti hajtűkanyar sorozat elején történt váratlanul, hogy egy kátyú, vagy úthiba úgy megdobta a bringát, hogy egyik hátsó málhám le is esett (felső rögzítője leugrott, az alsó tán két éve vált használhatatlanná egy repülőút alkalmával). Figyelmeztető jel volt. A továbbiakban már gond nélkül leértem a lentebb, fényekkel magát mutató Pre St Didier-be, mely előtt még egy emlék maradt meg. Egy kanyarban egy borz, vagy legalábbis éjszakai kisemlős szaladt el az út szélén. Megijedtem picit.
Pre St Didiertől (éjjeli fél 1 után) végre – többnyire utcai világítás mellett – főúton hajtottam könnyedén, hiszen hosszan lejtett még enyhén az út. Forgalom szinte nem volt, zeneszó segített a haladásban, unaloműzésben.
Repülőm másnap 17:05-kor indult Milanó Malpensáról, ám ehhez célszerűnek láttam ½ 3 körül odaérni, amihez – beleszámítva a megelőző másfél óra tekerést, Aostából óvatosság gyanánt egy 7:30-as vonatot néztem ki. Reggelre tehát nem igazán maradt már időm tekerésre, este, éjjel kellett minél inkább megközelíteni a várost. Kb. 15 km-rel Pre St Didier után, ahol már a lejtés elmúltával mind többet kellett igazán tekernem, éreztem (hajnali ½ 2 tájban), hogy bizony álmosodom; igényeltem már a tekerés befejezését, az alvást. Az utolsó fél óra így picit nehezebben ment, valami akaraterő is kellett már, de a sikeres és eredményes túra után úgy véltem: a sok akadály után semmiség ezt még kibírni. (Nem feledni: előző nap 161km-t és 3890m szintet hajtottam és éjjel 5 órát aludtam).
Végül hajnali ½ 2 és 2 óra közt, kb. 18 km-rel Aosta előtt, Avise településen tábla jelölt egy kempinget, ahová be is tértem. Éppen lemálháztam bicajomat és a sátorállításhoz készülődtem, mikor ismét eleredt az eső. Kínomban már nevettem az egészen: direkt éppen sátorállítás közben! Nagyon nyilvánvalóan éreztem, hogy direkt kapok minél több akadályt a befejezés felé vezető úton, de ahogy 2004-es túrám végén (amire igazán nosztalgiatúra volt e 2011-es), ezúttal is azt gondoltam: a kitűzött összes francia, 2000m feletti aszfaltos emelkedőt felkerestem már túrakerékpárommal; ezek az akadályok már nem befolyásolhattak semmit. „-Lehet még próbálkozni, nehézségeket küldeni, de a célom teljesítettem.” A másnapi hazajutás során már nem lehet gond – véltem biztosan.
Nem véletlen küldtem az alábbi üzenetet a twitterre: „Lehet fogadásokat kötni: meg fog állítani, vagy nem ? Este a hágón több óra eső, villámok. Miután kitisztult Aosta előtt 20km-rel, épp sátorállítás kezdetén megint esni kezdett…. Mi lesz a következő próbálkozás?”
Újabb hosszú nap végén kissé lassan ment az éji készülődés (vacsora, zuhany az elég egyszerű vizesblokkban), így végül kb. hajnali 3 óra tájban hajtottam álomra fejem.
My climbs in the Alps, Pyrenées and on the Canary islands
Kanári szigetek
11. nap: 
13. nap: 
