5. nap: Cime de la Bonette (2802 m)

2011 Francia Alpok kezdőoldal

For english travelogue CLICK here !

7. nap: Col d'IZoard (2360 m)

2011.06.15, szerda: Jausiers - Barcelonnette - Col d'Allos (2250 ) - Allos - Parking du Laus (Lac Allos) (2110 m) - Allos - Col d'Allos (2250 m) - Jausiers - Col du Vars (2109 m) – Guillestre = 150,8 km + 3836 m szint (4433 kcal) 5 nap alatt megtett: 672,5 km + 13453 m szintemelkedés

Hideg éjszakám volt, pontosabban én éreztem hidegnek, hiszen hajnalban annyira fáztam, hogy két hosszúujjú fölsőmre még egyet fel kellett vennem, és lábamon is csak 2 vastag zokniban tudtam tovább aludni. Azt hiszem 6:55-ös csörgőórás ébredésemkor mértem hőmérsékletet a sátorban: 13 fok volt. A Nap a nem túl messzi magas hegyek miatt még fel sem kelt. Reggeli, mosdás és ruhamosás után 8 óra volt, mikor vásárolni indultam, majd túrámat ½ 9 tájban kezdtem meg.
Az elmúlt napi 2802m-es Cime de la Bonette meghódítás ellenére laza napot egy húzósabb követte: négyszer 2000m fölé tekerni. Az Allos tó (Lac Allos) alatti, kevesek által ismert és minimális információval rendelkező Laus parkolóig vezető aszfaltos emelkedő kedvéért előtte és utána is fel kellett tekernem a 2004-ben már felkeresett Col d’Allosra (2250 m) (kempingtől kempingig kb. 110 km + 2800 m szintemelkedés), majd estére még beterveztem a 2109m-es Col du Vars-on való málhás átkelést, hogy másnapra ennyivel is kevesebb jusson. Több, mint 3700m szintemelkedésre számíthattam.
A lankás, enyhén lejtős, napos és ismerős úton Barcelonnette felé hajtva nosztalgia érzésekkel néztem Dél felé a Cayolle és Allos hágóutak közeli jellegzetes hegyet és persze szemben Pra Loup síközpontot. Noha későn kelt a Nap, mint a rakéta úgy emelkedett fel az égbolton mind magasabbra. Jó érzés volt 7 év után viszontlátni Barcelonnette kisvárosát. Sajnos tízóraim élvezeti értékét zajongó munkagép csökkentette. A városközponttól az Col d’Allos hágóút kezdetéig hajtva újabb kempingeket láttam: nem is tudtam, hogy ezek szerint akár 3-4 kemping-lehetőség is van a településen.
A szabad ég alá kitett „dísz-kerékpár” melletti tábla szerint az elágazástól 19 km-t és kb. 1100 m szintemelkedést jelentett a hágóút. Diagramja szerint átlagos meredeksége csupán 6,3%, 3-szor fél km hosszan 3-4%-os, míg két rövid szakaszon 10% körüli. A Tour de France mezőnye eddig 33-szor haladt át rajta; az Alpok első felkeresését követően a II. világháború előtt majd’ minden évben, utána már számottevően ritkábban; utoljára 2000-ben küzdötték le.
2004-ben a három hágós (Cayolle, Champs és Allos) köröm alkalmával Délről tekertem fel a Col d’Allosra, ezúttal Észak felől, a vadregényesebb oldalról is lassú, emelkedős tempóban szívhattam magamba a kaptató nyújtotta természeti szépségeket.

Nem sokkal kellett elhagynom az elágazásokat, hamar békés, csendes, időnként panorámás kaptatón találtam magam: néha előre, illetve keletre, a Cayolle hágóút, patakmentén induló kilométereire, ÉK felé a Vars hágó irányában égbe szökő havasokra, illetve hátul a Barcelonnette mögötti 2700m fölötti hegysorra láthattam rá. Érdemes volt időnként hátranézni. Napos szakaszon hajtva ébredtem csak rá, hogy épp azon a napon felejtettem el a napkrémezést, amikor az ujjatlan 100 hágósok klubjának mezét vettem fel: mivel vállam eléggé fehér volt, nagy eséllyel számíthattam rá, hogy ott bizony le fogok égni. Bosszantó volt a véletlenek ilyen összejátszása.
1500 m magasság fölött jártam már, amikor az út meredeken leszakadó hegyoldalban haladt, majd egy panorámás sarokból megmutatta magát az Allos hágó környéke, jobbra fordulást követően pedig nyugat felé egy szép alakú füves hegycsúcs. A sarokról bizony Dél felé is minimum 200 méteres mélység tátongott az út széli korlát mögött. Egy bő km hosszú lankás, illetve sík szakaszon egy bácsit magam elé engedve élveztem, hogy bringást tudok filmezni, ám épp akkor kezdett szöszmötölni, így kénytelen voltam megelőzni.
Klasssz, vadregényes kilométerek voltak ezek, melyeket a hegyoldal ívét követő úton zártabb, madárcsicsergős erdei szakasz váltott fel. A legközelebbi panorámás szakaszon ideális helyen, csodás háttér előterében tudtam úgy leállítani kamerámat, hogy a szép tájon magam is megörökíthessem: néhány éve törekszem erre a legtöbb emelkedőn, hisz néha enélkül kerekest sem lehetne látni a videón. Pár kilométer múlva, 1800m feletti is akadt újabb, szakadék szélén vezető rész, ám ott még korlát sem volt az út szélén, igaz az én sávom a hegy felöli oldalon haladt. 1900m felett kezdtem érezni a picit hűsebb, enyhén szeles időt: elmúlt a kellemes meleg, viszont kelet felé csodás félköríves panorámában gyönyörködhettem.

Eredeti – barcelonnette-i éjszakázással és onnan 9 órás indulással számoló ütemtervemtől (Allos hágó: 11 óra) szűk másfél órával elmaradva 12:25-kor értem fel a Col d’Allos (2250 m) hágóra: végre klassz napfénynél is megtapasztalhattam a hágóutat, ráadásul annak szebbik felét. A nyergen átgurulva a túloldalon feltáruló kilátás sajnos nem volt valami nagy szám: elég szűk sávban lehetett csak távolabbi – többnyire árnyékos - hegyekben gyönyörködni, így nem is volt okom sokat időzni; sajnos Dél felé felhősebb volt az idő. Az emelkedőre történő kb. 2 órás feljutásom alatt 2 fölfelé hajtó és hat lefelé guruló bringással találkoztam.
A lejtő fölső része, kb. 1800m-ig ismerősen, sok kis kanyaron át tekergett, itt-ott az utat javították, ám La Foux d’Allostól a kiszélesedett útnak és a megszűnt tekergésnek köszönhetően végre haladósabban ereszkedhettem. Allosban már napsütötte padon kaptam be két péksütit, 22 foknál magasabb volt a hőérzet; ideális bringás idő volt. Egyelőre…

A falu déli végénél tábla jelezte a várt, megcélzott, Laus parkolóhoz (Parking du Laus, 2110 m) vezető 9 km-es kaptató leágazását. Erről az emelkedőről egyetlen kerékpáros internetes forrás volt, egy olasz, egyszál bringás túrázóé (massimoperlabici.eu), ám olasz nyelvű szövegéből keveset értettem, ráadásul az oldalt is nehezen találni. Ezen készültem változtatni: az egyik leghosszabb emelkedőlistával rendelkező quaeldich.de kaptatói közé való feltöltéssel (quaeldich.de – re feltöltött emelkedő ismertetőm ) és így az információ német nyelvű hegyi kerekesekkel történő megosztásával, valamint az emelkedőről készülő első videó világhálóra való feltöltésével. Motivált a dolog, hogy bemutathatok egy alpesi emelkedőt az Alpok több tízezer bringásának, olyan országban, ahol több mint 6000 fő tartozik a legendás 100 hágósok klubjába (ahová én is). A következő napokban még két hasonlót vártam még nagyon, amelyekről – a rengeteg alpesi bringás ellenére – semmi bringás információ nincs (nem volt) a neten, még Massimónak sem.

A Laus parkoló emelkedőjének szintkülönbsége ugyan szűk 700 méter, ám egy közbenső 70 m szintkülönbségű lejtő még ennyi többletet jelent. Igazán az utolsó 3 km-ére „készültem” igazán, hiszen az 10-11%-os volt.
Az emelkedő első egyenese szép panorámát nyújtott a völgyre, majd néha fás, néha panorámás kilométereken át elszórtan tanyák közt tekergett, változó minőségű, 8-9 %-os meredek aszfaltúton. Egyik kanyarban két aranyos csacsi mellett fordultam el. 1700m magasságból Észak felé nézve látszott, hogy tovább felhősödött az égbolt.
A kilométeres lejtőt egyből a meredek emelkedő váltotta fel, mely szinte végig már zárt erdőben kapaszkodott 10-12-17%-os meredekséggel: dolgoznia kellett ám az izmoknak! Balra egy szép, magas vízesés zubogását láttam a fák között. Az utolsó két kilométer – a meredekségtől eltekintve - szinte unalmas volt: egyenletes hegyoldalban nagyjából azonos meredekségű kilométerek, viszont hibátlan aszfalton!
A parkolóban egy magasságot jelző tábla fogadott: Parking du Laus, 2110 m. Ez is megvan! Sajnáltam azért, hogy tájképileg nem igazán kiemelkedő, sőt…, viszont a kerekesek nagy többségének újdonság lesz – gondoltam. A három nehéz kilométer végén, a parkolóban pár percet szusszanva éreztem ám, hogy a 12-17%-os meredekség igénybe vette ám a lábaimat.
10 perc pihenőt követően fordultam is vissza, ugyanis az Alpok legmagasabb nem duzzasztott tavához, a Lac Alloshoz már csak köves út vezetett tovább.
Allos faluba visszaérve rendes ebéd következett úti elemózsiámból. Falatozás közben gyakran figyeltem az esőt ígérő, sötétebb felhők vonulását, és bár úgy tűnt, hogy elszállnak mellettem, éppen mire befejeztem az energiabevitelt, megnyíltak az égi csatornák. Sorozatban a negyedik napot sem úszhattam meg ázás nélkül. Az idő szorításában szó sem lehetett várakozásról, így beöltöztem esőruházatomba és folytattam utam az Allos hágó felé. Érdekesmód az eső kissé felpörgetett, így a folytatásban lendületesebben, jobban nyomtam a tempót; úgy számolgattam: jó lenne 18 órára a Col d’Allos (2250 m) hágón lenni.
A hágó előtti síközponthoz, Faux-ba érve az eső elállt, sőt itt-ott már a Nap is bújkált. Vártam, hogy végre eltehessem az esőkabátom, de az még szitált, permetezett egy picit. Ha nem esik, de esetleg melegszik az idő, nem esik jól esőöltözetet viselni, hiszen beleizzad az ember; én is igyekeztem mielőbb levenni, ám sajnos az esőpermet csak nem szűnt. Normál ruháimat nem akartam eláztatni, így nagyon morcosan, dühösen álltam meg a település végén ismét esőruhába öltözni.
Míg utam a falu végétől kelet fel tekergett tovább, a település fölötti nyugati hegykoszorú fölött esőfelhők fenyegettek és motiváltak, hogy gyorsítsak, pörögjek és minél gyorsabban igyekezzek a hágóra és távolabb az esőfelhők közeléből. Nem véletlen alig álltam meg, viszont a kanyarokban tekeregve figyeltem, merre jönnek a felhők. Néhány pillantást órámra is vetve, az utolsó kilométert kissé meg kellett nyomnom, hogy épp 18 órára a hágón lehessek, de jó érzés volt az apró siker
A hágó északi oldalán már szebb, de részben felhős - ám esővel nem fenyegető - idő fogadott. Esti programként még a Col du Vars (2109 m) hágó adta programmal előttem, a lejtőn csupán egyszer álltam meg: igyekeznem kellett. Mondjuk a lejtő vadregényes, szakadék szélén tekergő részén nem hagytam ki a menetközi videózást: így jó átadni az érzést, milyen is ott kerekezni.

18:37-re értem le Barcelonnette-be, ahol gyorsan bevágtam egy pékségben vett péksütit és a hátszélben hamar robogtam is tovább a jausiers-i felé. A lankás emelkedő, kb. 100m szintkülönbség ellenére, a hátszélnek köszönhetően észre sem vettem szinte az út emelkedését: az első néhány km-en 25-28 km/ó-val hasítottam. Furcsa szituáció volt, amikor a hegyek és a nem emelkedő út annyira meglepett, elbizonytalanított, hogy meg kellett állnom és a térképre is nézve biztosan megbizonyosodni róla, hogy jó irányba jövök. Pedig reggel is ott tekertem, csak ellenkező irányban.
19:20-ra érkeztem vissza a Jausiers-i kempingben (23 Celsius fok), útközben persze kiszámolva sötétedésig a hátralevő órák ütemezését. Azt az időt is kihasználtam, míg ripsz-ropsz sátrat bontottam: közben is töltöttem a videó-akkumat. Munka közben bekaptam pár falat nassit, gyors energiaforrást, majd 19:40-kor már hajtottam is kifelé a kempingből. 20 perces időt „futottam”. Hasonló alkalmakkor is (ilyen sietős sátorbontásom volt a júliusi Svájci- és Olasz Alpok bringatúrán (2358 km + 49663 m szint) Martigny-ben.) már direkt is figyelem az időt, hasonlóan a Forma 1-es kerékcseréknél
Les Geizolles-ig, a Col du Vars és Larche (előbbin 2004, 2005-ben és 2008-ban, utóbbin 2005-ben jártam) hágók elágazásáig alig, illetve békésen, visszafogottan emelkedett csak az út: 7 km-re 70 m szintemelkedés jutott: igyekezetem szempontjából csak felesleges időtöltés volt az út, hiszen nekem a fölfelé emelkedés számított; sötétedés előtt akartam a hágóra érni. Az elágazásnál az út szélén ülve, amíg pár falatot bekaptam, eszembe jutott 2005. július 5-ének reggele, amikor az előző napi esőben elvesztett napszemüvegem a csodával határos módon találtam meg az út mentén. Az alábbi sms-t küldtem haza: „Szupi idöben, lelkesen kezdem Vars hg-t,jòl ismerem.Eddig 2szer nappal,1szer este jutottam fel. Egyenlìtek:) igy holn nyugis nap lesz..”
Egyáltalán nem aggódtam a sötétedés miatt; elmúlt években is párszor, májusban is kétszer tekertem már sötétben hegyek közt, hágókon: jó lámpáimmal nincs már mitől félnem, ráadásul a Vars hágót amúgy is jól ismertem már: érdekes mód mindhárom alkalommal Délről és mindháromszor málhával keltem át rajta: az első két alkalommal szikrázó napsütésben, ám legutóbb már estefelé, ráadásul odafönt épp el is kapott az eső.
Az első kilométerek még lankás patakvölgyben vezettek, így érkeztem St Paulba (a 9 órás harangozás környékén), ahol ezúttal kulacstöltés miatt sem kellett megállnom. Tudtam, hogy majd a következő kis faluban, Mélezen-ben kezdődik a neheze: a Vars hágó nem egy híres hágó, mégis sosem felejtem azt a 2 km-en át 10%-os meredek részt – teszem hozzá: persze csak 26 kg-s málhával emlékezetes a nehézsége, anélkül észre sem venném 

Persze rövid szakaszokon 8-10%-os meredekséggel már Mélezen előtt is bemutatót tart az emelkedő: izmaimnak is jelezte – amit tudtam – a falutól 1,5 km-n át ez lesz. Épp a falu aljánál egy cseh jelzésű kocsi hajtott el fölfelé tetején könnyű, versenybringákat szállítva: „-No igen, így is lehet…” – gondoltam, miközben autó helyett saját erőmből, könnyű bringa helyett 26 kg-s málhával megterhelt túrakerékpárom pedáljait forgattam.
Mint minden alkalommal most is odasandítottam a 10%-os meredekséget jelző kilométerjelző táblára és a folytatásban koncentráltan, kiállva hajtottam. Éreztem a 125 km-t és több, mint 3300 m szintemelkedést az izmaimban; tudtam, hogy rövid szusszanásra meg fogok állni a 10-11%-os szakaszokon, de természetesen, minél tovább húztam. „-Nem állok meg, amíg az út mentén jobbról korlát, vagy bringatámasztó nem lesz…” – és nyomtam a pedálokat…. Jött a hajtűkanyar és talán csak ott álltam meg picit kifújni magam. A folytatásban megint még és még tovább húztam: mindig az elsőre kitűzött célnál újabbakat tűztem ki és jellemzően csak a harmadiknál álltam meg. Fentebb, szürkületben klassz volt az egyik hajtűkanyarból visszanézni a kivilágított településre; az utakon már a madár sem járt: béke és nyugalom volt….. – aztán mégis előbukkant a sötétből két gyalogos srác. Németek voltak és stoppal járták a környéket. Rövid beszélgetésünk végén felajánlották, hogy lefotóznak, ennek köszönhető a kép  Érdekes, hogy még naplemente után sem csendesedett a szél: bár a falu és a 2109 m-es hágó közti 7-11%-os meredek úton fázni sem lehetett, nem volt ám melegem.

A végső 2 km-t a már teljes sötétség és a hűvös, néha kínzó szél miatt megállás nélkül tettem meg. A tervezett 22:10 helyett 10 perc késéssel – természetesen videókamerával a kezemben – értem fel a 2109m-es hágóra, immár negyedszer. Egyúttal kerékpáros túráim során ez volt a 175. alkalom, hogy 2000 m fölé tekertem. Gyors fotók után már öltöztem is a lejtőre: alulra paliláb, esőnadrág, fölülre polár, esőkabát, télisapka. Este megnézett adataim szerint a hágón 12 fok volt.
A lejtő minősége nem volt katasztrofális, de hibátlan sem, így amint másodszor is megdobta málhás kerékpárom, morogtam picit  Az 1650m tájéki sík, illetve picit emelkedős rész után hosszan - a mélyben fényeivel látható - Guillestre fölött tekergett az út: a sötétben – ugyan lámpával – ereszkedve picit zavart is a mélyből jövő erős fény. Forgalom nélkül persze kihasználtam a teljes útszélességet: ez az előnye megvan az éjszakai lejtőzésnek. A város előtt a főútba csatlakozva tábla máris kempingeket jelzett; itt már nem emlékeztem, hogy korábban hol szálltam meg, de amint az egyiknél a fák közt feltekertem a békés Ribiere kempingbe, ott már ismerős lett valamelyest. Még inkább reggel, világosban.
Kellemes meglepetés volt, hogy a sátorhelyek közt vezető aszfaltcsík mentén kis jelzőfények világítottak, így nem okozott gondot a sátorállítás. Jóleső forró zuhany után míg akkumat a mosdóknál töltöttem, a recepció épülete előtti fa asztalhoz ülve élveztem a jóleső vacsorámat. A hátam mögött hagyott napra visszatekintve örömmel állapítottam meg: a kis eső ellenére, végülis szép és sikeres napot zártam. Megcsináltam, ami tervben volt; másnap számottevően könnyebb nap várt rám: négy helyett csupán két 2000-es úttal.

My climbs in the Alps, Pyrenées and on the Canary islands