2. nap: Rif. Barbara, Pian de Re (2020 m)

2011 Francia Alpok kezdőoldal

For english travelogue CLICK here !

4. nap: Nizza Col de Lombarde (2350 m) Santuario St Anna (2010 m)

2011.06.12, pünkösd vasárnap – 3. nap, 2. túranap: vadkemping – Saluzzo – Busca – Cuneo – Borgo san Dalmazzo – Limone Piemonte – Colle Tenda – Tenda alagút – Ventimiglia – VONAT - Nizza – St Laurent du Var = 177,9 km + 1633 m szint (3920 kcal)
Két túranap alatt megtett: 292,1 km + 4439 m szint


Napsütéses napot sejtető reggelre, hosszú vonulós napra ébredtem: tervem szerint három emelkedőn át – kb. 160-170 km-es útvonallal - Nizzába tartottam. Jól esett asztalnál reggelizni. A reményekkel ellentétben a reggeli szakadozottságot ígérő felhőzet órákon át nem akart szakadozni, így – emlékeim szerint - hosszú ujjúban tekertem több órán át. Kiérve a Pó folyó völgyéből, ismerős terepen, 2006-os túrámra nosztalgiázva hajtottam Cuneó felé; előttem láttam a felhőzet szélét. Itt kb. bő órán át unalmas, sík és forgalmas úton pedáloztam; jól esett egyszer útközben picit megállni, nyújtózni egyet és péksütit enni. Ezért sem szeretem a hosszú sík szakaszokat: elgémberedik az ember.
Ahogy a 2005-ös Fausto Coppi bringamarathon (187 km + 4400 m szintemelkedés) miatt lelkemben is kellemes emlékeket őrzök Cuneóról, úgy a napsütés is megérkezett a város közelébe érve. Szokás szerint azt az utat választottam a város felé, ahonnan ráláthatok a hegyek előterében, sok boltívből álló hídra. Örömmel tértem vissza a főtérre, ahol marathonom indult is, illetve a célja is ott volt. Mosolyogva tekertem körbe és persze készítettem néhány fotót, videósnittet. Jól esett lassan, nézelődve pedálozni a kirakatok, üzletek kísérte főutcán: pár perc erejéig nem siettem, hanem magamba szívtam a város hangulatát és picit visszaidéztem a hat évvel korábbi szép élményeimet. Hiába néztem, sajnos megfelelő élelmiszerboltot és pékséget sem találtam, de azért reménykedtem:
hátha a szomszédos Borgo san Dalmazzóban akad pékség; aminek nagy forgalma miatt érdemes pünkösd vasárnap kinyitnia. … és bejött. Egy cukrászda és pékség együttesében nem csupán kenyérből, zsömléből tudtam feltölteni készleteimet, ám finom fagyit is kértem, melyet jóízűen, lassan kanalazgattam el az árnyas-napos asztalnál: élveztem az ízeket, pihenést hangulatot, túrát. Jól esett!
A település végén megtöltöttem kulacsaimat, napkrémeztem, aztán a hosszan lankásan emelkedő Tenda hágó (Colle di Tenda, 1870 m) völgyébe, Franciaország felé fordultam. Semmi tábla nem jelezte, hogy mennyire járható kerekeseknek a Tenda hágó alagútja. Tájképileg is unalmas, eseménytelen volt ez a szakasz, semmi emlék nem is maradt róla: lombos erdős hegyek között hajtottam, miközben az idő szinte észrevehetetlenül hűlt; a Nap sem sütött már. Limone Piemonte elején egy parkolóba tértem le padra ülve megebédelni: kellett az energiabevitel a hágóút előtt. Eszegetés közben bizony nem volt melegem (szél is fújt); szinte vártam már, hogy tekerjek ismét, testem mozogjon. Emlékezetem szerint az 1009 m magasan fekvő településen láttam egy 20 fokot mutató hőmérőt.
A kisváros végén indult a hágóút; ahol végre néhány hajtűkanyar és panoráma által a táj is mutatott valamit. Szintdiagramom alapján nem tudtam, hogy milyen magasan vezetik át a főutat az alagúton, illetve hol tér le a hágóút; kíváncsian vártam. Végül gyakorlatilag 1300 méteren ért fel az út az alagúthoz, ahol a változó irányú haladást lámpa irányította; tábla pedig azt jelezte: kerékpárral tilos az átkelés. Noha felháborodhattam volna, hogy ezt lentebb miért nem írták ki, mégsem tettem; számomra egyértelmű volt, hogy a tiltó tábla ellenére áthajtok. Miért ? Két másik választásom lehetett volna: a Tende hágóra málhával felhajtva a túloldalán murvás vagy földúton (defektet kockáztatva) leereszkedni, illetve bőven több, mint 100 km-es kitérővel körbemenni. Noha málha nélkül a Tenda hágóra készültem, megpakoltam sok hajtűkanyaros murvás lejtőzés, defekt kockáztatása nem hiányzott.
Táblát első blikkre nem láttam, hogy hol lehet felhajtani a Tenda hágóra (1870 m), azonban alaposabb körülnézés után egyből a parkolónál meg is találtam; nem kellett visszagurulnom. Málhával kezdtem meg az első meredek km-t, azonban már az első hajtűkanyarban egy építkezés megfelelő rejtekhelyet sejtetett. Nagyon nem keresgéltem, a térség szélén, magasabb fűbe rejtettem cuccaimat; távolról senki sem veszi észre, közel pedig reméltem nem jön senki, illetve, miért nyúlnának hozzá…. (No Magyarországon sajnos így nem kockáztathat az ember, de Az Alpokban más …)
Minimál cuccal vágtam neki szeles, felhős időben a Tenda hágónak. Alig hogy elindultam, már gondolkodtam is: nem lett volna jobb hosszúnadrágot venni ? „-Vissza már nem megyek, csak kibírom följebb a még pár fokkal hidegebbet! Ki kell húzni!” – mondtam magamnak.
Az emelkedő egy drótkötélpálya alatt többnyire mezőn tekergett fölfelé, így a hideg idő miatt direkt örültem, ha erdő védett a hűs széltől. Nem volt ám örömkerekezés, hanem olyasféle járhatott a fejemben: „-Nem érdekel, ha már itt járok, csak azért is behúzom ezt a BIG listás kaptatót is.” Kb. 1700 méter felett kezdett el – a szeles időben szitálni az eső; uccu neki mind jobban igyekeztem a gerincen feltűnt házikó, vendéglő (1804 m) felé. A túrán ez volt az első olyan alkalom, amire az ember azt mondja: ilyen időben az ember a kutyáját nem engedi ki: körben a hegyeket is mind több helyen takarta felhő, körbenézve több helyen is esett már, miközben szél fújt (láttam is ám a zászlókon). Az épület mellett továbbhajtva (kb. 1815 méterig) úgy láttam, a tábla a Tenda hágót balra írja, ugyanakkor arra behajtani tilos tábla is állt – számomra érthetetlen - szöveggel, majd a fák közt pedálozva hamar véget ért az aszfalt. A pocsék időben gyorsan vissza is gurultam az épülethez, ahol két fotó után, az épület szélvédett oldalán húztam is magamra a meleg fölsőt: „-Azonnal elhagyni a helyszínt!” – ilyenkor ezt hallom és mondom magamnak. Az épület oldalán a hőmérő 6,5 fokot mutatott, az enyém 10 fokot mért.
(Gondolkodtam, hogy bejelöljem-e teljesített BIG listás csúcsnak az emelkedőt, noha a picivel magasabb hágó végül kimaradt, igaz én minden megtettem, de a behajtani tilos táblát nem akartam megszegni. Viszont itt jön még a képbe a különböző teljesítmények közti valós teljesítmény (nem említve a málhás bringa tekerését): sokan autókkal utaznak az emelkedők kezdetei közt és többször így sokkal fentebbről kezdik a kaptatót, mint én, aki – ha még nem jártam ott – nem utazom, hanem tekerek: hegyeken, völgyeken át. Kiváló példa ilyen „torzításra a Timmelsjoch, mely a lista szerint mindkét irányból jóval fentebb kezdődik, mint ahonnan én tekertem (délről pl. Meranótól 300m szintemelkedéssel többet), 2012 nyár végétől értelmét is veszti a felvetés, ugyanis törlöm magam a BIG szervezetből, miután számottevően kevesebb teljesítménnyel juthatnak előrébb a listán emberek. Példaként: elemzésem alapján a 2-3. helyezett magyar tagokkal szemben előnyöm noha csak 10 és 30%, ha az emelkedők nehézségét is figyelembe vennénk előnyöm 38% és 68% lenne. Két külföldi taggal is összevetettem magam, és noha ők 30 és 40%-kal több BIG-en jártak mint én, a nehézséget is figyelembe vevő pontok alapján náluk is jobb vagyok: 23-24%-kal. Úgy döntöttem nem adom nevem olyan ranglistához, nem akarok ott szerepelni, ahol kevesebb teljesítmény ellenére úgy tűnik, mintha nálam többet teljesített volna az illető. Az már csak bennem levő mellékszál, hogy ha megnézzük, hogy ki mit tett le az Alpokban – nem csak a BIG-eket nézve, akkor még erőteljesebb a különbség, ld. pl ezt a térképet: ….. A másik, hegyi bringásokat tömörítő szervezet, az UIC (www.cicloscalatori.it) –nál nem véletlen, hogy a legmagasabb szintet értem el, mint ahogy a BIG-nél is a 4000-es tagságból – a jelenlegi 104 helyett legalább a legjobb 90-be tartoznék egy teljesítményt korrektül kezelő rendszer szerint.)
Gyorsan, de azért nem eszetlenül eliszkoltam a hegygerincről. Enyhén esős, erősen szeles időben tekeregtem le a szerpentinen. Csomagjaim most is megvoltak, picit lettek csak vizesek. Gyors felmálházás után, végül 17 órára értem a Tenda alagút bejáratához. Az autókkal együtt picit vártam a zöld lámpára, majd én is behajtottam; talán ha egy autó dudált, de az sem biztos. Először eszembe sem jutott semmi kockázat: a forgalommal egy irányban hajtottam a másfél sáv széles alagútban; az autók gond nélkül előztek meg. Az út sík volt és nem tudtam milyen hosszú. Aztán mikor túl a féltávon (kb. 1 km) az utolsó autó is mind jobban távolodott, akkor esett csak le a tantusz: „-Hiszen idővel el fog indulni a szembeforgalom…!” – miközben én még odafelé pedálozok. Nosza, nagyobb tempóra kapcsolva, időfutamozva hajtottam tovább és vártam, hogy egyre nőjön az alagút kijáratát jelző világosság. Végül, ahogy – még a szembeforgalom előtt – „kirobbantam” a fényre, kezemmel a levegőbe öklöztem: sikerült, baj nélkül átjutottam Franciaországba! Sajnos nem fogadott sokkal szebb idő, talán csak picit. Enyhe szitálás közepette igyekeztem lefelé, Dél és a világosabb felhők felé. Nem sokat nézelődtem, inkább igyekeztem, sok km volt még előttem: nem néztem ugyan a térképet, de minimum 70 km és benne két heggyel összesen 1200 m szintemelkedés. Ráadásul másnap sem várt rám könnyű nap.
Térképnézés nélkül vártam, hogy a következő emelkedő elágazásához érjek, de alaposan elnyúlt a lejtő. Érzetre rövidebbre számítottam. Bár a táj szép volt és erősen hasonlított a Nizza – St Saveur de Tinee közti szurdokvölgyre, igyekezetemben inkább fotózni sem álltam meg: lelkiismeret-furdalást éreztem volna, ha a sietés ellenére fotózással „szórakozom”. Azzal ütöttem el, hogy: hasonló, mit a Tinee szurdok. Miután egy térképnézés és nyújtózkodás után megérkeztem az első elágazáshoz, Breuil sur Royába, elgondolkodtam: „-Másnap hosszú vonulás, összesen vagy 3000m szintemelkedés vár rám, lehet, hogy jobb lenne valahogy rövidíteni…. A két „bucka” egyikén már jártam, meglennék nélkülük. Mi módon is lehetne rövidíteni ?” A válasz: toronyegyenest le az olasz Ventimigliába, a tengerpartra, ahonnan vonat jár Nizzába: ott is végigtekertem már 2004-ben, így nem ütközött az elveimmel.
Megettem egy energiaszeletet, majd benéztem a vasútállomásra: „-1 óra múlva, 19:17-kor indul az utolsó bringaszállító vonat Ventimigliából Nizzába, uccu!” 27 km és kb. 300m ereszkedés állt előttem; elvben jó esélyekkel…. – ezért vágtam bele, de ha számolunk azzal, hogy jegyet is kell venni….stb, akkor célszerű volt 50-53 perces odaéréssel, azaz mindenképp 30 km/ó feletti átlaggal számolnom. Mindenesetre időfutamként fogtam fel: erősen nyomtam a pedált, igyekeztem! Az órát folyamatosan figyeltem és izomból erősen hajtottam; mindössze egy fotót engedélyeztem féltávnál. Nem rémlik, hogy milyen szél fújt, egészen az utolsó 10-9 km-ig: ott aztán érezhető ellenszéllel találkoztam, szinte már sík úton. Lábamban több, mint 150 km-rel még komolyabb erőbefektetésre, küzdelemre kényszerültem.
A sebességet figyelve kalkulálgattam esélyét, hogy elérhetem-e az utolsó vonatot, vagy további kb. 40-50 km tekerés vár még rám. Talán 6 km-rel a vége előtt éreztem, hogy „-Nem fog menni: izmaimból mindent kisajtoltam; többre nem vagyok képes; nem lehet megcsinálni, nem tudok 25 km/ó-nál gyorsabban haladni.” Kb. 2 km-t beletörődve, nyugodtabban 22-23 km/ó-val kerekeztem, aztán talán a vasútvonalat, vagy a települést meglátva, esetleg enyhébb ellenszelet érezve mégis újra megpróbáltam; újra felgyorsítottam és robogtam. Két kisebb felüljáró, majd a körforgalomból már tábla mutatta, merre van a „train station”. Szerencsére a forgalom ellenére gyorsan be tudtam fordulni az utcába és 19:14-re a pénztárhoz is értem. 3 percem volt még, egy vagy két ember állt előttem. Fél percig tanakodtam….. peregtek a másodpercek: vegyek jegyet ? / Mi lesz, ha anélkül szállok fel ? Még át kellett kelnem az aluljárón…. Végül jegy nélkül gyorsan felcipeltem a bringát és gyorsan beszálltam a bringát is szállító kocsiba. Szinte már indult is a szerelvény. Kifújtam magam, idővel már gyönyörködni is tudtam a tengerben, felfogtam, hogy leértem a Földközi tengerhez … A kalauz egyszer gyorsan előresietett, onnantól pedig végig az első ajtó és a vezetőfülke közt ingázott; nem jött jegyért, így ingyen utaztam Nizzáig.
Jó döntés volt rövidíteni, de azért nem volt kevés az az energia, erőfeszítés amit az utolsó órában beletettem; viszont este már pihenhettem; nem pedig 2 órával, vagy még később (este 10-11 után ?) érkeztem a kempingbe, fáradtan. Nyugodtan tekertem végig a sétálóutcán a tengerpartig, ahol már – ha jól számolom – ötödször (2004, 2007, 2008, 2010, 2011) bringáztam. Kedvenc városom; imádok a plage-on vezető bringaúton hajtani, nézelődni, élvezni az öböl előtt, felett felszálló repülőgépek látványát.
Picit most is időztem, meg-megálltam, de azért haladnom is kellett lassan a kemping felé. A reptér után emlékezetből hajtottam a sok kereszteződésben, körforgalomban és bár nem emlékeztem a kempingre, csak rémlett valami, hogy St Laurent du Var vége után fekszik. Nem sokkal előtte aztán beugrott minden  Odataláltam és este (1/2 10 múlt) el is tudtam intézni a fizetést. Bár a parttól kb. 5 km-re fekszik, mégiscsak olcsónak (de legalábbis nem drágának) találom a 10,4 EUR-s árát.
Az esti zuhanyzás, készülődés során sikerrel töltöttem fel videóm akkuját, következhetett másnap kerékpártúrám első napja a Francia Alpok klasszikus és jól ismert útján: 80-90 km Isoláig, majd utána a Lombarda hágó (Col de Lombarde, 2350 m) környékén ismét fel 2000 m-re; remélhetőleg szép nyári időben.

My climbs in the Alps, Pyrenées and on the Canary islands