2008. július 30, szerda : Trittico Mortirolo: 104,33 km + 3630 m szintemelkedés
A Passo Mortirolo (1852 m) a Giro d’Italia három "leglegendásabb" emelkedője közé tartozik.
A hágóút Lombardiában, Tiranó közelében található; tulajdonképpen egy keskeny hegyi utacska. Először 1990-ben járt a kaptatón a Giro d’Italia, azóta szinte minden második évben feltekernek ide; rendre itt dől el a dobogósok sorrendje. A Mortirolóra három irányból is vezet fel út, de a legnehezebb a Mazzó felőli; erről bő 12 km alatt kell leküzdeni 1300 m szintemelkedést, ám ennek középső 6 km-én az átlagmeredekség 12,5%, a maximális 18%.
Csomagos kerékpártúrám elmúlt 12 napján Franciaország emelkedőin kerekeztem, onnan vonattal érkeztem Mauro Repettihez, a BIG (www.challenge-big.eu) nemzetközi kerékpáros szervezet olasz tagjához, akivel együtt indultunk a 3 Mortiroló mászást tartalmazó túrára. Ahogy reggeli fényeknél Tiranóból Mazzó felé kerekeztünk a csendes patakparti, itt-ott párafoltos bringaúton, minden azt sugallta: EZ A MI NAPUNK LESZ! Nagyon jó kedvem volt, magabiztos voltam! Egy kis duzzasztott párafoltos tó mögött a Mortirolo magasodott!
Mazzo faluközpontjában kis macskaköves utcán tekertünk a Bar Mortiroló bisztróhoz, első pecsétünkért. A falu szélétől a meredekség hamar 8,5 %-ra kúszott fel, majd 1 km után máris 10 %-os volt. Lombos fák között keskeny úton, gyakran árnyékban pedáloztunk; még kényelmesen, gond nélkül. Az árnyék miatt meg is állapítottam: kiváló a Mortirolo fekvése, hiszen nagy kánikulában is délelőtt árnyas: sőt a mazzói emelkedő az utolsó 1,5 km kivételével szinte végig fás. Kis templomocska után következett a java: 6 km-n át 13-18 %-os meredekség. 12-13 %-oson a 28*34-es áttételemmel komolyabb nehézség nélkül tekertem, ám 14-15 %-nál már célszerű volt kiállni. Sebességünk 11-13 %-on 8 km/ó körül volt, 15 %-os meredekség táján, vagy annál nehezebb szakaszokon 7-6 km/ó. Nem túl gyakran álltunk meg; időnként menetközben filmeztem: ahogy tekerünk, fordulunk, beszélgetünk, lihegünk. Lelkes voltam és valószínűleg az emelkedő legendája, történelme is hozzájárult, hogy kevéssé éreztem a meredekség hatását. Az aszfalton időnként egymást érték a szurkolói felfestések; a leggyakrabban (a Touron doppinggal megbukott) Ricardo Ricco, valamint Gilberto Simoni és a helyi profi, Gavazzi neve szerepelt.
Kb. 1400-1500 méteren sűrű hajtűkanyarok kezdetén szólt Mauró, hogy mindjárt a Pantani emlékműhöz érünk! „Ciao Marco!” – köszöntöttük az olasz „legendát”. A kőfalra nagy arcképes plakátot is kitettek, mellette molinó is akadt feliratokkal, valamint a szobor és emléktábla is. Az egyik molinóra csupán ez volt írva: Sempre – azaz Forever – azaz Örökké! Mauró mindkét molinóra írt szöveget lefordította nekem. Az egyik így szólt: „Marco nélkül az emelkedők nem érnek semmit!”, a másik pedig arra épített, hogy az emelkedő kezdeti falu, Mazzo jelentése: csokor. Ez így szólt: „-Úgy bántunk veled, mint egy kutyával, most pedig a kutyák hozzák neked a csokor virágot!”
Az erdőből való kiérés előtt lankásabbá váló, 8 %-os szakasz szokatlanul „lankás” volt már, mondtuk is: „-Mi ez ? Vicc ? Ez a Mortiroló emelkedő?” A fákat elhagyva, hegyi legelőre értünk – kis fa házikó és állatitató is akadt, meg szép kilátás a nem sokkal feljebb tekergő szerpentinútra. Szép, békés táj volt és a Nap is szépen sütött. Csodás időben a Mortiroló utolsó kilométerén, nagyon kellemes társaságban hajthattam. Többször is filmeztem menetközben; ez 8-11 %-os meredekség mellett, egy kézzel fogva a kormányt lihegéssel járt. Az utolsó szakaszon már Mauró felesége és fia kísért quadon.
Míg nekünk – túratempóval - tisztán 1:37 kellett a feljutáshoz, addig Pantani rekordja állítólag 42 perc !
Fotózás, filmezés valamint falatozás után egy időre elbúcsúztunk kísérőinktől; Grosio felé folytattuk utunkat.
A Grosiótól a Mortiroló 1852 m-es nyergéig vezető út 15 km hosszan küzdötte le a 1222 m szintemelkedést – ez 8,3 %-os átlagmeredekséget jelentett. Végig 3-5-8 és 12-16-18 %-os meredek km-k váltogatták egymást. Talán 1200 m környékén értünk a lejtőn is megállásra késztetett templomhoz: az útról szép panoráma nyílt a folyóvölgyre és a szemközti, Svájc határát jelentő 2500-3000 m magas hegyekre. Egy kilométerrel a tető előtt megálltunk videózni, majd újult erővel, lendületesen robogtam az utolsó kilométeren, ezt tovább fokozta, amikor Mauró felesége és fia, Stefaniáék a quaddal picit elém jöttek és fotóztak; akárcsak a sportfotósok a versenyzőket. Majd kicsattantam a lendülettől. J Úgy hajtottam, mintha verseny befutója lenne! Élvezet volt így a felérés, bár a legvégén most is filmeznem „kellett”. Volt is miért: Mauró ugyanis a célvonalnál kendővel várt és mint a Forma 1-ben, azt fel-le, jobbra-balra lengetve intett le. Nagyot nevettem kedvességén. Még csak 55 km volt mögöttünk, ám ezalatt már kb. 2600 m szintemelkedést küzdöttünk le. Nem rossz!
Míg nyugodtan falatoztunk, egyre többen voltak már fent; egy spanyol csapat is érkezett; Mauró egyiküket Contadorként (az új spanyol bringás „hős”!) szólította. Nagy élmény lehetett nekik is a Mortirolo, nem csoda, hogy hevesen ünnepelték, tapsolták meg külön-külön felérő társaikat.
Később két 70 év körüli bácsi is megérkezett, többen gratuláltak nekik fantasztikus teljesítményükért.
A sok kerekes eredményeként szinte bringás búcsújáróhellyé változott a hágó. Hihetetlen hangulat volt fenn a sok országból (legalább: olasz, francia, spanyol, német, magyar) érkezett bringással.
A harmadik emelkedő, a hegy keleti oldala jellegben más volt, mint a túloldaliak: nem délszaki, ám fenyőerdős volt. Az előző kettőhöz képest kényelmesebb, beszélgetősebb tempóban hajtottunk a csendes úton, miközben északról és hátulról is sötét felhők ijesztgettek. Talán a távolból már dörgést is hallottunk. Mondtam is Maurónak, illetve az égi időjárásfelelősnek: „-Ha ? 7-ig nem lesz eső, az már nagyon jó, de még jobb lenne ha 7-ig megúsznánk, mert akkor a hegyről is szárazon lejuthatnánk. Ezt kérjük!” Mauró emlékeztetett; esőben az ő tükörsima kerekével bizony jócskán veszélyes lenne a meredek lejtő; főleg a mazzói: életveszélyes!
Egy lankás szakaszon megejtett falatozás után frissült erővel kerekeztünk fel a következő 2 km-es 12-15 %-os szakaszon a célt jelentő Mortirolo Barig, ahol utolsó pecsétünket is megkaptuk. Egymás kezébe csaptunk (16:50) ! Már csak szűk – és nem túl meredek – kilométer várt ránk a hágóig, ám Mauró javaslatára mégis itt koccintottunk és leültünk pár percre.
A hágóra érékezést ismét videóra vettem; ott aztán jöhetett minden: sok beállított közös fotó, majd menetközi
fotó és persze külön-külön csináltunk egy "felérés-videót" is. A lejtőről NY – É felé ismét sötét felhőket és esőt láthattunk, ám a mazzói Mortiroló lejtőnket nem fenyegette csapadék. A Pantani emlékműnél a reggel tapasztalthoz képest sokkal jobb fények fogadtak, így klassz fotókat készítettünk, sőt… Mauró felvetésére a molinóra írtunk egy-egy mondatot; köszöntük Marcónak az élményeket. Magyar felirat még úgy sem volt rajta.
Az esti – helyi specialitásokból álló - vacsorát – Mauró családjával - egy Mortirolóra panorámás hegyi étteremben fogyasztottuk el, ez volt e feledhetetlen nap stílszerű zárása.
Ebben a videómban a szűk 2 perc (1:55) után látható néhány perc a Mortiroló legendás kaptatójáról (nem arról a napról készült, amiről a cikk szól) A cikkben írt napon még nem Full HD-s videóm volt; nincs fent a világhálón
Kanári szigetek
