2014. június 16, hétfő: Valdidentro – Bormio – Tirano – (vonat ) – Colico – Lago di Mezzola = 61,2 km + 106 m szint
Összesen a túra 5 napja alatt : 522,7 km + 10392 m szint
15 óra alvás után (5 percre este felkeltem folyóügyeim intézni) 8 óra 40-kor ébredtem, majd mivel nem kellett sietnem, nyugodtan lustálkodtam még picit. Kényelmesen készülődtem, krémeztem be lábam a további regenerálódás, felfrissülés érdekében, majd reggeliztem. Mosás, illetve összepakolás (és fizetés) után 11 órakor hagytam el Veldidentrót.
Laza, könnyed tempóval, előző napi Valtellina Extreme Brevet teljesítésemtől feldobott hangulatban pedáloztam , gurultam le Bormióba. Vásárlás után egy csendes téren találtam megfelelő padot, ahol míg jegyzeteim írtam, kimosott ruháim is száradhattak. A netcaféban tán másfél – két órát töltöttem (?): írtam a facebook-ra az elmúlt napi / másfél napi nagy élményről, legnagyobb bringás teljesítményemről (360 km + 9164 m szintemelkedés alvás nélkül), megosztottam pár fotót és persze megnéztem néhány időjárás-előrejelzést Svájcra vonatkozóan: mi vár rám odaát ? Mire számíthatok abban az alpesi országban, ahol nem kevés esős tekerésem volt már az elmúlt bő évtizedben ?
Figyelembe véve a Tiranóból Colicoba tartó vonat indulását, 17:30 körül, ellenszélben hagytam el a komoly hágóutak ölelésében fekvő Bormiot. Málhával tekerve néha kissé küzdelmes volt, ám az időnként gyors lejtők időlegesen felfrissítettek; szerencsére nem éreztem nyomottnak, vagy lomhának magam. Az időjárás nem volt túl bíztató: előrefelé esőszerű szürkeség várt rám. Nosztalgikus hangulatban ereszkedtem, hajtottam: előző nap kétszer is végigtekertem ezen a 40 km-es szakaszon, egyfelől felidéztem emlékeim, másfelől pontosan tudtam, melyik szakaszon mi vár rám: hol jön gyors lejtő, hol pedig unalmas, szinte sík kilométerek.
A csütörtökön bevált boltba ezúttal is benéztem finom péksütikért. Mazzotól – ahogy szombat éjjel is – a klassz, jól kiépített – bringaúton érkeztem Tiranoba (19:50). Csepegett már az eső. Meglepett, hogy jegyet pénztár helyett a bar-ban (bisztróban) kellett megvennem, ugyanakkor ötletes volt, hiszen nem kellett a néhány utas miatt pénztárost fizetni, a bisztrósnak meg belefért az idejébe, hogy egy automatából elővarázsolja a jegyet.
/ Mivel tudom, hogy mindig akadnak, akik belekötnek, hogy miért vonatozom néha (noha ők meg autóba ülnek ehlyette, vagy hasonlóan cselekszenek, mint én), leírom: ha a főút elképezstően forgalmas, nincs padkája, ráadásul egyszer már végigtekertem rajta, akkor mi értelme lenne órákat veszítenem a völgyben ? Semmi. Ezért választottam a vonatozást az unalmas és extrém forgalmas főút helyett. /
A vonaton megvacsoráztam, illetve jegyzetírással múlattam az időt, miközben gyakran eső verte az ablakot. Colicoba is ismerősként tértem vissza; tudtam, hogy az államáson tábla hirdeti, hogy 1902-ben a világon először, a Chiavenna - Colico – Sondrio vasútvonalon indult meg a villamosvasút, Kandó Kálmán mérnöknek köszönhetően.
A vasútáállomástól 8 km-re volt a bevált kemping, amiből az utolsó pár km-t már bringaúton tehettem meg. Meglepett, hogy a főút vagy autópálya felüljárójánál komoly ellenszéllel küzdhettem meg, de csak azon a szakaszon; percekkel később nyoma sem volt hasonlónak.
Normál esetben persze az elmúlt napihoz hasonló teljesítmény után több nap pihenőt lenne / lett volna cészerű tartani, ezzel szemben az ezen napi lazítás után másnap már ismét komoly emelkedő várt rám: málhával délről, kb. 200 méter magasságtól fel a 2113 m magas Splügenpass / Passo di Spluga-n át Svájcba, majd este rövid kitérő a 2065 m magas Passo San Bernardino-ra. Ha ellenemre lett volna, nem így állítottam volna össze a tervem.
Kanári szigetek
3-4. nap: 
6. nap: