Pico Veleta & Andalúzia bringatúra kezdőlap

Emelkedőlistám videók linkjeivel

BEVEZETÉS:
.....


2012.augusztus 10, péntek – 1. nap: Győr – VONAT – Gramatneusiedl – REPÜLÉS – Malaga – Gibralfaro - Puerto del Leon felé (530 m-ig) – Malaga – Benajarafe, Vale Niza kemping = 109,52 km + 1053 m szint Győrben ébredve korai vonattal érkeztem Gramatneusiedlbe, majd onnan egy órányi tekeréssel a schwechati reptérre. A repülőbe lépbe, helyem elfoglalva a pár soronként lenyitott kis képernyők kellemes meglepetést okoztak, egyúttal a Kanári szigeteki repülésemet idézték vissza: akkor volt ilyenben részem; a kis képernyőkön ugyanis folyamatosan mutatják hogy épp hol járunk, milyen magasan, milyen sebességgel repülünk, hány fok van kint, hány km van még hátra, stb. A repülés során gyönyörű tiszta időben élvezhettem az Alpok látványát; sok hegycsúcsot, völgyet, tájegységet felismertem, ahol már mind kerékpároztam. Többek között láttam az Ortles hósipkáját, Comói tavat, Lago Maggiore-t (ahol júniusi túrám befejeztem), aztán picit később tisztán látható volt Európa legmagasabb hegycsúcsa, a Mont Blanc, majd következett a Francia Alpok déli vége, a Bonette környéke. Marseille-t elhagyva értünk ki a Földköz tenger fölé, ám jól láthattam a bringával 7-szer „leküzdött”, legendás Mont Ventoux-t, majd kis idő múlva már a Pireneusok déli végének örülhettem: annak a helynek, ahol 2007-ben Péterrel első magyarokként befejeztük a Raid Pyrenéen kihívást, a Pireneusok végigtekerését az óceántól a Földközi tengerig. A Sierra Nevadát, ezen túrám kiemelt hegységét sajnos nem láthattam; vagy fölötte repülőnk, vagy a repcsi túlsó oldaláról láthatták az ott ülők. Kissé meglepett, hogy az utóbbi napokban tapasztalt köhögés már a repülőn (stressz elmúltával ?) jelentősen csökkent.

15 órakor landoltunk Malagában; több év után érkeztem ismeretlen reptérre, ahonnan kb. 1 óra múlva kellemes 31 fokban nekivágtam Malagának. Alig hagytam el a repteret, máris pattanást hallottam a hátsó kerék felől; az első elpattant küllőmnek még nem volt következménye, a keréken alig lehetett észrevenni; így nem zavartattam magam. Eltévedés miatt legalább fél órányi bolyongást követően találtam csak le a part menti sétányra, majd kerékpárúton Malagába, mely létképét nagyban rondította a központ előtti darurengeteg. A Gibralfaro (város fölötti hegyen épült vár) felé vezető utat könnyen megtaláltam; ki is volt táblázva. Odafentről szép panoráma nyílt a városra és az öbölre.
A központba visszatérve közepesen részletes térkép szerint, de konkrétan az utcákat tekintve már megérzés alapján kerestem a BIG listás Puerto del Leon (940 m) felé induló kaptatót. Egy tévesztésnek köszönhetően a hegy jobb és bal oldalán is próbálkoztam, ám végül egy helyi lakos vezetett az emelkedő helyes utcájához autójával. A nagyrészt egyenletesen, 6%-os meredek út gyakran nyújtott szép panorámát a tengerparti városra, ám este fél 8 ellenére kegyetlen kánikula volt; ömlött rólam az izzadtság; a kabócák is hangosan sípoltak. Útközben hol klassz mediterrán növénynek, vagy a Kanári szigetekre emlékeztető kaktuszoknak örültem, egy idő után viszont már egy érdekes természeti jelenség nyűgözött le:
a tenger fölötti pára ködöt, felhőt alkotva kb. 50m-es magasságig belepte a tengert és így a kikötő darujaiból csak a legmagasabbak törtek át rajta; azon kívül a város nagy részét (mert ott már nincs tenger) viszont – köd, felhő híján látni lehetett. Az emelkedő keresésével a városban elvesztett másfél óra miatt útközben többször is töprengtem, hogy mitévő legyek. Bár naplementére felérhettem volna a 940 m magas tetőre, 500m felett egy kilátópontot elhagyva mégis a visszafordulás mellett döntöttem: nem az ilyen kis BIG-eken múlik, hogy ki a legény a gáton a hegyek közt; különben is, még bő 30 km tengerparti tekerés vár rám az első kempingig – vélekedtem. Élvezni akartam a túrát egy igazságtalan lista miatti versengés helyett (ahol ugyanis semmit sem számít, hogy egy listán szereplő emelkedő 200 m magas bucka, vagy 1500m szintkülönbségű kaptató.
A folytatásban – fülemben kellemes ütemet adó zenével - már szürkületben, illetve sötétben tekertem az este nyüzsgő életet élő Malaga közeli, turistákkal teli falvakon át. Rincon de la Victoria központjában megálltam egy kis szusszanásra és energiabevitelre, ekkor tűnt fel, hogy a párás levegőben bizony ruhám és sebességmérőm is nedves lett. Az összeépült településeket követően klassz volt éjjel 11 órakor tök sötétben is a tenger mellett hajtani; halvány fény érte már csak a vízfelületet, de láthattam az enyhe hullámokat. Remélem a kedves olvasó is el tudja képzelni, amint a sötétben hajtva balról süt a fény, jobbról pedig méterekre tőlem a tenger hullámzik. Jó érzés volt a Földközi tenger mellett kerekezni.
A kempinget megtalálva, sátorállítás és kis falatozást követően éjfél után tértem nyugovóra.

2012.augusztus 11, szombat – 2. nap: Benajarafe – Nerja – Almunecar – Puerto Motril, kemping – Almunecar – Mirador de Cabra Montes – Almunecar – Puerto Motril = 169,27 km + 2036 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 278,8 km + 3089 m szintemelkedés


A Földközi tenger partjától kb. 50 méterre, a Costa del Sol-on ébredtem, ám reggel fél 9 tájban mégsem napos, hanem még ködös arcát mutatta a tengerpart. A kempinget elhagyva tán egy órát is tekertem, mire oszladozni kezdett a pára és örülhettem a napsütésnek. A tenger mentén haladva nem éreztem kellemetlennek a meleget, sőt kellemes idő volt; később viszont megtudtam, hogy az ember alig hagyja el a tengerpartot, azonnal megüti a forróság. Meglepőmód sokan kerekeztek az úton, kifejezetten bringás csoportokat is láttam; egyikükön éreztem is, hogy keménynek akarják mutatni magukat, ám később mégis elhúztam mellettük, amikor beszélgetősebbre vették a figurát; nem is tudták elviselni; később elém is kerültek. Kíváncsi voltam, hogy vajon a későbbiekben, a hegyek közt is találkozom-e majd ennyi bringással, ám természetesen ott erősen megritkultak. A táj Nerjától lett igazán szép; onnantól enyhén hullámzott is, ráadásul nagy meglepetést okozva újabb természeti csodával (számomra legalábbis) lepett meg: hiába csak 60-70 méter magasan tekertem éppen, amikor feltűnt, hogy bizony jobbra a tengert ködréteg takarja el: csupán ily magasan máris „felhők” fölötti kerekezés élményében lehetett részem. Az út részben sziklás, részben kék-türkiz öblös terepen tekergett; néha az autópálya viaduktjai dobták fel a tájat. Kifejezetten tetszett; filmeztem, fotóztam is eleget!

Almunacar után még tovább húztam az étkezés miatt szükségessé váló megállást, így viszont a végső 10-15 km-t már „saját zsíromon” tettem meg (így mondják). Salobrenába érkezve aztán beszabadultam egy boltba és vettem is finomságokat, ám sajnos finom ebéd után kiderült, hogy nem itt, hanem a tengerbe ömlő folyó túlsó részén, kb. 6 km kerekezésre lesz a tervezett kemping. Klassz kempingbe tértem be, mely mosdóhelyisége ráadásul emlékeztetett a tenerifei kempingére: jól esett visszagondolni !
Sátorállítás után délutánra helyi túrát terveztem az Almunecarból induló, 1002 m magas, BIG listás Mirador de la Cabra Montéshez; nem csak a lista, ám szépsége miatt is. Ebéd után 15:45 körül, már csupán kis úticsomaggal vágtam neki késő délutáni túrámnak. Direkt a parti sétányon indultam a központ felé és jól esett élvezni a pálmasort, a sós tengeri levegőt, hangulatot; a videóra hangsúlyozottan rá is mondtam: „-Ez az, nem kell mindig teljesítmény-hajhászni, rohanni! Élvezni kell a túrát!” Azt tettem.
Szűk órába telt, mire a megismert hullámzó úton visszaértem Almunecarba, onnan pedig – a tengerpartot elhagyva - végre következhetett egy komolyabb emelkedő. A vízpart közvetlen közelét elhagyva hamar megéreztem, hogy a meleg, kánikula mennyire üt; főként a kulacsaimban levő víz langyosságán. Nagyon hamar felmelegedett és langyosan már alig tudott szomjúságot oltani. Otivar település végén vettem kétszer harmad liter üdítőt, megtöltöttem kulacsaimat és jöhetett a forró hegyoldali panorámaút; a faluban 36 fokot mértem. A táj igen szép, sziklás és kissé vadregényes volt.

A Mirador Cabra Montéshez vezető kaptató Otivartól 13 km alatt bő 700 m-t – egy sík km-től eltekintve átlagosan 6-6,5% meredekséggel - emelkedve kapaszkodik fel 1002 m magas tetőpontjára. A bozotós, néhol kopár, elvétve fás hegyoldalban hajtva tekintetemmel kutattam, hol lesznek árnyas szakaszok; ezen az emelkedőn szerencsére néha adódott ilyen; bezzeg másnap….
Mivel a köhögésem nem múlt még el teljesen, időnként torkom nedvesen tartása miatt is ittam; rohamosan fogyott a kulacsokból a víz. Kb. 700 méter magasan egy fa árnyékában eszegetve száraz torkom köhögőrohamot indított be; tán 2 deci folyadékot is megittam, hogy elmúljon. Az utolsó 2 km-en már meredek sziklafal oldalában vezetett az út: bár párás volt a kilátás, halványan látszott a tenger is; igazán szép volt! 900 m magasan ugyan forrásvíznek örülhettem, ám az azt ellepő méhek, darazsak miatt kénytelen voltam továbbhajtani. Naplemente táján értem fel a tetőre, ahonnan már csak szürkületre tudtam visszagurulni Almunecarba, onnan pedig lámpa nélkül, de legalább világító mellényben és lábpereccel hazatekerni a kempingbe.
Míg fent 1002 méteren még 34 fokot mértem, leérve a tengerpartra, fél órával később már csak 26 Celsius fokot és a kempingnél is 25-öt.
Ebben a turistákkal gazdagabb helyen található kempingben már megéreztem a spanyol életstílus azon jellemzőjét, hogy bizony még 11-kor is a lakókocsik közt szaladgáltak a gyerekek, alváshoz készülődés helyett és bizony még éjfélkor is szólt a közelből hangosan a zene, így időbe került, mire el tudtam aludni.



2012.augusztus 12, vasárnap – 3. nap: Puerto Motril – Castell de Ferro – Rubite – Lujar nyereg – Haza del Lino (1280 m) – Polopos – Castell de Ferro – Puerto Motril = 107,9 km + 1968 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 386,7 km + 5057 m szintemelkedés

Kényelmes napra, környéki kerekezésre készültem a Sierra de Lujar hegyen; amely szépsége és panorámája az interneten közzétett fotósorozatnak (http://www.altimetrias.net/aspbk/verPerfilusu.asp?id=853 ) köszönhetően fogott meg, ráadásul e hegyről másnapi célom, a Pico Veletát (3394 m) is lehet látni.
Sierra de Lujar (1878 m) emelkedője a kempingtől kb 20 km-re fekvő Castell de Ferro üdülőközpontból indul és a bemelegítő km-k után, 7,7 km hosszan átlagban 8,9%-os a meredekség, benne többször 12-15% meredek szakaszokkal. A gerincet követően szintén hasonló nehéz szakasz vezet a csúcsra. Castell de Ferróig igazán vonzó, sziklás, türkiz öblös, hullámzó tengerparti szakasz vezetett; használtam is a fényképezőt, videókamerát. Elmúlt napi tapasztalatokból tanulva, ahhoz képest még jobban feltöltekeztem vízzel: kulacsaim friss megtöltése mellett további 1,5 liter vizet és még egy hűs sportitalt tettem táskámba. Mivel nem hajnalban indultam, a meredek szakasz kezdetére szinte már meg is langyult a víz, de egy ideig még iható volt. A 8-10%-os kilométerek éppen olyan hegyoldalban tekeregtek, amit merőlegesen ért a napsugár, nem mozgott a levegő és bizony 1,5 km-nként akadt egy-egy árnyékot adó fa. Tikkasztó volt, nem csoda, hogy emlékezetes maradt, amikor tán 4-5km után egy árnyas fánál egyszerűen csak berogytam alá és csak azért ültem le, hogy lehűljek. Néztem ki a fejemből: „-Ez kegyetlen!”

Rubite előtt igazán meglepett, amikor a nyereg fölött megláttam a Pico Veleta csúcsát, ráadásul a légmozgás is megélénkült; a településen hideg vizes csobogót, kutat találva pedig egyből még jobb kedvem lett. Csodás szerpentinúton értem a nyeregbe, amin a Puerto Camachoig (1125 m) tekerve többször is a Veletára nyíló igazán szép panorámában gyönyörködhettem, így nem is láttam értelmét a csúcsig feltekerni; inkább tartalékoltam a másnapi nagy menetre. Ami a Veletát illeti, üzentem neki: „Holnap találkozunk!”

Nyugisan tekertem még a gerincen, majd a Haza de Lino-tól (1280 m) szintén forró panorámaúton visszatértem a tengerpartra. Érdekes, hogy ilyen helyen a hőmérséklet változás nem olyan, mint a kontinens más részein, hogy lefelé melegszik a levegő; ugyanis a tengerpartra visszaérve ott enyhébb, elviselhetőbb az idő.

A kempingbe visszatérve nyugodt estét követően szerencsére hamarabb abbamaradt a zajongás, így sikerült éjfélkor nyugovóra térnem, amire szükség is volt, hiszen másnap napkelte tájékán, fél 8 – 8 körül terveztem útnak indulni a tengerpartról a 3394 m magas Pico Veletához.



2012.augusztus 13, hétfő – 4. nap: Puerto Motril – Durcal - Granada – Monachil – Sierra Nevada település – Pico Veleta aszfaltút vége fölött, útlezárás (3320 m) – vadkemping (kb. 1500 m) = 149,7 km + 3779 m szint (saját málhás szintrekord !)

Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 536,4 km + 8836 m szintemelkedés

Eljött a nagy nap! Noha még sötétben keltem, készülődés közben már derengeni kezdett (az utcán még égtek a lámpák), majd a Nap első, lapos sugara közepette hajtottam ki a tengerpartra, hogy ott forgatott videóórészlettel kezdjem meg várva várt napomat. Az elmúlt délutáni erős szél sajnos ismét feltámadt, így már az első órában tisztába kerültem vele, hogy bizony ismét szükség lesz a komoly elszántságra, akaraterőre, hiszen már az emelkedő igazi kezdetéig, Granadáig való eljutásba, is komoly energiát kell belefektetnem. Egy szűk sziklaszoroson tomboló szélben keltem át. Nagyon megfogott egy duzzasztott tó, amely túloldalán, viadukton haladt el az autópálya, fölötte pedig a Sierra Nevada 3000 m feletti csúcsai törtek az ég felé. Nem sokkal később egy köztes dombgerincen megpillantott szélkerekek erősítették meg,
hogy a környék szeles vidék lehet. 7-800 méterig emelkedve egy kis településen tartottam pihenőt, töltöttem meg hideg vízzel kulacsaimat, majd nem sokkal később alaposan be is vásároltam kenyérből.
11 óra után már kánikulában és ellenszélben róttam a kilométereket az enyhén hullámzó úton és nagyon vártam, hogy végre megpillantsam Granadát, melyre 13 óra körül sor is került. Az eltévedést nem tudtam megúszni (nem szeretek nagy városokban bringázni, mert el lehet ám kavarni!), de csak kb. 15 percem ment rá; ¼ 3-ra be is fejeztem ebédemet a meredek emelkedő kezdeténél épült Monachilban (805 m). Kulacsvizeim mellett másfél liter tartalék vízzel vágtam neki a 10%-os kilométereknek. Sierra Nevadára vezet másik főbb út is (a kettő 1450 m táján fut össze), de az forgalmasabb, ráadásul erről láttam a lenyűgöző fotósorozatot, ráadásul ebben bizony van röviden 15-17%-os meredekség; a másik egyenletesen 6-8%-os.
A 10-12%-os meredekség szakaszosan „jött” csak, így elviselhető volt; ráadásul a kaptató végig panorámaút. A nyereget néhány km hullámzás választotta el a Collado del Muerto (1492 m) hágótól, ahonnan már fenyők közt csatlakoztam be a Sierra Nevadára vezető, kiváló minőségű főbb útra. Hamarosan itt-ott épületekkel is találkoztam; egy benzinkútnál pedig kulacsaim újra megtöltöttem és vettem két sportszeletet is. Kb. 1700 méteren értem ki a fenyők közül; a felfelé vezető két útból én a jobb oldalit választottam, ami direktben vezetett a síközpont felé.
Kb. 1900 méteren fordult be az út a völgybe, ahonnan már végig szemmel lehetett követni a Veletát: lábamban már több, mint 2200 m szintemelkedés és még 1500m állt előttem. Noha az idő sürgetett volna, emiatt szó sem lehetett róla, hogy kevesebbet fotózzak, filmezzek és végigrohanjak a csodás kaptatón. A síközpontban az út mentén hűs vizű csobogó is akadt, ám óvatosságból még így is vettem további 1-1,5 liter vizet egy boltban. Az aszfalt minősége a 2550m-es sorompót követően romlik le drasztikusan; azt követően időnként akár méteres lyukak is vannak benne, sőt, többször előfordul, hogy pár méter erejéig nincs is útburkolat.
2600 méter táján, naplementekor fentről érkező spanyol montisokkal futottam össze: örömmel üdvözöltük egymást. Nem meglepő mód csodálkoztak, hogy mivel fönt úgysem lehet aludni, miért hajtok még tovább málhás bringával. Ráadásul nemsokára sötétben. Hogy miért tekerek egészen a tengertől a Pico Veletára málhával ? Mert élvezem; csak az örömért – mondtam; persze emellett azért az is motivált, hogy – az Alpok és Pireneusok összes aszfaltos, 2000m fölé vezető útjának felkeresését követően - e téren is pontot tegyek a „versengés” végére, ha már 1-2-3 ember néhány éve konkurálni kezdett.
A folytatásban közepes szélben, idővel már melegebb ruhába öltözve, végül dzsekiben hajtottam egyre feljebb, lámpámmal világítva az utat; nem is láttam, hol mennyire meredeken szakad le mellettem a hegyoldal. Kissé a világ végén éreztem magam (szerencsére hátra nézve alattam világított Sierra nevada és Granada), ám erőt adtak korábbi hasonló éji hegyi kerekezéseim, illetve egy hölgy támogatása, aki - tudtam - lélekben ott volt velem. Sok erőt adott, köszönöm ! Kb. 3250 méteren elfogyott az aszfalt, ahol pedig – kb. 3300 méteren - nagy kövekkel zárták el az utat az autók elől, én is megálltam. Dacból sem mentem tovább; az a szituáció volt, amikor az ember megtehetné, de mégsem teszi.
Ezzel akartam kifejezni, hogy nem ezen múlik! Európa legnagyobb szintkülönbségű aszfaltos emelkedőjét meghódítottam málhával; a köves földút az kevéssé túrakerékpárnak való, (ilyen útból sok van az Alpokban 2000m felett), ráadásul ez a hódítás csupán egy nap nagy teljesítménye; ennél sokkal nagyobb értéke van az Alpok és a Pireneusok, valamint a Kanári szigetek összes 2000m fölé vezető aszfaltos útjára való feltekerésnek. Odafentről a tengerpart így is látszott; szépen ki lehetett venni Motril és távolabbi települések, valamint Granada fényeit is.
236-odik alkalommal tekertem 2000 m és első alkalommal 3000 m fölé. Csatlakozó túratársammal, Tamással 2 nap múlva úgyis visszatértünk: gyönyörködést lehetővé tevő napsütésben.
Éjfél is elmúlt, mikor nekivágtam a lejtőnek: hátsó kerekem 2 törött küllője, valamint az éji sötét miatt, az utat lámpával világítva talán 50 percig is eltartott a Sierra Nevadáig való lejutás, onnan viszont legalább már 50 km/ó-ig megengedhettem bringámat. Hosszas hezitálás után az éjt végül a hullámzó kilométerekkel megközelíthető kemping helyett, egy főút melletti réten töltöttem, kb. 1450m magasan.






2012.augusztus 14, kedd – 5. nap: vadkemping – Granada - nézelődés = 56,94 km + 97 m szint

Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 593,3 km + 8933 m szintemelkedés


A nap feladata bringaszerelő keresése volt, hogy lehetőleg helyben, rövid időn belül kicentírozza a hátsó kerekem. Nyugodtan legurultam Granadába, ahol internetcafébe ülve találtam kerékpárszerelő címeket, melyeken a turistahivatalban kapott térkép alapján rendre felkerestem. Oly régen bringáztam már külföldön augusztus 15-én, hogy el is feledtem, hogy az sok helyen ünnepnap; bizony emiatt 2 üzlet egész héten szabadságon volt, a harmadiknál 2 napra ott kellett volna hagynom a bringát, ám végül egy kis üzletnél sikerrel jártam: megegyeztünk, hogy csütörtökön reggel 10-re elviszem hozzá és egy órán belül készen is lesz. A délután már nyugodtan, bóklászással és jegyzeteléssel telt, 17 óra tájban pedig sikerrel találtuk meg egymást Tamással a megbeszélt helyen. Fél órán át csak élményeinket meséltük, majd következhetett a kemping megkeresése. A délután során képeslapon látott csodás, Szent András panorámahelyre tekertünk – sétáltunk fel, ahonnan elképesztő panoráma nyílt az Alhambrára és a mögötte magasodó Pico Veletára, másnapi célpontunkra. A napot tengeri gyümölcsei levessel és hallal zártuk. A sátorban a meleg miatt a hálózsák fölött aludtam; magamra sem kellett húzni.


2012.augusztus 15, szerda – 6. nap: Granada – Cenes de la Vega – Sierra Nevada - Pico Veleta (3394 m) – Granada = 112,07 km + 2951 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 705,4 km + 11884 m szintemelkedés



Noha Tamás pár éve délről – a földúton a bringákat jó néhány km-en át tolva már járt a Veletán, Granadából nekivágva ezúttal én voltam a tapasztalatokkal rendelkező túravezető. Bár egész napunk volt a túrára, 2700 m szintkülönbségű emelkedőre, igyekeztünk időben elindulni, ám a Granadát követő településen mégis célszerű volt máris kulacsainkban levő vizet frissre cserélni. Az alsó – 1450 m-ig számomra is – ismeretlen km-ek nem túl sok látnivalót nyújtottak; igazán szép 1700 métertől lett. Jópofa volt 2 nappal később újra visszatérni, emlékezni és újra gyönyörködni.
Érdekes volt, hogy Sierra Nevadáig nem volt komoly szél, ám a gerincre érve erős, néha viharos légmozgással kellett megbirkóznunk. Mennyire más volt délutáni fények közepette látni az utat, úthibákat! A tomboló szél következtében jópofa volt, ahogy egy hajtűkanyar elején Tamás már az ellenszéllel küzdött, míg én 50 méterrel mögötte még élveztem a hátszél támogatását. Igazán megkapó volt a tekergő szerpentinút és a „világ tetején” érzés, hiszen Észak felé – amerre láttunk – minden alattunk volt. Előfordult olyan is, amikor az erős széllökés miatt Tamás meg is állt. 2900 méter táján meredek, kívül leszakadós hegyoldalon tekerve bizony visszagondoltam, hogy 2 nappal korábban éjjel, sötétben, kis lámpámmal világítva az utat tekertem ott.
3200 méter táján egy hajtűkanyarból bukkant elő teljes szélességében a Földközi tenger partja, ráadásul a kanyarban egy hegyi kecskét is láttunk; annyira nem is volt ijedős! Tisztán látszott Motril, a Sierra de Lujar; mellette Castell de Ferro a tengerparton
, illetve keletebbre az El Ejido környéki sík mezőgazdasági terület is. A 3250 m feletti köves szakaszon Tamás éppen bringáját tólta, én meg épp nem filmeztem, ám láttam, amikor egy tomboló széllökés az út belső oldalán felemelte a bringáját. Elképesztő volt! A folytatásban már csak azt tudtam megörökíteni, ahogy Tamás küzd a bringájával. A 3394m magas csúcs utolsó méterei sziklatömböt jelentettek, ott tekerni már nem lehetett. Az orkán erejű szél olyan erős volt, hogy a sziklák tetején nem is mertünk kiegyenesedni. Ami a kilátást illeti, gyakorlatilag valóban szinte minden alattunk volt. Tamás éles szemével még Gibraltárt és foltként Afrikát is látta. Odafönt egyébként 15 Celsius fokot mértem, 7-tel többet, mint 2 napja éjfél után.
A szél ellenére a lejtő nem volt vészes és veszélyes sem; kerekemre is tudtam eléggé vigyázni. Az este 19-20 órai időpont ellenére, illetve a magasság miatt bizony alul rövid bringanadrágban, illetve nem annyira beöltözve, mint 2 napja, egészen kb. 1500 méterig fáztunk; azután lett csak érezhetően melegebb. Éppen szürkületre értünk vissza Granadában, este pedig volt mire visszagondolnunk; elképesztő napunk volt. Mindketten osztottuk azt a véleményt, hogy ez a nap örök emlék marad és ezután már akárhogy is folytatódik a túra, még ha nem is lenne több nagy élmény, már ezért érdemes volt felkeresni Andalúziát.



2012.augusztus 16, csütörtök – 7. nap: Granada – Cenes de la Vega – Quéntar – Guadix – La Calahorra = 80,15 km + 1134 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 785,55 km + 13018 m szintemelkedés

A komoly hegyi napot követően lazább következett, reggel a szerelőnél kezdve. Ezen kis csúszás ellenére én hittem benne, hogy este még átjuthatunk a Puerto Ragua (2000 m) hágón a Sierra Nevada déli oldalára, ám Tamás kevés reményt fűzött hozzá. Sikeres centírozást követően már kánikulában hagytuk el Granadát. Cenes de la Vega után keletnek fordulva nagyon ütött a tikkasztó hőség; ahol lehetett, szinte 10 km-enként cseréltük kulacsainkban a vizet és persze tartalék is volt táskáinkban. Enyhén bozótos, de száraz növényekkel borított hegyek közt hajtottunk és épp megjegyeztem, hogy de jól jönne egy oázis, amit követően nemsokára gyakran öntözött, üde zöld parkba értünk egy csodás, türkiz színű, vadregényes duzzasztott tó mellett. Ideális helyen elfogyasztott ebéd után néhány km-t még a tó mentén tekertünk, majd vadnyugatiasabb hegyek közt keltünk át az 1297 m magas Puerto de los Blancares hágón. A folytatásban következett vörös földbe vájt, akár 50 m mély vájaton történő áthaladás, majd mind inkább félsivatagias lett a táj. Guadixban 36 fokos forróság mellett fagyiztunk egyet, majd egy órányi tekeréssel La Calahorráig, a Puerto de Ragua hágóút kezdetéig bringáztunk, ahol sikerült is reggelivel együtt 25 EUR/fő/éj árért megfelelő szállást találnunk. A kis településen este körmenet adott szép élményt, majd alvás előtt néztünk még kicsit az elmúlt nap készült videófilmből.


2012.augusztus 17, péntek – 8. nap: La Calahorra – Puerto de la Ragua (2000 m) – Bayárcal – Fondon (kemping) – Ohanes – Abla – Escullar - Puerto Padilla (2060 ??? m) – Abla – Ohanes – Fondon = 186,87 km + 3954 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 972,42 km + 16972 m szintemelkedés

Napkelte előtt ébresztettük magunkat, így 9 órakor már kerékpárnyeregben kezdhettük meg a bő 800 m szintemelkedésű emelkedőt. Nekem két nehéz és hosszú napom következett: e nap délelőttre terveztem a Ragua hágót, majd estére a Puerto Padilla / Escúllar hágót (2036 - 2060 m), ami bizony jó kis kitérőt jelentett a tervezett kempingtől. Tetszetős, gyakran panorámás, kilátást engedő fenyőerdőben haladt a hágóút. Eleinte még la Calahorra várára, illetve a völgyi mezőgazdasági területre, valamint a homályosan látható szélkerekekre láthattunk le, később már a hágó és a Sierra Nevada felé gyönyörködhettünk. Odafent kellemes időben, árnyas padoknál ebédeltünk, majd a lejtőn elindulva megtapasztaltuk, hogy a szél e napra sem múlt el: enyhe lejtő ellenére is tekerni kellett, 6-7%-os szakaszon pedig alig tudtunk gyorsulni. 1500m alá érve Kelet felé fordultunk és hamarosan tikkasztó forró levegő jellemezte, száraz növények kísérte kilométereken gurulhattunk Bayárcalig. A hegység déli oldalán nagyon párás volt a kilátás. Itt-ott nézelődéssel úgy elszaladt az idő, hogy a végén igencsak sietősre kellett fogni, hogy a szieszta előtt boltot találjunk, ahol alaposan bevásárolhatunk; nekem már kenyerem sem volt. Hűs vizet adó csobogó út mellett, fák árnyékában elviselhető volt a 36 fok, ilyen helyen uzsonnáztunk, majd rövid gurulást követően Fondonban állítottunk sátrat.
A délutáni túra során a félsivatagi, minimális növényzettel bíró hegyoldalon még együtt tekertünk Tamással a hegyoldali, fehérre meszelt házaival együtt bájos Ohanesig, ám onnan különváltak útjaink. A Tabernasi sivatag felé panorámás úton emelkedtem tovább a Santillana hágóig, ami a térképen jelzettnél bő 100 méterrel is magasabb volt; itt is vesztettem már időt.
Ablában vettem egy kis tartalék vizet, majd fél 7 óra tájban még mindig forróságban nekivágtam a Padilla hágó nem túl meredek, 5-6%-os emelkedőjének. Nem volt egy egetverő, csodásnak mondható emelkedő, noha végig kilátás nyílt a völgyre. A kezdeti kilométerek még szélkerekek közelében haladtak, kb. 1500m felett viszont az útminőség romlott le. Szerencsére szinte semmi forgalom nem járt a kaptatón, így kb. 1900 méteren, a fennsíkon csodás élményben lehetett részem, amikor a szürkületben kb. 1 percen át filmezhettem a békésen nézelődő, majd lassan elballagó, elkocogó őzeket. Ez legalább feldobott! A hágón EU-s pénzből felállítottak egy nagy táblát, azonban a hágó nevét és magasságát semmi sem mutatta. Szégyelljék magukat! Ez volt egyébként a 239. alkalom, hogy 2000 m fölé tekertem.
A lejtőn már sötétben kellett lámpával ereszkednem (elég volt a rövidujjú!), vacsora után Ablából pedig 23 óra után zenehallgatás nélkül voltam kénytelen nekivágni a Santillana hágó kb. órás emelkedőjének. Időnként nem volt egyszerű ébren tartani magam. Érdekes, volt, hogy az 1356 m magas tetőt követően éjfélkor sem kellett hosszú fölsőt vennem a lejtőre; meleg volt! A nap befejezése előtt hajnali 1 órakor még ért egy élmény: a kempingtől már nem jártam messze, amikor Beires településre érve ott hajnali 1 kor a templom előtt, hangos helyi koncertbe futottam bele: éjjel 1 órakor, 1 km távolságból is normál hangerővel hallatszott. Szerencsére nem nagyon zavartam meg Tamás álmát; hajnali ¼ 3 körül tértem nyugovóra. 187 km-es és 3954 m szintemelkedést tartalmazó napomat csupán 6 óra alvás követhette; és másnap is 150km-i, félig hegyes nap várt rám; igaz az már az utolsó nehéz napot jelentette Andalúziában.


2012.augusztus 18, szombat – 9. nap: Fondon – Canjáyar – Gador – Tabernas – Puerto de la Velefique – Tetica Bacares (2080 m) – Tabernas – Almeria / La Garoffa = 182,07 km + 2669 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig: 1154,49 km + 19641 m szintemelkedés

Noha egy igencsak nehéz napot követően nem aludhattam ki magam, mégsem voltam fáradt. Éreztem magamban energiát, hogy újabb 150-170 km-nél hosszabb napon feltekerjek a kevesek által ismert Tetica de Bacares 2080 m magas csúcsára.
Tabernas irányába a völgyi főúton, ám az elmúlt nap megismert meleg, kopár kaptatón kezdtük a napot, amit aztán tán 10 km-es lejtő követett. Meglepőmód enyhén fátyolfelhős volt az ég, így nem égetett a Nap, de azért nem fáztunk. Keletnek tartva szinte félóránként érezni lehetett, hogy közeledünk a tabernasi sivataghoz; érdekes volt a táj. A minimális bozótos növényzet előrejelezte, hogy a közeli tabernasi sivatagban, Tabernas mellett van a vadnyugati filmek gyakori forgatóhelye. Elmúlt naphoz hasonlóan ismét igyekeznünk kellett megfelelő boltot találni, ám Gadorba érve meglepőmód alig akadt bolt, illetve korábban bezárt. A központi kis péküzletből elhoztuk a maradékot, ám azzal nem jutottunk volna messzire, esélyem sem lett volna a Tetica de Bacares csúcsára való feljutásra. Kis körülnézés, utcákon való tekerés során szerencsésen egy másik pékségre is leltem, ahol ráadásul folyékony angol nyelvtudással szolgáltak ki: Tamásra is gondolva be is vásároltam 4 baguettet.
Az étkezést Tamás kérésére még Tabernasig húztuk, ám mivel az én energiaraktáraim már kiürültek, lassabban, kedvetlenül követtem az autópálya menti szervízúton. Körülöttünk már kopár, köves félsivatagi táj uralkodott; akár csak a vadnyugaton jártunk volna.
Eléhezve érkeztem meg a stúdiókhoz, ahol persze a sivatagon át 2km távolságból lefilmeztem a vadnyugati épületeket a saloontól a malmon át a sheriff irodájáig és az indián sátrakig, ám aztán külön váltak útjaink; ő nézelődés és Almeria közeli nyugis estét választott, én viszont mindenképp fel akartam keresni a következő aszfaltos 2000 m fölé vezető utat. Tabernast elhagyva sikerült megfelelő rejtekhelyet találnom a csomagjaimnak, meg is jegyeztem, hogy hová rejtettem és már tekertem is könnyedén tovább a vadnyugati tájon Puerto Velefique (1860 m) és névadó faluja felé. Hiába hittem, hogy van elég vizem, kissé már kiszáradva érkeztem a faluba, nem csoda, hogy kulacstöltés mellett további 1,5 liter vizet vettem: a folytatásban ugyanis nem számítottam több vízvételi helyre.

A Velefique hágóút igazán szép vonalvezetésű, tekergős, szerpentines panorámaút; egyre föntebbről majd’ minden kanyarját belátni, ám sajnos a kilátás nem terjedt messzire, mert elég párás volt az idő. Meg kellett elégednem a kanyargó aszfaltcsík látványával. A Vuelta a’Espagna is járt erre pár éve, láttam is szurkolói felfestéseket az aszfalton, ám igazán meglepett, amikor kedvencem, minden idők legnagyobb spanyol kerekesének, ötszörös Tour de France győztesnek, Indurainnak a nevét is megláttam egy sziklára festve. A tetőtől néhány lankásabb km következett, majd a végső 3 km már ismét meredeken vezetett fel a Tetica Bacares TV, vagy rádióadónak helyül szolgáló 2080 m magas csúcsára. Sajnos naplemente táján értem fel, így már a táj is szürkébb volt, de azért láttam még a szomszédos Calar Alto csillagvizsgálót, amely felkeresését végülis kihagytam.
Szerencsémre a tekergő szerpentinúton még éppen láttam annyit, hogy ne kelljen lámpát gyújtanom, így sokkal hamarabb visszaértem a síkságra. Hiába hittem, hogy jól megjegyeztem csomagelrejtésem helyét, végülis mégis 20 percbe került míg sikerült meglelnem: 3 km hosszan pásztáztam az út szélét, hátha meglátom a kis kőfal mögött a cuccokat. Tabernastól a lankásan lejtő, ill. sík úton, lendületesen, lelkesen hajtva végülis 1 óra 40 perc tekeréssel később, ½ 1-re megérkeztem az Almeriát követő ismét tengerparti kempingbe; ahol Tamást még ébren találtam  Hat nap múltán ismét visszatértünk a Földközi tenger partjára, egyúttal véget értek számomra a hosszú, kihívást még jelentő napok; a folytatásban már nyugis, együttes tekerés következett.


2012.augusztus 19, vasárnap – 10. nap : La Garoffa – El Ejido – Adra – Castell de Ferro = 90,1 km + 742 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig:1244,59 km + 20383 m szint

Nagyjából kialudtuk magunkat, Tamás tengeri fürdőzéssel kezdte a napot. Nagyrészt sík terep várt ránk egész nap, de a nap első fele kifejezetten unalmasnak ígérkezett, amit ráadásul enyhén fátyolfelhős idő is tetézett. Hamar egy nagy mezőgazdasági területen hajtottunk keresztül, időnként kifejezetten undorító, lepusztult volt; a tenger kb. 10 km távolságban látszott csak; addig végeláthatatlan ültetvényes, illetve a növényeket védő fólia- vagy textil sátrak, „házak - fedelek” látszottak. Nem volt mit nézni, az út is sík volt; kissé el is gémberedtek vállaim; egy idő után kis szusszanást tartottunk egy árnyas padnál, illetve egy tengerparti helyen. Emlékként ugrik még be „Curva” település  „Átmentünk rajta”  Ha-ha.
Az unalmas tájon való tekerést egy alkalommal nagyobb tempóra váltással próbáltam feldobni, majd kb. 20-30 km-rel Castell de Ferro előtt végre kezdett tetszetősebbé válni a táj és kb. 10km-re érhettünk már megcélzott kempingünktől, amire végre a Nap is kisütött. Megérkezett a fürdőidő 
A Castell de Ferro-i kempinget nagyon tudom mindenkinek ajánlani: barátságos kemping, ahonnan 30 m sétával a tengerpartra lehet jutni, ám nem is ez, ami vonzóvá teszi, hanem az, hogy tulajdonképpen egy arborétumot hoztak létre a sátrak közt, körül: a világ minden tájáról származó növények van felcímkézve. Nagyon tetszett; másnap rá is szántunk fél órát, hogy végignézzük, lefilmezzem, lefotózzam őket. Este a tengerben is megfürödtünk, amikoris a bringázástól combközéptől fehér ill. alatta barna lábam miatt sokan megnéztek. Megmosolyogtató volt, hogy mennyire megakadt az emberek szeme rajtam; így Tamással együtt persze nem zavart, de egymagamban kényelmetlenül éreztem volna magam. Egy alkalommal még meg is kérdezték Tamást, hogy „mi lelt”, hogy ilyen csíkos a lábam. Vacsorára egy étteremben dorádát és gambast ettünk; érdekes volt, hogy a sétányon este 9 tájban jöttek ki az árusok; akkor élénkült meg a turistaforgalom.



2012.augusztus 20, hétfő – 11. nap : Castell de Ferro – türkiz öböl – Castell de Ferro = 18 km + 256 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig:1262,59 km + 20639 m szint

Ez a nap a nyugis, rohanás mentes nyaralásé volt: nem mentem magas hegyre, helyette a környéken időztünk: részben Castell de Ferróban, illetve kb. 10 km hullámzó kerekezéssel felkerestük a közeli türkiz tengeröblöt; a legszebbet a környéken. Sajnos amilyen vonzó volt, annyira kevéssé volt alkalmas nyugodt fürdőzésre a sok medúza miatt. Sokan napoztak ugyan a köves parton, ám kevesen merészkedtek csak a vízbe, többen pedig medúzákat halásztak ki a vízből. Délutánra inkább visszatekertem a településre, ahol legalább veszély nélkül úszkálhattam a végtelen víztömegben.



2012.augusztus 21, kedd – 12. nap : Castell de Ferro – Almunecar – Nerja – Malaga - Torremolinos = 146,1 km + 1115 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig:1408,69 km + 21754 m szint

Eljött a búcsú napja, hisz Tamással különváltunk. Repülőm másnap szállt fel Malagából, így indulnom kellett; Tamásnak azonban volt még két napja. Megköszöntük egymásnak a túrát; azt hiszem jó túratársak lettünk. Korán nekivágtam a kb. 140km-es útnak, mielőbb le akartam tudni a felét, hogy az utolsó 60-70 km-en már ne nyomasszon az idő szűke. Végig ismerős úton hajtottam, ráadásul az időjárás sem volt olyan szép, tiszta mint bő hete, így ezért sem álltam meg túl gyakran. Itt-ott nosztalgikusan tekertem; Rincon de la Victoriába érve pedig az első nap esti kellemes hangulat miatt megálltam egy finom fagyira. Az volt bizony; meg is üzentem Tamásnak sms-en. Este 18 óra tájban meg is érkeztem Malagába, ahol sikerült még képeslapot küldenem az otthoniaknak.
A torremolinosi kemping felé hajtva jócskán elcsodálkoztam, hogy Malaga agglomerációjában járva egy szakaszon – más út nem lévén – 2*3 sávos autópályán hajthattam: a bringások nem voltak letiltva. Sátorállítás után szétnéztem a közelben, hogy finomságokat is vigyek szeretteimnek és kollégáknak. Persze hamar rá kellett jönnöm, hogy a Lidlben vagy Aldiban spanyol terméket aligha találok; ám szerencsére egy kis üzletben sikerült spanyol finomságokat beszereznem.



2012.augusztus 22, szerda – 13. nap : Torremolinos – reptér – REPÜLÉS - Schwechat – Gramatneisiedl – VONAT - Győr = 33 km + 119 m szint
Túra kezdete, Győr óta a nap végéig:1441,69 km + 21873 m szint

A búcsúreggel fel tudott még dobni: a kempingtől a főúton a reptér felé hajtva bizony ködbe tekertem! Tengerszinten; nyári, kb. 30 fokban! Szerencsére könnyen odataláltam a reptérre, ahol bőséges idővel rendelkezve a bringa és cuccaim feladása után még interneten tudtam is üzenni szeretteimnek. A repülés kezdetén élmény volt fentről látni, ahogy a köd – felhő belepte a tengeröblöt, majd kb. 10-20 km múltán véget is ért. Schwechat reptérén hamar megérkeztek cuccaim; megnyugodhattam. Kényelmes kerekezés majd vonatozás után este már Magyarországon hajtottam álomra fejem.
Befejeztem utolsó, motivációt tartalmazó bringatúrámat; a jövőben – ha a gondviselés is úgy akarja – nem is fogok további bringás célokat keresni; a magánéletemre szeretnék több időt szánni. Mondják, hogy az ember életében akkor következhet be változás, ha őszintén akarja. Bár már egy évvel korábban is így éreztem, 2012-t követően már teljesen ennek jött el az ideje!

2000 m feletti, bringával meghódított emelkedőim