16. nap: Pireneusok: Andorra Els Cortals, Arcalis Grau Roig

2010 Pireneusok kezdőoldal

18. nap: Pireneusok Lac Bouillouses (2017 m) Puigmal vgy (2077 m)

Click for English

2010.július 29, csütörtök – 17. nap: Andorra la Vella – Le Seu d’Urgell – Bellver de Cerdanya – Alp – Puigcerda – Coll de Pal (2070 m) – Puigcerda = 139,51 km + kb. 1800 m Túra kezdete (repülőtér) óta megtett: 1829,15 km + 37014 m

Csodás, napsütéses nyári napra ébredtem. Az előző keményebb nap után e napot inkább a könnyebbek közé sorolhattam: délelőtt nyugodt készülődés után lejtős, majd lankásan emelkedős terepen 70-80km-t kerekezni egy francia-spanyol határ környéki kempingig, majd késődélután még egy 2000m-es aszfaltos út, a Coll de Pal várt rám. Bár az utóbbi kétségtelenül 2000-es, (2070 m), sokat enyhít, hogy a völgy, ahonnan neki kellett vágnom, eleve 1100-1200 méteren található, másfelől viszont északról érkezve meg kellett találnom a hágóra vezető legjobb minőségű földutat, ugyanis a Coll de Pal csak délről aszfaltos.
Jól esett, hogy nem kellett egyből időre készülődnöm és az órám nézni. Reggel kicsit még kerékpárnyeregben bóklásztam Andorra la Vellában, ám hamar feltűnt, hogy sok üzleten tábla említette Nicolas Sarkozy nevét és tán 14:00-t. Idővel kiderült: Nicolas Sarkozy andorrai látogatása miatt az üzletek 90%-a bezárt, így vadászhattam, hol találok megfelelő ajándékboltot. Bár találtam, ám sajnos a megtetszett emlékpólóból megfelelő méretű csak délután érkezett, amire nekem nem volt időm megvárni. Végül két szép hűtőmágnest vettem emlékül. A városban bóklászva igazán tetszett Andorra: a modern épületek, a szép modern híd, a rendezett, ápolt parkok, mindenhol szemetessel; egyedül a modern szobrok nem jöttek be. Andorrát sok építkezés, sok bank és elektronikai szaküzlet jellemezte. A törpeállamtól búcsúzva feltekertem még a másik, üzletek szegélyezte főutcán a központba, ahol egy régi, kőtemplom áll.
Az elmúlt reggel bevált internetkávézóba visszagurulva épp beültem az egyik gép elé, amikor kiszóltak: zárnak! Percekbe telt, mire az elmúlt nap a turistairodában kapott netcafékat jelölő térkép alapján megtaláltam a következőt: fél óra alatt elintéztem banki ügyeimet és még haza is tudtam üzenni. A kempingbe vissza már igyekeznem kellett, mert olvastam, hogy akik továbbmennek, 12 óráig kell elhagyni a kempinget.
Sátramhoz érve hirtelen felkiáltottam: a füvet locsoló berendezés, időnként arra fordulva sátram is nyugodtan öntözte. Jött aztán hamar a kempingtulaj, elvitte és – ettől függetlenül is – kedvesen mondogatott nekem valamit katalánul, mutatta és mondta, hogy a zúgó helikopterrel most érkezik Sárközy és bíztatott: nem kell sietnem; nyugodtan fürödjek egyet a medencében, elég ha utána megyek. Kedves volt !
Rám azonban még több mint 120-130 km várt délután.
Sátram hamar megszáradt, ¼ 1-kor – 30 fokban - hagytam el a kempinget. Kellemes érzésekkel, jó hangulatban, a szép andorrai emlékekre gondolva hajtottam könnyedén délnek. Az utolsó településen a határ közelsége miatt áruházakban gazdag St Juliában még félrehajtottam az egyik óriás bevásárlóközpontba, ám ott is zárva volt a legtöbb üzlet. A spanyol oldalon – mint tapasztaltam 2 napja – rosszabb út fogadott, Le Seuig a táj sem volt érdemi. A kisváros központjába hajtottam, ahol egy nyugodt tér árnyas padján ebédeltem ölembe terített kendővel 
A kisvárost elhagyva 34 km hosszú, kevés település jellemezte lankásan emelkedő, völgyi út kezdődött. Eleinte észre sem vettem a meleget: kellemes hátszélben jó ütemben haladtam, ám kb. 12-15 km után eltompultam. Fülembe zenét téve próbáltam felpörgetni magam, majd szerencsére Martinetnél végre akadt bolt, előtte 24 km-n át vizet sem lehetett venni sehol. Martinetben akadt pékség is, ahol finomságokat vettem és falatozás közben jól esett szusszanni kicsit. Nem tudom, hogy mikor, amikor a pékséghez tartottam, vagy onnan kijöttem akkor történt-e, mindenesetre egy nő meglátva engem, Indurain nevét említette – azért csodálkoztam nagyot, hisz épp nekem kedvencem Indurain, aki 14 éve vissza is vonult, ráadásul pár napja egy másik spanyol, Alberto Contador nyerte meg a Tour de France-ot. Gondoltam is: „-Netán látszik rajtam, hogy Indurain-„fan” voltam (és még mindig emlegetem 1-1 legendás napját) ?”
A völgyi út kellemes meglepetést okozott azzal, hogy az emelkedéssel szemben „visszalejtő” útszakaszok csak röviden akadtak: amit felfelé tekertem, abból keveset vesztettem csak. Kevés kilátás akadt, a Cadi hegységet először talán Martinet környékén láthattam meg. A délutáni célpontot jelentő Col de Pal (2070 m) hegyei környékén itt-ott érdekesmód – a lenti meleg ellenére – már 1800-2000m körül felhők tanyáztak.
Hamarosan a mélyebb völgy is kinyílt, laposodott. Bellvernél (1061 m) már kemping is akadt, ám nekem célszerűbb volt továbbtekernem egészen a francia határig, hiszen másnap ott terveztem két, 2000m fölé vezető út felkeresését. E környéken már a hőmérséklet is kellemesebb volt. Prats de Cardenyánál tábla jelezte a Cadi alagúton át Barcelonát, amin egyfelől jól esett látnom túrám végpontját, Barcelonát, másfelől emlékeztetett 2007-es pireneusi túrám Cadi alagút élményére. Az alagúton autóút halad át. Noha kitáblázták, hogy tilos rajta a bringás közlekedés, a terep és a hatalmas kerülőút (kb. +60-70 km hegyeken át, minimum plusz 800-1000m szintemelkedéssel) miatt mégis nekivágtam. Az alagút járdáján, lámpával világítva és fényvisszaverő mellényt viselve óvatoskodtam a 80-nal száguldó autók mellett, mikor a 4 km-ből 3 km után megállt az alagút-üzemeltetők egy kisteherautója és felvett, majd kivitt az alagútból.
Alp nevű falu felé, egészen meglepetésemre még mindig emelkedett az út (egészen 1180 méterig), egy szakaszon ráadásul olyan foltozott és részben hullámos volt, mint nálunk a legrosszabb helyeken. Alpot követően végre ismét főbb úton folytathattam a tekerést, ráadásul hátszél repített Puigcerda felé. Meglepett, hogy a város előtt külön kis épületet állítottak a regionális turistahivatalnak: az nem egy városi irodába került (bár így kétségtelen jobban útba esett), másfelől az okozott meglepetést, hogy a kisvárosról és a régióról gondoltnál komolyabb lehet a turizmus. Az irodában térképen bejelölték nekem a közeli kempingeket és az is kiderült, hogy egyikből internetezni is lehet. A kempinghez a spanyol-francia határtól mindössze 300 méterre található körforgalomnál kellett elfordulni: nem volt messze Franciaország.
18 óra tájban érkeztem meg a klassz, jól felszerelt kempingbe, ahol bejelentkezés, fizetés (12,3 EUR/éj) után ripsz-ropsz állítottam fel sátram és kaptam be pár falatot (péksütit és müzliszeletet azt hiszem), hogy mielőbb indulhassak a szűk 900 m-rel magasabbra, 2070 m-re emelkedő Coll de Palra, az utolsó hiányzó pirenusi 2000-es hágóútra. Normális hágóútnál fel sem merül, hogy kalandossá válhat egy hágóúti tekerés, azonban az estét illetően az izgalmat, kockázatot az jelentette, hogy a Col de Pal délről aszfaltos csak, észak felől kb. 1600m felett fölúton lehet csak feljutni rá. Az interneten műholdképek és térkép segítségével próbáltam kideríteni, merről vezethet fel rá kerekezhető út: reménykedtem, hogy sikerül egy jófajtát találnom. Nem hiányzott, hogy a hegyoldalban, fák között, igazi térkép híján bringázható földutak után kelljen keresgélnem.
18:40 tájban – kis csomagos – bringával hagytam el a kempinget: még bő 2,5 óra volt sötétedésig: kalkulálhattam úgy, hogy 870 m szintemelkedéssel számolva bő másfél – szűk két óra simán elég lehet a feljutásra, így ½ 11 tájban vissza is érhetek.
Alp felé ellenszélben hajtottam, majd kérdezősködést követően sikerült megtalálnom a Molina síközpontba tartó hegyi utat. A kaptató – az adatokból visszaszámolva – kb. 7-8%-os meredekségen emelkedett, tekergett a hegyoldalban, gyakran szép kilátást adva akár a völgy ÉK-i oldalán a Collada Tosesre vezető kaptatóra, vagy Puigcerda irányába: a késő délutáni fényekben érdemes volt megállni pár fotóra, sőt még önvideót is készítettem. Molina (1600 m) előtt akadt egy kis sík szakasz, majd ott kis nyomtatott térképecském segítségével próbálkoztam: vajon hol indulhat a megfelelő, magasra és jó irányba vivő aszfaltút ? Amit végül a házak felett találtam – és először É felé indult – azon zárt erdőben több kilométert emelkedtem, csak az aggasztott, hogy a térképen kinézetthez képest egész sokat épp a Coll Pal irányával ellenkező irányban haladt. Hajtottam lendületesen, mégis dúlt bennem a bizonytalanság: jó döntés erre fölfelé tekerni, nem kéne inkább a Pal hágó felé másik utat keresni? Reménykedtem, hogy az út fél km múlva jobb irányba fordul…. Aztán újabb egyenes végét, kanyart vártam, és így tovább. Ez legalább aszfalt út volt. Végül 1700-1730 m-en egy autót látva érdeklődtem, de a – férjét kísérő - hölgy nem tudott segíteni. Továbbhajtva újabb kanyarra vártam, mígnem végül 1800m-ig jutottam, onnan viszont az út már tényleg rossz felé ment tovább. A visszagurulással sok időt vesztettem volna, így – miután egy erdővágáson kinézve a Pall hágó felé láthattam előre – bringám tolva, fékezés és első kerék emelgetés közepette nekivágtam az erdővágáson, sípályán keresztül a Pall irányába tartó „közlekedésnek”. Órám nem néztem. A meredek sípályán, néhol legelésző és rám csodálkozó tehenek mellett ereszkedve elértem egy tekerhető földutat, ám egy idő után meg kellett állapítanom, tovább már rossz irányba visz: a fentebb, a Pal hágóra vivő utat kell elcsípnem: brutál meredek sípályán tolhattam fel a bringám.
Kínlódtam, lihegtem is, de hajtott az idő szűke, a közeledő szürkület. Tekerés helyett a gyaloglással gyorsan szaladt az idő. Újabb kis tekerés következett, majd megérzés alapján megint csak irányt váltva tudtam a jó irányba menni: keskeny ösvényen szerpentinezve fölfelé. Végül 21:20-kor végre felértem egy kitett tájékoztató táblához: a Pla de la Cordán 2100m-en voltam, 30 méterrel a vágyott hágóm felett, csak épp kb. 2-3 km-re tőle északra, a meredek hegyoldalban. De legalább már nem csak sejthettem, hanem már tisztán láttam is a hágót, a célt. A bökkenő csak az volt, hogy odáig is még földutas közlekedés várt rám és ekkortájt ment le a Nap. Még fel sem értem. Ekkorra már elég feszültség gyűlt össze bennem: a túra időben történt kezdetekor nem így képzeltem az estét és sejthettem, hogy ezután – terepen, sötétben csak még nehezebb lesz. „-Megint sötétben érhetek majd vissza a kempingbe…. és sorozatban már hanyadszor … A francba !”
Ha jól emlékszem egy kis sípályás ereszkedést követően már végre tekerhettem, majd meglepetésre aszfaltot fogott kerekem: az utolsó kilométer már burkolt volt.
21:45-re, hajszállal a tök sötét előtt értem fel a 2070 m-es Coll de Palra, a szélben hajszál híján fáztam már. Feszültség dúlt bennem: odafent a „világ végén”, ahonnan a tök sötétben csak több kilométeren köves utas ereszkedéssel juthatok le. E hangulatban, érzésekkel felpörögve csináltam gyorsan 2-3 fotót (egyiken be is intettem! ), és jegyeztem meg a videón: „Inkább ne minősítsen senki, hogy mekkora hülye vagyok…nem baj, valahogy megoldom”. Kétségtelen normál körülmények között ilyenbe nem megyek bele (köves úton fent 2000m felett sötétben: bár volt lámpám, azt köves-sziklás úton kevéssé lehet használni. )
Filmezés után 21:55 tájban hagytam el a hideg, sötét, világvégi helyet. Coll de Pal: számomra átkozott hágó! 2007-ben – a hosszúra nyúlt nap miatt 1070 méteren fordultam vissza és kb. 12 km-rel tőle mondhattam le róla, azért hogy még időben megérkezhessek az andorrai határ közelébe. „Most” meg ez.
Az 1,5 km-nyi aszfaltos szakasz után értem oda, ahol fölfeléúton már láttam, hogy köves út indul lefelé jónak tűnő irányba. Tábla jelezte, hogy a birkáknak épített – nyitható kapun belépni tilos, melyet – nem emlékszem, de talán – 100 EUR-val büntetnek. Hiába. Nem volt mit tennem. Amerről jöttem, több helyütt fák közt haladni a sötétben reménytelen lett volna, ráadásul a térképről tudtam, hogy errefelé – a meredekség miatt valószínűleg nem kerekezhető, ám - a legrövidebb úton lehet lejutni La Molinába. Embert nem láttam, így reméltem, hogy este 22 óra után csak nem kapnak el.
Eleinte a köves, alig tekerhető út kocsinyomok mentén haladt, majd hamarosan egy beszűkült völgyben haladó sípályán vezetett meredeken lefelé: végig fékezve ereszthettem a bringát, ritkán ültem csak fel, mert testsúlyommal terhelten azzal a bringának is ártottam. Néha picit kocogtam is. Bár minimális, gyenge fényben ereszkedtem, sötétben persze a szemem hozzászokott a fényhiányhoz. 1/4 11 körül – kb. 20 perc ereszkedés után valamivel - már fényeket láttam és előbb a még világosban fentről látott tó közelébe értem, majd végre lentebb feltűntek Molina épületei, kivilágított utcái is: már láttam, hogy merre kell mennem.
Talán 22:30 körül értem végre a felvonó végállomása mellett aszfaltozott útra. Nyeregbe ülve egy helyi buszmegállónál megálltam felöltözni, majd végre tekeréssel, gurulással gyorsíthattam a hazajutáson. Egy panorámás kanyarból, 1400m magasból 22:51-kor filmeztem le a széles Cerdanya régióra: klassz volt a csendben a kivilágított településeket beazonosítani és persze fentről átlátni Franciaországba. Megfelelő lámpával már nem okozott gondot a közlekedés, ráadásul Puigcerda felé még ilyen későn is támogatott gyenge hátszél. ¼ 12 tájban értem vissza a kempingbe; a napot persze vacsorával zártam és elegendő alvásra készültem.
Másnap a nap nagy részében helyi túra (két 2000m fölötti emelkedőre, Lac Bouillousesre és Puigmalra) következett, majd késődélutánra / koraestére kalkuláltam, hogy málhával átkelek az 1800m-es Collada de Toses-en, hogy azt követő nap nyugodtabban kerekezhessek az utolsó pireneusi 2000m-es aszfaltos úton Vallter 2000-re.



Györgyi Gábor