Pireneusok bringával: Coll de ESpina , Presa de Llauset, Boi Taüll - bicycle tour
GYÖRGYI GÁBOR
2010. Bringatúra a Pireneusokban II. : (21 nap): 2368 km + 42996 m szint Meglett az összes "Piri" 2000m-es aszfaltos emelkedő - 14. nap: Pireneusok - 10. napja: Coll de ESpina, Presa de Llauset (2193 m), Boi Taüll (2038 m)
2010.július.26, hétfő – 14. nap: Laspaules – Puerto de Espina (1407 m) – Castillo de Tor (kemping) – Presa de L’lauset (2193 m) – Castillo – Boi Taüll (2038 m) – Castillo de Tor = 144,4 km + 2606 m
Túra kezdete óta megtett: 1406,29 km + 29175 m szint (bár nem figyeltem naponta, utólag látom: meglett a napi 100km-es átlag – a szintemelkedésről nem is beszélve)
E napról elmaradt számottevő jegyzetek híján saccolni tudom, hogy 9 óra tájban ébredtem. Jót aludtam és bizony nem bántam a kölcsönbe kapott takarót, így nem fáztam. Nappali fénynél látva a kempinget, bizony egyik irányba szép hegyek látszottak; szép fekvése volt.
Megreggeliztem a sátorban, kimostam néhány ruhát, majd ¼ 11 tájban hagytam el a kempinget. Vicces volt, hogy szinte mindössze bő egy lankás km múlva már a Coll de Espina, 1407m-es hágón találtam magam, ahonnan szép kilátás nyílt az e napra tervezett két 2000m-es emelkedőm völgyeire:
A Valle de Barrabesre / Vall del Noguera, ahonnan a 2160-2180m magas Presa de L’lauset duzzasztott tó volt a célpont,
Illetve a Vall de Boi, ahonnan pedig részben a névadó Boi, illetve az afeletti síközpont, Boi Taüll nevű emelkedővég (2038 m)volt a cél. Meg kell jegyezni Taüll is csak 1450m-en van, de a végső sífelvonók már valóban 2000m felett.)
A repedezett és nem túl ideális minőségű aszfalton egészen 910m-ig ereszkedtem, ott csatlakoztam be a Vielha alagúttól El Pont de Suert felé, majd azon túl Leidába tartó főútba és autóforgalmába. Hegyek közt ritkán járok csak forgalmas utakon; ez sajnos az volt, nem kevés kamionnal. A lankásan lejtő úton szerencsére csak néhány km-t kellett hajtanom, mert onnan kinézett kempingeket keresve a Boi völgyébe tértem le. Újabb 1 km múlva, Castillo de Tor házai előtt már tábla jelzett elő egy kempinget (nem sokkal később másik is akadt).
Idő szűkében voltam – e nap még két 2000m-re vezető kaptató állt előttem – így gondolkodás nélkül betértem az elsőbe: nem biztos, hogy jó döntés volt. A kemping elég egyszerű volt, mintha egy ház nagy kertje lett volna kempinggé alakítva; a mosdóhelyiség is elég egyszerű szintet képviselt, bár igényeimet – alapszinten – kielégítette.
A recepciós srác adminisztrációja közben jött szóba túrám és így az aznapi két célpont. Megerősítette: a Lauset tó bizony szép! Míg a korábbi két kemping is igazán jó minősége ellenére is csak 8,9 illetve 9,89 EUR volt, csalódottan vettem tudomásul, hogy ezért viszont 10,6 EUR-t fizethetek. Gyorsan felvertem sátram – mostam is egy mezt -, majd napkrémezés után – 13 óra körül - nekivágtam a bő 1300m-rel fölöttem fekvő Lauset tónak.
Az emelkedő maga Bono falu után, 1260m-en ágazott le, odáig a forgalmas főút – és útközben megtapasztalt – tomboló ellenszél – várt rám. Elmúlt nap Cerler felé, most Lauset tó felé jártam ugyanúgy: É-D-i fekvésű völgyben tomboló északi széllel küzdhettem meg. Ez így leírva nem jön át eléggé, de akkor elgondolkoztatja az embert: mennyi erőt vesz el feleslegesen, illetve ha a folytatásban is itt-ott hasonlóval találkozom, mennyi küzdelemre kényszerít, megpecsételi-e sorsát napi céljaimnak?
Bár utóbbira sosem gondolok, helyette viszont: bármi áron is, de a 2000m-eseket begyűjtöm; ha kell sötétig tekerve! Így a kérdés arra módosul: milyen árat fizetek a 2000-esekért, mennyire amortizál majd le a nap?
Útközben Vilallerben – kedves kiszolgálótól - vettem pár péksütit; a hölgy örömmel vette, hogy külföldit szolgálhat ki; élvezettel használt egy-egy alap angol szót, mint: Thank you, vagy Good bye!
Síkon még a 20 km/ó-ért is meg kellett küzdeni, ám szerencsére mindössze kb. 5 km-rel Vilaller után Bonónál a völgyi út a hegyoldalban – időnként szélvédett szakaszokon – emelkedni kezdett. Ekkortájt tűnhetett fel magasan a hegyen egy duzzasztógát: úgy sejtettem, az akár az én célpontom is lehet: hasonlóan látszott, mint anno, Ausztriában a 720m-en található Ausserfragantból feltekintve a 2394m magasan fekvő Grosse Oscheniksee (túrám linkje).
Egy alagútból kijőve a szűk, szurdokos völgy túlfelén szép vízesést láttam: itt szusszantam is kicsit és gyönyörködés közben meg is ettem egy péksütit. A Vielhába tartó völgyet illetően érdekes volt, hogy míg a térkép sorra jelölte a falvakat, a térképről nem, csak a helyszínen derült ki, hogy azok bizony gyakran csak 70-100 lakosúak.
Igaz, hogy Bonótól (biztos itt is szeretik a U2-t ) a leágazásig kb. 3 km hosszan már 3-5%-osan emelkedett az út, mindazonáltal, megkönnyebbültem, ahogy – 1260m-en - végre lekanyarodtam a főútról (14:50 körül), még ha 8-10%-os emelkedő kezdődött is. De legalább nem tomboló ellenszélben! A Presa (gátat jelent) de L’lauset - 2193 m magasan fekvő - hegyi tavához vezető út az áramtermelő társaság tulajdona, (táblán ki is írtak valamit, amit nem értettem), így jó minőségű út csak az első településig (kb. 1 km), az 1320-40m magasan található Anetóig tartott, onnan jócskán lepusztult, meglehetősen kátyús út tekergett panorámaútként följebb és följebb.
Sok víz már nem lötyögött a kulacsomban, ezért benéztem Anetóba. Talán 20-30 házból állt csak, egy étteremnél hiába próbálkoztam, nem értettük meg egymást, végül kínomban egy magánházba csöngettem be: egy ráncos, minimum 90 éves, picike, 140-150 cm-s néni nyitott ajtót, ám perceken át magyaráztunk egymásnak (ő spanyolul), míg végre előbbre jutottunk. Hiába mutattam sokszor a kulacsomat, talán félt tőlem, mint idegentől. Kb. 10 percbe telt mire mégis engedett és becsoszogott és finom friss vízzel töltötte meg kulacsaimat.
A 2193m magasan fekvő tóhoz vezető kaptató (adrianlorente meredekség-diagramja szerint -
- az 1311m-es történt lekanyarodást követően kb. 12,3 km után ér fel a duzzasztott tóhoz, szintemelkedése 849 m, átlagmeredeksége így 6,9%.
A kocsiút minősége nem sokkal a falu után határozottan romlott, ám igazán kb. 1500-1600méter magasságtól lett csak olyan rossz, hogy időnként lassan, figyelemmel kelljen tekerni. Fölfelé! Mert lefelé még nehezebb volt, még óvatosabbnak kellett lenni! Az úton eleinte megfelelő tekergéssel, jó aszfalt megkereséssel, az úton itt-ott hajtva még lehetett haladni, ám később már az aszfalt került kisebbségbe,
így itt-ott csíkokon lehetett csak bringázni. Időnként a teljes aszfaltréteg felső része eltűnt és csak kavicson vagy durva felületen tekert az ember. Szerencsére szinte végig panorámás volt az út, így ez legalább kárpótolt és kissé elterelte az ember figyelmét. 1600m felett csak elvétve akadtak olyan részek, ahol menetközben is lehetett – jó minőségbe, rázkódásmentesen – filmezni.
Ami a tájat illeti, kezdetben pár kilométer hosszan még a tomboló szeles fővölgyre nyílt fentről szép kilátás (felhő is alig volt az égen, érthetetlen a tomboló szél), majd ezután már befelé füves-sziklás barátságos hegyekre és a tekergő útra, végül pedig sziklásabb, itt-ott vízeséses hegyoldalra, völgyre, rajta a tekergő kocsiúttal és alagutakkal. Az út végén csodásan látszott a két sziklás hegy közé épített duzzasztógát. Gyönyörű táj volt! Szomorú, hogy nem újítják fel az utat: hasonló tájon bármelyik alpesi országban komoly turizmus lenne, hiszen a magas emelkedőket, hágóutakat tekintve a spanyol Pireneusokban szerintem ez a legszebb.
Talán a rossz útminőség is az oka és talán a kevés ismertsége, hogy az interneten erről az emelkedőről igen kevés információ van csak; mindössze az adrianlorente honlapon van róla diagram és bringás fotókat is csak 2 helyen találtam. Eddig…
A rossz útminőség miatt nem siettem, útfigyelős tekerés volt ez. A sziklásabb hegyoldalban egy önvideót és –fotót követően talán 1900-2000m tájékán egy elágazós – ablakos – alagúton / galérián haladtam keresztül, amin belül az út 180 fokos fordulatot vett: ez is ritka! Kisebb hegyecskék felett dél felé messzire a Pireneusok végső hegyeire is rá lehetett látni: tulajdonképp a Pireneusok déli szélét láttam.
A kocsiút kb. 2080 méteren ért a végső, hosszú egyenes alagúthoz, ami torony egyenest, meredeken vezetett a hegyi tóhoz. Hűsek az ilyen hosszú hegyi alagutak (pl. 2005-ben az Ötztaler gletscherstrasse), fel is öltöztem.
Az alagút végén kiérve elképesztően gyönyörű kék színű víztükör és hófoltos hegykoszorú fogadott. Fotókészítéskor döbbentem rá, hogy ezeddig az emelkedőn, az esti kisebb megapixelre állítás miatt végig csak 3 MP_s fotók készültek e csodás tájon. Majd megütött a guta! Az volt csak a szerencsém, hogy a lejtőn – ugyan 1-2 órával későbbi fényviszonyok mellett, ám – pótolhattam; ez persze újabb időveszteséget jelentett.
A duzzasztógátra sétálva megkértem egy kisebb csoport egyik férfitagját, fotózzon le, mire kiderült, hogy ő eleve is fotós. Szeretett volna ezt-azt állítani a gépemen, de nem tudtam róla, hogy beállítható-e, hogy ne csak automatán vakuzzon, hanem napfénynél is, az ellenfény miatt. A fickó igazán kedves volt, kicsit beszélgettünk is; elmondta, hogy a kocsiutat 35 éve nem tartják karban, ezért van ilyen állapotban.
Kb. 17:55-18:00 órakor hagytam el a tópartot. Első ismétlőfotómra az alagút alsó kijáratánál került sor, majd a leérésig még kb. 10 helyen készítettem kb. 20 fotót. A tótól a főútig (kb. 19 óra) lejtő a fotókkal együtt szűk óráig tartott. A fővölgyben hátszélben persze már jól haladtam, de a kempingig előttem álló 19 km-re több, mint fél órát kalkulálhattam. Talán (gondolom utólag, a számítógépasztal mellől) bekaptam pár falatot, egy fél vacsorát, majd 20 óra előtt nem sokkal nekivágtam a nap második 2000-es emelkedőjének Boi Taüllnek (2038 m). Ha jó idő van, nem gond sötétben befejezni egy túrát, de szép tájon kár érte, hogy a nappali fények mellett történő gyönyörködés helyett nem látok semmit.
A kempingtől a kocsiút 14-15 km-t halad északnak, hogy 1226 méteres magasságnál letérjen Boi Taüll síközpont (2038-52 m) felé. Maga az emelkedő 14 km hosszú, szintkülönbsége bő 800 méter, átlagmeredeksége 5,8%.
Ellenszelet megúszva hajtottam a völgy már árnyékos alján; a keleti oldalon emelkedő hegyeket deréktól fölfelé még sütötte a Nap. Barruerába érve (1/4 9) ripsz-ropsz gyors vásárlást csaptam (almát vacsorára, fogkefét az elveszett helyébe ) volna, de a pénztárnál annyira nyugodtan szórakoztak, hogy…. Felbosszantottak.
Nekem minden perc számított, hiszen így is sötét felérés várt még rám és azután még egy óra gurulás-hajtás a kempingig.
Egyébként bár nem esett jól, próbáltam megbékélni a sötétbeni tekeréssel; máskor is volt már benne részem. Inkább arra gondoltam: újabb 2000-essel jutok közelebb célomhoz, hogy azon szűk körbe tartozzam (a neten egyébként nem találni ilyet), akik az összes pireneusi 2000-esre feltekertek.
A hosszan szuper aszfaltú emelkedő első kilométerei 7-8%-osak voltak, a táj nem sokat mutatott, nem is fotóztam Taüllig. Ott már a lámpákat gyújtották, de jól mutatott a régi kőtemplom tornya mögött a már vörösben fénylő hegygerinc. Percek voltak hátra naplementéig. A település végén (kb. 1620 méteren) egy tábla azt írta, hogy a „resort” még 5 km (21:33). Túl szépnek tűnt, hiszen kormánytáskámra tett diagramom szerint még 8 km 4-7%-os kaptató várt rám.
Egy élesebb hajtűkanyar után már a szomszédos hegyoldalban hajtottam; fák takarták egy ideg a kilátást, ám azután visszanézhettem a fénylő Taüllre és még a szemközti hegyek is látszottak; amögött ment le a Nap. Fentebb, 1850 méter táján (21:55) - ahonnan már tovább befelé haladt az út – az erős szürkületben legelésző lovak leptek meg; oly csöndesek voltak. Ezután vált igazán sötétté az emelkedő, tovább nem húzhattam a lámpa elővételét.
Szintén „világvégi” úton tekertem fölfelé a hidegben : hogy megvalósítsam a kihívást.
Ez itt is csak a magasságról szólt. Ráadásul ez a hegy sem BIG listás, mégis fontos volt nekem. Az utolsó 2-3 km-re sajnos romlott picit az út minősége, de ez már sem nem osztott, sem nem szorzott. Az utat lámpámmal világítva tettem meg, az utolsó kilométeren legalább viszont már fényekből láttam, hogy hol a cél. Egy sorompónál értem fel Boi Taüll síközpontba, 2038 m (22:25-35). Fotózást majd meleg ruhába öltözést követően jöhetett az óvatos lejtőzés; Boi Taüllbe érve végre kivilágított úton nagyobb fokozatba kapcsolva igyekezhettem vissza a kempingbe (kb. ¾ 12).
Éjjeli vacsorát követően nem készülhettem hosszú alvásra, hiszen másnap 140km-es, tervezetten 2300-2500m szintemelkedésű vonulós nap következett, ám a jó hír: este érkezés Andorrába, amire kellemes emlékekkel gondolok vissza. Feldobott: másnap már Andorrában alszom!
Kanári szigetek
13. nap: Pireneusok: 
15. nap: Pireneusok: 
