12. nap: Pireneusok: Puerto Cotefablo Ordesa, Torla

2010 Pireneusok kezdőoldal

14. nap: Pireneusok: Presa LLauset (2193 m), Boi Taüll (2038 m)

Click for English

2010.július.25, vasárnap – 13. nap: Puyarruego – Fanlo hágó alsó 4 km-e – Puyarruego – Escalona – Ainsa (600 m) – Collado de Foradada (1020 m) – Campo – Castejon de Sos – Benasque (1150 m) – Cerler Ampriu (1912 m) – Benasque – Collado Fadas (1470 m) – Laspaules = 143,84 km + 2958 m szint
Túra kezdete óta megtett: 1261,89 km + 26579 m szint

Nyaraláson nem túl soknak számító 7 és fél óra alvás után 8:07-kor ébresztett a csörgőm. Szükség volt rá, hiszen e nap is volt elég dolgom: az este holdfénynél látott hegyek alakja miatt vissza akartam tekerni picit a Fanló hágóútján és csak azután kezdődött a nap hosszabb hullámzó tereppel, majd az 1912m-es Cerlerrel és két közepes hágóval. Cerlernél idén első alkalommal reméltem Spanyolhonban 2000m fölé tekerni, igaz a legvégén már földúton.
Kellemes, igazi nyaralóidőben készülődtem, vásároltam a kemping boltjában (vasárnap is friss kenyér), majd – ahogy este megbeszéltem – beadtam videóakkumat a recepcióra tölteni, míg kb. 1,5 órás kis brigatúrámra indultam (1/2 10).
Minimál cuccal hajtva könnyen haladt a kerékpár; 100m szintemelkedést követően máris kezdtek előbújni a szebbnél szebb hegyek; az út ráadásul ritkásan fás és bozótos, tipikus délszaki hegyoldalban – kabócák zajongása közepette - tekergett fel, folyamatos kilátással megajándékozva az utazót. 900 méteren pár szerpentinkanyar után egy kiépített kilátóhelyre érve tátva maradt a szám: elképesztő panoráma nyílt Kelet és Észak felé. Keletről előbb a teljesen függőleges sziklafallal végződő, jellegzetes alakú, 2291 m magas Pena Montanesa, majd pár hasonló hegy után Észak felé Ordesa kanyon jellegű ferde oldalú, enyhén virágos hegyoldal, végül az utolsó szépség a francia Cirque Gavernie óriási hegyek koszorújának spanyol oldala három púpu hegygerinccel, hófoltokkal. Nem tudtam betelni a látvánnyal, nem tudtam jelzőkkel illetni a kilátást, annyira lenyűgözött. A Pireneusokban eddig talán a Tourmalet hágó tetszett leginkább és tetszett volna a Cirque Troumouse ha a két alkalomból legalább egyiknél igazán szép időben lehetett volna részem, ám úgy éreztem: ez mindkettőn túltesz. Noha ez csak egy kis hágónak, az 1383 m magas Collada de Fanló keleti emelkedőjének az alsó fele volt, mégis szememben szépségben túlszárnyalta a nagyokat! A videón el is hangzik: ez az egyik legszebb hely, ahol eddig életemben bringáztam – a Kanári szigetek után.

Érdemes kattintással nagyobb méretben megnézni !

A kilátóba kitett tájékoztató szerint a Pena Montanesa annak idején tektonikus mozgások miatt 40 km-rel került odébb eredeti keletkezési helyétől. Míg odafent tartózkodtam – és alig tudtam rászánni magam, hogy végre továbbálljak – egyfolytában hol erre vagy arra fotóztam, vagy filmeztem.
Bár a lenyűgöző kilátás után teljesen elégedett voltam, mégis ott motoszkált a kisördög a fejemben: vajon mi szépet láthatnék még, ha teljesen visszatekernék a hágó tetejéig ? Persze az 1 nappal korábbi hasonló visszatekerés után ismét észre kellett vennem: bizony jobb lenne világosban tekerni a napi utolsó emelkedőkön.
A kempingbe visszaérve fizetés közben tűnt fel a recepció ajtaján, vagy ablakán az odarögzített 7 napos időjáráselőrejelzés egy környéki 1160m magas helyre: mind a hét napon át napsütés, 26-28 fok és az eső valószínűsége csupán 15-25%. TÖKÉLETES !! SZUPEEEER ! Jól jött ez: „-Háborítatlan, csodás idő a túra végéig ? De jó lenne !”
Napi ütemtervemhez képest fél óra csúszással, 11:33-kor hagytam el az igazán szép környéken fekvő tökéletes kempinget. Vissza kéne még ide térni valamikor !
1 km után, a kis folyócskán átvezető hídról újabb szép kilátás késztetett megállásra: az 5 – 20 méter széles, köves-sziklás medrű patakocska kövein több tucat ember napozott, páran lubickoltak a vízben, a háttérben pedig a fentről is látott három púpu hegygerinc és egy újabb, magasabb havas csúcs is látszott. A víz olyan tiszta volt, hogy akár 2 méter mélységig is le lehetett látni benne.
Még egy km-t kellett rossz minőségű úton tekernem, azt már jobb út, majd nem sokkal később klassz – apránként ereszkedő – végre jó minőségű főút követte Ainsáig (540 m). Előrefelé már a Pireneusok szélét jelentő kisebb hegyeket láttam magam előtt, hátra felé bezzeg az Ordesa kanyont idéző hatalmas, gyalult oldalú, enyhén füves vagy virágoktól színes hegyek uralkodtak a tájon. A kívülről is kőburkolatú épületekből álló kisváros széles hídjáról az Ordesa nemzeti park jellegzetes hegytömbjeire visszanézve búcsúztam tőlük. Az Ainsától Campó felé vezető – egyik térképemen csak sárga színű, N – 260-as út kiváló minőségű volt. Bár egyből egy rövid 9%-os kaptatóval indított, azt több km-n át mezőn vezető sík kilométerek követték, ahonnan előretekintve egyértelmű volt: ez a Pireneusok déli széle. 30 km-rel délebbre már a síkság kezdődött. Élveztem a széles padkájú, kiváló minőségű és kis forgalmú utat, a kilátást és 10 km után azt is, hogy nagyon úgy tűnt: ezt az utat úgy építették meg, hogy ne nagyon legyenek benne felesleges hullámzások. Noha hegyek közelében – tendenciában fölfelé - haladt, alig voltak közben lejtős hullámzások. Ha meredek emelkedő következett, azt tábla jelezte előre.
Az út továbbra is száraz tájon, számomra jellegzetesen spanyolos, ritkásan növényes, időnként kopár, száraz terepen haladt; néha még bringásokkal is találkoztam. Élveztem a jó haladást, így minél tovább húztam a kajálást. Végül a Foradada hágó nem túl vészes emelkedője előtt, egy parányi, pár tucat házból álló faluba (Samper) tértem le, hogy árnyas kő ülőhelyet találva csomagomból megebédeljek. Tetszettek a kőburkolatú házak és még a minimális falunak is volt apró temploma  Egy Ordesa nemzeti park jellegű, tömb alakú, szinte legyalult oldalú hegy előtt haladva napos, nem vészesen meredek – 6-7 %-os - kilométereken érkeztem az 1020m magas Collado Foradadára (14:30). Nem volt egy extra dolog, előrefelé alig akadt kilátás, de a lejtője emlékezetes maradt. A tetőről visszanézve búcsúztam az Ordesa jellegű hegyekről – gondoltam ekkor, aztán csak-csak viszontláttam még a nap folyamán. A lejtőn előrefelé pedig köves-bozótos, délszakias jellegű hegyoldalak következtek.
Hosszú egyenes lejtőre érkezve, gurulás közben tábla jelezte, hogy 8-10%-os meredekség következik. Minthogy széles padkájú és teljesen egyenes volt az út, illetve minimálisan kanyarodott csak, egyértelmű volt, hogy videóznom kell a száguldást: 72 km/ó lett az a sebesség, ami filmre került és noha ilyenkor egy kézzel fogom csak a kormányt, egyáltalán nem volt miért aggódni. Egyébként max. sebességem a lejtőn 75 km/ó lett. Egy alagúton áthajtva érkeztem Campóba, ahol a reklámtáblák, teherautók, vállalkozások, no és a raftinghajók egyértelművé tették, hogy ott bizony komoly a rafting turizmus. Noha azt hittem, lankásan emelkedő völgyben hajthatok Castejon de Sos felé, a kisvárost elhagyva annál azért meredekebb úton hajthattam pár km-t, mígnem tipikusan Montenegrót idéző, bozotós köves hegyoldalak, sziklafalak közti kanyonba nem értem. Épp olyan volt, mint a 2003-ban végigbringázott montenegrói Moraca kanyon (fölfelé a Moraca kanyonban (2003) - link vagy lefelé a Moraca kanyonban (2003) - link ): előbb még nem túl meredek hegyek közt, ám később 200m magas függőleges sziklafalak közt. A tűző napsütés után a Campóban jelzett 26 foknál melegebb hőérzetű időben kifejezetten jól esett a magas sziklafalak árnyékát élvezni. Akár egy órával többet is el lehetett volna tölteni ott, ám az emelkedőket helyezve előtérbe, Cerler várt rám. A kanyonból kifelé hajtva egyszer csak 5-10 km-rel előrébb megint Ordesa jellegű teljesen kopár, hegyóriás, hegytömb látszott; tisztán kivehetőek voltak a rétegződések.
Már a kanyonban is érezni lehetett a délelőtti szellőhöz képest jelentős ellenszelet, ám hiába reméltem, hogy kiérve onnan, gyengülni fog, nem így történt. Kissé fáradtan, küzdelmesen hajtottam Castejon de Sos felé: nem éreztem a kicsattanó energiát, kissé erőtlennek éreztem magam. Bosszantott a váratlan szél, hiszen Ainsa környékén még alig lengedezett, ráadásul eddig előtte olyan tökéletes volt a nap. A második fele így keserűnek, küzdelmesnek ígérkezett. 16:30-ra értem a főútra, ahonnan Benasque felé hajtva jobbra-balra azt figyeltem, hogy akad-e megfelelő rejtekhely a csomagjaimnak, hiszen a Cerler után ugyanitt vezetett vissza az utam, hogy este még átkelhessek a Coll de Fadas (1470 m) hágón. Balra erdő, jobbra mező, illetve bokrok kísérték az utat. 1,5 km után már sikerült is megfelelő helyet találni: gyors lepakolást követően kiválasztottam a feltétlen szükséges cuccokat és 10 perc múlva (16:55) már csak 3-4 kg-s csomaggal küzdöttem tovább Cerler felé. Ez volt túrám talán harmadik málha-elrejtése.
A tomboló szélben tekerés kifejezetten lélekromboló dolog, főleg ha az embernek fixen kitűzött tervei vannak a napra és másnap is hasonló hegyek várnak rá. Ha csak egy napról lenne szó, még pozitívan is fel lehetne fogni (ettől erősödik az ember), ám amikor másnap és azután is kemény emelkedők következnek, akkor a vad széllel dacolás csak „felesleges” erőkifejtésre kényszeríti az embert. Nincs mit tenni, el kell fogadni a természet erőit; annak örülhettem, hogy a vad szél még mindig jobb, mint a csúnya esős idő. Néha annyira lelombozott és annyira elegem lett a küzdelemből, hogy egy-egy vad széllökésnél abba is hagytam a tekerést, mondván: „-Na gyerünk, tombold ki magad !” – aztán 12-14 km/ó-ról gyorsulhattam vissza újra 20 km/ó közelébe. Magam olyan gondolatokkal ösztökéltem, hogy: „-Próbálkozhatsz, de akkor is feljutok!” A völgy túloldalán, azaz utamtól keletre már látni lehetett Cerler síközpontot és a füves, napsütötte, barátságos hegyoldalban tekergő emelkedőt.
Útközben egy benzinkútnál bevásároltam pár csokit; - eszegetés közben legalább picit feltöltődtem – majd 10 km után megérkeztem Benasque sí-, illetve turistaközpontba (1150 m). Negyed órácskát a sétálóutcákon át a központban tekeregtem és sikerült tartalmas péksütiket vennem, ám hiába kerestem utcai kutat nem találtam. Egy „bar”-ban, azaz bisztróban töltettem tele kulacsaimat.
2 km múlva végre megérkeztem az emelkedő leágazásához, ahol az első km 8%-os meredeksége ellenére a fordulás miatt már támogató szél szinte tolt felfelé: élvezettel nyomtam meg a tempót, hogy legalább egy rövid szakaszon kipróbáljam, milyen 8% meredeken robogni fölfelé.
Emlékeim szerint 2010-es túrámon ez volt az első spanyol emelkedő, ahol - a Franciaországban természetesnek számító - bringásoknak szóló magasság és meredekségadatot tartalmazó táblákat tettek ki minden kilométer előtt.
Cerler – Ampriu síközpont emelkedője (1915 m) a leágazástól mérve 12,8 km-es, az erre jutó 717 m szintkülönbség nem jelentene komoly meredekséget, ám leszámítva a lejtős, illetve sík részeket, az emelkedő kilométerei átlagosan 7,6%-osak. Noha az aszfaltos út csak 1912 – 1915 méterig vezet, ha már addig feljutok, szerettem volna legalább valami földúton 2000m fölé hajtani, ezért direkt kerestem és találtam is egy részletesebb gyalogtérképet, hogy aszerinti valamelyik úton még egy kicsit tekerhessek fölfelé.
Érdekes érzés volt, hogy a többnyire hátszeles emelkedőn kevesebb küzdelemmel, könnyebben hajtottam, mint előtte az alig emelkedő úton tomboló ellenszélben. Visszanézve kifejezetten szépek voltak a francia határ környékén emelkedő sziklás, hófoltos hegyek, melyeken viszont alig mozogtak a felhőpamacsok ! Na ezt magyarázza el nekem valaki, hogy miért ? 4 km után egy lankásan lejtő kilométeren haladtam át Cerler síközpont házai, szállodái közt. A következő emelkedő már füves, panorámás hegyoldalon haladt: Cerlerre és a völgyi Benasque nyílt egyre szebb rálátás, nem feledve a több egymás mögötti hegysort. Sajnáltam, hogy a hegyoldalban sem múló, tomboló szél miatt nem csinálhattam videóm letéve önvideót: amikor én is filmre kerülök. Az utolsó 4 km már egy hegyek által jobban elrejtett szűkebb völgybe vezetett, onnan kifelé már kevesebbet lehetett látni, előrefelé viszont látszott végre a cél: Ampriu síközpontja és sífelvonói, részben napsütötte sípályái. 19:50-re értem fel az 1912-1915m magasan cégződő Ampiuba, ahol térképem nélkül inkább saját szememmel körbenézve próbáltam nem túl meredek földutat találni: a jobb oldalon esélytelen volt, így a balon próbálkoztam. Hiába: az egyiken talán ha 15 métert tudtam feljebb jutni, utána túl meredekké vált; vissza kellett fordulnom. Amit lehetett, megpróbáltam, ám Ampriun extra könnyű (elöl 20 vagy 22-es legkisebb lánctányér) áttétel nélkül nem lehet 2000m fölé tekerni.
½ óra ellenszeles gurulással vissza is értem a fővölgybe (20:37; még ¾ órán át süt a Nap), úgy, hogy az utolsó 300 méteres szakasz 8%-os meredekségén tekerés nélkül a szél 34 km/ó-ró is lassított még. 8%-os lejtőn! Fordulás után viszont ezúttal megpróbáltam érzetre lemérni, megtapasztalni a hátszél erejét: könnyedén, erölködés nélkül hajtottam 50 km/ó-val, de amikor sprinteltem, 60 km/ó sem okozott gondot. Egy boltba még gyorsan beugrottam kenyeret és dzsemet venni, majd uccu, várt a csomagom és egy újabb esti hágó: újra málhával. 21:10-kor már ismét így tekertem, de hátszélben nem okozott gondot  Castejon de Sos-ban (918 m; 21:21) csak vizet tölteni álltam meg; a település végén már kezdődött is a Coll de Fadas (1470 m) szűk 10 km-es, átlagosan 5,6%-os emelkedője: majdnem egy Dobogókőnyi szintkülönbséggel.
Ilyen nap végén ideális volt ez a csupán közepes nehézség: eleinte a kilátást nélkülözve hajtottam, melyben fülemben szóló zene adott egy kis pluszt. Noha már 1250 méteren úgy tűnt, hogy mindjárt felérek (nem figyeltem a napi tervem hágóadatát), csak-csak tovább tekergett még az út jobbra-balra. Az utolsó 20 percet már erős szürkületben, illetve fák közt tök sötétben tettem meg, de szerencsére a Hold olyan erősen „sütött”, hogy árnyékom is lett ! Az ember nem is gondolna rá. Valahol 1300 m felett egy jobbkanyarból csodás kilátás nyílt visszafelé, Nyugatnak a hegyekre, akkor is, ha már csak gerincük éle látszott a mögötte rég lement Nap utolsó fényeinek köszönhetően.
22:35-re értem a hágóra, ahol 5 percen át azon próbálkoztam, hogy a hegyek enyhén látható kontúrjai mellett (ezt sikerült) a Hold adta árnyékomat is videóra vehessem: ezzel azonban sajnos hiába próbálkoztam. Fölfelé – emelkedőn – persze hogy nem fáztam, a lejtőre nem volt kedvem alul hosszúnadrágot venni; anélkül kezdtem meg a gurulást. Sötétben (lámpával sem) térképet nem nézve, nem tudtam, milyen terep vár rám, így meglepett, hogy pár km lankás lejtőt máris kis emelkedő követett. Persze örültem neki: legalább nem fáztam. A következő szakaszon – sötétben, holdfénynél tekerve - egyre türelmetlenebbül vártam már a települést, de csak nem akart feltűnni. Végül 23 órakor 1410 méterig újra felkapaszkodva érkeztem meg Laspaulesbe, ahol egy tábla szerint kempingre számíthattam: egy kint beszélgető ember könnyen meg is mutatta, hogy az út túloldalán hamar megtalálom.
Még a bisztró is vígan nyitva volt; élet is volt odabent. A kempingre a recepción is be tudtam jelentkezni, ráadásul a tulaj tudott angolul  Míg az adminisztrálásra vártam, visszagondolva e hosszú nap szépségeire, majd a szeles küzdelemre és a végső sötét órára; mosolyogva áradt szépt bennem: Sikerrel ért véget e hosszú, csodaszép és szeles, küzdelmes nap. Csak álltam és fáradtan, de elégedetten mosolyogva néztem ki fejemből. :-) Szép, ám kemény nap volt!
Sátorhelyem megmutatva kérdezte, hogy milyen hálózsákom van, majd meleg takaróra vonatkozó kedves felajánlását kis hezitálás után elfogadtam: azt mondta: idefenn alaposan hűs reggelek vannak.
Mondhatom: jó szolgálatot tett a kölcsöntakaró.
Talán egy kis jegyzetelés miatt is hajnali 1 órakor tértem nyugovóra: gondoltam belefér ez, hiszen másnap minimális málhás tekerés mellett „csak” két anélküli 2000m feletti emelkedő a program: Presa L’lauset (2193 m) és Boi Taüll (2038 m).


Györgyi Gábor