Pireneusok bringával: Tourmalet 100 ans exhibition, Cirque Troumouse - bicycle tour
GYÖRGYI GÁBOR
2010. Bringatúra a Pireneusokban II. : (21 nap): 2368 km + 42996 m szint Meglett az összes "Piri" 2000m-es aszfaltos emelkedő - 9. nap: Pireneusok - 5. napja: Tourmalet 100 éves a Touron, Cirque Troumouse
2010.július.21, szerda – 9. nap: = St Marie Campan, kemping (847 m) – Bagneres de Bigorre – Lourdes – Argéles Gazost – Luz St Saveur (kemping) – Gedre – Cirque Troumouse (2109 m) – Luz = 126,76 km + 1928 m szint
Túra kezdete (repülőtér) óta megtett: 867,19 km + 18142 m szint
8:40 körül ébredtem, fejem a sátorból kidugva nem az az ideális bringázóidő fogadott: felhős, ködös, párás idő volt. Talán éppen reggeliztem, vagy már csomagoltam, amikor odakint zenebonát, illetve valamilyen esemény hangjait hallottam. Sajnos csak pár perc múlva bújtam ki sátramból, így már csak a legvégét láthattam azon bringásoknak, akik a Tourmalet Tour de France-on szereplésének 100 éves évfordulója alkalmából emberöltővel korábbi, illetve múlt század eleji öltözetekben a 2115m magas legendás hágóra tartottak. Még éppen meg tudtam örökíteni egy kb. 70 éves bácsit, amint minimum 60-70 éves egy váltós bringáján küzdött fölfelé, legalább annyi idős korabeli mezben. Le a kalappal előtte !
Jegyzetelést követően 10 órakor készültem útnak indulni, előtte egy sátrak közt sétáló hölgy szedte a sátrazás díját, mindössze 2,2 EUR-t.
Percek alatt beértem St Marie de Campanba, ahol a piac, helyi árusok mellett nagy forgalom volt: rengeteg kerekes illetve néhány kísérőautó állt, haladt, találkozott: ők is a Tourmalet-ra készülődtek. Elnézést, nem akarok senkit megbántani, de számomra picit kiábrándító, amikor valaki még a nap túrájának cuccát sem viszi, azt is kísérőautótól várja; ha fázik, vagy enni akar, azt is onnan kéri. Ez számomra már távol áll a vérbeli bringázástól. Vásárlás után szinte véletlen tűnt fel, hogy szemben az Office de Tourisme-ban 100 éves a Tourmalet kiállítás van.
Nagy élmény volt. Láttam ott kiállított, 1935-ös, hátul három fogaskerekű bringát: kereke már akkor is nagyon vékony volt
és akkor is használtak már klipszet. Nem is oly sokkal maradt el a 80-as évek favorit kerékpárjaitól. Klassz volt látni az akkori újságot, címlapján Octave Lapize-zal, aki az első Tour de France kerekes, aki átkelt a Tourmalet-n és meg is nyerte a Tourt. A kitett korabeli fotók szerint, már 1927-ben is autók és emberek tömege várta a versenyzőket a földutas hágón. Élveztem a fekete-fehér fotókat: jól visszaadták a bringázás általam kedvelt hőskorát, amikor még vállukon vitték a belső gumit a kerekesek és akadtak még földutas hágók. Azok voltak még a nagy teljesítmények !
Egy 1930-as fotó jól mutatja, ahogy már akkor a szerpentinező út mentén végig álltak az emberek. Fotón örökítették meg azt is, amikor épp St Marie de Campanban Eugene Cristoph maga javította meg bringájának eltört villáját egy helyi műhelyben és láthattam Coppi és Bartali egy-egy mezét, na meg persze volt a falon fotó Merckx-ről és Fausto Coppiról is. Végül egy tablón a Tourmalet-n az adott évben elsőként áthaladó Tour résztvevők neveit és az adott évi Tour győztesek neveit sorolták fel.
Bár árultak 100 éves a Tourmalet centenáriumi bringásmezt is azt hiszem 35 EUR-ért, nem vettem, mert – én naiv – azt hittem, hogy bőven lesz még hasonló Luz St Saveurban, hiszen ott még több ember várja majd a Tour de France Tourmalet-ra való feljutását, ám mint utóbb kiderült, tévedtem.
Kb. ¼ 12-kor hagytam el St Marie de Campant, ahol egy ideig még dugó lassított a haladásban. Az enyhe, de mégis 40 km/ó-s lejtőn a falvak közt jól haladtam, de a Tour szünnapon több kis faluban is helyi rendezvények miatt volt tömeg.
Ne feledjük: a másnapi várva – várt Tourmalet szakasz miatt akár fél millió ember is lehetett a környéken. Bagneres de Bigorre kisvárosban kb. 2-3 km-n át volt dugó; bringámmal igyekeztem elsurranni az autók mellett, ám így is idegesített, hogy miközben alapban a bringások előtt tisztelgünk (100 éves a Touron a Tourmalet) éppen az autósok teszik tönkre ezt a bringásünnepet, és teszik lehetetlenné az örömkerekezést.
Bigorre után az út minősége csapnivaló volt, hiába ereszkedtem már le 560 méterre, az időjárás sem javult, a felhők ugyanúgy a közeli alacsony dombokon tanyáztak, így nem volt túl derűs kedvem. Előrefelé talán picit világosodott, de Nyugat – a valamivel világosabb felhők felé haladva sem változott érdemben az idő. Montgaillard előtt végre letértem a főútról, hogy kis átkötő-úton keljek át Lourdes-ba: „-Végre megszabadulok a nagy forgalomtól!” – reméltem, sajnos azonban azok egy része, több lakóautó is ugyanarra jött, mint én. A 470 méterről induló kb. 100m-nyi szintemelkedés miatt is alul-fölül rövidre vetkőztem, ám ez éppencsak volt elegendő öltözet: 22 fok lehetett.
A Pireneusok peremén haladó, dombsorok közt vezető úton hajtottam Lourdesig, ahol utcai hőmérők 21 fokot mutattak. Kisebb gondom (és lelkesedésem) votl annál, hogy felkeressem a kegytemplomot, helyette boltot kerestem, hogy dzsemet, konzervet vehessek, ám hiába.
Beértem pár péksütivel, a vásárlást halasztottam. Lourdes közepén is nagy dugó volt, nagyon aggasztott és tartottam tőle, hogy a másnapi Tourmalet hágó miatt innentől ez lesz egészen Luz-ig, de szerencsére tévedtem. Bár egyébként féltávig amúgy is bringaúton szándékoztam tekerni. Sikerrel leltem rá a 2007-es túránkról emlékezetes kerékpárútra, ami – mint Péterrel rájöttünk – jó pár km-n át korábbi vasúti pálya helyén halad.
Gyenge hátszélben hajtottam délnek; a bringaúton nem volt igazán nagy forgalom. Eleinte volt bennem egy kis bizonytalanság, hogy jó irányban halad-e a bringaút, de a nagyon enyhe emelkedés meggyőzött. Na meg ismerős lett az a fahíd, ahol 3 éve pár fős bringás társaság mögött keltünk át. Argeles Gazostba is vásárlás miatt tértem be, ám hiába: boltot nem találtam. A bringaút helyett, a kisebb kerülőket kihagyó, így gyorsabb kocsiúton hajtottam tovább Pierrefitte felé. A központ előtt a már jobban emelkedő úton tempóm megnövelve értem utol csupaszbringás apát és fiát, akik a mögöttük hosszabban betorlódó autók ellenére nem akartak egymás mögött menni: egymás mellett hajtva fogták a sort a barmok (vállalom a véleményem!).
Mikor megelőzésükkor odaszóltam angolul, hogy „-Elnézést, de egymás mögött kéne hajtaniuk!”, akkor a fickó azt válaszolta: „-It’s Tour de France time”, azaz Tour de France időszak van. És akkor ennyi erővel a piroson is átmehet, mert Tour de France időszak miatt szerinte a bringásoknak mindent szabad ? Azt gondolom, attól, hogy Tour időszak van, az nem azt jelenti, hogy ne kéne betartani a KRESZ-t. Nagy az Isten állatkertje!
A szóváltás után persze azon voltam, hogy a sziklás, szurdokos völgyi úton nehogy visszaelőzzenek, ezért nem mindig jól eső, feszesebb tempót hajtottam. Itt a szurdokban már jóval több (sőt sok) kerekes tartott Luz és tovább a Tourmalet hágó vagy Gavernie felé, egyszer pl. Phil Anderson túraszervező gardírozottjai (Phil Anderson down under mezben) előztek meg; utóbb derült ki véletlenül a netről, hogy Phil Anderson az Indurain éra előtt és abban az érában is Tour de France résztvevő volt, sőt az első Európán kívüli, aki hordhatta a sárga trikót a Touron. 2 Tour de France szakaszsikere van.
A sok kerekest türelmesen előzték az autósok. Luz előtt kb. 5 km-rel kellemes meglepetést okozott, amikor egy kemping mellett elhaladva úgy látszott: van szabad helyük. „-OK, akkor ez a B verzió, ha netán minden tele lenne Luzban!” – nyugodtam meg. Luz előtt 3 km-rel az autók sorát megállították, a kerekeseket az egyik sávban továbbengedték. A másik sávban útfestő gép dolgozott. Mint kiderült Lance Armstrong alapítványa volt a háttérben: emberek a rákkal és az abból való kigyógyulással és bringázással kapcsolatos rövid szövegeit festették fel, amit persze még normál tempó mellett sem igazán lehetett elolvasni. Ugyanakkor jól mutatta, hogy Armstrong üzletként, vagy propagandaként is mennyire rákapcsolódott a Tour de France-ra.
Közben egy versenybringát hajtó, 40 év alatti srác szólított meg és fejezte ki elismerését a málhát bringázást illetően. Az egész 3 hét alatt – a több ezer „egy szál bringással” szemben - mindössze 5 málhás bringatúrázóval, vagy –párossal találkoztam, többjükkel a Tour közelében, azon kívül Spanyolországban, vagy Andorrában talán egyet láttam. Pár mondatot váltottunk: ő Kanadából jött Tourt nézni.
Luz St Saveurban nagy élet volt, mindenütt kerekesek és járókelők, a boltok persze nyitva. Még mielőtt kempinget néztem, nem tudtam ellenállni, hogy be ne kukkantsak egy ajándéküzletbe; mire kijöttem két angol srác már a bringámra ragasztott hágómatricákat (stickers) tanulmányozták. A főtér szembülső, Tourmalet felőli oldalán felirat hirdette: Camping Toy. Noha nem sok esélyét láttam, hogy lesz hely, azért gondoltam: egy próbát megér. És láss csodát: volt szabad hely; nem is egy! A srác a kemping külső, félreeső részén mutatta meg a gyalogosok, bringások sátras helyeit; arra jármű nem járt, viszont a közelben patak csobogott.
A könnyű kemping találás nagyon feldobott: végre valami kellemes meglepetés. Sátorállítás közben már a Nap is bujkálni kezdett (24 fok lett), így a Carrefour áruházban tett vásárlás után ½ 5 tájban) optimistán indultam útnak a 2103m magas Cirque Troumouse-ra, ami már kötelező program volt, hiszen azzal a céllal is érkeztem a Pireneusokba, hogy felkeresem a még hiányzó 10 darab (Cirque, Presa de L’lauset, Boi Taüll, 3 db Andorrában (Arcalis, Els Cortals és Grau Roig), Coll de Pal, Lac Bouillouses, Puigmal völgy és Vallter) aszfaltos, 2000m fölé vivő emelkedőt. Épp csak Luz végéig értem el, amikor csepegni kezdett. Picit vártam csak egy fedett tető alatt, majd vettem is elő esőruháimat: a kabáttól kezdve az esőnadrágon át a kamásliig.
Egy ideig már eső nélkül így tekertem – várva az újabb csapadékot -, majd újra vetkőzhettem: le. A szurdokos, patak melletti meredek hegyoldalban vezető út lankásan, kisebb hullámzásokkal emelkedett. 7 km-rel Luz után értem Pragneresbe (920 m), ahol múltkor is készítettem pár fotót akkori munkahelyem anyacégének, az EDF-nek a vízierőművéről; most is megörökítettem pár tájékoztató táblát. Pár km múlva, párásabb, felhősebb időben érkeztem Gedrébe (1010 m), ahol rövid falatozás közben sétálva lettem figyelmes a turistahivatal ajtajára kitett időjárás-előrejelzésre. Hát nem igazán dobott fel, amit olvastam, sőt… Másnapra a Tourmalet hágóra 11-12 fokot írt, azután napra 1500m-re is csupán 13 fokot (esős nap vajon ?).
Utóbbi nap várt rám az 1709 m-es Aubisque, és az 1794m-es Portalet hágó, ahol eszerint kb. 10 fokra számíthattam. 1 km múlva tértem le, kelet felé a Cirque Troumouse völgyébe, mely emelkedőt 2007-ből kb. 1800m-ig ismertem. A völgy kétoldali hegyeket 100-150 méterrel magasabban már felhők rejtették, én is hamar bennük tekertem: hidegebb is lett. De inkább hideg legyen, mint eső – gondoltam. Próbáltam nem a várhatóra, az esőre gondolni, inkább pozitív lehetőségben gondolkodtam: hátha sikerül megint a felhők fölé tekernem és akkor még csodás idő is lehet. A Tourmalet-n is jártunk már úgy ( 2007-ben – itt olvasható!)) , hogy alattunk voltak a felhők (igaz az alapvetően egy szép idős nap volt).
1500m-ig sikerült viszonylag szárazon – bár párában – feljutnom, ott eredt el az eső. Búvóhely a közelben nemigen akadt: előbb kb. fél km-t hajtottam, míg egy fa alatt fel nem öltöztem esőcuccba és be nem takartam a csomagtartóra rögzített hátizsákomat. Egyre komolyabb esőben továbbtekerve végül Héas első házainál találtam kis fedett helyet, tetőnyúlványt. Várakoztam picit, majd, hogy az időt okosan hasznosítsam, picit falatozni (péksüti, kókuszrúd, banán)kezdtem. Amint kb. 10 perc múlva picit már fáztam, zenével a fülemben karjaimmal mozogni, lábaimmal szinte táncolni kezdtem; egy épp arra járó kirándulópár el is mosolyodott.
Kb. 20 perc várakozás után ritkulni kezdtek az úton álló pocsolyákba hulló esőcseppek, nyeregbe pattantam. Talán 2 km-rel jutottam csak feljebb, amikor a kemping környékén újra zuhogni kezdett, nem túl messziről égzengést is hallottam. Rövid ideig egy fa alá húzódtam be, majd a terepet felmérve inkább besétáltam az épület nyitva levő mosdóhelyiségének ajtaján belülre; az ajtó nyitva volt. Fedéllel a fejem fölül, de már belül is vizes cipőben és nedves zokniban néztem kifelé, figyeltem az esőt, a felhők vonulását és szerettem volna gyengülő esőfüggönyt látni. Hiába… Mivel az alacsonyan szálló felhő elment a hegy környékéről és a közeli felhők is vékonyodtak, szinte bujkált a Nap, azt hittem 5-10 percen belül el is áll, ám arra még csak további 15 percet kellett várnom.
A keskeny, általam erdészeti út jellegűnek nevezett kaptató már famentes, füves hegyoldalon tekergett fölfelé (20 óra tájban) és szinte éppoly időm lett, mint 2007-ben, amikor odáig voltunk Péterrel a gyönyörűségtől. Lehet, hogy most is az eső volt az áldozat (amely áldozatot meg kellett hoznom), hogy ismét jobbnál-jobb képeket készíthessek ? Csakhogy aznap „szépidős” napunk volt, ez viszont kevésbé volt az. Vidáman, időnként videókamerával a kezemben kanyarogtam fölfelé a szerpentinen; a fölém magasodó hegykoszorú két részén is vízesések sorozata hullott alá, a magas, sziklás csúcsok közelében több helyütt is hófoltok fehérlettek, illetve a csúcsokon friss hó díszlett, csillogott rajtuk felhők közt beszűrődő esti fény. Az esőmentes ruhámat kb. 1750m táján voltam kénytelen ismét visszavenni, mert a hegykoszorú egyik része fölé ismét sötétebb felhők érkeztek és felettem is könnyezett már a felhő. Eddig tartott a szép idő reménye.
A változékony idő miatt nem volt alkalmam videókamerám lerakásával készülő önvideóra, és megállni is kevésbé volt kedvem, így jobban haladtam. Kellett is, mert már ¼ 9 is elmúlt már.
2007-es, kései idő és a kempingajtó bezárása miatti félelem okozta visszafordulás, és persze a 2000m fölé vezető út is motivált, hogy az idővel dacolva is tekerjek. Úgy jöttem a Pireneusokba, hogy mindent beleadok, hogy meglegyen az összes pireneusi 2000-es, így még ha kellemetlen is volt, nagy volt a tűréshatárom.
Jó érzés volt ezúttal túljutni azon a ponton, ahol múltkor visszafordultunk. A turistaház mellett a kocsiúton fentről lefelé víz hömpölygött az úton. A meredek sziklafalon, hegyoldalon az utolsó szerpentines, kanyargó rész következett a Cirque Troumouse fennsíkja előtt. Az út egy nagy vízesés közelében tekergett 9-10%-os meredekséggel. A hegykoszorú tetején gyakran váltakoztak a közepes és a sötétebb esőfelhők, félúton ismét esni kezdett. Itt azonban én már a magasságmérőmet is figyeltem és mondtam: „-Engem nem lehet megállítani, megakadályozni! Rögtön 2000m-re érek, ez a hegy már az enyém lesz!” Megnyugodtam.
Picit úgy éltem meg, mintha valaki odafent ellenem dolgozott volna, hogy ne vagy minél nehezebben gyűjthessem be ezt a kaptatót.
Néhány birkával is találkoztam útközben, miközben a hegykoszorún túlról azért még lehetett égzengést hallani. Ilyen csodás tájon vétek, hogy ilyen pocsék időben jártam. Kár érte. Útközben egy-két hajtűkanyarban készítettem „kötelező” önfotót vízeséses, havas háttérrel, ám után az ismét megerősödő esőben már nem álltam meg, csak a fennsíkon. A 2103m-es magasságot jelző táblánál olyan fotót készítettem magamról, amin két kezemmel is a kamerára mutatok: Ilyen körülmények közt is MEGCSINÁLTAM!
Persze talán néha gondoltam rá, hogy mennyivel könnyebb annak, aki ilyen túra után meleg kocsiba ül, vagy meleg házikó várja, másfelől viszont
azért túráim során pl. Kreicsi Gáboréhoz képest jellemzően jobb időjárásban van részem; kevesebb a rossz időben legyűrt kaptató. Nem panaszkodhatok! Néha kell ilyen is, legalább az ember lélekben erősnek érezheti magát.
Harmadszorra zuhogott, szakadt az eső, amikor a fotós, térképes tájékoztatótábla fedett része alól körbefilmeztem és megörökítettem a csodás hegykoszorút, ami ekkor épp csak az esőfüggönyön át látszott. A parkoló szélén egy picit sántikáló bari (bárány) kocogott a lejtő irányába és rázta ki bundájából az esővizet. Szegény állat! „-Vigyázz magadra!” – mondtam neki.
Órám már 21:15-t mutatott, nem volt idő további várakozásra: a szakadó eső ellenére menni kellett. A tekergő szerpentinen óvatosan ereszkedtem, vízátfolyásoknál (pl a kempinget követő egyenes szakaszon több száz méteren víz folyt végig)
lábaim felemelve suhantam át, hogy ne csapja lábaimra, kamáslival úgy-ahogy védett cipőmre a vizet. Így egyébként, felemelt lábbal sokkal nehezebb volt fékezni, hisz lábam nem tartotta a bringát. Szinte végig esőben gurultam Gedréig és azután sem sok szünet volt a csapadékot illetően. Ezen az esős lejtőn tapasztaltam ám meg igazán, hogy esőben mennyire fogy ám a fék: hihetetlen volt, hogy a fél óra meredek lejtő végére érezhetően, jelentősen kopottabb lett.
Luz felé a lankásabban lejtő úton időnként tekerni is kellett, persze amúgy is akartam, mert az legalább picit melegen tartott. Közben már be is sötétedett, lámpám nem volt, de egyre közelebb jártam már. Esőkabátomon hátul azért volt egy prizmás csík. Elázott cipőben forgattam a pedálokat. Néha még ismét rázendített az eső, de mivel totálisan eláztam, már nem érdekelt.
Kb. ¼ 11-re értem vissza a kempingbe. Sátramba óvatosan kellett bebújnom: még kívül, de fedél alatt levetkőzni, ám a vizes ruhát kint hagyni. Bár jól esett volna, a forró zuhany azon oknál fogva maradt el este, mert kevés száraz ruhám volt már csak, azt pedig féltem, hogy a zuhanyhoz menve oda-vissza elázna. Hat pár zoknimból már csak 3 maradt szárazon, a négy hosszúujjúból is szintén csak kettő (Moira és egy hosszúujjú felső); ezekre már úgy kellett vigyáznom, mint az ősembereknek a tűz lángjára. Ezek már nem ázhattak el.
23 órakor, relatíve korán lámpát oltottam. Sátramon rendületlenül kopogtak az esőcseppek.
Kanári szigetek
8. nap, Pireneusok:
10. nap: Pireneusok: 
