7. nap, Pireneusok: Col de la Core Portet Aspet (Tour de France) Col de Mente

2010 Pireneusok kezdőoldal

9. nap: Pireneusok: Lourdes Cirque Troumouse

Click for English

2010.július.20, kedd – 8. nap: = Garin (1120 m) – Col de Peyresourde (1569 m) – Genos – Col d’Azet (1580 m) – St Lary Soulan – Col de Portet felé, aszfaltos után 700m-rel (1750 m) – Pla d’Adet (1680 m) – St Lary – Arreau (710 m) – Col d’Aspin (1489 m) – St Marie Campan, kemping (847 m) = 115,65 km + 3062 m szint
Túra kezdete (repülőtér) óta megtett: 740,43 km + 16214 m szint

Kései fekvésem ellenére már óracsörgés előtt ébredtem. Talán az izgatottság miatt. Nem sokkal azután, hogy kidugtam a fejem és megörökítettem a kemping hangulatát a reggeli fényeket, a kemping tulajdonosa már meg is szólított, látván, hogy késő este érkeztem és még nem voltam a recepción. Bár mentem volna azonnal fizetni, mondta udvariasan: nem kell sietni, ráér! Reggelizés, pakolás és bringanadrág mosás (meleg napokon eléggé izzad az ember, így pár naponta célszerű !) után 9,1 EUR-t fizettem a kempingben töltött éjszakáért, majd 8:45-kor nyeregbe ülve nekivágtam a Peyresourde hágóút hátralevő 6,5 km-ének és az erre jutó 450 m szintemelkedésnek. Alig hagytam el a falut, az elszórt fák, részben mezei, legelős terepen hamar lakóautók, lakókocsik kísérték az utat, nem is kis számban. Többen már kiültek kempingszékeikre, vagy még állva nézelődtek. Bringások is tekertek már fölfelé, időnként én is megálltam egy-egy fotóra; filmet felváltva hol megálláskor, hol tekerés közben készítettem. Csodás idő volt, szépen sütött a Nap, és a kilátást elzáró fákat hamar magam mögött hagyva, 4 km-rel a hágó teteje előtt feltűntek a tekergő végső kilométerek, mely végső 2 km-én már ekkor is szakadozott, itt-ott összefüggő embersor látszott. Sejtettem, de mégis más átélni ezt: a Peyresourde szurkolói szemmel igazán kedvelt hágó, hiszen fentről hosszan belátni a végső kilométereket.
Kb. 3 km-rel a tető előtt ért utol egy montit hajtó hátizsákos spanyol srác, akivel beszélgetésbe elegyedtünk. Ő is először látogatta meg a Tourt; a bringázás helyett ő többet kirándul. Beszélgetve tekertünk fölfelé, majd egy bő kilométeres szakaszt videómmal tekerés közben örökítettem meg; a végére vállam jócskán el is fáradt a kamera tartásában. Noha azt hittem nagyon szuper filmrészlet készült a Tour szurkolók adta hangulatról és közös tekerésünkről, beszélgetésünkről, megint úgy jártam, mint elmúlt nap: rossz gombnyomás miatt épp akkor ment a felvétel, mikor a kamera a kormánytáskában volt és akkor kapcsoltam ki, mikor kezemben tartottam a kamerát. Noha a fények miatt (a versenyzőket fotózva hátulról süssön a Nap) eredendően az utolsó előtti hajtűkanyarra gondoltam, mint ideális hely, végül a helyszínen mégis a végső egyenest találtam jobbnak: annyira fentről sütött a Nap, hogy nem éreztem sok hátrányát a fentebbi – minimálisan Nappal szembeni - elhelyezkedésnek, ráadásul onnan hosszabb szakaszt beláthattam. A spanyol srác javaslatára meg sem álltunk a hágóig, inkább onnan gondoltunk majd a szurkolói helyünkre visszagurulni. Itt-ott előtte is tapsoltak már elhaladtamkor emberek, ám a végső egyenes utolsó 2-300 méterén még gyakoribbá vált ez: igazán jól esett a hegyeken való málhás bringatúrázás ilyetén történő elismerése. 9:45-re értünk fel a hágóra, a karaván érkezéséig még 40 percünk volt. Már ekkor is sok ember volt a hágón, rendőrök is természetesen; az utolsó simításokat végezték az 1. kategóriás hegyihajrá kapuja és a paravánok környékén. 2007-ben este, szürkületben és ködben értünk fel Péterrel a hágóra, most jól esett a szép kilátásban gyönyörködni. Na és a hangulat....
Filmezés és magunk megörökítése után visszagurultunk, hogy ideális helyet találjunk magunknak. Mivel a spanyol srác hamarabb legurult, sajnos hiába kerestem, nem találtam már meg. Az egyenesben egy az út külső szélén álló fa közelében találtam magamnak helyet; ott legalább árnyékba is „bújhattam”. Perceken át még nézelődtem, majd leültem az árnyékba kicsit a jegyzetelésbeli elmaradásaimat csökkenteni.
Míg előző nap hirtelen a közelből bukkant fel a karaván, hála a hosszan belátható szakasznak, ezúttal már percekkel korábban, fentről jól látszott, hogy hol járnak éppen, milyen járművek követik egymást: tudhattam, mire számíthatok, melyiknél kell fotózásra készülni. Ismét egyik kezemmel fényképeztem, másik pedig a videót tartotta filmezés közben.
Most is nagyon élveztem, majd kiugrottam a bőrömből a karaván adta hangulattól, de most már tudtam, mire számítsak. Először jött a sárga mezes bringásalakkal a Credit Lyonnais autója, majd a többi – nem tudom milyen sorrendben, többnyire zeneszó mellett, és / vagy hangulatfelelőssel, táncosokkal. Most is jutott nekünk dobált sütike, filmezés közben vettem el egy flakon vizet a Vitteltől, szereztem megint hegyek királya sapkát, szörp szirupot, stb. Most már jobban sikerült megörökítenem a mozgó utánfutóra rögzített bringán tekerő embereket is. Ugyan nagy helyet foglalt (kb. 20*45 cm-s), de örültem, hogy sikerült a pontversenyt szponzoráló PMU-s tapsoló műanyagkezet szereznem: utóbb a hálózsák köré tekerve tettem a hátizsákba és így megtörés nélkül tudtam két héten át hazáig szállítani. A Tour alatt összegyűjtött kb. 7 sapkát, a műanyag kezet, illetve még 2 újságot (együtt legalább fél kg-t tettek ki) innentől két héten át vittem magammal.
A karaván elhaladása közben az emberek jellemzően táncikáltak, tapsoltak és veszegették fel az odadobott reklámanyagokat. Miután elcsendesedett az út, a mezőny érkezéséig még bő óránk volt: közben elszórtan 3-8 percenként (néha gyakrabban) jött egy-egy autó, vagy rendőrmotoros, én pedig az időt jegyzeteléssel ütöttem el.
Tudtam, hogy a bagneresi élesrajt 11:40-kor van, ahonnan ¾ órát számoltam a mezőny felérésére (11 km és bő 800 m szintemelkedés). Kb. 12:05 körül tűnt fel 4 km-rel lentebb az első szökevénycsoport, amit már hallomásból tudtam, hogy a Gruppe Armstrong, hisz a hétszeres Tour győztes is köztük volt. Míg közelebb nem értek, inkább csak filmeztem, hiszen az új kamerával simán közelre tudtam hozni őket. Mennyire más volt így az egészet belátni, egymás mögött a kisebb bolyokat, mint a TV közvetítésében. Armstrongék kb. 15 fős csoportja mögött talán 300 méterrel tekert szintén elég jó tempóban a sárga trikós, Contador csoportja és őket is még minimum 2-3 kisebb boly követte. Meglepett, hogy már az első hágón hogy szétszakadt a mezőny, noha ez a szakasz az 50 km hosszú sík vége miatt nem számított kritikus szakasznak. Armstrong viszont – ha már az első alpesi szakaszon kiesett az esélyesek közül - minden bizonnyal mutatni akart valamit.
Élveztem a sok csoport fentről történő filmezését. A helikopter most is úgy tűnt, hogy főleg a főmezőnyt felett halad, mind közelebbről hallatszott a rotorja. Érdekes volt, hogy már percek óta láttuk közeledni a bringásokat, de odafent nálunk viszonylag még nyugalom volt: csak láttuk, hogy közeledik, amire vártunk. Élveztem, ahogy a 2-3 szerpentin-egyenesben egymás fölött haladtak a különböző csoportok, majd végül a végső egyeneshez is felértek a szökevények, ekkor a helikopter már annak lentebbi kanyarjának vége fölött lebegett. Nem volt egyszerű egyszerre filmezni és fotózni, volt hogy egyik kárára ment picit a másik, sajnos, de azért igyekeztem  Jócskán erős tempóval suhantak el a bringások, a Portet Aspeten látottal szemben – noha e nap első hágója volt csak – itt már nem oly kényelmesen, trécselve hajtottak: itt már keményen odatették magukat. Contadort egyébként Dani Navarro (6) és Paolo Tiralongo (8) vezette. Conatadorék elsuhanása után már jobban oda tudtam figyelni és fényképezőt félretéve videóval is jó részletek készültek; a magyar zászlóval letakart bringámat is közös képre tettem versenyzőkkel  Percekkel az élbolyt követően érkezett a gruppetto, főleg sprinterekkel. Miután 12:35 körül elvonultak a csapatautók és a záróautó is, elpakoltam a karaván által adott ingyenes dolgokat, majd rövid tekeréssel a hágóra is értem (ütemtervemhez képest kb. fél óra késés).
Odafent rendőrök irányították a hömpölygő embertömeget a domb déli felőli része felé kialakított parkoló felé; meglepetésemre az autókat még nem engedték rá az útra, így háborítatlanul gurulhattam Val Louron felé, éppen szemben a következő – nehéz – emelkedőmmel, a híres Col d’Azettel.
50-60 km/ó-val suhantam a gyors egyenesen, mindössze lentebb akadt csak pár kanyar. A völgyi tavat megpillantva én is megálltam filmezni, majd ezt látva egy másik bringás is így tette és megörökítette a szép tájat Kb. 1000m magasságban tértem le a loudenville-i tó felé, amely túloldalán kezdődik a 8-10%-os, 600m szintemelkedésű Col d’Azet emelkedő. A több órás szurkolás után energiára volt szükségem, de kissé túl”szaladtam” és csak egy kis felesleges túltekerés után álltam meg Amenteuléban – egy kúttal szemben – ebédelni. Kánikula volt.
Téves kitáblázás miatt nem a tó előtt, toronyiránt átvágva jutottam az emelkedő kezdetéhez, hanem a tó megkerülésével, ami így plusz kb. 3 km-be került. A Col d’Azet is volt már Tour de France cél / befutó, ilyenkor – talán mert arról tekernek fel – Val Louron – Azetnek hívják a célt. 1997-ben is megmászták, Ullrichék, előtte 1991-ben (a cél Val Louronban volt, ami a Col d’Azettől kb. 1,5 km-re levő síközpont) Indurain épp itt vette át a sárga trikót.
Maga a hágóút, emelkedő nagy része többnyire erdőben haladt, ám időnként azért szép kilátás nyílt a Louron völgyére, a tóra és mögötte a nemrég nagy élményeket adó Peyresourde hágóra. Noha málhával együtt tartottam picit, hogy 8,3 %-os átlagmeredeksége, illetve az első 4 km-e a maga kb. 9,5%-os meredekségével mennyit vesz ki belőlem, és mennyire veszi igénybe ízületeimet, ám semmi gond nem volt: felváltva következtek a 10-11%-os és a 8%-os szakaszok. Egy hajtűkanyarban videómat kőre állítva szépen megörökítettem málhás ottjártamat. Kb. 4 km után fogytak el a fák (szintén már 1450m alacsonyan), azután dél felé is több kilátás nyílt a spanyol határon 3000m fölé emelkedő hófoltos és sziklás hegyekre. A Col de la Core után itt is találkoztam páfrányok közt legelésző tehenekkel. Egy tábla jelezte Val Louron síközpontot, ekkor tudtam meg, honnan adódik a Val Louron – Azet Tour de France szakasz cél neve: oda szoktak befutni! Az én utam leágazás után picit gyengébb minőségű, füves domboldali úton haladt még 1km-t, míg fel nem értem az 1580m magas Col d’Azetre (15:20). Szép körpanoráma köszöntött: visszafelé leginkább a Peyresourde látképe tetszett (repülőgép leszállópálya is !), előrefelé jól látszott – még ha picit párás is volt – a völgyben St Lary Soulan, illetve fölötte a Pla Adetre és a következő célomhoz, a Col de Portetre (2215 m)vezető meredek emelkedő is.
Sajnos felértemkor épp elmentek, akik lefotózhattak volna, így nyugodtabban fotóztam, filmeztem, miközben más bringások is felértek. Az amerikai társaság is a Peyresourde hágóról jött, rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy Massachusetts-ből valóak. Elismerésüket fejezték ki, hogy én milyen terhelt bringával jöttem fel és még mielőtt kértem volna, felajánlották, hogy lefotóznak. A mai Tour szakaszt követően ők is készültek a Tourmalet szakaszra. Még mielőtt továbbindultam volna, megérkezett a társaságot gardírozó, segítő kísérőautó. No comment.
A hágó nyugati lejtője a keletinél keskenyebb és picit rosszabb minőségű volt, főleg alul kellett figyelni. A völgy felső része felől gurultam le St Laryba, ám azonnal nem ismertem ki magam, így túl is gurultam rajta, mégsem találtam nyitva levő élelmiszerboltot. Aggodalom felé haladó érzettel tekertem visszafelé, amikor talán véletlenül leltem rá a felkapott városközpontra, ahol aztán a sétálóutcában bőven akadtak nyitva levő üzletek: gyorsan vettem is két baguettet és 3 péksütit, valamint 2 banánt.
Pla Adet emelkedőjének kezdeténél, 800m magasan található Vignec, itt kerestem és találtam egy csobogó mellett árnyas kő padot, ahol békésen megebédelhettem. Bár szaladt az idő, nem tehettem mást: a komoly, 1400m szintkülönbségű emelkedő előtt alaposan fel kellett tölteni energiakészleteimet. Az emelkedő felé haladva jobbra-balra azt figyeltem, hol adódik csomagelrejtésre ideális hely, végül csak találtam! Az út feletti fás domboldalon az utolsó háztól nem messze már az erdő kezdődött; egy kis földúton felsétálva volt hová rejteni a málha nagy részét; úgy tűnt nem járnak arra emberek. Jelentősen könnyebb bringámmal kb. 16:50-kor, több, mint 1 és ¾ óra késéssel indultam neki a Pireneusok egyik legnehezebb hágójának, 2010-es túrám első 2000m-re vivő kaptatójának.
A 2215m-es Col de Portet kevéssé ismert emelkedő, de persze így is, amit lehetett, megtudtam róla: egy pireneusi hágólistát honlap (http://bestofthepyrenees.com/cycling/bicycle_pyrenees_info/cycling_pyrenees_difficult_climbs.shtml ) szerint a Col de Portet a 10 legnehezebb pireneusi hágók egyike; 17,8 km-re 7,9%-os átlagmeredekség jut, ezzel a climbbbyike listáján a 146. legnehezebb, első 8 km-e végig 9-10%-os. Bár tudtam, hogy a fölső része murvás út – szép képeket is láttam róla , illetve e linken, Jerry Nilson isírt róla , ám vagy nem maradt meg a fejemben, hogy 50% murvás, vagy a fotó alapján azt hittem, jobb minőségű lesz, mindenesetre reménykedtem. Úgy készültem, hogy noha nem aszfalt végig, de ha jól járható, célszerű ezt a 2000-est is begyűjteni.
Az út meredek sziklaoldalban - folyamatos 10%-os meredekséggel - indult és úgy is folytatódott kilométereken át. Ebéd után nem volt gondom vele, de ez persze nem járt túl nagy tempóval. Soulanba érve több percem ráment, mire önfotót és videót is készítettem, ugyanis nagyon tetszett, ahogy egy-két klasszikus kőépület falára nagyméretben kitették helyi emberek, gazdálkodók helyi természeti környezetben készült képét: egyiken pl egy bácsi a kutyájával a mezőn). Persze az okát nem tudtam (talán büszkék rá, vagy…?), de hangulata volt! A völgy szembülső oldalán, hegytetőn Pla d’Adet síközpont napsütötte épületei látszottak: ugyan az BIG listás emelkedő, de egyelőre nem volt tervben: a 2215m-es Col de Portet jobban motivált, hiszen 2000m feletti.
Továbbtekerve sem szűnt a meredekség, így viszont 1-1 km újabb 100 méter szintemelkedést jelentett. Útközben persze számolgattam is: „-Legalább 2,5 óra kell a feljutásra, de inkább ½ 8 után érhetek csak fel a Portet hágóra, ami lejtőzéssel (ha sok az aszfaltos) és vacsorával együtt azt jelenti, hogy 9 óra előtt nem érek Arreauba”. Úgy tűnt, a nap végi, 1489m-es Col d’Aspin hágóra mindenképpen sötétben érek majd fel, sőt minimum 1 – 1,5 órás sötét tekerésre számíthattam.
Kettős érzések uraltak: akartam is menni a Portet hágóra, de az idő szűke miatt arra is gondoltam: ha kiderülne, hogy esetleg murvás, akkor nem motivál a feljutás, hiszen nem aszfaltos 2000-es, így jól is járnék, hisz visszafordulással időt spórolhatnék.
A zene és az energiatabletta kellemesen segítettek az emelkedőn; gond nélkül fogyasztottam a 9-10%-os meredek kilométereket; mind beljebb haladtam a völgyben, próbáltam fölfelé lesni, merre vezethet a Portet hágó, de még nem látszott.
1470 méteren ágazott ketté az út, a főbb út Pla d’Adetre vezetett tovább, míg az enyém is valamiféle sífelvonók felé. Hamarosan tábla jelezte a Portet hágóra vezető, rosszabb minőségű (franciául azt írta deformált az út!) utacska leágazását. Egy sávos és picit huplis volt. Ahogy továbbhajtottam, a szembülső Pla d’Adetben illetve a más előttem látható – 2-2,5 órája felkeresett Col d’Azet hágóban és környékében valamint a közte a levegőben lebegő paplanernyősökben gyönyörködtem: szép környék, kiívást jelentő, meredek kaptatókkal. 18:30 tájban, nem sokkal 1700m alatt egy hajtűkanyarban rövid szusszanást is tettem: csodás fotókat készítettem Pla d’Adetről, ha már BIG létére kihagytam, közben pedig bekaptam egy müzliszeletet. Tetszett, ahogy videómmal teljesen ráközelítettem a Col d’Azet hágó, a Pla d’Adet síközpont épületeire, ami mögött magas, sziklás, hófoltos hegyek törtek a felhők felé.
Innen még valamicske falatozással egy órát számolhattam a tetőig, tartottam a módosított ütemtervet. Újra elképzelve a nap befejező részét mind jobban éreztem, hogy talán jobb is lenne, ha murvássá válna az út és nem lenne miért továbbmennem: másfél órát nyerhetnék vele. „-Bár a legjobb az lenne, ha 2000m-ig aszfaltos lenne!” – gondoltam. Végül 1700m-en eloszlottak a kétségek: az út köves-murvássá változott, és így fényképezővel, videókamerával, sárvédővel óvatosabb tekerésre ösztönzött. Bő fél km-t még továbbhajtottam, le is fotóztam a köves hajtűkanyart, majd picit megkönnyebbülve visszafordultam. Nem vesztettem 2000-es aszfaltost !
Ha már időt nyertem (pontosabban időveszteségem csökkentettem) és itt fent jártam, vétek lett volna kihagyni a mindössze pár km kitérőt jelentő, BIG-es csúcsot, az 1680m magas Pla d’Adetet. A hátralevő kilométerek már nem voltak nagyon meredekek; ám a síközpontban álló tábla szerint az emelkedő 10 km-re 8,5%-os. Felkeresett emelkedőim listájában is a nehezebbek csoportjában tartom majd számon.
Gondoltam is rá: vajon hogy végződtek azon szakaszok, amikor itt volt Tour de France-on hegyibefutó. Legutóbb 2005-ben jártak ott, akkor az egy brutális szakasz volt (részletei itt ) : Mente, Portillon, Peyresourde, Azet hágókkal, majd a cél a Pla d’Adet. Bár az 1993-as év jobban érdekel, az akkori emelkedők (: Collada del Canto (itt bő héttel később jártam), Puerto de la Bonaigua(2072 m), majd a Portillon, Peyresourde és végül a Pla d’Adet. Katt a linkre  E 230km-es szakaszt Jaskula nyerte Rominger előtt, Indurain mindössze 3 mp-t kapott; itt is jól bírta a 9-10%-os emelkedőt.
Ezt szeretem: végigtekerni a legendás hegyeket és belegondolni, videón megnézni, hogy a kerékpározás hősei is ott hajtottak végig, ott csatáztak.
A síközpontban megfelelő kilátóhelyet keresve (nagyon keresni kellett, mert a központból kilátás helyett csak kockaépületek vannak) visszafotóztam és filmeztem a Col d’Azetre, ráközelítettem a levegőben panorámában gyönyörködő paplanernyősökre, illetve a jól belátható, sziklaoldalban vezető emelkedőmre. 19:40 tájban hagytam el a síközpontot. Jöhetett a gyors lejtő: a 9-10%-os részen jellemzően 55-60 km/ó-val suhantam, bár leggyorsabbam 73 km/ó lett.
A völgybe visszaérve gyorsan felraktam a fák közül kiszedett csomagokat és már igyekeztem is Arreau felé a lankásan lejtő völgyben (20:00-kor indultam). Vignec és Arreau közt 11 km van, félúton köztük álltam meg egy nyugis padnál vacsorázni. 20:35-re értem Arreauba, ahol értékes perceken tekeregtem a központban, ám nem sikerült kutat, csobogót találnom. Végül a leágazásnál álló pizzériában kértem vizet (20:45 továbbindulás). Az Col d’Aspin hágóút alja még lankás, 6 – 3,5%-os erdei út volt, talán a 3. km-től nyílt több kilátás, majd többnyire panorámaútként szerpentinezett fel az elszórtan fás hegyoldalban: kilátás nyílt vissza a Vall d’Aure és a Val Louron völgyekre meg a mögöttes hegyekre is. A hágóút középső része is csupán 5-6%-os volt, csak a vége lett 7-8%-os, mégsem tűnt nehéznek. Féltávnál (21:36-kor jártam 1020 m-en) már sötétedni kezdett, alig-alig láttam csak és csak autók közeledtekor gyújtottam lámpát; spóroltam az elemmel. Meglepett, amikor 1200 m felett elvétve egy-egy ott tanyázó lakóautó tűnt fel az út mentén; lakói benne is voltak, hisz égett a lámpa. A Tour reggel továbbhaladt, ők viszont maradtak. A felső kilométeren akadtak még a szurkolói tömegek által eldobott újságok; délelőtt nagy élet lehetett még ott. A végső 3 km a Peyresourde-hoz hasonlóan panorámás volt, de a hegyoldalt beborító, kb. derékig érő bozót miatt nem volt olyan szép, mint a füves Peyresourde. Itt a sötétben már messziről fel-felvillantak az autók lámpái; tudtam, ha közelednek. Az utolsó ½ km erdőben vezetett, ott már kénytelen voltam lámpát gyújtani, de a hágón (1489 m) is tök sötét volt már. Nem csoda, 22:20 volt. Már az utolsó fél órában is mintha párszor a hágó felől villanásszerűt láttam volna, fentről a hágóról viszont egyértelművé vált: Nyugat felé picit távolabb felhősebb volt az ég és tényleg villámlott. Na még csak ez hiányzott! Bíztam benne, hogy a kempingig szárazban leérek.
Lefotóztam a hágótáblát, majd alaposan meleg ruhába öltöztem (sajnos a POLAR adatok elemlemerülés miatti adat-áttöltésének sikertelensége miatt a hőmérsékletet sem tudom megmondani), hiszen hűs volt és lejtő várt rám: polárfelsőt, dzsekit, alul hosszúnadrágot vettem magamra. A túra előtt vett, korábbinál erősebb Cateye Opticube lámpámmal biztonságosan, aggodalom nélkül lejtőzhettem, hiszen ha nem is úgy mint egy autó reflektora, de 100 méterre jócskán be tudtam világítani az utat. Persze azért a zárt erdőben egyszer így is ért meglepetés, amikor az út szélén váratlanul egy békés tehenet pillantottam meg. A térképet nem is nézve teljesen meglepett, amikor kb. 8 perc gurulás után kb. 1100 méteren (ezt akkor nem tudtam) kisebb település mellett kempingféleséggel találkoztam. Hirtelen elbizonytalanított, hogy lejuthattam-e már St Marie de Campanig, aztán rájöttem: korán van még ahhoz. A lejtő adatait nem ismerve a vártnál tovább tartott az: néha tekernem is kellett és nem tudtam, de egyre jobban vártam már: mikor érek végre St Marie de Campanba ? Hiába reméltem egy gyors lejtőt, a vége nem az volt.
Kb. 23 órára érkeztem meg a kemping településére, ám keresgélnem kellett, mire meg is találtam a kemping(ek) kitáblázását: többet is jeleztek, - homályos emlékeim szerint mintha a legközelebbit írták volna 5 km-re, de végül szerencsére 1-2 km múlva akadt is (23:15): még emberek is voltak a környéken, üdvözöltek is, mint éjjel érkező bringás vándort.
A félig meddig nyílt sátortáborra is emlékeztető kempingben zseblámpámmal világítva kerestem nehezen megfelelő helyet, majd ripsz-ropsz gyors sátorállítás következett. Nem találtam jobbat, mint egy talán üresnek tűnő lakóautó előtt nem sokkal. Persze egy másik sátor adta a mintát. Hosszú nap végén alig vártam a jól eső forró zuhanyozást, ám a vizesblokk bejáratát sem volt egyszerű megtalálni és azon belül a mosdót szintén (15 perc kínlódás). Hajnali 1 órakor kerültem ágy helyett hálózsákba: el is döntöttem: jobb lesz, ha másnap inkább kihagyom a Tourmalet hágót és lankásabb, könnyebb terepen történő kerülővel hajtok Luz St Saveurba, hiszen onnan este viszont kötelező program az aszfaltos emelkedő, a 2109m-es Cirque Troumouse. 2007-ben 1800m-ről kellett visszafordulnunk, hogy időben visszatérjünk a kempingbe és ki ne zárjanak.


Györgyi Gábor