2. nap: Avignon - Bedoin

2010 Pireneusok kezdőoldal

4. nap: Bedoin, pihi

Click for English

2010.július.15, csütörtök – 3. nap: = A Mont Ventoux ütődöttek klubjának Galerien szintjének teljesítése a Ventoux-ra 4 irányból történő feltekerés: Bedoin (290 m) – murvás / köves emelkedő – Mont Ventoux (1909 m) – Bedoin (290 m) – Chalet Reynard – Mont Ventoux (1909 m) – Malaucene (377 m) – Mont Ventoux (1909 m) – Sault (760 m) – Mont Ventoux (1909 m) – Bedoin, kemping = 191,11 km + 6126 m szint
Túra kezdete (repülőtér) óta megtett: 270,22 km + 6536 m szint

Noha 5:08-ra volt állítva az ébresztőm, percekkel korábban magamtól ébredtem; nem éreztem fáradtnak magam. Odakint még sötét volt, talán csak 20 perc múlva kezdett derengeni. Eljött a nagy nap: szintemelkedés-rekordom megdöntésére és a Mont Ventoux ütődöttek klubjának / Club des Cinglés du Mont Ventoux Galerien verziójának teljesítésére (Mont Ventoux mind a négy irányból 1 nap alatt = min 188 km + 6026 m szintemelkedés) készültem. 2009-ben a La Marmotte bringamarathon teljesítésekor bizonyosodott be, hogy 5316m szintemelkedés után bőven maradt még bennem tartalék. Akkor döntöttem el, hogy tovább szeretném emelni szintrekordomat, ráadásul ebben motivált még egy-egy bringás is – igaz tudtán kívül. Egyikük a BIG (chellenge-big.eu) sorozatban akart a – így engem megelőzve - legjobb magyar lenni. Minthogy én a BIG listás emelkedők közti terepen is tekerek, gyakran málhával és nem könnyítek köztük közlekedéssel, így ha ő autóval jár közöttük, akár 1-2 éven belül is könnyen elém kerülhet. Mivel továbbra sem szándékozom feladni, hogy 98%-ban bringával közlekedjek a BIG-ek között (a másikat én autós bringázásnak hívom), esélyes, hogy idővel valóban elém kerül a ranglistán – ami így inkább statisztika, mint annak jelzése, hogy ki mennyire jó hegyi bringatúrázásban. (Jegyezzük meg, hogy aki idősebb, annak több éve van emelkedőket gyűjteni, nem véletlen, hogy a legtöbbje az 50-60 éves korosztálynak van. A korosztályt is figyelembe véve persze már nem előzhet meg; hiszen jelentősen idősebb nálam.) Az előbbi okok ösztönöztek arra, hogy a Mont Ventoux 4-szeres kihívással ne csak a saját szintrekordomat, de az övét (autókísérettel 5600m szint) is megdöntsem. Másfelől az is eszemben járt, hogy ilyen túranapok azok, amikor nem számít, hogy az ember autóval jár-e a csúcsok közt, mert ilyen napon erre nincs mód: e klub különböző szintjeit csak úgy lehet elérni, ha az ember bizony végigtekeri: nincs mód könnyítésre, maximum úgy segíthet magán, ha kísérőautója van.
Még egy dolog: hogy miért a Mont Ventoux-ra esett a választásom. Egyfelől, mert magyar még nem teljesítette a Galerien verziót (a teljes – 2010 november 1-én 3870 fős – tagságnak csak szűk 10%-a teljesítette e szintet; ezen 10%-os nemzetközi elitbe szerettem volna bekerülni), másfelől pedig egyik kedvenc hegyem és az egyik legnehezebb is, ahol komoly kihívás ilyet véghez vinni, arról nem beszélve, hogy a Tour de France TOP 3-as legendája, a bringások egyik kedvence, ha nem a legkedveltebb kaptató. (A Cingles verziót 2008-ban már „behúztam”.)
Este már nagyrészt összepakoltam, így hamar jöhetett a reggeli, majd kontaktlencse berakás. Úgy készültem, hogy az első – részben murvás – emelkedő és a második, szintén bedoini kaptató közt beugrok a kempingbe, így valamennyi energiaszeletet, banánt lent hagytam. Az első mászásra 1 banánt, 2 energiaszeletet (Powerbar) és egy kókuszrudat vittem magammal.
Ilyen nagy kihívásokra természetesen célszerű ütemtervet készíteni, azzal könnyebb a célt követni. Először 9-re terveztem felérni, másodszorra max. 10-kor nekivágni Bedoinból és ½ 1 – 1-re felérni, harmadszorra Malaucene felől 5-re felérni, míg végül negyedszer naplemente környékén, azaz ½ 10 körül. Ugyanakkor mivel csupán a 24 órán belüli teljesítés volt időhöz kötve első prioritás az ÉLMÉNY volt, nem pedig az idő. Inkább érjek haza később, de élvezzem ki, éljem át a nap minden pillanatát. (az augusztus végi Ötztaler radmarathont illetően is akadt, aki – nem véletlenül persze - teljesen más aspektusban próbálta beállítani célba érésem idejét, próbált gyengének feltűntetni, noha ő még versenybringával sem teljesítette az Ötztalert, ráadásul nekem ott is az ÉLMÉNY számított és az nagyon be is jött. )
¼ 7-kor indultam volna útnak, ám épp, hogy elhagytam volna sátramat, kerekemtől hallottam, valami surlódik. Épp ez hiányzott. Kiderült, hogy a hátsó kerékben számottevő nyolcas van, így az időnként hozzáért a sárvédőhöz. Ha picit odébb állítottam a kereket, akkor pedig a fékpofához ért hozzá. Picit állítgattam rajta, majd útnak indultam…. Már nem oly feldobott hangulatban, mint 5 perccel korábban.
A Nap még nem kelt fel, amikor a település főutcáján felfelé hajtottam. Csend honolt, ember sem nagyon volt az utcán, bár engem is meglepett, hogy 1-2 üzlet már nyitva volt. A falu felső, éles kanyarjánál a Mont Ventoux kitáblázással szemben levő csobogónál gondoltam vizet venni, de – mivel éjszakára elzárják – még nem folyt a víz, így egy éppen virágjait öntöző nénit kértem meg. Míg a táblát és a házak felett a Nap által még meg nem sütött csúcsot filmeztem, 3-5 bringás az orrom előtt vágott neki a 22km-es emelkedőnek.
A Mont Ventoux ütődöttek klubjának szervezője is írja barátságos – francia nyelvű - kísérőlevelében, hogy jó tanács: korán, napkelte táján nekiindulni, mert nyáron nagyon komoly kánikula lehet a hegyen – amit ráadásul kályhának is neveznek. 2008-ban 3 emelkedős – sikeres – kísérletemkor már megtapasztaltam a hegy melegét: nyugat felől hajtva fejem, nyakam bevizezett kendővel védtem a napszúrástól.
6:35 tájban vágtam neki a négyből az első - kaptatónak, magától értetődő módon a részben murvás, erdészeti utas verziónak. Hossza Bedointól – a diagram szerint – 24 km, melyben az erdészeti utas szakasz eleje 3-6,5%-os, majd szintén a murvás részen 9-10%-os 5 km-n át.
Ahogy még az első alig emelkedő km-n hajtottam megint surlódást hallottam a hátsó kerék felől: újabb megállás és igazítás következett. „-Nem lesz ez így jó!” – aggódtam. Nem emlékszem már hol, de emlékeim szerint valahol útközben végül kiakasztottam a hátsó fékbowdent, anélkül továbbhajtva a kerék sem a sárvédőhöz, sem a fékpofához nem ért hozzá. Furcsa lehet olvasni, hogy így készültem a Ventoux mind a négyszeri feltekerésére.
Művelt földek közt, gyakran szőlőültetvények közt vezetett az út; a Mont Ventoux gerincén már sokkal világosabb volt, érezhetően emelkedett a Nap, de még nem bukkant elő. Egy Ventoux hátterű, legendás kilométerkőnél is megálltam picit fotózni, videózni, majd legközelebb már a második falu – St. Estéve 540m magasan található - hajtűkanyarjánál (7:01): ahogy az ember ráfordult az innen kezdődő 10%-os meredek erdei szakaszra, éppen a két facsoport között szemben a Ventoux csúcsa látszott: újabb fotó és film 
Innen kilátás mentes, zárt erdei kilométerek következtek, ám ennek ellenére filmeztem egyet menetközben: éppen azért, mert itt az ember nem örökítené meg, épp ezért videóztam a szűk, köves, fenyőfás úton. A 9-10%-oson épp 9 km/ó-val haladtam. Az aszfalton természetesen akadtak szurkolói felfestések, akár a Tourról, akár a l’etap du Tourról. Érdekesmód két olyan is akadt, amelyen Lance Armstrongon gúnyolódtak: „Dance Armstrong + egy gúnyolódó rajz, a másikon pedig Leave strong – átírva az alapítványának – Livestrong – nevét.
Kormánytáskám tetején látható meredekség-diagramom alapján 700m magasság után már gondolkodtam, vajon mikor lehet a leágazás (volt egy emlékem, ahová sejtettem), amikor egészen meglepett, hogy 780 m-en egy leágazást találtam. „-A diagram is ide jelölte, helyben vagyok.” Az út rosszabb minőségű aszfaltosan indult, elégedett voltam, ám sajnos nem tarthatott sokáig az örömöm, hiszen kb. 1 km múlva murvássá-kövessé vált és már csak itt-ott darabokban volta aszfaltdarabok. Meglepett, hogy milyen könnyen, lankásan indult az út: talán fél km majdnem sík is volt. A csúcs felé az elején nyílt egyszer kilátás, legközelebb kb. 1000m magasságból, majd már kb. 1200m magasságban (8:20), egy hajtűkanyartól lefelé adódott csodás panoráma a lapos, apró dombos Provance-ra. Magától értetődik, nem kell magyarázni, hogy egy murvás-köves úton nem lehet olyan jól haladni, mint aszfalton, ám amint 9-10% meredek lett, azzal lett nehezebb, hogy ha az embernek jól is esett volna néha, nem lehetett kiállva, a nyeregből kiemelkedve hajtani, mert a murván kipörög a kerék. Végig csak ülve!
Jól jött az az egy-egy kilátást nyújtó hely: ott 2-4 percre megálltam. Valahol akartam, hát a lefelé panorámás hajtűkanyar (8:20-28) lett az a hely, ahol magam is lefilmeztem; ehhez persze megfelelő sziklát kellett keresnem a kamerának. Meredeken kövesen folytatódott az út: jellemzően a legkevésbé köves szakaszt keresve haladtam, így néha cikáztam az úton. Autóssal és bringással sem találkoztam. Órámat és a magasságmérőmet nézve útközben számolgattam is, hogy mikorra érhetek a csúcsra: látszódott, hogy 9-re, de ¼ 10-re sem. Nagyon vártam már, hogy végre rácsatlakozzak a Malaucene felől a Ventouxra tartó aszfaltos emelkedőre. 1400m magasság környékén kereszteződés tűnt fel, ám mire odaértem kiderült és meglepett: ez csak két murvás út találkozása. Onnan viszont már csak picit emelkedett, majd síkon haladt a murvás út. „-Ez a legrosszabb, hiszen ha emelkedik, akkor kevesebb a sebességkülönbség, és legalább fölfelé haladok, de síkon már nagyobb a sebességdifferencia a murvás és aszfaltos tempó közt.” – vélekedtem. A 2 km-nyi sík rész nagyrészt panorámás volt; onnan már DNY felé lehetett a tájra lelátni. Végül 8:50-55 tájban ismét aszfalton gurulhatott kerekem: az erdészeti út a Mt Serein-i üdülőhelyt követő meredek rész 1. hajtűkanyarjánál – 1485 méteren - csatlakozott be, ami egyébként kiváló fotós- és filmezőhely. Az idő ellenére is béke és nyugalom volt; szinte csak a madarak hangját lehetett hallani. Míg pár percet falatoztam, 2 bringás hajtott el felfelé. Kis megállások miatt ½ 10 körül számíthattam 1. felérésemet.
Az egyik bringást megpróbáltam utolérni, így kb. 2 km-n át az erdőben még igyekeztem, ám amint a két kerekes mögé értem – a Ventoux-val a kép tetején inkább filmeztem: lenyűgöző volt a hangulat, a kilátás, az érzés! Reggeli fényekben még nem tekertem NY-ról a csúcsra és bizony ebből az irányból is csodás volt: a színes kerekesek, a kopár hegyoldal a szerpentinnel, oldalt, vagy visszafelé a párás messzi hegyes táj (az Alpok széle) majd odafent a TVtorony. Valamivel fentebb, amikor már minden növényzet elmaradt és csak a köves, kopár hegyoldalban hajtottam, megállva videómmal ráközelítettem a következő kerekesre: nagyon jól mutatott mögötte a reggeli fények sütötte párás, hegyes táj. Örömkerekezés volt ez!
Ilyenkor ki sem bírnám fotók és film nélkül: az kínzás lenne!
Két hajtűkanyarral később 9:37-re értem fel az 1909m magas Mont Ventoux csúcsára: először e nap során. Még három várt rám. Már ekkor is legalább 15-20 bringás volt a csúcson, köztük egy világbajnoki mezben feszítő srác. Nem szeretem az ilyet: véleményem szerint a világbajnoki mez egyediségének a lényege, hogy csak a világbajnok hordhassa. Ami az én nemzeti színű mezem illeti, az tudtommal nem bajnoki mez, hanem egy sima magyar színeket mutató fölső. Amilyen bajnoki mezt én újságban láttam, azon rajta szerepel: Magyar bajnok. Olyat nem vennék fel; azt ki kell érdemelni ! Amúgy meg – ha már oly kevesen járnak hazánkból a Mont Ventoux környékén, hát még többször egy nap, akkor hadd mutassam büszkén, hogy nem egy alpesi országbeli kerekes vagyok.
A csúcson nem terveztem sokat időzni, de pecsételés mellett az ajándékboltban körül kellett néznem és most is vásároltam kisebb ajándéktárgyakat (képeslapot, kulcstartót és egy klassz Ventoux-s pólót). Hihetetlen mennyi féle bringás souvenirt árulnak: híres hágók kmköveitől, a kulcstartókon, pólókon, törülközőkön át, hűtőmágnesek, egyék polcra való kis jópofaságok, stb. Nem véletlen a Mont Ventoux-ra való feljutás a legtöbb kerekes álma.

Filmezés közben jópofa volt helyén – a bedoini emelkedő utolsó előtti kanyarjánál – látni a 2008-as Ventoux-zásomról emlékezetes fotóst: e nap ilyenből azt hiszem 3 tanyázott az út mentén. Reggeltől délután közepéig minden kerekest 2-3 képpel megörökítenek, hogy aztán az odaadott kis kártya alapján azok 20-30 EUR-ért rendeljenek a kép(ek)ből, vagy képből készült tárgyakból. Én is így tettem 2008-ban (és 2010-ben is) és nem bántam meg, sőt. Tökéletes képek.
23 perces időzés után 10 órakor – ütemtervemhez képest kb. ¾ ó késéssel – szélfogó mellényemben vágtam neki a lejtőnek. Az első egyenesben, ahonnan fotózva nagyon jól kijön a kerekesek küzdelme – háttérben a panorámával – még megálltam, majd mosolyogva haladtam el a Col des Tempétes nyeregnél az út nagy részét elfoglaló bégető birkacsorda mellett. Aranyos állatok. Ezután 4 percen át – 50 km/ó-s gurulás mellett filmeztem a lejtő hangulatát: a kopár, köves hegyoldalban tekergő utat, a Tom Simpson emlékmű melletti suhanást, a felfelé, kb. 100 méterenként egymást követő bringásokat, a Provance-ra nyíló panorámát, stb. Közben időnként örömmel, mosolyogva köszöngettem a kerekeseknek: „-Bon Jour!” Boldog voltam; élveztem az élményt!
Meglepett, hogy kamerával a kezemben, óvatosabb tempóval is utolérem, előztem egy kerekest. A Chalet Reynard után az út erdőben 9-10% meredeken lejtett; ott 67 km/ó-ig gyorsultam; autóutolérés miatt kellett lassítanom.
10:35-re értem le Bedoinba, ahol begyűjtöttem az induló és a késő estére számító pecsétet (van erre mód, ha záróra után érne vissza az ember); egyiket stílszerűen a bringaboltban. Pékségben történt vásárlás után kettőt egyből meg is ettem, emellett még egy Corny müzliszeletet majszoltam el. A kempingben 10 percet időztem: elraktam a nap hátralevő részén szükséges kaját (energiaszeletek, banán, kenyér, konzerv, paprika) és ruhát estére, az utolsó lejtőre.
11:05-kor nekiindultam második bedoini Ventoux emelkedőmnek. Az út 22,7 km alatt 1622 m szintemelkedést leküzdve 7,1% átlagmeredekségű, de ebből az első 7 km csak 2-6%-os, így utána az átlag 8,6% 15,7 km hosszan: ebből St Esteve után 8 km-n át 9,5%-os. Nem gyerekjáték!






























Bár ütemtervemtől bő órával maradtam el, nem aggódtam: úgy számoltam (át a dolgokat): ha egy emelkedő megvan 3 óra alatt, akkor 14 órára felérek, max ½ 4-kor nekivághatok Malaucene-ből, majd ½ 7-re újra fent vagyok, max. 8-kor Sault következik, ahonnan már ½ 11-re felérhetek utoljára Provance óriására. Az viszont így már látszott: lesz részem sötétben való tekerésben, ám ehhez most erős lámpám is volt (súlya is van!). Azzal bíztattam még magam, hogy majd kevesebbeket időzöm a csúcson.
A reggel napkelte előtt bejárt úton hajtottam ismét, így már kevesebbszer álltam meg. A napsütés miatt reggel óta eléggé meleg lett; kifejezetten jól jött az erdei szakasz. Kabócák zenéje kísért utamon; bringásból e kánikulában már kevesebb volt, mint 2 éve 3 órával korábban. Mindössze annyi emlékem maradt, amikor kamerával a kezemben sikerült egy középkorú párt utolérnem. A kilátásmentes erdei szakasz közepén, 900m környékén kezdtem érezni, hogy már nem oly könnyed a tekerés, mint előtte, majd fokozatosan egyre küzdelmesebb lett: elfogyott a korábban bevitt energiám. Az erdőből amint végre kilátás nyílt a csúcs felé és ott az út melletti parkolónál a fűben árnyas ülőhely is adódott, megálltam egy banánt és egy péksütit elfogyasztani. Meglepett, hogy a Mont Ventoux egy-egy részén felhők adtak árnyékot.
A panorámás, köves szakasz kezdetét is jelentő Chalet Reynardig hátralevő 3 km még nem ment könnyen; kínlódtam. Éreztem is, hogy hullámvölgybe kerültem, de nem gondoltam rá, hogy ne sikerülne a 4-szeri Ventoux. Úgy fogtam fel: a nap során ez egy hullámvölgy, mely a nem elégséges energia-utánpótlásból adódott. A turistaház előtt a teraszon és a lentebbi padoknál is legalább 20-30 kerekes időzött; én is folytattam az energiabevitelt: regenerálódást segítendő padra ülve ettem meg egy Corny szeletet és egy Powerbart, illetve vettem is a boltban két energiaszeletet. Víztöltés után jobb kedvvel, jobb erőben tekertem tova. 13 óra már elmúlt, így a legnagyobb kánikulában tekertem éppen a kopár, köves emelkedőn és mivel ez a legjellegzetesebb rész, igyekeztem többször is bringásokat filmezni, fotózni a Ventoux előterében. Azért néha picit várnom is kellett. 2008-ban ugyanis jobbnál-jobb képeket tudtam készíteni. A Col des Tempétes (1829 m) nyergénél épp egy hölgy indult tovább 3 kisgyerekkel, akik 10-13 év körüliek lehettek: le a kalappal előttük, bár nem tudom honnan indultak. Videózás után egy amerikai házaspárral váltottunk pár mondatot a Ventoux feelingről és a videózásról. Kiderült, hogy hozzám hasonlóan ők is mennek majd a Pireneusokba Tour de France-ot nézni. Jól esett a pár perces felhőárnyék.
Módosított ütemtervemhez (kb. 14 óra) képest csak 14:25-re értem fel, ehhez hozzájárult két alkalom, amikor letett videóval tekerésem dokumentáltam és a legnagyobb kánikula lévén párszor videóra vagy fotóra már várnom is kellett, hogy bringás érjen a képre. Sajnos a POLAR akku / elem lemerülése miatt nem tudom megmondani, mennyi volt a nettó időm Bedointól.
Egy kis körbefilmezésen túl nem volt miért sokat időznöm, így 10 perc időzést követően beakasztottam a hátsó fékbowdent és nekivágtam a Malaucene felé vezető gyors lejtőnek.

A felső szakaszon klasszat filmeztem: ezúttal az ÉNY-o oldalon tekergő lejtő hangulatát adtam át: erről is jöttek bringások, de azért kevesebben, mint délről. A Mont Sereint követő 4km hosszan 10%-os szakaszon, a hosszú egyenesben magam jól összehúzva csak figyeltem a sebességmérőmet: 70 – 75, majd 81 km/ó. Új sebességi rekordot értem el (az Ötztaler radmarathonon döntöttem meg augusztus 29-én). Nem vagyok egy nagy száguldozó, de ha tök egyenes az út, akkor nincs miért fékezni. A meredeken elért gyorsaságom és egy-két kerekes óvatoskodása miatt 2 versenybringást előztem meg. 1000m alatt lankásabb lett az út, ott időnként tekertem is, ám a megelőzött srác lejtőre erősebb áttétellel (ami nekem nincs) visszaelőzött. Picit idegesített a dolog, hogy egy óvatoskodó (azaz lejtőn gyenge) srác előzzön vissza, ezért amint lehetett igyekeztem utána és picit vakmerőbben is vettem a kanyarokat, tudván, hogy lejtőzésben jobb vagyok. Jó érzés ilyenkor arra gondolni, hogy csak 2000m feletti hágóból már több, mint 140-ről gurultam le, nem beszélve a további alacsonyabbak tucatjairól. Tapasztalatlannak nem lehet mondani. Az alsóbb tekergős és ismét meredekebb régióban végül sikerült véglegesen elé kerülnöm: jól esett helyretenni a dolgokat. Az utolsó 3 km végül nem kettőnk csatája, hanem más miatt lett izgalmas: egyszer csak furcsa fékhangokat hallottam: talán az én bringám sem éreztem elég meggyőzően lassulni fékezéskor, de mégsem éreztem, hogy az enyémmel lenne baj. Mindenesetre valamelyikünk bringájának féke talán olvadozni kezdett (eszembe jutott a sztori, amikor 1994-ben Indurain féke a lejtőn megoldvadt és egy kanyarban csak lábát letéve tudta megakadályozni a 80 km/ó-ról történő bukást) én is elkezdtem óvatosabbra venni a fékezéseket.
Végül 15:04-re értem le a Malaucene előtti, ismerős árnyas, tavas, csobogós parkhoz, ami egyébként ideális ebédelőhely volt 2 éve is és 2010-ben is. Malaucenebe érve (15:10 begyűjtöttem harmadik pecsétemet, majd vásárolni néztem be az üzletbe, ahol nem kaptam hideg üdítőt (csak 1/3 literes dobozos volt)! Meg kellett elégednem péksütivel és ásványvízzel: utóbbira nagy szükség volt az emelkedő miatt.
Szendvicsből álló ebédem közben küldtem csak el a nap első üzenetét a twitterre az otthon drukkolóknak: (a rövidítéseket itt „kibontom”: „-Hullámvölgy (röv eléhezés) már volt, most épp eszem. Mt Ventoux minden emelkedőn túltesz. A lejtőn rekord (Biztonságos) 81 km/ó. Cél: 3. emelk: 7óra, 4. emelk: max 22 óra.”
Étkezés és forrásból való vízvétel, valamint fejkendőm bevizezése után 15:50-kor ültem nyeregbe: irány a Mont Ventoux: harmadszor! (eredeti ütemtervemtől szűk 2 óra, módosított ütemtervtől 20 perc elmaradás). 2 éve 2 óra 15 perc nettó idő alatt értem fel, és most ? Következik: a „kályha!” A Ventoux NY-i emelkedője 21,2 km alatt tudja le az 1535m-es szintkülönbséget, ezzel átlagmeredeksége 7,2%-os. A kezdeteknél akad egy 2km-es 9%-os szakasz, majd a Mt Serein előtti 4km-es 10%-os rész az igazán nehéz; utolsó 4 km-e 8%-os.
Az első kilométereken, fenyőfák árnyékában hajtva a 2 évvel ezelőtti emlékek jutottak szembe, majd időközben egy lányt értem utol. Lassan előztem csak meg, utána viszont az bosszantott, hogy gyakran kellett meg-megállnom sárvédőt igazítani, próbálni jól beállítani, hogy ne érjen hamar hozzá a kerékhez. Mivel az emelkedő nem volt kínzóan, túlzottan meredek és kilátás is alig-alig akadt, jól haladtam. Bringással alig-alig találkoztam, inkább lefelé gurultak. Miután egyszer egy félreállóhelyen egy autónál egy fiatal férfi állt és várt valamire, még nem foglalkoztam vele, bár jól esett, ahogy jelezte, hogy: „-Allez!” - hajrá, csak így tovább! Ám legközelebb már feltűnt a fiú, és elgondolkodtatott, hogy mire vár megint, végül mire harmadszor láttam, megsejtettem: az általam megelőzött lány barátja, kísérője lehet.
975 m-re érve kezdődött a múltkor is mély nyomokat hagyott 4 km-es 10%-os szakasz: ezen emelkedőoldal próbatétele. Úgy készültem rá, az volt a célom, hogy 2 – 2,5 km-ig megpróbáljak megállás nélkül feljutni a tűző napon vezető meredeken, ott aztán jöhet egy kis szusszanás. 34 fokos kánikulában, két erdőrész közt vezető 10%-os árnyék mentes, napszítta úton: ezen (benne azzal az egyenessel, ahol lefelé 81 km/ó-ig jutottam) hajtottam hosszan: gyakran nyeregből kiállva, küzdelmesen: mindig tovább, feljebb kijelölve a célt, ahol megállnék. „-Ha úgysincs árnyék, akkor minek megállni?” – gondoltam és ezzel végül 3 km-t húztam ki, ahol végre akadt egy kevés árnyas hely, ahová leülve falatozhattam egy kicsit: energiaszeletet és előcsomagolt péksütit.
Jól esett pihenni egy kicsit. Az utolsó 1 km meredeket már kihúztam, de ekkor nem esett jól a tekerés: úgy éreztem, levegő szorult belém, nem esett jól a hasamnak. A Mt Serein-i turistaházban fel is kerestem a mosdót. Innen következett a reggeli becsatlakozásomig (18:28) tartó 10,8%-os rész, majd azután már könnyebb erdei kilométerek felső 3-4 panorámás km-ig.
Ezen a szakaszon, e nap során harmadszor áradt szét bennem az igazi magabiztosság: nem aggódtam; tudtam, hogy végigcsinálom és erőt adott, hogy a Mont Ventoux ütődöttek klubjának legjobb 10%-a közé hajtok be – első magyarként. Akadnak Magyarországon is erős kerekesek, (a versenyzőknél egyértelmű a dolog), de azért más egy szál, vékonykerekű versenybringával és széles kerekű túrabringával. Szerintem (személyes vélemény) aki komoly szinteket akar és szokott menni, mind könnyű bringával vág neki. Én így – túrabringásként - nőttem fel és egyre jobban élvezem e módon olyan szintemelkedéseket elérni, amelyet mások 8-10 kg-s, enyémhez képest fele olyan vékony kerekű versenybringákkal. 
Az utolsó kilométerek most is elvarázsoltak: reggelhez képest már tisztább volt a panoráma és a késő délutáni fények más hangulatot adtak a kaptatónak. Két helyen is rászántam pár percet önvideóra, így végül 19:20-ra értem fel 4800m szintemelkedés után harmadszor a tetőre: bruttó 3,5 óra volt ez Malaucene-től. Módosított ütemtervemtől is már 50 perccel maradtam el, de semmit sem bántam belőle: ÍGY ÉREZTEM JÓL MAGAM, ÍGY ÉLTEM MEG A NAP MINDEN PILLANATÁT ! Jegyzeteimből nem derül ki, hogy hol fent, mindenesetre a fickót és a megelőzött bringás lányt látva „fent” derült ki, hogy valóban a srác kísérte a lányt.:-)
Mivel egyértelművé vált, hogy az utolsó feléréskor már biztosan sötét lesz, ekkor kértem meg egy embert, hogy a Ventoux táblával fotót készítsen rólam. 10 perc időzést követően fél 8-kor hagytam el a tetőt.

Már csak a lankásabb alsó felű, sault-i emelkedő várt rám, amit egyébként az unalmas és hosszú, lankás erdei része miatt kevéssé szeretek, mint a másik két aszfaltos bármelyikét is. Érdekes elgondolkodni, hogy vajon jobban esett volna-e valamelyik nehezebb. Ám mégha unalmas is, akkor is 400m szintemelkedéssel és több km-nyi meredek szakasszal kevesebb.
Lapos napfényben is hangulatos volt a Bedoin felé induló lejtő; meg is álltam pár visszanéző fotóra a Tom Simpson emlékműnél: esti, lapos napfénynyalábok sütöttek a TVtorony mögül és világították meg a már ritkábban lefelé guruló néhány kerekest. A Reynard turistaháztól következett a rossz minőségű lankás lejtő Saultig, amin még tekernem is kellett. Az út Sault előtt pár km-rel ér ki az erdőből, majd illatos levendulamezőn vezet át, ami újabb filmezést és a növény által rengeteg odacsalogatott döngicsélő méhecskét jelentett.
Bruttó 55 percbe telt, mire Saultba értem (20:25-35), igaz ebben a végén egy kis emelkedő is benne van. Sault parkjának teraszáról most is szépen látszott a Ventoux TVtornya. Ideje volt ismét hazaüzenni, a drukkolóknak: „Sault. Már csak 1200m szint, utsó emelk. 22 ó-ig világos van. Csodás eddig a nap.” A bisztróban kapott pecsétet követően hamar vissza is fordultam és sárvédőigazítás után már tekertem is.
Negyedik és egyben utolsó Mont Ventoux emelkedőm számottevően könnyebb a másik háromnál: bár ennek a szintkülönbsége is meghaladja az 1100 métert, ez 25,7 km-re jut. Lankás szakasza a Reynard turistaházig szűk 20km-n át tart és kb 3%-os (1 km gurulás után 11 km 4-6%-os, majd 7,5 km 1-3,5%-os), ám onnan az első – nehéz – emelkedő felső, legendás részére csatlakozik be az út: a hátralevő 6 km 6,5 – 10,5 %-os meredek.
Nem éreztem leamortizáltnak magam, - igaz lehet, hogy ebben az eltökéltség is szerepet játszik - , így egyáltalán nem aggódtam a feljutás miatt. Küzdelemre, kínlódásra sem számítottam. Saultot követően kb. 3 km múlva, a levendulamezők után hajtottam be az erdőbe és onnan 16-17 km-n át minimális kilátásra számíthattam csak, de azt sem a csúcs felé: az út lankásan tekerek jobbra-balra a hegyoldalban. Egyhangú, unalmas szakasz; itt kifejezetten jól jön, ha az ember fülében zene szól. Pár km után egy kóbor kutya szegődött mögém és idegesített picit, hogy csak nem akart leszakadni, bár nem is bántott. Nyugodtan tartotta kb. 12-15 km/ó-s tempómat; csak 20 km/ó körülre gyorsulva tudtam leszakítani, majd megválni tőle. A turistaház felé közeledve számolgatással is motiváltam magam, hiszen az unalmas kilométereke igazán szükség van erre: legközelebbi célnak az eddigi szintrekordom megdöntését jelöltem ki: ehhez több, mint 5316 m kellett. Úgy saccoltam, kb. 1200m fölé érve meglesz! Ott már lankásabb úton, gyorsabban robogtam: eleinte 20, majd a szinte sík úton – időnként a nyeregből kiállva is gyorsítva - 25-28 km/ó-val is. Azon is igyekeztem persze, hogy lehetőleg 22 órára felérjek a Reynard házhoz, hogy még éppen legyen egy kis fény a Ventoux TVtornya felé: kellett egy utolsó, vaku nélküli fotó. E két dolog is erőt adott, segített a gyorsaságban. Fáradtság pedig nem lassított.
Óh, Istenem, miért kellett elvesznie az adatoknak a POLAR-ból????? (A lemerült elem miatt nem tudtam már áttölteni a gépre.) Bosszant, hogy nem maradtak meg, ráadásul épp az adatokban bízva a részidőket sem írtam fel  Pedig azt egyébként gyakran szoktam.
21:58-ra – köztes célom teljesítve - érkeztem az 1440m-en álló Chalet Reynardhoz (http://www.chalet-reynard.fr/intro/index-en.html) , ahonnan megállás nélkül hajtottam rá a meredekebb részre, hogy az utolsó halvány fényekben megörökíthessem még a Mont Ventoux-ot. Éppen sikerült még vaku nélkül. Fotó és videó után kb. 10 percig nyugodtan falatoztam picit: egy energiaszelettel, kókuszrúddal és szárított gyümölccsel biztosítottam elegendő energiát az utolsó órára. Nem kockáztattam. Eszegetés közben első és hátsó lámpáimat is elővettem, bár – az elemmel való spórolás miatt – egyelőre még kihasználtam, hogy az ember majdnem sötétben is lát még egy ideig. 22:15-kor indultam tovább: arra a szakaszra, ahonnan már nagyrészt végig látni lehetett a fényekkel jelzett TVtornyot. Jól haladtam; meg is lepett, hogy milyen hosszan 2-es fokozatot használtam: talán a BANG energiát adó pezsgőtabletta is bejátszott ? Élveztem a teljes csöndet: csak a természet hangjait hallottam, illetve néha fényeket láttam a Mont Ventoux parkolója körül: talán 2-3 autóval találkoztam ez az egy óra során.
Van ilyen és ekkor is úgy éreztem, hogy kifejezetten élvezem az esti tekerést: bár ehhez talán kell az emberben meglevő motiváció; hisz az teszi élvezetessé a kilométereket, amellett, hogy szinte végig látom a célom. Mind közelebbről látszanak a TVtorony fényei, amelyek azt jelentik, hogy 6000 m fölé emelem napi szintrekordomat és tagja lehetek a Mont Ventoux ütődöttek klubjának felső 10%-ot jelentő, Galerien verziót (4*Ventoux) teljesítők elitjének.
Útközben – a célhoz közeledve – eszembe jutott motivációm egyik része (nem a BIG-es túratársra gondolok, mert amit ő a szintén sok 2000-es emelkedőjével véghez vitt, az minden tiszteletet megérdemel): egy-két bringás, akik kevesebb, mint akár harmad ennyi alpesi bringás hegyi tapasztalatuk, túrájuk ellenére tettek becsmérlő megjegyzést teljesítményem kapcsán. Tömören kifejezve: szöveg helyett lábaimmal adtam határozott választ. Ahogy másfél hónappal később az Ötztaler radmarathonon is, itt is elégtételt éreztem.
Kellemes meglepetés volt, hogy még este ½ 11-kor is, odafent 1500-1600 méteren is jobb idő volt, mint 2 éve este 21 órakor. 2008-ban 21 óra tájban már az emelkedőn hosszút kellett vennem, 2010-ben 22 óra után sem. Talán ¾ 11 tájban gyújtottam lámpát, onnantól „reflektorom” akár 200méterre jól előrevilágító fényének lassú mozgása mutatta haladásomat.
A Tom Simpson emlékműnél a sötét ellenére is akartam egy fotót; sajnos önvideóra már nem volt lehetőségem: nem sokáig bírta már a videókamera akkuja. Az időzítővel és vakuval készült fotót nézve, csak novemberben, otthon jöttem rá, hogy még a reflektorom is meg lett örökítve.
Az utolsó 2 km-n már utolsó fokozatomban hajtottam. A Mont Ventoux parkolójába érve (23 órakor) a múltkorihoz képest érdekesmód most nem kiáltottam el magam, nem tört ki katarzis-élmény – én sem tudom miért. A parkolóban – a 23 óra ellenére – nem voltam egyedül: egy holland párral szólítottuk meg egymást és rövid beszélgetést követően ők is én is nagyon örültünk, hogy egymással meg tudjuk örökíttetni magunkat. Vicces volt, zseblámpával a fényképező hátára világítva mutatni, hogy hol van az exponáló gomb. Kedves pár volt; talán jó is volt, hogy akadt odafent még ember és így jó ilyenkor valakinek elbüszkélkedni az ember tettét. Beszélgettünk picit a napomról, a szuper – kellemes – időjárásról, a Ventoux hangulatáról, feelingjéről és a lenyűgöző kilátásról is. Lefelé egész Provance a lábam alatt hevert; itt-ott különböző nagyságú fénypötty-csomók, települések, városok látszottak, odafent az égbolton viszont hihetetlen szépségben pompázott rengeteg csillag. Lehet, hogy magasabbról sokkal többet látni ? Megtudtam: odafent kevés a fényszennyezés! Az elképesztő kilátás érzetét tovább fokozta a teljes nyugalom, csupán a természet gyenge, kora éjszakai hangjai hallatszottak. Szinte sajnáltam, hogy mennem kellett. Videóakkum utolsó erejéig filmeztem, majd a lejtőre történt felöltözés (hosszú bringanadrág, 1 Moira, a piros hosszúujjúm és a szélmellény) után kiengedtem a fékeket. A 2008-assal szemben (akkor csak legalul kellett lámpát gyújtanom) most tapasztaltam meg igazán, hogy ilyen szuper lámpával vígan lehet 45-55- km/ó-val gurulni; igaz a Ventoux-n az embert segíti, hogy hosszan látja előre az utat és így esetleges autók fényét is, ha közelednek.
Érdekesmód a Chalet Reynardot (1440 m) követően, ahogy erdőbe értem, a levegő hűvösebb lett. Jó lámpám ellenére azért egy kis aggodalommal suhantam lefelé az erdőben: nehogy valami állat ugorjon a kerekem elé. Egy-két alkalommal talán hangokat is hallattam, hogy elriasszam az állatokat. Az utolsó 5-6 – más falvakon át, illetve köztük vezető - kilométert követően 24 órára érkeztem vissza Bedoinba. A falu főutcáján széttárt karokkal büszkén gurultam végig: MEGCSINÁLTAM !!!!
Itt, Bedoinban sem tört ki belőlem a katarzis. Csendben örültem. Kellemes meglepetés volt, hogy úgy csináltam végig a 4 emelkedőt, hogy nem purcantam ki, sőt nem értem erőm végére. Bizony lefekvés előtt emiatt gondolkodtam még: talán emiatt éreztem hiányérzetet: nem tudtam teljesen kihajtani magam. Ahogy pl a kajakosok is akkor elégedettek, ha mindent kiadtak magukból, én nem éreztem ezt: maradt még bennem valamennyi. Bár korábban úgy voltam vele, hogy ha a 2010-es évben teljesítem két egynapos bringás célomat (Mont Ventoux 4-szer és az Ötztaler radmarathon túrabringával), akkor ezen területen nem lesz több célom, nem próbálok annál több szintemelkedést egy nap, ám ott este mégis elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mégsem bírom ki és motivál még, hogy tovább emeljem napi – túrabringás – szintrekordomat ?
A kempingből két – napot lezáró sms – jól érezteti, mennyiben sikerült tartani magam ahhoz, hogy teljesen megéljem e nap minden pillanatát és az ÉLMÉNYért tekerjek: „HIHETETLEN ÉLMÉNY VOLT, kár hogy vége. Még a sötét, lámpás km-ket is élveztem:melegebb volt, mint 2 éve fél 10-kor. Fent hollandokkal tali 23 órakor.”
Majd zárásul: „191 km, bő 6000m szint. Az új lámpám nagyon bevált: messze bevilágítja az utat! Nem hajtottam ki magam 100%-osan.” (azóta pontosabban kimértem a szintet: 6126 m ! )
Vacsora és zuhanyozás után hajnali 1 órakor oltottam lámpát. Jól bemelegítettem a Pireneusokra.

Adatok: (már ami megvan)
TM: 11:36:04 DST: 191,11 AVS: 16,4 MXS: 81 km/ó
Szintemelkedés: 6126 m (mert a kemping is kis emelkedőn volt + rövid visszagurulások!)


Györgyi Gábor