5. nap: Col Turini L'Authion

7. nap: Cime de la BOnette (2802 m) tengerszintről

2008. július 23, szerda – 7. nap: St Laurent du Var – Nizza – VONAT – Ventimiglia – San Remo – Poggio – Cipressa – Imperia – VONAT – Villafranche – Nizza – St Laurent du Var = 105,52 km + 975 m szint
Nap végéig megtett táv, szint: 810,34 km + 10663 m szintemelkedés
A hosszúra nyúlt elmúlt nap után nem akartam még egy hasonló hosszút, korán keléssel, igyekvéssel. Következő nap már a nagy kihívás a tengerszintről a 2802m magas Bonettére történő feljutás következett; előtte nem akartam – 160 km-rel, sok mászással - - kihajtani magam. Bár a tengerpart menti dombokon nem gyűlt volna össze 2000m-nél több szint, az eredetileg tervezettnél lazább napra készültem. A fizetést is reggelre időzítettem (így várnom kellett 8 óráig), akkut is kellett töltenem...
Időközben tesómtól érkezett sms-ben a másnapi időjárásról kaptam jó híreket: „Barcelonnette holnap 25 fok, napos, pici felhők, szél 0-20 NY – DNY. Embrun ma 26 fok, holnap 28 fok. Szél 5-10 km/ó, Guillestre 28 fok, 15 km/ó”
Vicces volt, hogy mindenhonnan egyszerre jöttek az üzenetek; Balázstól azt tudtam meg, hogy otthon 15 fok van, 90 km/ó-s szél tombol és esik az eső. Később Huber Tamás is üzent: „Látom a Bonetten vagy (a honlapon fent levő ütemtervből láthatta – GyG – 1 nap csúszásban voltam), tegnap leesett a hegyet megnyerő dél-afrikai, óvatosan! Király idő van ott, irigykedem. Itt szakad.”
A térképet és a menetrendet nézve úgy gondoltam, hogy Nizzából vonattal megyek az olasz határig, Ventimigliáig, majd onnan tovább Imperiáig, így a teljes hazaút vállalható lenne bringával. Visszaútra terveztem így a Milan – San Remo bringás világkupa futam két emelkedőjét, a Cipressát és a Poggiot, illetve még úgy gondoltam felhajtanék egy kicsit egy hegyoldalban kb. 600-800m-ig az olasz határ előtt, majd a francia oldalon még Eze települést és a hágóját reméltem, hogy belefér a napba.

A nizzai tengerparti kerekezés megint magával ragadott, ám most csak egy-kétszer álltam meg, mert várt a vonat, amihez persze még jegyet is kellett vennem. A központtól, ha kb. 1,5 km-t merőlegesen, a hegyek felé hajtunk a villamos sínek által kettévágott sétálóutcán (melyen 1-1 sávban autók is járnak), akkor nem lehet eltéveszteni a vasútállomást. A jegyvétellel kb. 10 perc alatt végeztem is, maradt még időm szendvicset is venni. Míg a vonat érkezésére vártam, jó érzés töltött el: örültem, hogy végül jól szerveztem át a napomat: odavonatozás után rohanás nélkül is lesz elég hegy, emelkedő, de a Bonette mászás előtti nap mégsem tekerek 180-200km-t. Ahogy kiderült, hogy a vonat késik, máris morcos, majd dühös lettem: „-Franciaországban, pontosabban Nizza környékén mindig késnek a vonatok ? Bezzeg Olaszországban, ott sosem volt ilyen gondom.” Ráadásul ott a menetrend is részletesebb – azon minden vonatnál látni, hogy szállít-e bringát.
10 perc késéssel érkezett meg a szerelvény; ekkor talán még nem is nagyon kalkuláltam, hogy Ventimigliában elérem-e a csatlakozást. Bringám felrakásakor tűnt csak fel, mennyire más a 13,5 kg + 4-5 kg-s cuccos bringát felemelni, mint ha 24-25 kg cucc van rajta. Nizza és Ventimiglia között eddig még csak két keréken hajtva jártam, most a tájat megnézhettem vonatablakból is. Vegyes a kép: eleinte sok volt az alagút; szinte alig-alig lehetett szépen rálátni a tengerre. Csak rövid panorámás szakaszok akadtak; valószínűleg a városon át haladt a vonat, ezért kellett alagútban vezetni. Talán Monaco után nyílt több kilátás, időnként fotózni és filmezni is tudtam: csodás volt! Gyönyörű kék tengervíz, napsütés, mediterrán növények és a vizet végigkísérő hegyek, itt-ott látható települések.

Ventimigliába érve végre olasz menetrenden nézhettem meg, hogyan tovább (otthon csak 10:22-ig írtam fel a csatlakozást). Pár percem még volt, hogy jegyet vegyek a Taggiába menő vonatra, ám vonatom késése miatt már nem fértem az időbe: nagyon mérges lettem! Előttem az orosz jegyvásárlók is sokáig tököltek, de alapvetően a vonat késése miatt buktam a csatlakozást. A következő vonat kb. egy óra múlva ment volna, így inkább bringára pattantam, hisz már 12 óra is elmúlt. A kellemetlenség keresztülhúzta számításaimat, így egyelőre csak Impériáig terveztem: „-Odáig tekerés Poggión és Cipressán át, aztán meglátjuk!”

Az első kilométerek még mindig bosszúsan teltek, mert a városban lassan araszolt csak a forgalom: időnként pakolás miatt álló teherautó akadályozta a forgalmat és az úton gyalogosok is nagyon gyakran sétáltak keresztbe. Figyelmesen kellett haladnom. Aggodalmam Bordighera (3-4 km) után múlt el, amikor végre haladni is lehetett és autóból sem volt már olyan sok. Klassz és szép tengerparti úton hajtottam. Noha ez a Riviéra volt, mégis lehetett élvezni a tájat. Időnként menetközben is filmeztem, de egy-egy szép helyen fotózni is megálltam. E napot sem akartam rohanással tönkretenni. Az egyik helyen (fotó) pl. csodás világos és égszínkék tengervíz hullámzott, a vízen átlátszottak a mélyebben fekvő kövek; fölöttük két ember lubickolt, miközben odalátszott a közeli hotel világoskék színű édesvizű úszómedencéje, továbbá szép virágok és örökzöldek is. „-Tudnak élni!” Ahogy szebbnél szebb öblöket láttam, melyeket út menti pálmák, virágok dobtak fel, nem csupán magával ragadott, fel is tettem a költői kérdést: „-Miért imádja az ember a tengert, a vízpartot ?”
Ami a hangokat illeti, mindenhol kabócák „ciripelése / zenélése” hallatszott. Már 10 km-nyi pálmás, virágos, tengerparti tekerés után (pedig nem is másztam még emelkedőn) éreztem és örültem e túrának: jó döntés volt, hogy terveztem egy nagy hegy nélküli, ám tenger közeli panorámás túranapot is. Így lehet „beleszagolni” a Riviéra hangulatába !

Első kis kitérőmet San Remo elején ejtettem meg: rossz minőségű utcával induló úton kapaszkodtam fel a hegyoldalban, hogy fentebbről nézhessek le a tengerre és a településekre. A kék tengervízen néhány jacht és vitorlás húzott csíkokat. A házak közül kiérve sok üvegházat láttam, szebb lett volna nélkülük. Kelet felé a tengerparti hegyek már nem tűntek olyan meredeknek mint a franciák; ha el is érték azt a magasságot, jóval lankásabban, a tengertől jóval beljebb. San Remo felé nézve nagyjából belőttem, hogy hol lehet a Milan - San Remo bringaverseny utolsó buckája, a Poggio.
Kb. 2 km után, nagyjából az autópálya magasságába érve, 130 méter magasan fordultam vissza: a kilátás megvolt, ám várt a következő kettő és az esti – részben vonatos - hazaút, amiről részleteket még nem tudtam.

San Remo központja felé gurulva ismét menetközben filmeztem, hogy a TV előtt is érezni lehessen, milyen érzés, a pálmák, örökzöldek, virágok között hajtani. Az ismerős parknál a nosztalgia érzése fogott el: 2004-ben meg is álltam egy picit: akkor először jártam ott és nagy dolog volt, hogy San Remóban vagyok: „-Lássuk, csak milyen!”
San Remo az olasz riviéra legelegánsabb helye, egyben virágközpont is: tele van szállodával, akad játékkaszinó is, illetve fesztiválokat is rendeznek a kisvárosban.
A központot elhagyva egy idő után már a Milan - San Remo verseny kapcsán a neten talált verseny útvonal-térképem figyeltem, mikor váratlanul egy csodás épületbe és parkjába botlottam: a Nobel Villa volt. Akkor még nem tudtam, csak utóbb olvastam a tudnivalókat: Alfréd Nobel – a Nóbel díj alapítója – 1891-ben vette a villát és 1896-ban ott is halt meg. A parkban ritka növényfajok is találhatóak, ám a díszes épület is nagyon szép.

Az 160m magasan fekvő Poggióhoz egy kis utacska ágazott le; az emelkedő nyugat felől nem volt nehéz, jellemzően talán 4-6%-os. Az útról panoráma nyílt San Rémóra és a háttérben emelkedő hegyekre. Jól látszott, hogy San Remó kikötőjét két oldalról is kő gát védi a nagy tengeri hullámoktól. A faluközpontig vezető útról még nem nagyon, ám utána a sík, majd lejteni kezdő útról már ismét lehetett üvegházakat látni. Még kb. 140m magasan, egy keletre forduló kanyar mellett kis kápolna parkjából nyílt utoljára kilátás San Rémóra (15:00). Padra ülve az ember szebb panorámát alig tud elképzelni egy beszélgetéshez, pihenéshez.
A lejtőről már a keleti hegysorban, illetve parti és kis hegyi falvakban gyönyörködhettem és jópofa volt, amikor a hegyoldali út végében a kék tenger látszott. A tengerszint közelébe visszaérve ismét nagyobb forgalomban pedáloztam és jobban igyekeztem. 7-8 km után kellő figyelemmel sikerült is megtalálnom a Cipressára induló emelkedőt. Mivel a csodás tájon ezeddig bátran időztem, viszont kajálásra sajnáltam az időt, így a folyamatosan 9-10%-os kaptató felénél kezdtem érezni, hogy bizony hiányzik a kellő energia. Számolgattam és vártam már a végét. Csodálkoztam: hová visz még fel az út? Nem 160-180m körül van a teteje ? Kiderült: összekevertem Poggióval. Ellenkező irányból kerekezve előbb jártam az alacsonyabb Poggión és utána következett a nehezebb és magasabb (239 m) Cipressa. 2,5 km-n át 10%-os meredekséggel dacolva menetközben érezni kezdtem izmaim, ízületeimet: nem élvezték a nehézséget – és ez aggasztott. Nem esett jól. Ezért aggódtam egy picit a másnapot illetően.
Az autópályát is kereszteztem; még annál is följebb kellett hajtanom, míg végül egy szép, bástya szerű épületnél a csendes, nyugodt faluba nem értem. A kőfal mellett, fölött természetesen pálma nőtt és színes virágok élvezték a nyarat. Minthogy 16 óra felé járt az idő és tudtam, hogy fél 6 tájban (pontos percre nem emlékszem) megy vonat Ventimigliába, víztöltés után nem időztem – az étkezést tovább húzva – inkább útnak indultam. Vacilláltam, hogy vajon belefér-e, hogy még feltekerjek az Imperia végi BIG-re, a Capo Bertára és kockáztassam a vonatot, vagy reméljek egy következőt utána, ám – ha nehezen is – de lemondtam pár km-re emelkedő BIG-ről. „-Jobban érzem magam, ha nem kell rohanni!” – nyugtattam magam.

A lejtő után, a főúton néhány km-n belül Imperiába értem. Sikerült hamar a vasútállomásba botlanom, mégha ez nem is a főpályaudvar volt is, hanem eggyel nyugatabbi. E napi harmadik vonatozásom ismét késéssel kezdődött, de legalább Ventimigliába mázlim volt, mert nem sokkal érkezésem után szállhattam is a 18:36-os vonatra, ami Nizzába tartott és ráadásul nem is állt meg mindenhol. Időm már nemigen maradt Ezébe úgy feltekerni, hogy emberi időben érhessek a kempingbe, úgyhogy megelégedtem csupán egy kis mászással és nizzai panorámával, úgyhogy meglepőmód Villafranchéig kértem a jegyet.
Előre nem tudhattam, mekkora szerencsém volt Villafranchével. Ez egy csodás fekvésű település magas, sziklás hegyek tövében. Öblében jachtok ringanak, a parton kávéházak, éttermek és a vízpartról odalátszik nem csak az autópálya sok viaduktja, de a szembülső félszigeten túl az amögötti tengervíz is Menton felé. A település már a római korbna létezett, ám kikötőjét 1295-ben Anjou „Károly” hozta létre. A nizzai kikötő megnyitásáig ez volt a környék legjobb kikötője.






Kellemes késő délutáni, kora esti hangulat volt már. A szépség annyira megfogott, hogy bőven időztem fotóztam, filmeztem. Noha az Ezébe induló emelkedőt nem sikerült meglelnem, ám a félszigetet megkerülve a túloldaláról már a naplemente előtt fél órával járó Nap által megsütött nizzai öbölre láthattam rá. Ilyen panorámás helyen vacsoráztam meg a Villafranche végén éppen 7 óra előtt vásárolt kajáimból. Közben persze a repülők felszállásait is figyeltem, majd tele hassal addig vártam, míg egy teljes felszállást le nem filmeztem. A repülőtér ugyanis kb. 10 km távolságból, a videókamera ráközelítésével jól látható volt.

Szebben zárult a nap, mint lábam miatt picit lelombozva két órája hittem. Nizza széléről még egy kis kaptatót vállaltam be: Eze már nem fért bele (kb. 50 perc mászás lehetett volna), de legalább egy szép helyig, vagy egy hágóig fel akartam tekerni. 6-8%-os kaptatón végül 2 km alatt értem fel a Col Villafranchéra: innen fordultam vissza.
Hazautam az előző esti lemásolása volt: naplemente után, de még világossal – gyúladozó lámpafények közepette tekertem St Laurent du Var felé. Nizzától való hosszú búcsúzkodásra nem volt időm. A repülőtér mellett eltekerve keserű szívvel gondoltam rá: másnap végleg elhagyom Nizzát és a tengerpart fölött elszálló repülőket. Persze hívtak a hegyek, elsőként a 2802m magas Bonette kihívása – tengerszintről. Nagy nap várt rám !
21:40-re értem vissza a kempingbe.

Adatok:
Nizza, pályaudvar TM: 37:30 DST: 16,5 AVS: 26,4
Vonattal Ventimiglia
Leágazás Poggiora TM: 1:58:00 DST: 44 AVS: 22,4
Poggio (15:00) TM: 2:16:00 DST: 47,5 SAV: 11,7 AVS: 21
Imperia (16:45) TM: 3:31:04 DST: 76,72 AVS: 21,8
Villafranche és NIzza után a St L-i kemping TM: 4:54:13 DST: 105,3 AVS: 21,5 TR/D: 105,52 MXS: 57,5 ODO: 115396

Szintemelkedés:
- Nizza vá-ig = 25 + 5 + 20 = 45 m
- San Remo, Poggio, Cipressa = 720 m
- Villafranche után a kempingig 230 m
Összesen : 995 m

Költség:
- Camping Magali *** (3 éjre) 31,2 EUR
- Nizza, pályaudvar: szendvics, üdítő 6 EUR
- Villafranche vásárlás: kenyér, babnán, puding, stb… 10 EUR
- Imperia, büfé: 3 csoki, 2 Powerade 7,9 EUR
- Imperia, Compact Flash memóriakártya 17 EUR
- vonatjegy: Imperia – Ventimiglia: 5,6 EUR
Összesen: 77,7 EUR