6. nap: Biarritz Hendaye

8. nap: RAID 2. nap Col du Marie Blanque, Col d'Aubisque

7. nap - Július 25, szerda - RAID PYRENEEN 1. nap = St Jean - Hendaye - Espelette - Mt Urzumu - St Jean pied de Port - Col d'Haitza (782 m) - Col Bagargui / Iraty (1327 m) - Larrau = 136,63 km + 2510 m szintemelkedés
E nap végéig összesen: 783,87 km + 12806 m szintemelkedés

7:30-kor szép reggelre ébredtünk, de sajnos a zoknik, mezek még nem száradtak meg. Gyorsan összepakoltam, a reggelit St Jeanban, az óceánparton, reggeli hangulatban terveztem. Péter még mosni akart, ezért abban maradtunk, én elindulok, a városban reggelizek. Ő a kempingben teszi ugyanezt, aztán - mivel a Raid Pyreneen kötött útvonalát követjük - útközben úgyis találkozunk.
Nagyon élveztem a csendes óceánparti reggelt, a korai fényeket, egy-két horgászt, az néhány sétáló, kocogó embert a homokban, és a minimálisan fodrozódóm óceánt, stb. Pad nem akadt, így egy kikötői kőoszlopra ülve eszegettem. Érdekesek voltak a favázas házak: baszk építészet netán ? 9 óra múltán hagytam el végül St Jean de Luzt, ahonnan már ismerős úton "hullámoztam" Hendaye-ba. Csodás, éles reggeli fények sütötték az óceánt! Fel voltam villanyozva a Raidtől: "-Hát eljött a nagy nap; "vállalkozásunk" kezdőnapja! Belevágunk, hogy a "nyakánál" átszeljük Európát, avagy e részén az Ibériai félszigetet. Az estivel szemben ilyen fényeknél igazán kék volt az ég és a óceán is. Hendaye elején nap sütötte meg a virágos város táblát: Ville Fleurie. Bár semmi szép táj nem látszott, lefotóztam a táblát: itt kezdjük a Raid Pyreneent - elsőként a magyarok közül. Már figyeltem pár perce a sebességmérőmet és éppen itt gyűlt össze a 110000. kilométerem. Éppen 2km-rel hamarabb, minthogy a Raid Pyreneent megkezdtem.
A partra gurulva nagyon élveztem itt is a reggelt; az érkező strandolókat, kezdődő strandéletet; 10 óra múlt 5 perccel!
Bringám letámasztva filmeztem egyet, fotóztam jobbra-balra és természetesen az éppen megfelelő (jobb nem is lehetne) Office de Tourisme-ban kértem első pecsétemet a Raid úgynevezett Carnet de Route igazolólapjára.
Kellemes meglepetés volt, amikor egy harmincon felüli amerikai srác, Jim szólított meg azzal, hogy látta a Raides kis kártyát a bringám vázán lógva és bizony másnap ő is indul a Raidre, igaz ő a 100 órás verzióra, kísérőautóval, versenykerékpárral. A kis kártyát olvasva elismerőssel említette, hogy bár a két verzió távja hasonló, az ő 18 hágójukkal szemben nekünk 28 szerepel az útvonalon. Megállapítottuk, hogy az ő második napjukon szereplő legnevesebb hágó, a 2115m magas Col du Tourmalet nekünk harmadik napi program, így akár találkozhatunk is. Túránk folytatása is szóba került, így a Mount Ventoux, amely kapcsán Jim mesélni kezdte a napi háromszori meghódítást: "-Hát ez csúcs! Ez ám a véletlen, hiszen mi is arra készülünk, a Mount Ventoux ütődöttjeinek klubjának tagjaivá válni.!" - válaszoltam angolul. Kölcsönös fotók (immár a nemzetiszínű magyar mezben) után azzal a bringás jókívánsággal búcsúztunk: "-No flat tire! … and no headwind!" - Azaz ne legyen defekted és szembeszeled!"
Szűk fél óra időzés után 10:33-kor megkezdtem a kiírás szerint 790km hosszú Raid Pyreneen Tourist verzióját. 10 nap alatt a Pireneusokon át a Földközi tengerig. Persze mi lényegében 8 nap alatt terveztünk végigpedálozni, a maradék két napot útközben ütemeztük be helyi túrákra. Feldobva kerekeztem immár negyedszer a Hendaye és St Jean közötti dimbes-dombos parti úton. Készítettem tekerés közbeni videót is, majd kb. félúton Péterrel is szembe találkoztam. Így legalább tudtam, hogy legalább fél órás különbséggel haladunk - persze viszont a nap folyamán én jóval többet fotózom, filmezek, időzök. St Jean de Luzba érve végre a szárazföld belseje, a Pireneusok hegyei felé fordítottam kormányom - és szigorúan követtem a Raid útvonalkiírását: a következő falucska Ascain, majd következik a Col st Ignace, aztán a spanyol határ, Dancharia, utána Ainhoa és a következő pecsételőhely, ellenőrzőpont, 46 km után, Espelette.
Ascain felé a kezdeti kilométerek egy rendezett, kis folyócska mentén vezetett részben árnyas, fasorok úton; egyből szembe a 900m magasra törő La Rhune csúcsával, ahová fogaskerekű is visz fel - éppen első hágónkról, az 169m magas Col St Ignacéról. Az út Ascainban kezdett emelkedni, majd napos, meleg úton, lombos erdei fák között kapaszkodott tovább felfelé. Meleg volt! Az utolsó kilométer mentén már sok autó állt, a tetőn kifejezett turistatömeg volt, úgy tűnt népszerű kirándulóhely a hegycsúcs és a fogaskerekű. A lejtő eleinte elég rossz minőségű úton kezdődött, ám később nem volt gond vele. Az erdőből kiérve szép kilátás nyílt a további környékre, 30-40km távolságban. A Raidtől feldobott hangulatban fogyasztottam a kilométereket. Gurulás után visszanézve szép fotót csináltam a hegyről; utam kellemes árnyas szakaszon haladt. Sare után kisforgalmú úton, a határtól nem messze pedáloztam; egy kellemes erdei szakaszon addig tanakodtam, hogy csináljak-e tekerés közbeni filmet, hogy túlmentem rajta. A spanyol határnál, Danchariánál bár utam éppen a határépület előtt elfordult balra, mégis átgurultam Spanyolországba: akár ily kicsiről lévén is szó, negyedszer jártam spanyol földön - ebből mondjuk kettő az 100 méternél kevesebb.
Három kilométer kerekezés után Ainhoa falucskába érkeztem, ami azóta is nagyon megmaradt az emlékezetemben: csodásak voltak a rendezett, szép, virágos, barna favázas és fehérre meszelt házak. Némelyiken évszámokat is láttam - eredetijük talán akkor épülhetett; egyiken 1644-et olvastam. Kis 100-200-300m magas dombok között, kb. 2 km emelkedő után értem második kicsiny hágómra, a 176m magas Col de Pinodietára. Gurulás után Espelette következett, ahol - ellenőrzőpont lévén - pecsétet is kellett szereznem. Talán egy angol élménybeszámolóban olvastam róla, hogy egyesek a benzinkútnál, vagy kávézóban pecsételtek, egyből meg is álltam a település eleji benzinkutas szerelőműhelynél. Míg a szieszta utáni 14 órás nyitást vártam, picit megmosdottam, és bekaptam pár falatot. A melegben jól is esett az árnyék és kis pihenés.
Térképemen nem szerepelt a Raid útvonalleírásán szereplő következő pont, a 213m magas Mont Urzumu, ezért megérdeklődtem. A szerelő elmondta az utat, és azt is, hogy az bizony meredek lesz ám!
Dombok között pedáloztam Itxassou felé, figyeltem, vajon melyik irányba lehet olyan hegy, ahová kocsiutat vihetnek fel. Hát szó, mi szó; másikra gondoltam. Az út végül a település első házai közül eleinte még lankásan, - kis utcaként - indult, ám az utolsó házaknál, fák alatt jobbra fordulva Polar órám meredekségmérője hamar 14-16, majd 18%-ot jelzett! Igaz csak rövid távon. Kiállva - végülis hatalmas megerőltetés nélkül, de küzdelemmel jutottam túl a meredek részen, a folytatásban kb. 10%-os meredeken értem ki a fák közül, majd már kifejezetten lankás volt a fa mentes, körpanorámás hegytetőre vezető út. A tetőponton szép, Szűz Máriának tűnő szobor állt, rajta latin felirattal, mellette pedig kerítés mögött vitorlázóreptér működött szép kilátással az óceán felé. Feljutás után már nem nagyon aggódtam tovább a későbbi több kilométeres 10-12%-os emelkedők miatt sem. Körpanorámáról lévén szó, persze a másik irányba, a Pireneusok 1000-1500m-es hegyeire is nyílt kilátás, ám egyelőre én is az óceán felé figyeltem jobban és közelítettem a távolba videókamerámmal - amennyire lehetett. Látni véltem még az Atlanti óceánt. Itt mondhattam búcsút neki. A hegyet egyébként szerintem valószínűleg éppen az óceán-panoráma miatt tehették az útvonalba; a mi irányunkat teljesítők is örülhetnek, de aki visszairányban hajt, annak klassz lehet végre - akár halványan is - megpillantani a vízfelületet.
20 perces időzésem ellenére, a lejtőn sem találkoztam szembe Péterrel. A meredek hegyecskét köbvetően hosszú, sík, illetve lankás emelkedés várt rám egészen St Jean Pied de Port-ig, a Szent Jakab út híres, forgalmas városáig. A főútra rátérve jó tempóban hajtottam; picit talán fel is pörögtem - amúgy szokatlan volt, hogy 30 km hosszan semmi komolyabb emelkedővel - lejtőnek nem kellett számolnom. Mint régen, vonulós túrákon. Épp így is éreztem magam. Jellegtelen, eseménytelen - patakparti - úton pedáloztam - nem is sok emlékem maradt róla; kilátás sem sok nyílt. Hiányoltam már igazi, hosszan leülős, pihentető megállást, mert utóbbi pihenőim jó része filmezéssel, fotózással telt. Egyfelől élveztem, hogy fogynak a kilométerek, jól haladok, másfelől éreztem: szükség lesz már a leülésre, nyugodt kajálásra. St Jean Pied de Portba érve (16:20-25) egyből nagyobb forgalom fogadott, valamint táblák tűntek fel, melyek sok férőhelyes szállásokat hirdettek. Nem csoda: a Szent Jakab út miatt rengeteg erre a vándor, túrázó. A városkapun szépen ott díszelgett a vándorút faragott jelképe, jele. Érdekes volt, hogy a városfelirat alatt ott szerepelt alul az a szó, hogy Navarra, ami a határ túloldali spanyol tartomány neve. A városban sok vendéglő, ajándékbolt akadt, máig nem értem, miért nem álltam meg venni valami apróságot, picit elidőzni. Talán túlzottan vonzott már egy bolt, hogy végre finomságokat és folyadékot vásárolhassak, mert bizony a város végi Champion áruházban (bringám lazán kint hagytam) alaposan bevásároltam: almákat, banánt, 2 pudingot, konzerveket, péksütit, baguettet, stb. Már csak azért hajtottam tovább, hogy megfelelő, árnyas, pados étkezőhelyet találjak. Jobb híján végül St Jean le Vieux utolsó házainál (kb. 17:00-17:30) egy épület előtti lépcsőn láttam hozzá az energiabevitelhez.
Épp időben, hiszen kb. 8 km múlva végre megkezdődött a nap legnehezebb, és az egész Pireneusoknak is a három legmeredekebb emelkedőjének egyike, amely 11%-os része ugyan csak 4-5 km, ám a teteje az 1327m magas Iraty hágó vagy más néven Col Bagargui. Van ahol emígy, máshol amúgy nevezték. Pontosabban legtöbb térképen Bagarguiként szerepelt, ám talán a hegy neve lehetett Iraty… de erről később.
Újra átélem, ahogy a kövön ülve kényelmesen vettem egy-egy késhegynyit a halkonzervből, haraptam hozzá baguettet és almát, illetve a végén péksütit, pudingot és banánt is ettem. Eközben nyugodtan nézelődtem, örültem a már nem annyira felülről tűző Napnak, szép időnek és a szemközti ház előtt füvet nyíró bácsit figyeltem. Bár zajt adott, mégis nyugalom volt; néha járt csak arra autó; vidéki mellékút mentén ültem. Cserháti mellékútra jellemző béke volt.
Továbbhajtva szép, rendezett házakból álló falvakon hajtottam keresztül, megművelt földek kísérték az utat; elöl pedig már előbújtak a magasabb, pontosan középmagas hegyek is. Az éppen kukoricaföld mellett vezető út menti tábla pedig a Tour de France Tardets és Larrau közötti július 25-i - e napi - elhaladása miatti útzárat jelezte. A mezőny erről hajtott át a meredek Erroymendi hágón át Spanyolországba, majd visszairányban a Pierre St Martin-on át érkezett, azt követte a neves Col du Marie Blanque és Col d'Aubisque - utóbbi kettő nekünk másnap következett. Direkt szerveztük úgy, hogy a nagy felfordulás miatt, nehogy késedelmet szenvedjünk el.
Bassaburua volt az utolsó aprócska település, így - emlékeim szerint - egy kis vendéglőben vizet kértem. A hegyek tövéhez érve a kocsiút árnyékba, fák közé érve váltott meredekbe; előtte pedig tábla jelezte, hogy a Col d'Iraty (!) hágó nincs lezárva (télen le szokták esetleg). Kb. 100-200 méterrel előrébb, sötétben már kerekeseknek szóló tábla állt, ekkor ezt még nem tudtam elolvasni, sőt az út meredeksége sem egyből tűnt fel. De aztán mikor észrevettem, hogy hirtelen hogy kezd emelkedni... Szóval 11%! - már tudtam a diagramról! "-Hát most jön a próbatétel és az egyik legnehezebb kaptató!" Igazából ilyenkor - ha nem éppen fáradt az ember - várja már: mint az elkerülhetetlen ütközetet, noha szó sincs ellenséges érzésről, sőt. Kíváncsiság! Tudja az ember, hogy nehéz lesz, de egyúttal jó is, mert bírja az ember - mindig jó érzés nehezen tekerni (ha nem jár végső erőtartalékokat is igénybe vevő küzdelemmel, kínlódással)!
A kerekeseknek szóló táblán ez állt: "Col d'Iraty (1327 m), alatta a jelen magasság 370 m, majd a hátralevő távolság (17,5 km) és végül a következő kilométer meredeksége: 11%. Innentől kilométerenként követték egymást hasonló táblák. Jól esett, hogy lombos erdőben indult az út, ám 2 km után akadt közben szép panorámás napsütötte kanyar, szakasz is: balra egy csupán füves, de famentes hegy emelkedett, hátrafelé viszont a végtelenbe lehetett látni; messze volt, de gyanítom, hogy tiszta időben az óceánt is látni (légvonalban kb. 60-70 km távolságból). Ez a famentes, panorámaszakasz csodás volt; nem csoda, hogy a hajtűkanyar után tán 300 méterrel ismét megálltam: filmezni, fotózni, illetve a videókamerát biztonságos helyre állítva magam is lefilmeztem a 11%-os kaptatón. Hiszen ez volt a Raid Pyreneen három legmeredekebb emelkedőjének egyike!
A fa korláthoz sétálva lent a páfrányos hegyoldalon két tehén legelészett térdig a páfrányok közt állva. Vicces volt: nem maci a málnásban, hanem: Tehén a páfrányban! J
Ám ez még nem volt minden: feljebb nézve, 200 méterrel fentebb néhány ló legelészett békésen az út mellett, mígnem egyikük nyerítés után és közben vidáman el nem kezdett a jóformán forgalommentes úton lefelé kocogni!!! És közben újra nyerített! Először az én oldalamon indult meg: "-Hozzám jössz, barátom?" - kérdezhettem volna. ÁM átkocogott a túloldalra, ott haladt tovább. "-Fékezzél ám paripa!" J
Komoly izommunkával, de véres küzdelem nélkül hajtottam tovább a meredeken, jót tett a szép táj, az állatok társasága ... fentebb is akadtak még, persze. Már lombos erdőben dolgoztattam izmaimat, mikor az utat félig elfoglaló lovakkal találkoztam. Míg én az út szembülső sávjába teljesen átmenve lassan - kiállva - kerültem el a lovakat, szembe jövő autós jót mosolygott :-)
Érdekes jellegzetessége ez a Pireneusoknak: az Alpokban nem nagyon emlékszem a hegyeken legelésző lovakra, ám a Pireneusokban legalább 4-5 hágón, hegyen is jellemző volt.
A lovas kaland után, a lombos fák közül kiérve értem fel a több hágóból álló hágósorozat első tagjára, a legmeredekebb szakaszt jelentő Col d'Haltzára - 782 méterre. Noha még 450 méter állt előttem az Iraty, vagy más néven Col Bagargui tetejéig, úgy éreztem: a nehezén túl vagyok. A hosszú nevű, 1135m magas Col Burdincurutchéta -ra "csupán" 7-9%-os 4-5 km várt rám. Fél-egy kilométeres gerincen haladó, panorámás pihenés után folytatódott az emelkedő, részben panorámaúton, néha fák között. 3 8 felé járt az idő, még bő órán át számíthattam világosra; jó esélyem volt éppen még világossal az 1327m-es Iraty hágóra felérni. Ezen az emelkedőszakaszon talán már autóval sem találkoztam. Annyira egyedül voltam a tájon, akár mikor otthon, a Pap-réten járok sötétedés táján. Itt viszont mindez fent volt 1000m magasságban és tele panorámával. Az utolsó kilométeren már a hegy oldalában, árnyékban nyomtam a pedált, de a nyeregben természetesen már sütött a Nap. Eljött az smsüzenet ideje; jeleztem Péternek helyzetem és kíváncsian vártam, ő hol tart. Másfelől még néhány km emelkedő miatt bekaptam pár falatot; nehogy a legvégére fogyjon el az erőm, energiám. Jól esett picit ülni, pihenni - és élvezni a csodás természet csendjét.
Péter St Saveur kápolnát jelezte helyzeteként - azt hittem eltévedt. Mint utóbb kiderült nem - a kápolna, a Haltza hágót követő gerincúton állt - 350-400 méterrel alattam, 5 km-rel mögöttem. Ekkor persze ezt még nem tudtam.
Felöltözés nélkül a hágót követő kb. 135 méternyi ereszkedés elég hűs lett - hegyek közt máshogy hűlt ám az idő. Legelésző lovas medencébe értem - akár a Bükkre is asszociálhattam volna. Csak én és a lovak, meg a természet. Király volt, élveztem! És még a tatár sem hajtott: filmeztem is egy jót: hosszú árnyékom, tekerés közben! Jól éreztem magam; ahogy terveztem, átéltem, megéltem a napot. Így gondoltam (volna) tovább is.
Lombos erdei úton haladtam, még besütött valamennyi napfény a hegyoldalra: "-MI lenne, ha felérnék addig, amíg valahol napfényt látok…" - gondoltam. Útközben egy kanyarban két-három lóval és egy-két csacsival is találkoztam. Élmény volt meg fotózás J
A tetőt megelőző kilométeren már házat pillantottam meg, talán iskolatábor lehetett ott, gyerekek intettek nekem. Végül az erdőből kiérve, de felerészt fás, 1327m magas Bagargui vagy Iraty hágóra 21:30-ra értem fel. Hátam mögött vöröslött az ég; perceken belül pedig váratlanul Péter szólított meg - most érkezett utánam, nem tudom miért, bringáját tolva. Mintha nézelődött volna. Kellemes meglepetés volt. Úgy tűnt ám, hogy megállásaim figyelembe véve, az egész napra vetítve semmivel sem volt gyorsabb; külön-külön, de azonos tempót hajthattunk.
Az előre felé panorámát adó hágótól egész széles hegysor, a másnapi legenda a Col d'Aubisque környéke teljesen tisztán látszott! Illetve még egy kis világos fényes csoportosulás, település is. Kérdezte Péter, hogy az, ott a hegyoldalban, nem a völgy legalján vajon Larrau-e, de cáfoltam: Larrau a völgyben lesz teljesen (gondoltam.) A sötétedés miatt percekig próbálkoztunk, mire sikerült jó fotókat csinálni, majd 3 10-kor jöhetett a lejtő. Végig elég meredeknek (4 km-n 10-11%-os) tűnő, nagyrészt famentes, panorámaúton ereszkedtünk le a völgybe, majd az út teljesen váratlanul emelkedni kezdett. Nem értettem, azt hittem, csak egy rövid ideiglenes bucka lehet, ám végül a meleg poláromat és fölsőmet ki kellett nyitnom. Péter picit lemaradt, én meg a nem várt emelkedő miatt morcosságból - és mert nem akartam vetkőzni - siettem; mielőtt a faluba akartam érni. Ezúttal Péter hajtott utánam kényelmesen; már-már megijedtem hová tűnt, mire befutott.
A település elején olvastunk szálláslehetőségről, ám az első helyen teltház volt, a második helyen (vagy sima lakóháznál érdeklődtünk ?) a kedves hölgy kisfiát küldte, hogy mutassa meg nekünk a kempinget. Szerencsénk volt! Interneten semmi infó nem volt róla, pedig végül igazán megfelelő kempinghez lett szerencsénk - ahol reggel meg is szereztük újabb Raid pecsétünket. Szép és élvezetes nap után a sátorban jókedvvel és elégedetten vacsoráztunk és zártuk finomságokkal, pudinggal a napot.

Adatok: