Csodálatos napsütéses reggelre ébredtünk. A fürdőszobából kilépve tűnt fel: karomban éreztem az elmúlt napi emelkedőt: "-Hát ehhez ilyen brutális emelkedő kell, hogy a kiállva hajtásoktól, illetve erős kormányfogástól karjaim ennyire igénybevegyem."
Békás, nyugodt reggeli közben beszélgettünk a napi programról. Balázs a Grossglocknert akarta leküzdeni ezúttal délről, én viszont két kinézett, ritkán járt, kis forgalmú völgyet terveztem felkeresni: a climbbybike.com szerint Európában 45. legnehezebb Grosssee (2380 m) emelkedőjét Döllachtól, illetve Európa 10. legnehezebb kaptatóját, a kb. 1700m szintemelkedésű, 2394m magasan fekvő Grosser Oschenikseet.
Mivel az előbbi valamivel "könnyebbnek" tűnt (hosszabb, de néhol 6-8%-os kilométerek is, igaz a vége - csak 7 km ennek is 10% feletti), jobb szerettem volna előbb az utolsó 10km-en 12-14%-os meredekségű Oschenikseet leküzdeni, ám mivel az idő elszaladt, Balázsnak nem volt nehéz dolga, hogy megfűzzön: autóval menjünk együtt Döllachba (spóroljak meg kb. 40 km-t és 300m szintemelkedést, és onnan előbb kezdjek a Grossseevel, majd a végére hagyjam a nehezebbet, az Oschenikseet. Jobb örültem volna fordítva, de bíztam izmaim erejében.
Szép tájon való autózás után a Grossglockner völgyében hajtva már egyre havasabb hegyeket is láttunk, amikor Döllachba érkeztünk. Levettük a bringát, felcuccoltam a 4 kg cuccal (kormánytáska, videó, hátul a csomagtartón hátizsákomban valamennyi ruha és ennivaló, szerelőcucc.) majd 10-kor elváltunk egymástól. Abban maradtunk, sms-en tartjuk a kapcsolatot. Indulásom előtt szerettem volna felvenni bukósisakom, ám kiderült: a kocsiban maradt! Na ez ám a jó: hisz csupán Európa 45. és 10. legnehezebb emelkedőjére megyek, ahol lefelé sok kilométeren át kell majd 12-14%-os meredek úton ereszkednem. Mégsem aggódtam: talán azért mert autók által alig látogatott utakról volt szó, illetve csak rajtam múlik, hogy mennyire fékezem magam. Málha nélkül nem lehet gond!
A falu végére érve internetről letöltött térképem alapján a hegyoldal tövében haladó utcácskán hajtottam visszafelé és találtam meg a Grossseehez induló kocsiutat, 2 bringás kb. fél kilométerrel fentebb már fölfelé hajtott. A tábla itt sem a tavat írta ki, csak a 3-6 km-rel fentebb levő településeket, Apriachot és Zirknitzet, azonban azok alapján tudtam, erre visz az utam.
A diagramom alapján a tóig 15 km-n 1365 m szintemelkedés várt rám, ami átlagosan csaknem 9,1%-os meredekséget jelentett. Huh. Ezt akkor nem is tudtam. Azt láttam csak, hogy az első 5 km felerészt 10% körüli, majd az 5.-től 4 km-án át hol 5-6%-os, hol 8-13%-os és végül az utolsó 6 km végig 10-12-13%-os, egy rövid szakaszon a meredeksége 15%. Egy hónappal korábban már végig 10-11%-os meredekséggel feljutottam a Koralpéra, így nem aggódtam.
Az út kezdetben a völgy oldalán haladt, néhol házak előtt; néha az úton vízelvezető rés szaladt keresztbe, éppúgy, mint előző nap a Weisssee emelkedőn. Az út Zirknitz falutól fordult a hasonló nevű völgybe. Többnyire tűző napon tekertem, de egy ideig direkt nem napkrémeztem be magam, mert barnulni akartam. Kifelé tekintve is akadtak szemben picit havas hegyek, a völgy tekintve, annak végén emelkedő 3122m magas Schareck is látszott már. Az elszórt házak között tekerve egy kisgyerek "-Mama-mama" kiáltásokkal szólítgatta anyukáját, aki férjével és lányukkal a levágott füvet / szalmát (?) gereblyézték. A szemközti hegyoldalban néhány vízesés, meredek patak zubogott lefelé; autóval szinte nem is találkoztam. Meredekségmérőm pontosan azt a meredekséget adta vissza, amit a diagram. Zirknitz végénél egy elágazáshoz értem, ahol az öt különböző megnevezett helyszín ellenére, semmi sem jelezte, hogy melyik aszfaltos út az, ami a Grosssee-hez vezet. Tanakodtam, nézelődtem, hátha feltűnik segítséget tudni adó ember, de hiába. A kérdés-feleletért visszagurulni nem volt kedvem. Mivel a meredekségdiagram a következő km-re 10%-os meredekséget jelzett, a völgy baloldalán vezető utat választottam. Mint utóbb kiderült, helyesen.
Másfél kilométer napsütötte tekerést követően "lokális" / helyi tetőpontra értem; fenyők között 25 m szintnyi lejtő következett. Az erdőben - szemben az elmúlt napi Weisssee emelkedőjével - végre igazi fenyőerdőillatot lehetett érezni. Előbb még egy lankás egyenes útszakasz szépsége fogott meg (oldalt sziklák, elöl fenyőm, mező és hegyek), majd fenyők alatt a csobogó patak és a moha, páfrány. További lankásan emelkedő szakaszon még két helyes vízvételi lehetőség, kutacska adódott, majd egy pataki átkelést követően az út megkezdte a 2380m magasan fekvő tóig hátralevő meredek emelkedését. Tán fél km múlva - 1645m magasan - egy elágazás bizonytalanított el ismét, hiszen bár ki volt táblázva, de a Grosssee-t itt sem jelölték, igaz, hogy jobbra (Kleine Zirknitztal) sorompóval le is volt zárva az út. Újabb habozás után a le nem zárt irányba kapaszkodtam tovább, kezdetben 13-15%-os meredek útszakaszon; elő is vettem fényképezőmet, videómat megörökíteni a meredekséget, az élményt, ahogy az ember küzd és bukkannak elő a hegyek. Talán 1 km tekerés követően egy - végében sorompóval lezárt - parkolóban kötöttem ki, ahol egy, a hegyekről rajzolt légikép útbaigazított: jól látszott, hogy a másik út az, ami a Kegelseehez, majd tovább a Grossseehez vezet. Negyed órámba és 70m szintemelkedésbe került a rossz útválasztás.
A sorompó alatt átbújva, a másik út kezdetben közepesen meredeken fenyők között haladt, majd az erőműhöz tartozó épületeknél rövid ideig lankás lett. Az épületeken túl, az út mindkét oldalán villanypásztor tartotta távol a teheneket, ám egy félrehajtható villanypásztor-sorompó az úton is keresztben volt. A folytatásban a völgy jobboldali hegyének oldalában vezetett 10-15%-os meredekséggel az út, itt is nagy lihegések közepette készítettem erről videófelvételt, majd a meredekség miatt amint lehetőség adódott a kamerát megfelelő helyre téve magam is meg tudtam örökíteni a küzdelem során. Kb. 2-3 km múltán ( 1940m magasságban) - a fenyők - vörösfenyők között szép virágos, füves tisztásra értem, éppen ideje volt a falatozásnak, mert reggel óra nem ettem talán csak egy banánt és egy müzliszeletet. A fenyők fölött szép frissen behavazott hegycsúcsokban gyönyörködhettem. Mivel kevés rendes kenyér, illetve zsömlefélém volt (délutánra reméltem, hogy tudok még benzinkútnál venni), így mértékkel ettem: 2 zsömlét szalámival, valamint müzliszeletet és egzotikus szárított gyümölcsmixet.
Az emelkedő 12%-os meredekséggel - a völgyet lezáró meredek hegyoldal jobboldalán indult, szerpentinezett fölfelé és nyújtott hamar szép kilátást visszafelé az egész völgyre, illetve körbe is a hegykoszorúra. A meredekség továbbra sem jelentett gondot: jó erőben éreztem magam, használtam izmaimat, illetve néha kiálltam, de a megfeszítő küzdelemig nem jutottam el (az este következett). Meredek hajtűkanyarokban továbbra is előszeretettel álltam meg fotózni, sőt ahogy kiértem a fák közül egyre többször tettem hasonlóan. Néztem az órámat, láttam, hogy múlik az idő, számolgattam is a délutánra vonatkozóan: Ha fél 2-re érnék fel, talán 14 órára a főúthoz, akkor max 1 4-kor már a Grosse Oscheniksee tövében, Ausserfragantban állhatok meg falatozni.
2151 (2174m ) magasságban az elágazásnál táblával is jelzett Kegelseehez értem. A tavacska szép kis hegykoszorúban feküdt meg, fölötte jól látszott a fentebbi Grosssee duzzasztógátja, emelkedőm végpontja. Míg körbefilmeztem, éppen kapóra jött egy tónál megálló autó, aki tulajdonosával magam is megörökíthettem. Visszafelé nézve is szép kép tárult elém: a hajtűkanyar mögött a függőleges, sziklás havas hegycsúcsok! A táj lenyűgözött, gyakran fotóztam, filmeztem, üzentem is volna Balázsnak, hogy "fogva" tart a kaptató", ám inkább elhagytam, mert tartottam tőle, hogy olyasféle válaszsms-t kapok, hogy : "Nem fog beleférni az Oscheniksee!" Egy hónappal korábban is elhúzódó első napom során hasonlót üzent, akkor mondjuk jól jött, mert másik útvonalat választva éppen sötétedésre a szállásra értem.
Az út egyébként a 2006-ben csodás időben meghódított 2612m-es Nivolet hágóra emlékeztetett: ott is havas hegycsúcsok alkottak hegykoszorút, voltak szép tavak és lefelé tekintve hosszan látszott a tekergő kocsiút. Ott sem volt nagy forgalom, ám itt a sorompó miatt mindössze egy autó és egy bringás akadt. A völgyből kifelé nézve egyes hegyek fölött mind sötétebb felhők növelték egy zápor-zivatar esélyét, ám körülöttem még szép napos idő volt.
Kb. 2300m-en egy út széli farönk tetet lehetővé, hogy bringával együtt klassz fotót csináljak magamról, a hegyekkel a háttérben. A duzzasztógátra felvivő utolsó 2-300méteren az út szűk területen szerpentinezett, így videokamerámat elővéve tapostam a pedált: át akartam adni az érzést, ahogy az ember egyre följebb érve mind jobban átlát a gáton és végül felbukkan a víztükör.
14:10-re értem fel. Az elmúlt napi Weisssee után bizony ez is gyönyörű tó volt, ám most napsütésben! Egyébként semmi tábla nem jelezte, hogy ez a Weisssee, csak térképről lehetett tudni. A tópartnál a sziklákat legalább 2-3 méteres mélységig tisztán lehetett látni, a tóban pedig hófoltok és a kék égen úszó felhőcskék tükröződtek. Gyönyörű volt: türkiz - kék tó, zöldes-szürkés hegyek, fehér hófoltokkal díszítve.
14:24-kor hagytam el a tavat. Csak visszafelé indulva tűnt fel, hogy egy rövid útszakaszról bizony a lenti tóra is szépen rá lehetett látni: hasonló kép akár a Nivolet hágóúton, csak ott még bringás is volt a képen.
A lejtőn már nem sokszor álltam meg; sajnos - a Weissseehez hasonlóan ezen az úton is gyakran a vízátvezető réseknél kellett bringámmal átugratnom (Már ahogy tudtam), illetve a bringa gyenge megütését viselnem. Nem örültem - sőt! A nyári túra miatt aggódtam picit, hogy hogy okoz-e ez kárt a bringában?
15:05-re értem le a Kékes magasságán - 1015m-n - fekvő Döllachba. Nem volt vesztegetnivaló időm, hisz eredendően jó lett volna 16 órakor a Grosse Oscheniksee 1700m szintemelkedésű emelkedőjének nekivágni, ám mivel ennem is kellett, már az is szép lett volna, ha ez 1 5-kor sikerül. Ráadásul a szél is ellenem dolgozott.
Noha mindössze 31 km állt a hátam mögött, ez alatt 1500m szintkülönbséget is leküzdöttem már. Döllachot elhagyva egyszer-egyszer hiába próbálkoztam egy cukrászdánál illetve benzinkútnál, zsömle, vagy péksütit nem tudtam venni. A lankás lejtőn útközben eszegettem meg egy müzliszeletet, majd már ellenszélben érkeztem Winklernbe.
A kisváros végén végre akadt kisbolttal rendelkező benzinkút, ahol beértem két péksütivel és 3 kis csokival, valamint egy üdítővel. Egy kis rövid pihenőre is szükségem volt már, jól esett leülni pár percre. Sajnos a völgyi út nem olyan volt, mint vártam. Reggel autóból fel sem tűnt. A Winklernt követő 2 km-es lejtő után szinte 15 km-en át csak hullámzott, de összességében nem kerültem lejjebb, sőt még ellenszél is lassított. Ehhez képest azt gondoltam, kellemesen lejtő úton útközben majd kényelmesen falatozom. Ez a 15km lassan, de folyamatosan csökkentette türelmemet és fokozta a feszültséget.
Kb. 6 km-rel Ausserfragant előtt már láttam a következő balra, északnak leágazó völgyet, ahová 5-6 km-t behajtva indult az Oschenikseehez vezető utam. Mivel a térkép alapján tudtam, hogy a tó eléggé a völgy külső szélén, de fönt, magasan van, szememmel felfelé is kémleltem a hegyeket - nem hiába. Bizony a 2600-2900m-es csúcsoktól nem sokkal lentebb jól látszott egy tó duzzasztógátja! "-Hát úgy tűnik, oda kell felkapaszkodnom!" Ez ám a kihívás!
Ausserfragantba érve a zárva levő bolt előtti fedett asztalhoz és padhoz ültem egy fél étkezésnyire: azért csak félre, mert a kaptató megkezdéséhez elég volt, de tartalékolni akartam még fentebbre, ám vásárolni a szemközti pubnál sem tudtam többet.
Bár elszaladt az idő, az étkezéssel nem siettem; legalább ilyenkor legyen nyugodtan idő az energiafeltöltésre, regenerálódásra. A kései idő ellenére korai lett volna még aggódnom, de az tisztán látszott: elég későn fogok felérni, sőt 1 9 előtt biztosan nem!
Azt se felejtsük el: Európa 10 legnehezebb emelkedője állt előttem, mely az elején 2 km-n át is 13,5%-os, majd a 7.km-től 10km-n át 12,5%-os meredekségű. (A climbbybike.com szerint nehezebb, mint a Monte Zoncolan (15. az; csak 6 + 1 km a nehéz rész, ahol 11-12-17-20%-os), illetve a Mortirolo (52. - emelk= csupán 7 km, ami 10% fölötti, pontosan 11-13-14%-os) Sok ezzel kapcsolatos gondolat járt a fejemben: optimista lévén reális érveket találtam, illetve reális érvek voltak az időbeni feljutás mellett, ugyanakkor nem akartam biztosan magamnak kijelenteni, hogy tutira feljutok, mert ha mégsem, az kudarc. Nem akartam nyomás alatt érezni magam.
Büszke voltam magamra, hogy nem is csupasz montival, hanem 4 kg cuccal (köztük videokamera, ruha, szerelőcucc is) megpakolt (csupaszon is 13,5kg-os) túrabringával vágtam neki és terveztem teljesíteni! Gondoltam, kevés ilyen volt a eddigi feljutók közt. Kb. 1 9-ig 4 és 1 óra állt előttem 1700m szintemelkedésre.

• Összevetve a Weisssee-vel, ott 5 óra alatt jutottam fel hasonló szintkülönbségű úton, de (!!), ott akadtak benne 30-50m szintkülönbségű lejtős szakaszok is - azokra fél órát számolva máris csak fél óra a többlet.
• Ami pedig magát a feljutást illeti: azért bíztam benne, bár gondolkodtam rajta: minimális célkitűzés 2000m-ig feljutni, aztán meglátjuk…. Onnan persze azt a 400m szintemelkedést úgysem "hagynám ott!"
• Illetve délelőtt 4 óra alatt jutottam fel az 1400m szintemelkedésen sok fotózással, de az Oscheniksee emelkedőre - látott képek alapján - kevesebb fotózást, filmezést várhattam, ráadásul a táv is rövidebb.