14. nap

KEZDŐLAP

2006. augusztus 10, csütörtök - 16.nap
Három és fél óra alvás után mobilom ébresztésére ébredtem. Mivel tudtam, hogy a vonathoz kell igyekeznem, még kb. 20-22km tekerés vár rám, gyorsan készülődtem. Nem volt gond az útszéli, kukoricás melletti éjszakázástól. A magam elé tűzöttnek megfelelően tudtam elindulni, sőt a Torboléból Roveretoba induló emelkedő tövénél még gyors reggelit is tudtam venni. A kaptatóról visszafelé csodás kilátás nyílt a Garda-tóra; a kék vízfelület oldalain a meredek sziklákkal, fent kék éggel. A parkolóban rövid fényképezésre álltam meg, majd a településre érve tovább emelkedett még az út. 2000-ben jártam arra, homályos emlékeim voltak már csak, ezért ért váratlanul, hogy mennyit kellett tekerni a gurulás kezdetéig. Nyomasztott picit, mert aggódtam, hogy nehogy lekéssem a vonatot. A lejtő meredekebb részét hosszú alig lejtő út követte; itt már magam felpörgetve, erősen igyekeztem, hajtottam. Miután egy útjelzőtáblát kb. 2-3 km-rel követő második talán még több hátralevő kilométert jelzett Roveretóig, aggódni kezdtem: "-Hiszen ez így még plusz 10 perc!" Utóbb kiderült: az első talán a város szélét, a második a centrumot jelölte.
A város főútján már nagyon siettem, és figyeltem az órát; végül hiába...pár perccel hamarabb még ugyan odaértem, de a jegyet már nem tudtuk időben megvenni. Péter ugyan küldött reggel egy sms-t, hogy megvegye-e, de azt nem olvastam.
Sajnos a késést nem intézhettük el azzal, hogy egy óra múlva megy a következő, mert az e napon / munkanap (??) nem közlekedett, így további késésünk lett. Szerencsére a Magyarországról egy nappal korábban indult Balázs is elidőzött az Alpokban, így meg tudtuk beszélni telefonon, hogy 12 órakor találkozunk Trentóban.
A vonatút már nem okozott meglepetést, a szép tájban gyönyörködtünk. Trentóban, míg Balázsra vártunk, bevásároltunk a hazaútra, mert sejtettük, hogy alig fogunk megállni. Megfelelő egyeztetés után két hét különválás után örömmel láttuk viszont Balázst. Kevés éjszakai alvásom miatt a kezdeti lelkes mesélések után hamar elaludtam. A Brenneren autózva már nyitott szemmel figyeltem a tájat, időjárást. A viaduktnál természetesen kiszálltunk, sétáltunk egy kicsit, a szélétől lenéztünk a mélybe. A további meredek lejtőn Balázs megmutatta azt az 1-2 jobbra leágazó, meredek emelkedésbe forduló kihajtót, ami a túlzottan begyorsult autók kedvéért épült, ott visszalassulhatnak.
Innentől kezdve útközben gyakran lett téma, hogy vajon el tudjuk-e csípni 20 óra tájban Hegyeshalomnál a Budapestre tartó vonatot. Néha nehezen viseltem, hogy mily gyakran voltam kénytelen hallani, hogy "Készüljünk fel, hogy nem érjük el a vonatot és Sopronban alszunk!" Reménykedni akartam és úgy láttam: elérhető a vonat.
Eleinte még bíztunk benne, hogy nem kell minket Hegyeshalomba vinni, megfelel az ő szombathelyi lakhelyéhez közelebbi helyszín is, ám ez hamar elúszott. Salzburg felé közeledve többször, illetve utána is párszor teljesen váratlanul az autópálya bedugult és sokkal lassabban, araszolással, vagy csak 60-nal tudtunk csak haladni akár 10-20 percen át. Időnként így szükségessé vált az időütemezés aktualizálása. Eleinte úgy számoltuk, hogy a bécsi lassabb, de azért gyors közlekedést leszámítva, 110 km/ó-val haladva fél óra pihenőidőnk lehet, hogy még elérjük a vonatot. A dugók miatt egyre neccesebbé vált a helyzet. Számunkra szerencsétlen helyzet volt, hogy Balázst - joggal - nagyon várta haza felesége és kislánya, így nehéz helyzetbe kerültünk. Egyfelől azt mondtam volna: nem akarunk ilyen áldozatot kérni, hogy miattunk ne találkozhasson este a lányával, ugyanakkor különben aznap este már nem érhettünk volna haza. Balázs nagyon rendes volt, vállalta tovább"szállításunkat".
Bécsben sajnos az én erőltetésemre rossz utat választottunk: nem a szerintem kb. 30 km-rel hosszabb, de végig autópályán vezető kerülőt, hanem a városon át, néhol főutcákon, lámpás kereszteződéseken át haladó utat választottuk. Vesztünkre. Két dugó után végül másik utat választottunk és kevergőztünk nagy nehezen vissza az autópályára, ahol már 5 percenként lestem az órám és számolgattam: maximum 15 percünk lehet Hegyeshalomnál a lecuccolásra, jegyvételre és vonatra szállásra. Balázs mindent megpróbált. Bár a három bringával a kocsi tetején a 100-110-es tempó volt ideális, mégis 125-130 km/ó-val robogtunk. Nagyon izgultam, szívem is hevesebben vert. A határ előtt végül arra jutottam, hogy: ha sikerül kb. 4 percen belül végeznünk (és nem lesz nagy sor a jegypénztárnál), akkor elérhetjük a vonatot, különben kénytelenek leszünk valahol a környéken aludni. A határon már a perceken számoltuk; és kb. 8 percig tartott az átjutás. Minimális reményünk maradt már csak, de még nem mondtuk, ki, hogy lecsúsztunk a vonatról. Talán kb. 8 perccel a vonat indulása előtt érkeztünk az állomásra. Döbbenetes volt! Már előtte a kocsiban arról beszéltünk, hogy az egész olyan izgi, mint egy filmben... Nem fogjuk elfelejteni!
Megkomponáltan tettük a dolgunkat: míg a fiúk a bringákat szedték le a kocsi tetejéről én a pénztárhoz rohantam. Mázlink volt: zárva lévén nem került időbe a jegyvétel, visszatérvén segíthettem is a fiúknak. Cuccainkat jóformán fel sem kötöttük polippal a bringákra, éppen csak rátettük a csomagtartókra és egy kézzel a csomagokat is fogva tóltuk bringáinkat a sínekhez. Szerencsénk volt és elértük! Nagyon köszöntük Balázsnak! Hosszan örömködtünk, majd telefonon újságoltuk el az izgalmakat szüleinknek, barátnőmnek.
A hazaút második felében pedig PÉterrel beszéltük meg élményeinket, problémáinkat, azt, ahogy a túrát megéltük. Jót tett a beszélgetés, mert kitisztulhattak a bennünk levő feszültségek: akár nekem egy-két hevesebb sürgetésem esti, reggeli készülődés kapcsán, illetve azt is megbeszéltük, hogy a hűs időben jót tett, hogy inkább saját tempónk, pihenésszükségleteink szerint hajtottunk, többet külön bringázva.
A Keletiben közös búcsúfotóval zártuk a túrát.

Szintemelkedés:

Költségek:

14. nap

KEZDŐLAP