13. nap

15. nap

2006. augusztus 8, kedd - 14.nap
A 6:45-ös ébresztővel csodás napsütéses reggelre ébredtünk; a sátorból kilépve kicsit ugyan friss, hűs levegő, de tiszta égbolt és a völgyi hegyekre nyíló szép kilátás fogadott. "-De rég volt ilyen ébredésben részünk!" - állapítottam meg. Gyors készülődés után 7:45-kor hagytuk el a kempinget, lelkiismeretfurdalás és fizetés nélkül. A recepció csak 9 órakor nyitott, nem volt időnk megvárni. "-Ha "a pénzért" nem hajlandók hamarabb nyitni, este meg 20 óra után senki sincs a recepciónál, akkor vessenek magukra!" - gondoltam.
Míg én a faluközpontba hajtottam reggelit venni, Péternek volt elég, így ő a hágóútra fordult, hogy ott hamar 1 órásra tervezett bringaszerelés miatt álljon félre. Teljesen lenyűgöztek a Splügen főterén uralkodó reggeli fények, árnyékok, szép virágok, macskakő, szép házak, háttérben a hegyekkel. Alig bírtam abbahagyni a fotózást, filmezést. Csodálatos volt! A pékségnél tett vásárlás egy részét azonnal megettem, majd nekivágtam a hágóútnak. Bár még nem tudtam, milyen is lesz, előre örültem. "-De jó, hogy elmúlt nap nem hajtottam tovább és e szép napsütötte napra hagytam az emelkedőt!"
A kaptató hamarosan visszaigazolta várakozásaimat. Már az utolsó házak után visszanézve odáig voltam: gyönyörű fények által megvilágított üde zöld mező, színes házak és szép hegysor előtte imitt-amott felhőpamacsokkal. Fényképezőm egy útszéli karóra rakva, önkioldóval magam is meg tudtam örökíteni. Egy kilométer pedálozás után Pétert egy parkolóban találtam meg. Mint mondta, 1 órán belül végez, ezért abban maradtunk: "-A hágóig utolérsz!"
Fenyők között illetve, közülük kijőve haladt az út, egy-két szakaszon, fentről 4-5 egyenes is látszott visszafelé a szerpentinből; a legfölsőből le is filmeztem, ahogy egy tandem az egyik egyenesből fordul a másikba. Bár az interneten láttam már a Splügen hágó 5-6 szerpentines képét, ám úgy rémlett: ez még nem az!
A következő kb. 2 km fák között, a főút völgyére merőlegesen, az olasz határ felé haladt; néhol elég meredek volt. Sajnos annyira még reggel volt, illetve magas hegy emelkedett kelet felé, hogy a Nap még rejtésben volt, nem tudta testem melegíteni. Fejem már megizzadt, gondoltam is rá: "-Nem fogok megfázni?" Aztán elő is vettem a fejkendőt és magamra öltöttem a meleg polárt. Az út kb. 2 km után ért ki az erdőből és így nyílt kilátás a hágó felé; mindössze talán az utolsó kilométert érte napfény. Sajnáltam picit, mert úgy még klasszabb lett volna, ha végig süt. Kb. egy kilométeres egyenes után értem az utolsó kb. 3km-re, melyből több, mint 2 hajtűkanyarsorozatból állt. Itt következett a fotón is látott kuriózum: egymás fölött kb. 10 hajtűkanyar. Ahogy Rédei Zoli is mondta annak idején, hogy jobban bírja, ha kanyarokkal szabdalt rövid egyenesekkel kell megküzdeni, mint ha egyetlen hosszúval, én kifejezetten így éreztem ott. Talán meg is éreztem az addigi 8-9%-os emelkedőt, gyenge szél is fújt a hegyoldalban, így mindig csak épp a következő 300m-es egyenest kellett kihúzni. A fölső részén megállva, már napsütésben nézhettem, fotózhattam a lentebbi kanyarokat, völgyet, hegysorokat és kanyarokban jobbra-balra cikázó, tekergő autókat, bringást. Készült pár fotó. Kellettek hozzá a szuper fényviszonyok, de ez a hágó már ezzel bekerült a legszebb 6 közé…. Talán csak egy-két - díszítésnek szolgáló - fa hiányzott, no meg egy-két hófolt, havas csúcs.
Jól esett amikor egy autóból odaintettek nekem.
10:15-kor értem fel a 2117m magas Splügenpassra, mely az utolsó svájci, 2000m feletti aszfaltos hágó volt: "-Svájccal végeztem!" - gondoltam.
Mivel közepes szél fújt odafönt, a filmet már dzsekit véve készítettem, a fotókat még anélkül. Szép kilátás csak vissza, Svájc felé nyílt; Olaszország felé nem sok látszott a kopár völgyből. Rövid gurulás után kinyílt a völgy és egy leeresztett, így kopár szélű, szürke tó bukkant elő. Mivel a normálisnál lentebb volt a vízszintje, így a szélén kilátszott a medre is. Nem volt szép, ráadásul körbe a táj is több helyütt élettelen volt. Holdbéli tájra emlékeztetett. Az első településen talált ajándékboltban szívesen vettem volna valamit, de nem tudtam EUR-t váltani.
A tó mentén erős hátszél tólt magával; könnyedén értem a végében található duzzasztógázhoz. A gyönyörű és lefelé egyre melegebb időben jó kedvvel pedáloztam, élveztem a napot, örültem Olaszországnak, így néha füttyögtem, illetve a levegőbe kiáltottam örömömben: "-Ciao Italia!"
A folytatásban néhány hajtűkanyar következett és a lejtőről végre már élő, zöld tájnak örülhettem. Egy-egy havas csúcs is szépen látszott. Mivel videókazettám a végére ért, az első boltig trükkhöz kellett folyamodnom: korábbi kazettáim egyikén az utolsó 4 percet nem használtam fel, így azt a kamerába téve maradt még 4 percem.
Néhány kilométer múlva igazán szép völgyszakaszra értem; itt már kifejezetten tetszett a táj, sőt az útvonalvezetés is érdekessé vált. Fékjeim már annyira elkoptak, hogy nagyon óvatosnak kellett lennem; hamarabb el kellett kezdenem a lassulást, bár néha még így is átsodródtam a szembülső sávba. Rossz érzés volt. Egyszer-kétszer gondoltam is rá, hogy bízom benne, hogy az autósok is figyelnek, így ha átcsúszom, lelassítanak. Kopott fékjeim miatt kifejezetten nem örültem a hajtűkanyaroknak. Bíztam benne, hogy minél kevesebb lesz. A táj tipikusan terepasztal-jellegű lett, azaz kellemesen lankás, füves, fás, néhol félkomoly sziklákkal; ám 1-2 km múlva meredek hegyoldalas szakaszra értem: a kocsiutat - minthogy az olaszok semmilyen tereptől nem riadnak vissza - a hegyoldalban, alagutakban fordították vissza, ám annyira nem volt hely széltében, hogy szinte még a kanyarnak sem volt hely; szinte rögtön az odasáv mellé fordult a visszasáv. (ld fotó). Az autók a kanyarodó alagutakban dudával jelezték közeledtüket.
Capodolcinénél értem ki a vadregényes és meredekebb szakaszból, ám utána is lejtett még az út, de többnyire előre, dél felé haladt; igaz hosszabb egyenes mindössze 4-szer akadt, helyettük sokat tekergett a hegy tövében. Lombos fák között haladtam!
1 perccel 12 óra előtt 28 fokos melegben érkeztem meg Chiavennába; 1800m szintemelkedést ereszkedve nyár fogadott! "-Ezt vártam! Végre!" - örültem. Sms-ben is megüzentem örömömet haza: "-Átjöttünk a Splügen hágón, az utsó svájcin, kék ég, bárányfelhők, szupi! CHiavenna 27 fok. Újra tudok örülni, hát mégis van nyár!"
Egy város végi áruháznál vetkőztem alul-fölül rövidre, ám elkövettem egy utóbb hibának tartott dolgot: benéztem a sportboltba szétnézni. Este-éjjel jól jött volna az a 10 perc is. Mivel Gaál Balázsnak is küldtem sms-t, rögtön visszahívott: kiderült és örömmel hallottam, hogy kijön autóval, úgy, hogy tekerni is fog. Ragaszkodtam is hozzá! Úgy tűnt, köszönhetően az autós hazaútnak, ha az osztrák hágók nem is, de az utolsó olasz, a Jaufenpass még leküzdhető utolsó nap.
Mivel klassz hátszél fújt, a kajálást egyelőre még halogattam; beértem egy müzliszelettel. Dél felé még 20km-t hajtottam; élveztem a délszaki tájat, levegőt, növényzetet, majd egy tóparti szakaszt is. Fürdőkörnyékre értem. Szuper volt! A tó mellett egy kis faluban a kánikula miatt reggel felvett vastag zoknimat vékony nyárira cseréltem. Egy kis településen a Sondriói völgyben található Morbegnó felé fordultam, hogy ott vonatra szállva spóroljak egy kis időt, tekerést, fáradtságot. Kis falvakon át pedáloztam, amikor egyszer csak hátranézve feltűnt, hogy hátizsákom félrelóg; nem tartotta eléggé a gumipolip. Jókor vettem észre!
A völgybe térve egyből benéztem az első vasútállomásra, de az annyira kihalt volt és a menetrend is azt mutatta, hogy van még időm, így továbbhajtottam a 3km-re található kisvárosba, Morbegnóba (14 óra). A vasútállomás megtalálása kb. 10 percbe került, ám hiába vettem jegyet az olasz nyelvű menetrendből kinézett vonatra, majd eszegettem a közeli bisztró előtt péksütiket és nyaltam fagyit. Nyugyodtan visszatóltam bringámat, mondván: jóllaktam, utazom egy kicsit, jól is esik picit lazábbra venni a délelőtti igyekvés után. Hiába gondoltam így, a vonat nem érkezett. Kb. 10 perc várakozás után abban a tudatban ültem kissé kedvetlenül bringára, hogy talán csak hétvégi vonat lehetett.
Eddig meg sem néztem a térképet, csak úgy rémlett, hogy 40-50 km-t utaznék vonaton, ám mint kiderült, mindössze 34 km-ről volt szó. Tekerhettem! Ám ami picit bosszantott, az az volt, hogy a keresgéléssel, jegyvétellel, várakozással feleslegesen eldobtam fél órát. A francba!
A rossz esemény után legalább részben szerencsém volt: Sondrió felé erős hátszél segített, így sokat hajthattam 28-30 km/ó-val. Az is hozzájárult ehhez, hogy alig volt padka, útszél, a forgalom viszont nagy volt; mielőbb túl akartam lenni rajta. Nagyon odafigyelve, koncentráltam kellett kormányozni! Nem lehetett nézelődni! Ahogy az estére tervezett Mortiroló-mászás idejét újrakalkuláltam, úgy tűnt 1 8 tájban tudok majd nekivágni a neves emelkedőnek.
24 km után 15:50-kor érkeztem Sondrióba, ahol mindenképpen videókazettát akartam venni. Bíztam benne, hogy percek alatt meglesz. A városban nem sokat időztem, először egy útszéli boltban vásároltam valamennyi kaját (üdítő + egy zacskó válogatott péksütemény), majd nagy mázlimra szintén az út mellett találtam elektronikai üzletet.
Sajnos a várost elhagyva sem akart abbamaradni a forgalom; talán a lankás emelkedő miatt is felpaprikáztam magam: "-Meddig emelkedik még ? Mit keres itt ennyi autó? Nem értem ? Mi az ami miatt ennyien autóznak ? Nincs is a közelben Milanó, nem is nagy főközlekedési völgy ez… - nem értettem…." Trasenda előtt egy üzletnél újabb vásárlásra álltam meg; ám itt sajnos elhúzódott a konzerv és almavétel. Amikor az ember tudja, hogy sötétben fog tekerni, minden feleslegesen elvesztegetett 5 perc bosszantó tud lenni. Így éreztem. 1 5 is elmúlt és tudtam, hogy még a 800m szintkülönbségű, 1176m magas Apricapass vár rám, majd onnan még gurulás, és csak azután indulhatok a Mortirolóra. Sok kilométer állt még előttem.
Hiába nézelődtem kút után a településen, nem találtam, így az utolsó házak egyikénél kellett vizet kérnem. 17:20-kor kezdtem meg az Apricapass hágóutat. Máskor egy 14km-es ilyesfajta hágóútra 2,5 órát is kell számolnom; itt úgy kalkuláltam, hogy minimális megállással 2 óra alatt fent leszek. Ám még a kaptató leküzdéséhez energia, étkezés is kellett - az is idő! Ilyenkor érzem úgy, hogy sajnálom az időt az étkezésre, de kénytelen vagyok megejteni, mert anélkül eléheznék, legyengülnék.
Természetesen még megfelelő, klassz kajálóhelyet sem sikerült találnom az emelkedő tövéig; a kaptató pedig meredek hegyoldal tövében indult; semmi nyugodt ülőhely nem kínálkozott. Végül egy kis félreállónál, az útkorlátnak dőlve, illetve a földre ülve eszegettem. Az út szinte végig unalmas volt; kilátás elvétve nyílt a völgyre, de nagyrészt erdőben kapaszkodott az út. A térképnek megfelelően, kb. 6 km után egy hajtűkanyarral megfordult az út és visszairányba, majd be az Edolóba tartó völgybe fordult. Érdekes, nem tudom mitől, de kb. 8-9 km után valahogy erőre kaptam; előtte nem tűnt fel, onnantól azonban igen, a hágóig való visszaszámlálás; talán útjelzőtáblán, vagy felfestéssel. Persze a 2 lankásabb kilométer is jól jött JMég 5 km várt rám, amikor egy rövid meredek szakasz a bringanyeregből való kiállásra késztetett. Az utolsó 3km-en - egy bringás feltűnésének köszönhetően - irammenő nyulat kaptam. Kb. fél kilométer után tűnt fel, hogy szinte teljesen azonos tempóval hajtunk; csak ő középkorúnak tűnt és egy szál bringát hajtott; én meg 24 kg-t cipeltem a drótszamaramon. Néha picit megnyomtam a tempót, ilyenkor közeledtem lassan. Mögé érve derült ki, hogy egy minimálissal mégis gyorsabb a saját tempóm, így rövid szusszanás, mögötte pihenés után lassan mellé, majd elé hajtottam. Saját tempómnál alig hajtottam gyorsabban. Amikor kb. fél - 1 km múlva pár házhoz közeledtünk, a fickó visszaelőzött. Két kanyarból és az útszéli útjelzőkből is tudtam, hogy van még időm a tetőig visszaelőzni, így nem tapadtam azonnal rá, ám az első kanyarhoz közeledve visszazárkózni kezdtem. Ám ekkor ő mellékutcába letért. "-Aha! Szóval ennyire vagy csak "nagylegény"? Tudod, hogy Neked ott a vége és megmutatod, hogy csakazért sem gyorsabb Nálad egy málhás bringás…" Nevetségesnek érzetem, hisz mindketten tudtuk, hogy erősebb vagyok, illetve, hogy nem saját tempója volt, ahogy visszaelőzött. Saját tempónk mellett is gyorsabb voltam.
Egy kilométer múlva értem fel az 1176m magas Apricapassra, ami tulajdonképpen egy üdülőtelepülés. Alaposan meg is lepett, hogy Aprica mennyire felkapott hely volt; szép házakkal, üzletekkel, fényekkel, élettel. 19:05-re értem fel, még a tervezettnél is hamarabb, igaz útközben a kajáláson kívül meg sem álltam. Az utolsó kilométeren Pétertől kapott sms szerint ő Sondrióban járt; ezek szerint 2,5 órával mögöttem. (Mint este kiderült, a forgalmas főút helyett többször mellékutakon hajtott.)
Nem időztem sokáig: gyorsan, sietős léptekkel vettem ki pénz bankautómatából, majd gyors vásárlás után már hajtottam, gurultam is a Giro d'Italia miatt szurkolók által telefestett jó aszfaltú lejtőn. A lejtő már nagyrészt árnyékos volt, de amúgy ideális: megfelelő meredekséggel lejtett, kicsit tekergett is; tekerni is lehetett, de nem nagyon került sok erőbe. A nap folyamán a késés miatt néha még vacilláltam, hogy esetleg ne az Apricapass felől másszak fel hosszabb úton a Mortirolóra, (és a 2100m-es val Bighera hágóra) igaz csomaggal, de inkább lemondtam róla. Nehéz lett volna, még ha spórolok is kb. 500m szintemelkedést. Azt sem tudtam, hogy az Apricától induló út aszfaltos-e, illetve milyen meredek.
Edoló előtt egy tábla kempinget jelzett előre, így 19:50-kor betértem. A tulajdonos mutatott sátorhelyet, odaadtam gyorsan az útlevelet, majd gyors sátorállításba fogtam. A kemping 3-ét beépített lakókocsik alkották, lakóik nem véletlen voltak jó barátságban egymással. Gyerekek játszottak, rohangásztak a sátrak, lakókocsik között. A kempingből szép kilátás nyílt egyébként a völgyre, Edolóra, ám a mögötte emelkedő hegy tövét már nem sütötte a Nap. Az árnyék lassan emelkedni kezdett. Kb. 1 órám volt még naplementéig, mégis eltökélt voltam.
Gondolkodtam rajta útközben: "-Most vagyok itt, amúgy is azt tűztem ki, hogy végigcsinálom! Nem akarok 1-2 hágót kihagyni, hogy utána hónapokon át rossz érzés gyötörjön." Ha másnapra tóltam volna át a hágó leküzdését, akkor fél-egy napot is veszítünk; aznap nehézkes lett volna a Goletto Crocette hágón is átjutni. Eltökéltségemre egyetlen apró árnyék vetült csak rövid ideig: a sötétben, erdőben kerekezés nem hiányzott, ám hamar átfordítottam gondolataimat: …….. "-Végülis 2005-ben amikor részt vettünk a bécsi AUDAX 400-as brevet-n / teljesítménytúrán, akkor is gond nélkül tekertük át az éjszakát. Megfelelő lámpával nem gond; nincs mitől félni." Ráadásul most még autók sem veszélyeztetnek majd az erdészeti, de legalábbis kis forgalmú hegyi úton.
Megvacsorázás után minimális cuccal láttam csak el a bringámat: BEVÁLLALTAM A KOCKÁZATOT: Nem vittem szerelőcuccot és pumpát sem (talán valami nagyon minimálisat vittem csak: csavarhúzót és imbuszkulcsot); ezzel kb. 1,5 kg-t könnyítettem a csomagon. A kormánytáskábana videót, fényképezőt, hátul hátizsákban egy kevés öltözetet és pár müzliszeletet, talán pár péksütit is vittem. Jól esett, hogy igazán könnyű bringával vághattam neki a leágazástól átlagosan kb. 8,5 %-os meredekségű, 13 km-es emelkedőnek. Tetejétől persze még további 7 km emelkedő vezetett a valódi célként kitűzött, ám alig ismert, Col Carette Val Bighera - www.salite.ch szerint 2131m magas, másik forrás szerint 2086m magas hágóra.
1 9-kor indultam útnak; nem érdekelt, hogy a vártnál később. Miután belenyugodtam az éjszakai túrába, nem érdekelt, hogy fél - egy órával tovább tart-e. Percek alatt legurultam Edolóba, ahonnan 4 km közepes meredekségű út vezetett a Mortiroló hágó leágazásáig. Ez volt a bevezető. A leágazás után - diagramomnak megfelelően 8-8,2%-os meredeken indult meg az út a hegyoldalban. 1,5 - 2 km után fordultam a merőlegesen a völgyre, irányba viszont a Mortiroló hágó felé; a hegyből nagyrész csak az alakja, formája látszott; a Nap lement, az ég már alig adott világosságot, alig-alig volt már fény. Illetve Monnóba érkezve utcai lámpák égtek. (Bár a Nap a hegy túloldalán ment le a Holddal - később vettem észre - szerencsém volt: az éppen erről, keletről sütötte a hegyoldalt.)
Meg is kellett ejtenem egy filmezést, hogy átadjam a hangulatot: 1053 m magasan este 21:10-kor indulok föl 1000m-rel följebb; bele a sötétbe. A videóra rá is mondtam, hogy lehet, hogy hülyének néznek, de "most vagyok itt, nem akarok emiatt visszajönni; meg akarom hódítani!" Itt már kedvem volt hozzá. A falun jó kedvel tekeregtem fölfelé, legalább égtek a lámpák! A felső házak közt már gondoltam rá: Vajon az utcán kint levő pár ember vajon mit gondol: Tökkelütött vagyok ? vagy elszánt ? Vagy edzek, készülök valamire ?
Az utolsó házakat elhagyva a sötétség birodalmába értem: mostantól ez lesz másfél órán át! Semmi fény, csak a lámpámé! Na meg - mint később észrevettem - a Holddé! Kilométereken át erdőben haladt az út; vett hajtűkanyart kb. 1- 1,5 kilométerenként. Éppen megfelelő meredekségű volt; lendületesen, jó kedvvel pedáloztam; jól éreztem magam. Néha-néha, 5 percenként még akadt 1-1 autó. Talán 5-6 km után gondolkodtam rajta, hogy esetleg egy picit megálljak, szusszanjak, de valahogy vártam még; talán azt vártam, hogy kilássak a fák közül. A természet csendes volt, semmi sem ijesztett. Élvezettel, magányosan, jó erőben forgattam a pedálokat a szuperül felfestett szélű, hibátlan minőségű aszfalton. Talán 1500-1600 m-en ritkultak meg a fák, nyílt először kifelé. Ahogy jókedvűen hajtottam, és kiértem, megláttam az árnyékom, arra gondoltam: -Megint egy autó jön?" Aztán hiába vártam. Hátranéztem és autó helyett a Hold fénye adott árnyékot nekem. Lenyűgözött. Megörültem. Az út mellett letámasztottam a bringám és örültem a helyzetnek, majd filmeztem, illetve a földre ülve (jó idő volt) eszegettem picit. Nagyon élveztem, hogy lámpámat lekapcsolva is tökéletesen láttam: azt is, amit ettem, de az utat, hegyeket is a völgy túloldalán.
2 kilométer továbbhajtás után sík, lankás szakasz következett, felgyorsulhattam, majd egy patak fölött a hegyoldal folytatására áthajtva ki is kellett állnom a 10%-ot meghaladó meredekség miatt. Az elszórtan fákkal díszített mezőn feljebb házak - bennük fények - látszottak. A ház előtt beszélgettek ketten-hárman. Ahogy közeledtem, éreztem, láttam is, hogy meglepve, csodálkozva néznek az éjszakai jövevényre (3/4 11 volt). Nem sokkal a házak után előretekintve a hegy alakját nézve jól látszott - Hold is megvilágította - egy fa vagy vas, háromlábú torony. Úgy tűnt, a hágó környékén járok. Hamarosan jobbra egy útletérést láttam, majd hármas elágazáshoz értem, ahol tábla jelezte, hogy merre kell továbbhajtanom. Pár száz méter múlva a kopár tetőre értem, ahol fa tábla jelölte: Passo di Foppa. Az aszfalt tele volt a Giro versenyzőinek odafestett neveivel. A hágótáblával szemben egy fém (?) oszlop állt, amelyen matricák, felfestések voltak, több is Marco Pantaniról.
A fotózással, filmezéssel minimum 10 percet töltöttem a hágón, de talán többet is: nem volt miért sietni; nem volt hideg és élveztem az egészet. Azt, hogy félkörkilátás egyik szélén teljesen le lehetett látni a délután végigtekert sondriói völgyre, Sondrió város fényeire, stb. Ott voltam a Foppa / Mortirolo hágó tetején, az aszfalt tele a szurkolói felfestésekkel, messze ellátok, látom a csillagokat, süt a Hold és a természet hangját hallom csak; magam vagyok ott fent, 1852 m magasan. Szinte magam előtt láttam éreztem, a Giro d'Italia TV-n látot feelingjét a szurkolók százezreivel. A hibátlan és élvezhető videófilmhez és fotókhoz is kellett eleget próbálkoznom, ezért is tartott sokáig. Az élmény ellenére rám még kb. 250m szintemelkedés várt a Carette di Val Bighera hágóra. 23 óra után, talán 1 12-kor indultam tovább. (Péter 22:35-kor küldött sms-e szerint akkor indult az Aprica hágó aljából; meglepett, hogy miért maradt így el, de később kiderült.)
Az elágazáshoz visszahajtva, -gurulva ott egyből észrevettem a Mortiroló hágó táblát is; a leágazásnál pedig annak kijelzését, hogy a Val Bighera hágóra vezet az a katonai út.
Helyben volnánk! - gondoltam és tekerni kezdtem tovább. Eleinte lankásan pedáloztam, majd fél - 1 km múltán alaposan meredekké vált: 12-14%-oson küzdhettem. Váratlanul ért. Kb. 1-1,5 km-ig tartott a meredek szakasz; számoltam is, hogy milyen magasan járhatok (kb. 1950-2000 m), majd a folytatásban nyílt terepen, oldalt fákkal kísérve haladt az út, mígnem tényleg kopár mezőre nem ért. Útközben kolompolást hallottam, majd a hozzá tartozó, éjjel s békésen legelésző teheneket is megláttam.
Ezen a szakaszon már végig kilátás nyílt arrafelé, amerről a Mortirolóra kapaszkodtam, láttam a közeli hegyet, a lankás völgyet közte és a meredeket, amerről az út jött; a távolban pedig az Edoló környéki hegyeket. Nem is mindig égettem a lámpámat, a Hold megfelelően világított. Nem semmi! Éjjel 2000m felett hajtok és lámpa sem kell!
Kb. 2000m környékén, már nyílt terepen hajtva két alkalom volt, hogy megijesztett valami. Előbb egy nagyobb testű állat szaladt át előttem talán 100 méterrel, majd máskor pedig egy madár kerregése ijesztett meg picit. Kb. 2050m táján, ahol már az út is egyre lankásabb lett, látszott előrefelé, hogy tulajdonképpen a hágó környékén járok; egy táblát találtam. Bár arra számítottam, reméltem, hogy kiírják, hogy hol járok; hiába. Azt éppen nem jelezte. Mindenesetre lefotóztam, hogy utólag egy térkép segítségével segítsen a tájékozódásban, beazonosításban.
Ilyen célpontokat jelzett, mint: Bivio Sentiero, Monte Pagano, Malga Val Bighera, stb.
Fotóztam párat, időztem kicsit, majd csak továbbhajtottam: már csak a tutiért tekertem: hogy földrajzilag is a hágón legyek; addig akartam menni, amikortól lejteni nem kezd. Még talán 1 km-t hajtottam. Egyfelől túl is mentem már a hágón, mert a völgy már lejteni kezdett, bár az út szintben még haladt egy ideig. Már annyira túlvoltam a hágón (kb. 300 méterrel), hogy végül megálltam. Semmi tábla nem volt, így videóval és fotóval próbáltam megörökíteni azt, hogy felértem. Nyugodtan szöszmögtem; készítettem több önkioldós fotót is magamról. A körbefilmezéssel is szaladt az idő, mert néha a Holdat filmezve életlen lett, máskor meg alig tudtam látni, hogy vajon a videón látszik-e majd a hegy széle ?
A sok időtöltés miatt végül a táblához visszatérve, azt kb. 0:35-kor hagytam el. Alul sima hosszú bringanadrágban, fölül is csupán - talán a polárban és egy hosszúban gurultam (Bár a polár sem biztos). Nagyon jó idő volt. A lejtőn lámpámmal világítottam az utat, élveztem a világosságot, éjszakai bringázást a hegyek tetején. Fantasztikus élmény volt így, hogy a Holdnak köszönhetően láttam a tájat: hegyeket, erdőket, völgyeket. A lejtőn egyszer álltam meg még pár percre, meg akartam örökíteni az éjjel közepén békésen legelésző teheneket. Szegény pára csodálkozhatott, hogy miért vakuzok háromszor is a szemébe, de békésen tűrte.
A Mortiroló hágóra 0:45-re értem vissza; onnan már szélén is felfestett jobb úton gurulhattam visszafelé. Rengeteget segített az útszéli erős fehér csík. Nem is kellett túlzottan óvatoskodnom: persze nem 45-50 km/ó-val robogtam, de 30 km/ó körül, néha afelett.
Élvezetes és veszélytelen gurulással kb. 1:10-re értem le a világos faluba, Monnóba, majd 1:16-ra értem le völgyi főútra, onnan pedig tekeréssel, gyors gurulással újabb 8 perc alatt Edolóba. Az éjszakai hegytetei tekerésből, ahol csak a természet volt és én visszaértem az emberi civilizációba: lámpák égtek, de emberrel alig találkoztam. Bő kilométeres emelkedővel a kempingbe is megérkeztem, ahol a sátor mellett már ott láttam Péter bringáját. A sátoron kívül bekaptam még pár falatot, picit készülődtenm, hogy bent ne nagyon kelljen zörögnöm, nehogy felébresszem, ám fejem bedugva a sátrat üresen találtam. "-Hol lehet a srác?" - nagyon meglepett. Végül a mosdóba tartva, ott futottunk össze. Ruhamosás után épp végzett a zuhanyozással is. Délutánját illetően kiderült, hogy a főút mellőzése, kis utak választása miatt is nőtt az elmaradása, később pedig nem megfelelő kommunikációnk miatt (én sem voltam egyértelmű - úgy tűnik) az Aprica hágó túloldalán kereste a kempinget, kérdezősködött, bolyongott.
Hajnali 2 óra után kerültünk hálózsákjainkba. A kelést nem akartuk elsietni; talán fél - 3/4 9-re állítottuk a mobil ébresztőjét. Jó érzéssel, örömmel aludtam el: hosszú és szép nap állt a hátam mögött: a Splügenpass, majd a csodás, emlékezetes a Holdsütötte Mortiroló és Val Bighera hágóra.

Adatok: indulás Splügen 7:45
Splügenpass, 2117 m (10:15-30) TM: 1:06:49 DST: 8,64 SAV: 7,7 AVS: 7,7
Chiavenna, 330 m (11:59-12:25) TM: 2:11:17 DST: 38,89 SAV: 28,2 AVS: 17,7
Főútról leágazás Sondrió felé TM: 2:51:30 DST: 57,5 SAV: 27,8 AVS: 20,1
Morbegno (14:00) TM: 3:30:37 DST: 71,67 SAV: 21,7 AVS: 20,4
Sondrio (15:50) TM: 4:28:52 DST: 95,66 SAV: 24,7 AVS: 21,3
Leágazás Aprica pass-ra (17:20) TM: 5:16:00 DST: 113 SAV: 22,1 AVS: 21,45
Aprica pass (19:05-15) TM: 6:35:57 DST: 124,55 SAV: 8,66 AVS: 18,9
Edolo, kemping (19:50-20:30) TM: 7:05:00 DST: 138,4 SAV: 28,6 AVS: 19,5
Leág a völgyből Mortirolora (21:00) TM: 7:28:25 DST: 144,73 SAV: 16,2 AVS: 19,3
Passo Mortirolo / Foppa (22:50 - …) TM: 8:50:31 DST: 157 SAV: 8,96 AVS: 17,7
Val Bighera hágó TM: 9:25:47 DST: 163,11 SAV: 10,4 AVS: 17,29
Ugyanott, picit arrább Indulás le TM: 9:27:00 DST: 163,3 SAV: 9,4 AVS: 17,28
Becsatlakozás, Mortirolo hg (0:45) TM: 9:46:39 DST: 169,45 SAV: 18,8 AVS: 17,33
Becsatlakozás, főút, gurulás Edolóba (1:16) TM: 10:11:25 DST: 180,93 SAV: 27,8 AVS: 17,75
Edolo város (1:30-32) TM: 10:19:27 DST: 185,55 SAV: AVS: 18,0
Edoló, kemping (1:40) TM: 10:26:34 DST: 187,11 SAV: AVS: 17,9 TR/D: 188,29 MXS: 58 ODO: 106506,4

Szintemelkedés:
- Splügenpass = 2117 - 1460 + 10 (faluban) = 667 m
- Chiavennáig 10 m
- elágazástól völgyben hullám 80 m
- Apricapass = 1176 - 210 966 m
- Edoló kemping - Val Bighera hágó = 2100 - 675 + 20 = 1445 m
- hazaút, Edolótól a kempingig 70 m
ÖSSZESEN: 3238 m

13. nap

15. nap