1. nap

3. nap

2006. július 27, csütörtök - 2.nap

Kevesebb, mint 6 óra alvás után túránk legmagasabb hágója és minimum 160 km tekerés, valamint minimum 2200m szintemelkedés várt ránk.
Kb. fél 7-es kelés után csalódást keltő - húsmentes - reggelit kaptunk. Mivel én - és csatlakozva Péter is - egészen Cuorgnétól akart a 2612m magas Nivolet hágóra feljutni, Balázzsal abban maradtunk, hogy a hágóra menet útközben találkozunk. Neki célszerűbb bringával kihagyni az unalmasabb alsó völgyszakaszt és akár Noascától, akár fentebb a Ceresole Reale melletti tó környékétől, kb. 1500m-es magasságból a hágóra feltekerni. Miután cuccainkat lehoztuk, sikerült megbeszélni a repcepcióssal, hogy míg kb. délután 4 óráig vissza nem érünk a Nivolet hágóról hadd hagyjuk ott a sarokban a cuccaink nagy részét, így én kb. 5kg cuccot vittem magammal. Azért nem akartam semmit sem Balázs autójában hagyni, mert képlékeny volt, hogy miként találkozunk délután. Torinóban el akartam érni a 18 óra körüli Fossanóba tartó vonatot, nem akartam hogy esetleg egymásra várás miatt késsük le. Mivel este az autóban maradt a cuccok egy része, és persze a bringák is a tetején voltak még, az autó mellett pakolásztunk.... El is húzódott picit, én már nagyon mentem volna...... ám amint elindultunk már boldog voltam: végre, csodálatos időben hajtunk fel a gleccserek közé, éppen abban a völgyben, ahol tavaly, 2005-ben a feljutás előtt - sötétedés és hideg miatt - vissza kellett fordulnom. Úgy tűnt, most csodálatos időnk lesz!
Balázs percekkel előttünk elindult, így csak sms-t tudtam utána küldeni, amikor észrevettem, hogy a bukósisak bizony véletlenül a kocsiban maradt. Annyira hozzászoktam már, meg nyugalmat ad, hogy hiányzott! Bukósisakkal a fejemen csak nagyon ritkán (ha elszámítom a fékutat) érzek félelmet; megnyugvást ad a lejtőn. Nem aggódtam a nélkülözése miatt, abban maradtam magammal, hogy óvatosabbnak kell lennem a lejtőn.
Miután átkeltünk az ismerős hídon, nem sokkal később egy út széli félreállós helyen Balázs várt ránk: a bukósisakom miatt megvárt bennünket; rendes volt. Mondtam is neki: -Tényleg nem kellett volna: mivel hibáztam, ilyenkor egy szót sem szólhatok, elfogadtam, hogy délutáni találkozásunkig anélkül tekerek. A folytatásban az ismerős szinte sík kilométerek következtek, köves patakvölgy mellett és Ponte Canav. Település bányája vagy gyára miatt közepes forgalommal, teherautókkal is. A folytatásban a völgy egyre szűkült, az út néha emelkedett csak picit meredekebben. Gyorsan, jól, könnyedén haladtunk; kb. 24-28 km/ó-val pedáloztunk. Mivel már jártam itt, jól esett Péternek előre kedvcsinálókat, tapasztalatokat mondanom. Érdekes volt, hogy ott a völgy külső részén még semerre sem lehetett havat látni, míg bent gleccserekre, de komolyabb hómezőkre mindenképp számíthattunk. A meredek hegyoldalak miatt egyelőre semmit sem láttunk a 3300-4000m körüli magasságú hegyekből.
Egyik település előtt egy kútnál egy olasz bringás segített, ő olvasta el, hogy iható a víz. Alaposan kidolgozott lábizma volt. Útközben egy-kétszer felváltva fotóztunk Péterrel; ő általában menetközben, én viszont minden esetben megálltam; néha még videóztam is. Utána meg robogtam túratársam után. Kezdetben árnyas szakaszokon még szinte hűs volt, ám az emelkedő Nap hatására hamar meleg lett. Locanát elhagyva Noasca felé már mind több normális meredekségű emelkedős rész, rövid szakaszon szerpentinek is akadtak és már valóban egyre "alpesibb" lett a táj. Kint a völgy szájánál még kevésbé lehetett ezt érezni, ott még melegebb volt, szárazabbnak érezte az ember a környéket; bent a hegyek között talán több eső is esik; más volt. Mivel Noascáig (1058 m) már másfél órát tekertünk, hiányzott egy kis szusszanás, és épp a település után kezdődött az igazán meredek szakasz, - kezdeményezésemre rövid pihenőt tartottunk: péksüti, müzliszelet, banán fogyott Jól esett picit leülni. Rögtön a település utolsó házainál talán 3 szerpentinkanyaron és a köztes szakaszon kb. 12%-os meredeken kapaszkodott felfelé az út. Nem lehetett kihagyni a klassz fotót, filmezést. Eddig már több, mint 600 méter szintkülönbséget leküzdöttünk, "vicces" volt kimondani, hogy még 1550m - 2 és fél dobogókőnyi - vár ránk. Péter többször is szóvá tette, hogy semmit sem számít, hogy egyfolytában kell 2200m szintet leküzdeni; csak a számok számítanak: ugyanannyi, mintha 3 és félszer egy nap feltekerek Dobogókőre (meredekség különbségtől eltekintve). Nem értettem egyet vele, hisz a lejtőn az ember pihenhet, itt viszont csak akkor, ha megáll. Ám egy dobogókői lejtőzés is minimum fél óra, azaz ha a pihenést is beleszámolom, ott emelkedők között az ember akár 3 órákat is pihen, regenerálódik.
A szerpentint elhagyva egy egyenes szakaszon továbbra is jócskán meredeken hajtottunk; a végén siettem is előre, illetve kértem Pétert, hogy lassítson, hogy jó filmet csinálhassak róla és a meredekségről. Azt gondoltuk, hogy a következő két hétben sok ilyen szuper fotóban és filmben lesz részünk, ám nem így lett; talán az időjárás és a sok sietés miatt is.
Már nem emlékeztem minden részére a hágóútnak; érdekesmód a Noascát követő szerpentinsorozatra sem és arra sem, hogy az alagút előtt rövid lankás, sík szakasz van. Az alagút kezdetén a hűs miatt hosszú fölsőt vettem magamra, Péter inkább igyekvéssel kerülte el a fázást. Az ember néha nem tudja függetleníteni magát a másik sietésétől, így hamar úgy döntöttem; nem akarok lemaradni; üldözőbe vettem a kb. 100-150 méterrel előttem hajtó Pétert. Lassan utol is értem. Emlékeimben meredekebb szakaszként maradt meg bennem az alagút; pedig maximum 10%-os volt. Gond nélkül hajtottunk minimum 12 km/ó-val. Féltávnál egy 15%-os táblánál fotózni álltunk meg, noha valójában az emelkedő közel sem volt olyan meredek. Mikor egy versenybringás fickó érkezett, nem sokkal később, mögé besorolva folytattuk a hajtást. A kaptató a végére, főleg ahol galéria lett belőle és oldalról fény is beszűrődött, meredekebb lett, erősebben kellett taposni.
Ahogy az alagút végéhez közeledve fény látszott, kíváncsian vártam, milyen idő fogad. 2005-ben fent bár napsütés, de a lentihez képest sokkal hűvösebb és szelesebb idő fogadott; most fent is megmaradt a nyár. Jókedvvel folytathattuk a tekerést, szembe az immár előbújt havasokkal. Ceresole Reale felé Péter visszavonta, hogy egy fenti magashegyi tóban fürdene, a város mögötti tavat tervezte rövid lubickolásra. Abban maradtunk: összekötjük az evéssel. Mivel az idő szaladt először sajnáltam, hogy még le is sétálunk, le is tóljuk bringáinkat a tópartra, oda-vissza újabb perceket veszítünk, ám végül hagytam magam. A csodás táj és szép idő okozta örömöt elnyomta a bennem kialakult feszültség: egyre nehezebbnek, bizonytalanabbnak éreztem, hogy Torinóban elérjük a 18 óra környéki, Fossanóba tartó vonatot. Mivel a víz teljesen kellemes, szinte meleg volt, Péter lubickolását fentebbi tóra tartogatta. Mivel bőven hozott magával kaját, nyomta csomagját, vállaltam, hogy az övéből eszegettünk mindketten (11:45-12:20). Korábban én sosem vettem ilyet, de nagyon fini volt a zacskózott, 4 vékony rudacska kolbászféleség. Ezt én tanultam el tőle, hogy ilyet is célszerű vinni az útra, valamint a medvesajt-félék is elállnak pár napig.
Néha számolgattunk: vajon hol járhat Balázs ? Nagyon úgy nézett ki, hogy simán - bőven - előttünk fog felérni a hágóra, ami persze egyáltalán nem baj, ám mutatja, hogy fokozatosan hogy maradtunk el terveinktől. A tavat elhagyva gyönyörű tájon, szuper időben hajtottunk, igaz lankás úton, az ismerős patak mellett. Vissza is idéztem elmúlt évi képeimet, élményeimet. Akkor komoly szél fújt és a nap fél órával később el is bújt a magas hegyek mögött. 2005-tel szemben, előretekintve sokkal tisztábban és nappali fénynél láthattuk a szembülső meredek hegyoldalon vezető szerpentint, valamint fentebb egy turistaházat, ahová 2005-ben már nem jutottam fel. Hamarabb célszerűvé vált visszafordulnom. Útközben egy fenyőnél szuper menetközi képeket csináltunk egymásról; a túra legjobb 5 képei közé kerültek. Emlékszem egyik szakaszon hajtva feltűnt, hogy erősebben hajtunk, mint ami számomra a nézelődés, kényelmes "bringatúrázós" hajtást jelenti; szóltam is Péternek, hogy: "-Hová rohanunk?" Kiderült, hogy ő meg azért siet, mert szerinte én is sietek. Visszábbvettük az iramot!
A turistaház alatti hegyoldalon vezető szerpentinről már vissza a völgy felé is, valamint délre a hómezős hegyekre is szép kilátás nyílt, ám a meredekségdiagram szerinti 8,5% meredekség nem ízlett úgy, mint normál esetben kellett volna. Nem értettem, mi van velem. Elvileg el nem éhezhettem, hisz vettem magamhoz elég energiát.... A meleg mondjuk nem mindig esett jól. Végül hogy ne érezzem azt a tudat alatti nyomást, hogy más tempójával (ha az a saját tempója, nem sietősebb-e?) kelljen mennem, egy fotózás, filmezés után egy-két perces szusszanást, pihenést is "megejtettem". Nem éreztem magamban a frissességet, lendületet. Pedig de jó lett volna ennyire frenetikus időben, tájon jó kedvvel tekerni fölfelé!
A folytatásban olyan tempóval hajtottam, ahogy jól esett. Perceken belül elhagytam azt a szakaszt is, ahol 2005-ben visszafordultam. Jó érzés volt! "-Most bizony feljutok!" - gondoltam. Nagyon élveztem, hogy ilyen szép hágón ennyire tökéletes és fotóbarát időnk van. Nem sokkal a visszafordulás helyét elhagyva nem várt szerpentinsorozat kezdődött egy szűk hegyoldali szakaszon. Nem is gondoltam, hogy ilyenben is lesz részünk itt; hogy lenézve ennyi hajtűkanyart láthatunk majd.
Az egyik hajtűkanyarban Péter várt fotójára, én pedig direkt akkorra időzítettem, hogy fejemre locsoljak egy kis vizet; valóban meleg volt! Jól esett! Pár hajtűkanyarral a tető előtt, amikor a fotózásom miatt elém került Pétert megláttam, hangosan küldtem őt előre, hogy igyekezzen a tóhoz és vetkőzzön, készüljön a lubickolásra. A duzzasztott tó azonban egyrészt alaposan le volt eresztve, csúnya szürke színű volt és a gát felől le is volt zárva az odajutás. További kb. másfél kilométer után azonban egy sokkal szebb, tiszta vízű tópartra értünk; ám ekörül a közelben havasok nem magasodtak, viszont fentebbről lenézve később ez adta a csodálatos képeket. Oldalán szépen tekergett az utacska, felette meg a szerpentinút. Érdekesmód még a tópartról fel-, illetve körülnézve sem tudtuk kitalálni, hogy vajon merre lehet a 2612m-es Nivolet hágó; ahová tartottunk. 1 3 körül járt az idő. Péter hamar lerendezte a fürdést. Embert nem nagyon láttunk a közelben, így bátran mehetett - természetesen fürdőnadrágban - a vízbe. Picit azért tartott természetőrtől, bár tábla nem jelezte, hogy tilos lenne a lubickolás.
Vicces volt, hogy míg barátnőm a Balaton mellett viselte az ottani 35 fok körüli kánikulát, Péter ekkor kb. 2100m-rel fentebb, 2250m magasan lubickolt a teljesen kellemes és csodálatos hegyi tóban; páratlan környezetben!
Mivel nem találtam formámat, hamarabb továbbindultam; illetve félre is kellett állnom pár percre, hogy megszabaduljak a felesleges folyadéktól. Pici ennivaló, pontosabban egy müzliszelet és egy energiaszelet (a júniusi marathonról hazahozott Enervit) is jól esett, ám folyadékot csak Pétertől tudtam kérni; útközben sehol sem tudtunk tölteni. Az előző turistaházhoz nem tértünk le. Péternek sem volt már sok, de rendes volt; megosztotta velem.
Már csak 6 km volt a hágóig, egyre inkább azt számoltuk: el lehet még érni a vonatot. Pár kilométer után - mivel a lenyűgöző szépségű tájon nem is akartam volna ritkítani a fotózásokat, illetve vétek lett volna nem élvezni a tájat, nem megállni - végül lemondtam a tervezett vonat eléréséről: "-Ilyen gyönyörű tájon nem fogok rohanni! Lesz, ami lesz! Utána valamikor is akad majd vonat; valameddig csak eljutunk!"
A hegyoldalban tekergő - egyébként 6%-os meredek - szerpentin is klassz képet nyújtott, nem beszélve a mellette csillogó kék tóról, háttérben a havasokról, később az előbukkanó másik tóról. Nem véletlen került végül ez a hágó a 3 legszebb hágóm közé (talán a legszebb lett!) Talán akadt olyan hágó, amit más kalandok és élmények miatt élménygazdagabbnak, szebbnek találtam, de ha ettől függetlenítem magam, talán ez a legszebb. Ehhez biztosan az is hozzájárult, hogy nagy forgalom sem volt, sőt Ceresole Reale után már tényleg csak 5 percenként jött jármű. Nyugalomban élvezhettük a kerekezést, a természetet.
Kb. 3 km után, kb. 2450m magasan még mindig nem tudtam, melyik sziklás völgybe tér be az út és érünk majd fel a hágóra. A közelebbiben villanyvezeték ment át, de annyira köves, kopár, semmilyen volt, hogy bíztam benne, hogy nem ez lesz az. Szerencsére a meredek hegyoldalon emelkedett tovább az út, miközben már éreztük - az időből is - hogy talán már csak 1 km lehet körülbelül. Persze egyre szebb képekben lett részünk; a leszakadó út alatt a mélyben a két tó, elöl pedig a hegyek mutatták magukat.
Gyakran álltam meg fotózni, filmezni: tudtam, hogy bringás pályafutásom néhány legszebb képe készülhet itt.
Eleinte még 14 órára terveztem a hágóra felérést, később ez módosult 14:30-ra, majd a végső verzió már az volt: ha még 15 órakor sikerül elhagynunk a hágót, lehet valamennyi esély a vonat elérésére. 14:58-ra értünk fel a 2612m magas Colle del Nivolet hágóra, ahol először a kőkorláton fekvő Balázst, idegen, olasz bringásnak néztem és úgy is köszöntem oda: "-Ciao!"
Örömmel láttuk viszont egymást és jó volt hallani, hogy az elmúlt napi autós problémák után Balázsnak is élménydús napja volt: bár eléhezett - mert nem figyelt az evésre - lábának gondja nélkül tudott feljutni. És persze őt is lenyűgözte a hágó. Nem is hitte volna, hogy ennyire gyönyörű lesz.
Fent is szép volt a táj, bár előrefelé tekintve az Aosta felé pár kilométert még továbbvezető aszfaltút völgye a hátunk mögött hagyotthoz képest nagyon egyhangúnak, unalmasnak tűnt. Egymás, valamint a tábla fotózásával is mentek a percek, bár itt egyre kevéssé érdekelt már. Letettem a vonat eléréséről. Időközben persze Balázs felvetette, hogy - bár tegnap erről még nem volt szó - mégis elvinne bennünket autóval Torinóba. Köszöntük szépen kedvességét; segített!
A hágótábla környékén mi is, illetve másokat megkérve mások is készítettek rólunk pár fotót; végül kb. 15:15-20 körül vághattunk neki a lejtőnek. Balázzsal abban maradtunk, hogy mivel a lejtő második részén akár még gyorsabbak is lehetünk, mint majd ő autóval, ráadásul neki fel is kell még tennie a bringát, ennie kell, így Cuorgnéban, a szállodánál találkozunk. Igazság szerint persze fontosabb volt, hogy fölfelé a teljes távot végighajtsam, de azért úgy voltam vele, az az igazi, ha végig bringán megyünk.
A lejtő fölső részén Péter meglepőmód gyorsan haladt; a Pilisben megszokotthoz képest semmivel nem voltam gyorsabb nála. Végül a szürke hegyi tavat követő szerpentinsor után hagytam el és maradt el utána. Balázs is jól lejtőzött, sőt...Élveztem a lejtőt, majd rövid sík szakaszt; amikor pedig hajtani kellett akkor végre frissnek, lendületesnek éreztem magam. Ceresole Realéban a kútnál megálltam gyorsan vizet venni, ám Péterre perceket várnom kellett. Talán az autónál - amit most én is észrevettem - álltak meg pár percre.
Az alagútban 70 km/ó-ig mertem gyorsulni; féltem volna afölé menni. Csak hat az emberre, hogy zárt "térben", nem nappali fényben robog! Noascától az úton egyre több lankásabb szakasz lett, sajnos - emlékeim szerint - valamelyest ellenszeles is lett. Útközben valahol; talán Locanánál újra bevártam Pétert, hogy szélárnyékomba állva haladhasson, ám miután ismét lemaradt, nem próbálkoztam újra. Élveztem a jó tempómat, frissességemet, robogást, kilométerek fogyását. (Itt a tájat egyre kevéssé lehetett). Végül Sparonéban egy autós pihenőnél, parkoló előtt álltam meg az út szélén, hogy ismét megvárom Pétert. Miután kb. 5 perc múlva Balázs befutott az autóval, ő félre is állt. Ha már felvetette, hogy innen akár autóval is mehetnénk, nem ellenkeztem. Szaladt az idő valóban! Péter tudtommal eléhezett, nem is lehetett kedve sietni, a táj sem tudta már feldobni, a szél meg csak fokozatosan szívta el az erőt, ezért érkezett kb. 7-8 perccel utánam.
Autóval hamar a 11 km-re levő szállodához értünk, ahol gond nélkül megtaláltuk minden otthagyott cuccunkat. Ránk száradt izzadtsággal a meleg autóban persze nem volt élmény az utazás (vonatban sem lett volna az), de legalább hamarabb Torinóba érhettünk és - a folytatás miatt érdekesebb, hogy - közben sem fecséreltük saját erőnket.
Eleinte kerültük, hogy e 40 km-es szakaszon - fizetős - autópályára menjünk, Torinó előtt egy elkeverés miatt vesztettünk még negyed órát, így 19 órakor álltunk meg egy város széli benzinkút parkolójánál. Figyelmesen kivettük cuccainkat, ellenőriztük, hogy minden megvan-e, majd elbúcsúztunk. Sajnáltuk, hogy végül így alakult, hisz Balázs sem így tervezte. Eredendően francia hágókat is tervezett, illetve Svájcba is át akart jutni és feljutni pl. a Sanetsch hágóra, ám a bizonytalan állapotú, hűtőfolyadék-szivárgós autóval úgy döntött, inkább hazafelé félútig, Ausztriáig elmegy és ott, ahonnan - közelebbről - csak könnyebb hazajutni, ott fog tekerni.
Miután elváltunk, a csomagokkal megpakolva a Nivolet hágós túrához képest sokkal nyugodtabban, óvatosabban tekertünk Torinó belvárosa és a pályaudvar felé. A belvárosban kérdezősködnünk is kellett: hol a főbb út melletti szervízúton hajthattunk nyugodtan, autók által csak ritkán zavartatva, máskor - ritkábban - pedig kerékpárúton. Végül egy nagy körponti térről nyíló utca végén már láttuk is a pályaudvart. Tetszett a torinói közlekedés. Leginkább a sok főút melletti szervízút, valamint a busznyomvonalon való közlekedés maradt meg bennem. A pályaudvar nevét - mivel vonattal nem egyszer jártam már Torinóban - kívülről fújtam: Torino, Port Nuova. 20 órára érkeztünk meg.
A pályaudvaron bár találtunk elektronikus menetrendet, mivel arról nem derül ki, hogy a szerelvényeken van-e mód bringaszállításra, kénytelenek voltunk a kitett, nagy alakú papírra nyomott, részletes menetrendet megnézni. Nem volt szerencsénk. Talán éppen 20 órakor ment el - úgy rémlik. Ám utána már egy vonat sem ment Fossanóba és reggel sem túl korán. Én elég pipa voltam, hogy már első nap csúszásba kerülünk, ám Péter lazábban fogta fel. "-Mit nekünk egy kis éjszakai tekerés ?"
Idővel én is elfogadtam és lett is kedvem hozzá: nyugodtan tekerhetünk még 2 órát, ha nincs forgalom, még van is hangulata (persze ehhez az is kellett, hogy az ember társaságban legyen.) - gondoltam.
Mivel alaposan megéheztünk, hisz a kocsiban éppen pár falatot kaptunk csak be, egy félreeső padra ülve, ölünkben megterítve alaposan megvacsoráztunk. Vacsora vége felé persze már sürgetni kezdtem Pétert, arra gondolván, hogy minden perc számít, amíg világos van. Péternek a kajáláshoz is jobban szét kellett pakolnia, a végén is több ideig tartott, mire útra készen állt.
1/4 10 lett, mire végre elhagytuk a pályaudvart. A főutakat kísérő szervízutakon jó tempóban hajtottunk kifelé a városból; inkább csak 5-7 km után kezdtünk jobban odafigyelni, hogy jó irányba menjünk. Eleinte a Pineroló táblákat követtük, mert az is megfelelt, ha majd Airascánál térünk le dél felé, megcélozván a Pó völgyét. Ahogy esőben, most a sötét miatt tudtam friss tempót menni; emlékeim szerint 24-26 km/ó-val haladtunk; kellemes idő volt; rövid ujjúban sem fáztunk. Érdekes volt, hogy igazán hosszan, tudtunk lámpák által kísért úton haladni, sokára kellett csak lámpát gyújtanunk, azért, hogy lássunk is. Több, mint másfél óra pedálozás és az airascai lekanyarodás után már igazán hiányzott egy kis pihenő, hogy leüljek picit. Előbb emlékeim szerint talán lámpa-elemcsere miatt álltunk pár percet, ám a folytatásban végül valahogy elmaradt a megállás. Talán nem véletlen lettem egyre nyomottabb; monotonná vált a tekerés, meg hát persze éjfél felé közeledve lassan igényeltem is a megállást, alvást. Az általam kitűzött cél, a Pó folyó közelébe érve lett is egy kis feszültség közöttünk Péterrel, mert én - ha nem mindenáron szükséges - nem támogatom az éjfél utáni bringázást. Sőt, alapban a sötétben való kerekezést. Most is csak a lekésett vonat miatt gondoltam, hogy jussunk előrébb 50 km-t. Péter dacolva az éjszakával, még akár 2 órát is tekert volna, ám én erről már azt gondoltam: visszafelé sül el és értelmetlen. Hiszen, ha 3 körül fekszünk le, utána már az alvás sem tud eléggé pihentető lenni, sőt aludni is kell eleget, minimum 9-ig, azaz 10 óra előtt nincs továbbindulás.
Végül határozottan ki is jelentettem: a Pó folyó völgyénél tovább nem megyek, éjfél táján megállunk. Villafranca Piemonte település környékén már vadkempingezőhelyet kerestünk. A központban éjfélkor nézelődve kerekeztünk: éji másodvacsorához kerestünk ülőhelyet és utcai kutat, ám utóbbinál még jobbat is találtunk, hisz a későbbiekben a fali csapból vizet véve egy eldugott sötét sarokban meg is tudtunk mosdani.
A sátorverésre a települést elhagyva, rendben ültetett lombos fák alatt, kukoricamező mellett került sor; nagy bánatomra csak hajnali 2 órakor. Nehezen értettem, hogy ha éjfélre értünk a településre, hogy lehetett elszórakozni 2 órát sátorverésig (pl. azzal, hogy egymás után mosdottunk, amivel flakonból végrehajtva amúgy is lassan ment)
Első éjszakánk után egyértelművé vált, hogy a másodikon sem tudjuk kialudni magunkat; be kellett érni megint 6 órával! Másnap ugyanis időben a Preit hágóra akartam érni, hogy lehetőleg este elérhessük a Torinóba, majd Susába tartó vonatot. Nem így terveztem indítani a nyaralást.

Adatok:
Locana TM: 45:12 DST: 17,6 SAV: 23,36 AVS: 23,36
Noasca (10:20-33) TM: 1:30:16 DST: 31,16 SAV: 18,05 AVS: 20,7
Alagút kijárat TM: 1:59:06 DST: 36,7 SAV: 11,52 AVS: 18,5
Colle Nivolet (14:58-15:20) TM: 3:54:05 DST: 57,85 SAV: 11,03 AVS: 14,8
Sparone; autóba szállás TM: 5:24:50 DST: 109,11 SAV: 33,9 AVS: 20,2
Autóval Sparonétől Torinóig
Torino, Porta Nuova vá. TM: 5:57:20 DST: 117 SAV: 14,6 AVS: 19,6
Villafranca (3/4 12 - 1 1 TM: 7:48:00 DST: 158 SAV: 22,22 AVS: 20,25
Vadkemping TM: 8:00:27 DST: 162,55 SAV: 21,9 AVS: 20,3 ODO: 105144,6 MXS: 70 TR/D: 163,52

Szintemelkedés:
- Cuorgne - Nivolet hágó (hullámzással: fent és Cuorgnében) = 2612 - 414 + 20+30 = 2248 m
- Esti tekerés során szint = 32 m
ÖSSZESEN: 2280 M

1. nap

3. nap