15. nap

17. nap

2005. július 13, szerda - 16.nap
Bormio - Gavia hágó (2652 m) - Ponte di Legno - Tonale hágó (1883 m) - Fondo - Tret = 129,43 km + 2887 m szint
3/4 8-kor csörgött az óra; kék éggel, bárányfelhőkkel köszöntött be a várva-várt nap. Pakolás, majd reggeli után 3 10-kor vágtam neki igen hosszúra tervezett vonulós napomnak. Bár előző nap szinte délben kezdtem a komolyabb kerekezést, ám amily sok kilométer és emelkedő várt rám, talán már hamarabb jobb lett volna útnak indulni. Az árnyas összecuccolás és reggeli hűs miatt hosszúujjúban készülődtem, ám mire a napos úton elindultam, vetkőzhettem is le. Bormióban a hőmérő 25 fokot mutatott. Klassz fotót készítetem a házakról, az út fölött lógó, Gavia hágót jelző táblát és az égbe szökő hegyekről. Bizony jó hely Bormió: a másik hágóút a 2760 m magas Stelvió hágóra indult: Kár hogy nem lehetett azt is megmászni csomaggal, ám végül azért a Gavia mellett döntöttem, mert erre még nem jártam, ám a Stelvión már igen. Bizony, a mohóság.....:-)
Míg Bormió felé még találkoztam teherautókkal, a várost elhagyva el-elmaradoztak. Nem sokkal a város után, San Antonióban vásárolni álltam meg: szükség volt rá, mert nem sok kenyér, illetve péksüti-félém volt a hosszú kaptatóra. A falu közepe a patakkal, virágos híddal, pár szép házzal nagyon bájos volt; a háttérben meredeken emelkedtek a hegyek a magasba. A szintdiagram alapján a hágóút közepesen meredek (4-9%) része San Antonió után pár kilométerrel, az igazán meredek (7-10%) utolsó 11 km (ezután jön még 2 lankás kilométer) pedig San Catherina után (1734 m) kezdődik. Az út fenyőerdőben vezető, de mégis napsütötte úton kapaszkodott fölfelé; már itt is - majd St Catherina után is - emlékeztetett a Stelvió hágóútra, itt még a Trafoit megelőző részre. Az egész hágóút tájképileg, szépséget és nyugalmat illetően is a Stelvió hágóutat idézte, ráadásul a másik ugyanebben a Nemzeti Parkban haladt, csak az Ortles hegy másik oldalán. "-Bizony ez, az Ortles környéke az Alpok egyik legszebb, legajánlottabb bringás régiója" - állapítottam meg. Második megállásom alkalmával 4 nap után végre előkerült a napkrém is. A szélvédett kaptatón melegem is lett, az utóbbi napokban ez is szokatlan volt. Néha bringásokkal is találkoztam, ám hiába viseltem büszkén Fausto Coppi marathonos mezemet, nem akaródzott köszönniük. San Catherinába érve, vásárlás után klassz árnyas erkély alatt, padon ülve ebédeltem meg: zsömlét, banánt és tömény 400 g-os vaniliás-mazsolás tekercses finomságot. Az elmúlt nap után ismét rám köszöntek: "-Jó étvágyat!"
Pakolás közben nem sokon múlott, hogy apró, ám mégis nagy katasztrófa következzen be: pénztárcám meglökve, az hajszál híján a bringa alatt levő rácsok között egy gödörbe hullott. Volt ám nagy megkönnyebbülés !
A falu végétől kezdődött meg az igazi, a nehéz hágóút: 11 km alatt 1734 m-ről a meredek végi 2529m magasra. Az út első két egyeneséből még visszanézhettem a falura és a hegyekre, ám utána már fenyőerdőben folytatódott a tekergés. Friss levegőn, havas hegyekkel szemközt, kis forgalomban igazi élmény volt ez, - akár csak 2001-ben a Stelvión - csak a zajos motorosokra voltam mérges. Pár kilométer után az út melletti elkerített részen hűsölő felnőtt és kis birkákra lettem figyelmes. Míg kifújtam magam, nagyon élveztem nézni őket, hallani a kicsik vékony hangú bégetését. Aranyosak voltak. Talán 2000-2100 méteren kezdtek elfogyni a fenyők, illetve láthattam vissza Bormióra és a környező hegyekre. Pár kilométerenként bizony jól esett megállni, szusszanni egyet. A növényekből már csak elszórt törpefenyők, virágok és fű maradt, mire egy köves beugróban, kisebb hajtűkanyar következett. Izzadtan, komoly izommunkával küzdöttem fölfelé; egy bódé előtt pihenő bringás srác feltűnése is hozzájárult, hogy újabb pihenőmet kicsit tovább húzzam. Amikor 300 méterrel fentebb, egy 9%-os szakasz során megálltam újabbat fotózni, filmezni, a srác fokozatosan ért utol, majd előzött meg.... Aztán szállt le bringájáról és a továbbiakban tolta. Csomagja nem a bringán volt, hanem a hátát nyomta vagy 20 kg-jával. A folytatásban a meredek szakasz nehézségét a csodás táj (sziklás és fölül havas hegyek) mellett még a sráccal való oda-vissza előzgetés feledtette. Ő megelőzött, utána én bringával, 8-9 km/ó-val értem utol, majd újabb megállásomkor ő megint gyalog került elém. Ez így ment vagy háromszor. A 2530 m magasan levő Berni turistaházat megelőző kb 3-4 km-n jellemző volt, hogy az út éppen tűrhető meredekséggel haladt egy ideig, aztán jött egy rövidke, 100-200 méter hosszú 12%-os meredekség. Ezek szerencsére tényleg annyira rövidek voltak, hogy kiállva éppen fel lehetett jutni rajtuk, ám utána nagyon is kellett a "csupán" 8%-os folytatás. A nehéz emelkedő megtette a hatását a lábamra, mert bár fájni nem kezdett, de jelezte, hogy nagyon kínzom. Ezért is volt érdemes max. 2 km-nként, 15 percenként megállni.
(Jegyzetfüzetemből) nagyon emlékszem egy momentumra: milyen küzdelemmel billegtem a kerékpárom felett, szemöldökömnél már gyűltek az izzadtságcseppek, picit kínlódtam is, mikor az út bal oldalán egy padnál meg nem láttam egy boldog fiatal párt, amint épp egymást ölelték át az autó mellett, amely tetején két bringa állt.
A meredek szakaszt "lezáró" Berni turistaház már teljesen szemben volt a 3678m magas, gleccseres P. S. Matteo csúccsal, a következő lankás rész, valamint a panoráma miatt meg is álltam; sőt le is fotóztattam magam. A völgyben visszanézve jól látszott az Ortles is, sőt az is, hogy a hegyek miként fehéredtek be egyöntetűen kb. 3000 m fölött. A fényképező önkioldójával magam próbáltam lefotózni, amikor egy motoros négyes egyik fiú tagja felajánlotta segítségét. Igazán jól esett; meg is jegyeztem magamnak: "-Akadnak a - (felesleges száguldás miatt) nem szimpatikusnak gondolt - motorosok közt is rendesek!" Eddig sem, itt sem és a hátralevő pár kilométeren sem nagyon siettem feleslegesen; bár még rengeteg kilométer állt előttem (nem tudtam, hogy majdnem 100 km), nem törődtem az idővel; inkább élveztem a gyönyörű időt egy csodálatos hágóúton és természetben, tájon. Kék ég, napsütés, havas csúcsok, friss levegő. Mi kell még ? Ilyen időben de jó lett volna, ha még a Mortirolóra és a Stelvióra is jut idő…
A Berni turistaház után a 2-4 %-os merekségen már jól, könnyedén haladtam; itt a völgy már teljesen egy gleccser nyomait idézte; egyenletesen lett lekopasztva, legyalulva. Visszafelé csodás fotók készültek az oldalsó és völgy végi havas csúcsokkal a háttérben. Színes bringámon jól mutatott a színes, zászlós BIG mez. A kaptató a hágó fennsíkjára ért, már látszott a hágó helye, és a hágón túli hegyek, ám az út menti tó, szép háttérpanoráma és a hófolt miatt meg kellett állnom fotózni és…. Mesire gondolva, a hóba írhattam nevét. Bukósisakom fölé téve egyértelművé tettem a fotón, hogy én voltam.
15:03-kor érkeztem a két turistaház által "közrefogott" hágóra. Kíváncsi voltam melyikük az, amelyikről azt írták, hogy tele van Giro d’Italia fotókkal, relikviákkal, stb. Alig vártam megnézni azokat. Eredendően nem akartam sokat időzni, ám a turistaházban is telt az idő. Megtaláltam azt a fotót, plakátot, ami a Gaviát 100-szor leküzdött embert ábrázolta, valamint a másikat, amely az általam is internetről jól ismert, Nagy Alpok-túrázót, Jobst Brandt-t. A "leglegendésabb" képek a Giro d’Italiáról 1988. júni 5-én készülte, amikor a versenyzők részben havas úton, hóesésben, megmaradó hótól mind fehérebb mezekben és bringás sapkában értek a hágóra. A szakaszt emlékeim szerint Andy Hampsten nyerte. Magam végül pár képeslappal, egy Gaviás pólóval és egy Gaviás hűtőmásnessel leptem meg.
A hágótáblánál egy 60 éves csomagos túrázó-bácsival beszélgettem kicsit. Ő - bevallása szerint talán utolsó alpesi túráján - délről, a 10-12%-os szakaszokkal tűzdelt emelkedőn érkezett a hágóra. Akármilyen áttétellel is tette, mindezt 60 évesen, csomaggal ! - le a kalappal előtte ! Mivel a hágó környékén nem lehetett igazán szuper képet készíteni, végül a hágóúton a sztárfotók nem ott fönt, hanem az előző, lentebbi turistaház előtt készültek.
A gurulást hamar fotózás miatt kellett megszakítanom: a néhány kanyarral, alagúttal, egy koszos gleccsertóval és szemközt a Brentai Dolomitok havas csúcsaival bukkant elő a lejtő fölső fele. A meredekebb lejtőn szinte egyből rá kellett jönnöm, fel kellett jegyeznem fejembe, hogy másnap, de legkésőbb a Gletscherstrasse előtt fékpofát kell cserélnem. Az elmúlt 2 hétben már elkoptak annyira, hogy egy-két kanyart bizony csak nehezen tudtam bevenni; szinte az utolsó pillanatokban kezdtem csak erőteljesebben lassulni. Ilyenkor már lábam is vettem ki a klipszből, hogy, ha kell, azokkal is fékezzek. Közben persze magamban szinte drukkoltam a bringának "-Lassulj már, gyerünk!", adrenalinszintem is felszökött. Kb. 2300 m magasságban érkeztem meg a 7-800 m hosszú alagúthoz, mely kellemetlen meglepetést okozott: nem volt kivilágítva. Mivel egyenes volt, az előttem levő két vakmerő bringás - igaz, nem tudom, volt-e lámpájuk - lazán megengedte a fékjét és korlátok nélkül száguldottak; hagyták felgyorsulni a bringákat. Látszott a kis fényfolt az alagút végén, ám oldalt semmi; minden tök sötét volt, így nem mertem kockáztatni. Olyan volt, mintha az űrben lettem volna: nem tudtam, mennyire van tőlem a bal- és jobb fal. Elővehettem volna a lámpám, ám annak előkotorászása 5 percbe telt volna, ahhoz meg nem volt kedvem. Inkább lassan, a fékeket óvatosan kieresztve kezdtem meg az ereszkedést a sötétben. A fényhez közeledve mind jobban mertem felgyorsulni: kaland volt!
A továbbiakban részben a kilátás, részben meg a felnik féltett túlmelegedése miatt kétszer álltam meg. Gyönyörű volt a panoráma, néhol még korlát is kísérte a keskeny aszfaltutat, ám ahol nem, ott nekem kellett még óvatosabbnak lennem. Anyu alaposan félt volna! Előfordult, hogy egy közepesen éles balkanyarnál, az út szélétől 40 cm-re már meredeken lejtett is a hegyoldal és csak apró fehér kövek jelezték a szemnek, hogy ott az út széle!
Az erdőbe érve két szakaszon is tábla jelezte, hogy a lejtő 14-16%-os meredekségű; "kapaszkodtam" is a fékjeimbe és drukkoltam megint: "-Lassulj már! Gyerünk!" 10 km után végre lankásabb szakaszra és 2*2 sávos útra értem. Végre fel lehetett gyorsulni; nem volt tovább, miért aggódni. Az út nem is tért be az 1258m magasan található Ponte di Legnóba, ám azért akadt megfelelő, kutas parkoló, ahol levetkőzhettem, meguzsonnázhattam (16:25-40). Még rengeteg kilométer, két emelkedő, igaz közte hosszú lejtő várt rám, így a hosszú időzéstől is sajnáltam az időt. Gyorsan eszegettem az "energiadús" vaniliás-mazsolás tekercs végét, miközben sms-em írtam haza és Mesinek: "Szia ! Műsorváltozás volt: a plussz napot Ausztriáig tolom. Szupi időben gyönyörű volt csomaggal a 2652m-es Gavia hágó! Jó készülődést az OB-ra! TE is vigyázz magadra!"
Az 1883 m magas Tonale hágóra tartó bő 600 m szintemelkedésű emelkedő azonnal megkezdődött. A magasságkülönbség szinte megegyezett azzal, mintha otthon Dobogókőre mentem volna, de itt ezt nem 22-23 km, hanem 10 km alatt kellett leküzdenem. Számítás alapján átlagmeredeksége 6-6,5% lehetett. 1 km után sikerült felvennem ritmusom és 2-es fokozatban (30*26 v 28 ?) 12 km/ó-val haladtam. Rövid megállás után épp egy versenyző előzött meg, ám mivel csupasz bringáján is alig haladt gyorsabban, "sietős tempóra váltva" igyekeztem alig elmaradni tőle. Bár az önkínzás határáig hajtva tudtam volna tartani a fiút, ám a hátam mögött Gavia hágó és az előttem álló kilométerek, illetve szervezetem miatt inkább maradtam "csupán" igyekvős tempómnál. Ahhoz képest, hogy csomagja nem volt és kocabringásnak sem tűnt, 1,5 - 2 km-n mindössze 150-200 métert tudott rám verni. Nagyot mentem. Kb. 1600m magasságban az erdő már nem volt egybefüggő, néha réteken hajtottam, útközben a szemközti hegyekben gyönyörködhettem. A kaptatón itt álltam meg egyetlenegyszer. A legelő mögött már nem tűnt messzinek a hágó: még pár kilométer. Egy hajtűkanyar előtt alaposan megnyomtam a tempót, hogy a srác még éppen lássa, hogy nem sokkal vagyok mögötte. Miután a következő kanyarban eltűnt, rövid ideig normál tempóban hajtottam, majd jött a következő bringás és az újabb gyorsítás. Ő már jobb kerekes lehetett, hamarabb utolért, elhagyott. A két üldözősdinek köszönhetően már csak 3 km maradt az emelkedőből, az pedig már "alm"os, legelős jellegű környéken; egy szakaszon gyerek kirándulócsoport jött szembe az út mentén. Bár időközben is kalkuláltam, mikorra érhetek fel, még annál is hamarabb (17:41) sikerült. A hágó - ahol szintén gyakran jár a Giro d’Italia - tetején szinte egy település van, nem csupán szállodákkal, vendéglátóegységekkel, üzletekkel, de még iskolát, sportpályát is láttam. 10 perces időzésem alatt épp a hágótáblához érkezett pár motoros. Megálltak, le sem szálltak a motorról, majd 2 perc múlva már indultak is tovább. "-Ezek nem is nézelődnek?" - fordult meg a fejemben.
A SPAR boltba betérve vettem vacsira (bizony nem volt szabad elfelejteni!) zsömlét, almát és ajándékként két unokahúgomnak szép tájat ábrázoló kártyát. A folytatásban 41 km lejtő következett; reméltem, hogy 1 óra múlva - 19 óra előtt - már a Lagi di san Giustiana tónál lehetek, és megkezdhetem a Gampenpass felé vezető emelkedőt. A lejtő közepesen meredeken, de tekergősen indult. Meredek hegyoldalban, hamar árnyékban vezetett, a kanyarok miatt nem lehetett 50-nel suhanni. Kétszer a sötétből a szemközti havas csúcsokat próbáltam lefotózni, ám a digitális géppel nem volt egyszerű a jó beállítást megtalálni. Jobban át kellett volna tanulmányoznom az ismertetőt. Csodás hegyek voltak a völgy túloldalán. Szerencsére akadtak gyors, meredek szakaszok is, igaz máskor meg egy lakóautó mögé szorultam be, ám 15 km után teljesen indokolatlanul (hiszen a völgy ugyanolyan irányba folytatódott tovább, mint előtte) a hátszél ellenszélbe váltott. Hiába örültem előtte, hogy egy órán át végig hátszelem lehet.
A lankásabb úton így már pedáloznom, kicsit küzdenem is kellett. Nem így képzeltem! Azt gondoltam, a tóig alig kell majd kerekezni. Felbosszantott a dolog, hiszen ez az erőelszívás nem volt betervezve; így is sok várt még rám. Az ellenszél miatt persze utánkalkuláltam, mikorra érhetek a tóhoz, ám szerencsére egész jól átvészeltem az ellenszeles szakaszt; 19:30-kor tértem le Fondo és a Gampenpass felé. "-No innen 4 km, azaz kb. 10-12 perc a következő elágazás, és onnan végre már egyenes út vezet Fondoba!" - gondoltam. A tó melletti útra gondolva logikus volt ez a feltételezés, ám a valóság más volt, már megint! Az a 4 km föl-le hullámzott. 800m gurulás, majd másfél emelkedő, újabb kis gurulás és újabb emelkedő. Nem 12 percig tartott, ám nagyon ismerős volt: "-Nem lehet, hogy anyuékkal erre autóztunk 1996-ban vagy 2000-ben?" A tábla szintén bosszantó módon a Fondóig hátralevő kilométereket ugyanannyira írta. Amikor az ember éppen emelkedőn hajt, nem túl örömteli azt látnia, hogy bár megtett 1,5 km-t, a tábla ezt nem jelzi; mert ugyanannyi maradt hátra. Végül kiderült: kerekítés volt csak! Egy dolog vigasztalt, hogy tovább gyűjtöttem a szintemelkedést, mert ekkortájt már azt számoltam: lehet, hogy rekordot megyek csomaggal? Igaz nem tudtam, eddig mennyi volt, de biztosan 2500m alatt.
Útközben még egy, tóra nyíló gyönyörű panoráma dobott fel: lemenő fények által megsütött, csillogó víztükör, viadukt, szőlőültetvények, kis falu a hegyoldalban és a távolban a Mendola hágó környéke. A bosszantó, ellenszelesre váltott lejtő és a nem várt hullámzás után jól esett egy temető melletti padon végre leülni és nyugodtan megvacsorázni, energiát gyűjteni utolsó 15-20 km lankás-közepes emelkedőmre. Ölemben megterítve, jóízűen, megnyugodva falatoztam zsömlét, dszemet, szalámit, nápolyit és almát. Mire azonban továbbindultam, órám már 20:10-t mutatott - még kb. 1 óra hosszan számíthattam valami világosságra.
A folytatásban utam a Non lankás völgyében vezetett: anyuékkal jártunk már erre, nem volt ismeretlen, sőt nagyon élveztem a sok alma- és szőlőültetvényt, locsológépeket. Amerre a szem ellátott, mindenfelé ültetvények. Egy raktár oldalára az alma fajtája is fel volt írva: Melinda. Apró öröm volt, hogy a falvak táblájának többsége jelezte a település tengerszint feletti magasságát is, így tudhattam, hol járok. A tópart utáni első település, Cagno 663 m magasan volt, a Gampenpass - ameddig már semmiképp sem akartam e nap eljutni, 1518 m magas. A környéken nem nagyon volt kemping, így csupán a magasság és a másnapra maradó szintemelkedés alapján, illetve a rekordhoz szükséges szintemelkedés alapján terveztem, céloztam meg éjszakázóhelyül falut. Úgy számoltam, már Fondóig meglesz a 2500 m szintemelkedés, ám - ha az 900-1000 m magasan van - másnapra megint jutna újabb 5-600 + 2200 = 2700-2800 m - túl sok. Ezért igyekeztem még e nap (amit megelőző nem volt nehéz) minél följebb jutni. "-Ha 1200 m körül aludnék, kb. 8 km-re a Gampenpasstól, akkor másnap már 11 óra tájban Meránóban lehetnék és időben megkezdhetném a bő fél napos Timmelsjoch emelkedőt." - tervezgettem.
Kellemes meglepetésre hosszan 17-22 km/ó körül tudtam haladni; gyorsan fogytak a kilométerek. A lassabb emelkedő, kb. 4 km-rel Fondo előtt kezdődött meg, ám ott is minél tovább nagy áttételben próbáltam maradni. Naplementekor éppen egy almaültetvény közepéből filmeztem vissza a völgyre, a falvakra. Még vagy fél órát akartam legalább hajtani.
Fondóban egy tábla jobbra 3 km-re ugyan kempinget jelzett, ám mivel az épp ellenkező irányban volt és másnapra legalább 2700-2800 m szintemelkedés maradt volna, inkább továbbhajtottam: amúgy is úgy kalkuláltam jó ideje, hogy sötétedésig hajtok, viszont e nehéz nap után - és a következő előtt - házban, puha ágyban alszom. Fondót 4 km-re követte egy település; az már 1100 m magasan lehetett - kalkuláltam. A kisváros végén egy reklám- illetve ismertető tábla több albergo-t (turistaházat), illetve *, vagy **-os szállást jelölt 4 km-re. Ez már az e napi rekordhoz (2700 m?) és a másnapi nap rövidítéséhez is megfelelőnek tűnt. Onnan a hágó is már csak 10 km-re volt.
Élveztem a kerekezést. Sajnáltam, hogy már annyira sötétedett (Bár volt lámpám), mert jó erőben voltam és bírtam volna még tovább. Persze kellett ehhez a lankás emelkedő is, ahol 13-16 km/ó körül hajthattam. Nem szívesen gondoltam rá, hogy nem tekerhetek tovább, ám ha nem állok meg, település híján még 10 km-t kellett volna bringáznom, sőt onnan még gurulni is valamennyit az első szálláslehetőségig, hacsak nem vadkempingezem. Ám ezt, ilyen nap után nem kívántam.
Szinte sietős-edzős tempóban haladtam: fel voltam dobva erőmtől. "-Micsoda nap! Gavia hágó, Tonale hágó és most még újabb 5-600 m szint. Átlag túrázóknak málha nélkül is szép teljesítmény a 2500 m szint, én most mindezt málhával überelem!" - ez tényleg brutális! Elgondolkodtam, hogy a két hét során hányszor hajtottam így, picit sietve, igyekezve: először a Lombarda hágóra Roberttel, majd részben így a Moutiere hágóra, utána a marathonon, majd a Finestre hágóra, azután a Grimsel hágóra a Gigathlonosokkal, végül pedig e nap délelőtt a Tonale hágón. Pár kilométer múlva tábla jelezte a Tret faluba vezető leágazást, ám mivel a település még előrefelé volt, továbbhajtottam. Így további szintemelkedést gyűjthettem J 1 km után értem a falu közepe fölötti leágazáshoz. A kinézett *-os albergohoz jobbra, egy 10%-os útra kellett fordulnom. Többnyire kiállva hajtottam, ám ez már nem izgatott. Élveztem, hogy szintrekordon felül, 127 km után is képes vagyok megbirkózni a 8-10%-os meredekséggel. Végül a 4-500 méter helyett 7-800 méteren át tartott az emelkedő, ám nem bántam; újabb 60-70 méter szintemelkedéssel "lettem több." Bár jó poén lett volna, hogy a napot 10%-os kaptatóval zárom, a panzióban sajnos egy személy részére (vagy bárhánynak is ?) nem volt hely. A faluközpontba, a kocsiúttól még lejjebb kellett gurulni. Fél - egy kilométer után már úgy éreztem: "-Sok lesz ez a gurulás, hiszen másnap reggel vissza kell kapaszkodnom!" A megtalált nagy épületű Albergo Auroránál (kb. 21:45) kérdésemre megtudtam, reggeli nélkül is lehet a szállást kérni; utólag jöttem rá, kár volt ezért, vagy ezen spórolni, mert időt sem sokat takarítottam meg vele. Az viszont kétségtelen volt, hogy reggel korán akartam indulni. A tulajdonos család fiatal gyereke kedvesen jött segíteni: megvárta míg lecuccoltam a bringát, majd segített felvinni a cuccot; megmutatta a szobát. Angolul beszélgettünk közben egy keveset. Azt hiszem ő mondta, hogy a Gampenpassra tőlük fél óra alatt fel lehet tekerni (málha nélkül).
22 óra is elmúlt, mire elfoglaltam a szobám. Örömmel és jókedvvel telefonáltam anyuékkal, mert minden adva volt ahhoz, hogy másnap időben nekivághassak a Timmelsjoch hágónak és este már Söldenben verjek sátrat. Jegyzetelés előtt kíváncsian számoltam utána a napi szintemelkedésnek: megdöbbentett: málhám ellenére 2887 m szintemelkedést hajtottam, összességében pedig a túra során átléptem a tavalyi 32519 m-t. Ráadásul másnap újabb kb. 2600 m szintemelkedés várt rám. Sajátomból fogyasztott vacsora után puha ágyamban éjfél körül hajtottam párnára fejem.


Adatok:
Bormió (10:10-25) TM: 19:24 DST: 6,46 SAV: 19,8 AVS: 19,8
Sankt Caterina (… .- 12:15) TM: 1:26:20 DST: 19,3 SAV: 11,5 AVS: 13,4
Passo di Gavia (15:03-30) TM: 2:57:22 DST: 32,86 SAV: 8,93 AVS: 11,1
Ponte di Legno (16:25-40) TM: 3:29:53 DST: 49,76 SAV: 30,8 AVS: 14,3
Tonale hágó (17:41-51) TM: 4:22:46 DST: 59,37 SAV: 10,9 AVS: 13,5
Leágazás Fondo felé TM: 5:40:00 DST: 101,5 SAV: 32,7 AVS: 17,9
Tret (21:45) TM: 7:30:23 DST: 129,21 SAV: 15,1 AVS: 17,2 TR/D: 129,43 MXS: 65 ODO: 101066,6

Szintemelkedés:
- Gavia hágóig (20 m hullámzással) = 2652 - 1180 + 20 = 1492 m
- Tonale hágó = 1883 - 1258 = 625 m
- lejtő után a tó mentén hullámzás 50 m
- Fondóig hullámzás + Brez és Fondóm között = 30 + 40 = 70 m
- Tret közepéig (főúton) = 1190 - 600 = 590 m
- meredek emelkedő a 10%-oson az albergóhoz 60 m
ÖSSZESEN: 2887 m

Költség:
- Kemping 11,2 EUR
- San Antonio: 400 g-os péksüti + banán + Gatorade 4 EUR
- S Catherina: 5 zsömle (panini), 1 gatorade, 1 csoki 3,59 EUR
- Gavia hágó: 3 képeslap, póló, 2 matrica, 1 kerámia mágnes 31 EUR
- Tonale hágó: SPAR: 1 péksüti, 5 zsömle, 2 alma 1 csomag alpesi képes kártya 7,82 EUR
ÖSSZESEN: 57,61 EUR

15. nap

17. nap