12. nap

14. nap

2005. július 10, vasárnap - 13.nap
Airolo - Gotthárdpass (2105 m) - Airolo - Biasca - Roveredo - Mesocco - Pian San Giacomo = 118,58 km + 2000 m szintemelkedés
8:52-kor puha, meleg ágyban ébredtem; jól kialudtam magam, ráadásul odakint is sütött a Nap, bárányfelhők úsztak az égen. Nem siettem el a reggeli készülődést, mert még elmaradt jegyzetírásra is szántam időt. A cuccok nem teljesen száradtak meg, cipőmről ezt nem is remélhettem, így utóbbi helyett a száraz tartalékot kellett elővennem, a vizes ruhákat pedig a csomagon kívül lógattam fel. A bisztróba menve, fizetéskor a bácsi kedves volt: miután odaadtam 75 CHF-t, és a maradék 3-t kerestem volna még elő, legyintett: "-Hagyjam csak!" Kedves volt, pedig már ezelőtt is úgy gondoltam: a hágókhoz ilyen közel, jó áron, olcsón sikerült megszállnom.
10:45-kor csomagos bringámmal elhagytam a szállást, ám mielőtt megkezdtem volna a Gotthárd hágóutat, fülkéből haza kellett telefonálnom. A posta melletti telefonfülkéhez tartva meglepett, hogy vasárnap ellenére két pékség is nyitva volt. Az elmúlt napi göscheneni automatás vonatjegyvételhez hasonlóan, itt is egy ügyes dologhoz lehetett szerencsém: telefonkártya helyett, a bankkártyát bedugva telefonálhattam Magyarországra. Az elmúlt napok kellemetlenségei (Nivolet hágó (2612 m) elérése előtt visszafordulás, előző napi esős, megrövidített hágótúra, stb…), lelkemre gyakorolt hatása miatt nem érdekelt, mennyibe kerül, nyugodtan beszéltem velük. Jól esett anyuékkal beszélni, elmesélni az elmúlt napi Gigathlon-élményt, az ázást, ködöt, stb. Végül arra kértem őket: legyenek szívesek feltölteni a mobilkártyámat, hátha amiatt nem tudtam őket felhívni és sms-t küldeni. Pedig normális esetben, ha lemerült volna a kártyám, arról értesítést kellett volna kapnom. "-És légyszi nézzétek meg a neten, hogy másnap milyen időt mondanak a svájci St Moritzra, illetve azután az olasz Bormióra. Kösz" - kértem még őket.
Az elmúlt napi 12 fok helyett, most (igaz talán 1 órával később) 15 fokban kezdtem meg a Gotthárd hágó kb. 13-15 km-es emelkedőjét. Eredeti terv szerint e napra Airolótól többnyire gurulás, majd a végén egy kevéske mászás várt volna rám, így bőven belefért még az is, hogy csomaggal tekerjek fel a Gotthárd hágóra. Airoló fölött a két - ugyanarra a hágóra vezető - út egymást felüljárókon keresztezve haladt pár kilométert; a kacifántos úthalmaz és a táj miatt nem is maradtak el a klassz fotók. Annyira korábban sem figyeltem a térképet, hogy tudjam, pontosan hol vezet a főút; valamiért mégis azt hittem, kb. 1700m magasan egy alagúton viszik át a nagy forgalmat. Éppen ez (valamint a hagyomány és a történelem) indokolta, hogy a hágóútnak a Val Tremolát válasszam, rengeteg hajtűkanyarjával és gyakran macskaköves felületével. Már kb. 2 km-rel Airoló után - még a Tremola völgybe be sem fordulva - megkezdődött a macskaköves szakasz; érdekesmód épp a kanyarban aszfaltozták le. A Nufenen völgybe látva, több hegycsúcson friss hó látszott, ám e nap legalább már változóan felhős volt az ég. A hágó ezen részén, ahol még a kinti, széles völgy oldalában tekergett, nem töltött el túlzott boldogsággal, hogy a macskakő akár végig is tarthat, illetve zavart a másik út forgalmának zaja, ráadásul igazán szép tájra nyíló kilátás sem volt, sőt néhol még a távvezeték is bezavart a képbe. Az olyan hágóutakat szeretem, amelyeken csendben, kis forgalomban élvezhetem a gyönyörű tájat, friss levegőt, a természet hangjait. A macskakő miatt, kényelmesen, 1-es fokozatban pedáloztam. A diagram szerint a hágóút a Tremola völgyön át összesen 12,5 km hosszú és többnyire 7-8%-os, így sehol sem terhelte túl a lábam.
A másik út, maga a főút hosszú egyenesekben vezetett fölfelé, a hágóhoz pedig már oldalt "szikla-ablakokkal rendelkező félalagútban" ért fel. A forgalom 95%-a arra haladt, így a Tremola völgyi macskakövesen autóval csak ritkán találkoztam; inkább motoros túrázók jöttek erre. Kb. 5-6 (?) km után, a Tremola völgybe fordult az út, így a főút zaja is elmaradt; végre csendben, nyugalomban pedálozhattam; az egyetlen nem tetsző dolog, az a hegykatlan felől fújó ellenszél volt. Nem esett jó, mert amúgy sem volt meleg, sajnos a Nap is csak elvétve bukkant elő nagyon rövid időkre. Szerencsére az egymást érő szerpentinkanyarok többnyire feledtették a hideget; és egész élvezetessé tették az emelkedőt, no meg gyakran álltam meg fotózni. A katlan elég szűk volt, ezért a szerpentinkanyarok között 100-200 m hosszú egyenesek fértek csak el; talán ezért is élvezhették a motorosok, mert nagyobb tempóval biztosan jobban élvezni a bedőléseket. A rövid egyeneseknek persze én is örültem, igaz én azért, mert így rövidebb ideig kaptam folyamatosan az ellenszelet (a rövid egyenesben), valamint úgy érezhettem, gyorsabban haladok, mert gyakran értem újabb hajtűkanyarba.
Egy-egy fotózás alkalmával lefelé akár 4-6 hajtűkanyar is látszott, fél távtól pedig már szemben is, a magasban a főút félalagútja. Érdekes volt, hogy a Tremola völgyi "befordulás" előtt még mennyire nem tetszett ez a hágóút (zajos, és a sok kocsiút-látvány + villanyvezeték nem esett jól a szememnek), ám a nyugodt katlanban, egymást érő hajtűkanyarokban már nagyon megfogott és élveztem. Természet, növényzet alig volt, annak nem örülhettem; helyette a szerpentin és a macskaköves feeling tetszett. Így szinte észre sem vettem a mászást, erőkifejtést. Ráadásul kb. 1700-1800m magasból lenézve kb. 4-6 hajtűkanyarral alattam 3 bringás tűnt fel, akikkel - miután filmezés közben utolértek - egy szakaszon együtt haladhattam. Mikor még csak közeledtek, nagyon klassz filmet csináltam róluk: látván, hogy filmezem őket, egymás mellett hajtva, ketten oda is integettek. Bezzeg sok más bringás, akik még csak reagálni sem reagálnak, ha én odaköszönök! Mivel picivel elém kerültek, így először még utol kellett érnem őket, ám mivel elég lassan "bandukoltak" meg nem pakolt montijaikon, saját tempóm tartva mindhármukat megelőztem. Legjobbjuk, társaitól elválva, következő filmezőhelyemig velem tartott; követett.
Nagyon tetszett a kaptató, így az idővel sem törődve fotózgattam, filmezgettem és gyönyörködtem a rengeteg macskaköves kanyarban, útban. Meleg időben azért jó lett volna kicsit üldögélni és úgy magamba szívni a szépséget! A szerpentinsor után látszott, hogy egy laposabb, elnyúló nyereg szerű rész következik, úgy tűnt, nemsokára felérek a hágóra. Kb. 2 km-rel előrébb már egy épület is feltűnt, ám mire odaértem, kiderült, az még nem a hágó, de már legalább látszott az igazi hágó helye a turistaházzal, autókkal. Érdekes volt, hogy bár az épületek mellett ott mutatta magát a Szent Gotthárd hágót jelző tábla (kb. 13:40) , a fennsíkon, a tó mellett picit még tovább emelkedett az út. A korrektség kedvéért, fel akartam tekerni az igazi tetőre, így egy kilométert, a legmagasabb pontig még továbbtekertem; itt fölül eresztették csak össze a főutat a Val Tremolából érkező "öreg" hágóúttal. E kis kitérőnek köszönhetően legalább a tavat is lefotózhattam; sajnáltam, hogy a Nufenenhez hasonlóan itt is távvezetékek rondítottak a képbe.
A hágóépületek közelében egy-két árus-sátornál forró innivalót, képeslapokat és ajándékokat árultak. Itt még csak képeslapot és matricát vettem, ám bent, a múzeum melletti souvenirshopban alaposan bevásároltam. A kinti hűvös idő (max 9-10 fok lehetett) után amúgy is jól esett a boltban időzni, nézelődni: volt ott minden a matricától kezdve a elegáns svájci desszerteket, pólókon, és svájci nemzeti színű tollon át a plüssállatig, illetve mini díszhátizsákba rakott csokikig (ebből pl. négyet vettem). A bőséges vásárlás után örülhettem, hogy nagy és egy ideig bővíthető a táskám kapacitása, mert bizony el is kellett pakolnom, ám igaz, ruhákból volt néhány rajtam. Fotózás után már épp indulni akartam volna, amikor a közelből egy díszes séta-lovaskocsi gurult elő. Meg is bámulták az emberek! Végül 14:30-kor áthajtottam a főútra és azon vágtam neki az Airolóba tartó lejtőnek. Egy kilométert sem gurultam, amikor a félalagútban meg kellett állnom: még egy - harmadik - hosszúujjút húztam magamra, ám ami ennél fontosabb volt: hihetetlen gyönyörű, teljes kilátás nyílt a Szent Gotthard hágó leküzdött szerpentinrengetegére. Egyértelmű volt, hogy a képeslapok fotóit is onnan készítették. Az alagútból kiérve, néhol alaposan belém tudott kapni a szél. A hátszeles szakaszon a málha ellenére háromszor is gyorsultam 70 km/óm fölé (a rekord 81 km/ó lett), ám hajtűkanyar felé nagyon kellett fognom a kormányt, mert jött az ellenszél. Ott még a 40-50 km/ó-ért is tekernem kellett. Kifejezetten erősen, izommal kellett néhol markolni a kormányt. Hihetetlen erővel tépte, fogta meg a bringán levő csomagokat. Airolóba érve meg sem álltam; örömmel gurultam tovább a mind melegebb és naposabb vidékre. KB 17 km-rel Airolo után, a kb. 500 m magasan fekvő Faidóba érve lehetett érezni, hogy végre visszatértem a nyárba. Egyelőre még lusta voltam vetkőzni, ám 5-7 km-rel később ideális helyet találtam rövid megállásra, átöltözésre. Alul is rövidre vetkőzhettem, fölül is elég volt az egy hosszúujjú, bár melegebb vérűek rövidujjúban tekertek. Nagyon jól esett ismét érezni lábamon a szellő mozgását. Hátra, a Gotthárd hágó felé még mindig több volt a felhő, de előre nagyrészt kéklett az ég. A hátszél ugyan jól esett, de Biasca után az utat most is éppoly unalmasnak találtam, mint 2001-ben, amikor ott jártam. Jobb híján számolgatni kezdtem, mikorra érek az elágazáshoz: 17:10-t tippeltem. Lassan eljött már az étkezés ideje is, hiszen a kései reggeli óta mindössze 2+1 péksütit és két csokit ettem, ám vacsi előtt még mindenképp ennem kellett. Azt az egyetlen étkezést viszont minél tovább akartam húzni, akár az emelkedő lábáig.
A leágazás előtt a szél teljesen váratlanul és indokolatlanul változtatott irányt; ellenszél lett. 17:08-re, a tervezett előtt 2 perccel érkeztem meg a leágazáshoz; ahonnan sajnos picit felhősebb irányba, a San Bernardino hágó völgyébe fordultam. Talán, mert valamiért úgy éreztem, hogy kései az idő, erős tempóban hajtottam, igyekeztem a leágazásig, ám térképnézés után onnan, megnyugodva laza, kényelmes pedálozásra, túrázótempóra váltottam. A 8 óra tájékára tervezett sátorállításig még 3 órám volt hátra, ami alatt a vacsit is beleszámítva akár 35-40 km-t is hajthattam még.
A falvakon nézelődve, kényelmes 20-22 km/ó-s tempóval hajtottam át: meglepett, hogy ezek nem tűntek igazi, gazdag svájci településeknek, akadtak picit elhanyagoltabb, szegényes épületek is, sőt az egyik faluban kifejezetten rossz, foltozott volt az aszfaltút. A völgyben - meglepő, hogy ilyen magad hegyek között, igaz délszaki környezetben - szőlőt is termeltek. Kb. 8 km után, egy kis faluban talált kút melletti padoknál ideális vacsorázóhelyre leltem: sietség nélkül, jólesően falatoztam, pihentem, nézelődtem. Kellemes volt nem rohanni. A folytatásban is úgy múlattam az időt, kerekeztem tovább, ahogy mindig kellene, hogy ne azt érezze az ember, hogy mikorra kell a következő helyre érni, hanem vegye észre az apróságokat a településeken, ha úgy van kedve, időzzön bőven el egy padon, stb. Kajálás után utam lassan észak felé kezdett fordulni, az út enyhén emelkedett csak. Leggia előtt 3 km-n át betonlapokból összerakott úton kellett hajtanom. Bezzeg pár éve Szlovéniában hogy kiakadtam egy ilyenen, igaz, hogy az rosszabb minőségű volt, azonban itt, Svájcban alig volt szintbeli különbség a lapok között. A szélcsendet szinte váratlanul váltotta fel ellenszél: Már megint! L Gondolkodtam rajta, vajon hogyan lehet ez: a táj alapján a patakra próbáltam gondolni, hogy a hűs vízű patak ott valahol érkezett az út közelébe.
Ami az éjszakázást illeti, Mesoccóig mindenképp el akartam jutni. Eleve is odáig szólt a terv, azt is akartam, hogy meglegyen e napra is a 2000m szintemelkedés és azt sem szerettem volna, ha másnap délelőttre több, mint 1000 m szintemelkedés marad. Ez utóbbi miatt akartam igazából pár kilométerrel még Mesoccónál is magasabbra hajtani.
Lostallo utáni emelkedőn aggasztó dolgot kezdtem érezni: bal térdízületem fájni kezdett. "-El fog múlni másnapra ? Mit kezdjek vele, ha nem múlik el?" - gondoltam. Észak felé haladva a völgy egyre szűkült, a hegyoldalak meredekebbek lettek, és eközben a gyorsan mozgó felhők is mind jobban szürkültek. Átfogó, magasságokat nem jelző svájci térképemre csak Mesocco magasságát írtam rá, ám hogy a kaptató mikor kezdődik, azt nem tudtam. 2 km-rel a település előtt kezdődött. A további mászásról egy út széli, részletes térkép adott információt. Mesoccótól szűk 400m-rel magasabbra, 1170 m magasra jelölte Pian San Giacomó települést, ami éjszakázóhelynek ideálisnak tűnt. Elég magasan is, de annyira mégsem, hogy túl hideg legyen, ám mégis szintben csupán 900 m-rel a hágó alatt. Mesoccó után, nyílt mezőről jól látszott, ahogy erdei szakasz után a kaptató áttér a völgy túlsó, keleti oldalára, ahol, elszórt házak között megkezdődtek a szerpentinkanyarok. Kb. 1 km után picirit permetezni, szitálni kezdett az eső, ám ez csak arra volt jó, hogy enyhén gyorsítani, igyekezni próbáljak, illetve azt nézegessem jobbra-balra, hogy akad-e megfelelő sátorhely. Még amiatt sem álltam meg, hogy a csomagomra rögzített, száradni elöl hagyott ruháimat elpakoljam. Egy ház előtti, melletti kis füves térség által "ajánlott" "sátorhelyet" végül azért vetettem el, hogy meglehessen e napra is a 2000 m szintemelkedés. Pian San Giacomo egy étteremmel kezdődött, a folytatásban pedig elszórt házak következtek. Sem kempingnek, sem élelmiszerboltnak nem volt nyoma. Nem sokkal az első étterem után, egy ház és nagy fa között, bokrok mellett egy kis eldugott hely tűnt fel. Bár sátrazásra is jónak tűnt, egyelőre még továbbhajtottam. A falucska végén talált másik étterembe bekukkantva sikerült croissont és csokit vennem, ám mivel a település véget ért, a korábban lelt sátorhelyre gurultam vissza. Az eső is erősödni kezdett.
Éppen a csapadék miatt gyorsan, pattogva állítottam sátrat. Meglepett az erősödő szél; sajnos a szomszéd házikó sem védett eléggé tőle. Amint végeztem, fél óráig szinte csak ültem a széltől védő sátorban, és örültem a relatív melegnek, csokit eszegettem, sms-t írtam, illetve örültem, annak, amit kaptam.
A munkatársamtól kapott válaszsms jól megfogta azt, ami nagyban befolyásolta, hogy hogy érzem magam a túrán: "Örülök, hogy minden rendben Veled. Remélem, a fejedben is. Vigyázz Magadra és gyere haza!"
Vacsora után jegyzeteléssel múlattam az időt, illetve térképen néztem meg, hogyan, merre kerekezem majd másnap. Fogmosáshoz a szomszédos étteremből kértem vizet, ám kontaktlencsém kivételével meg sem próbálkoztam; nem hittem benne, hogy sikerülhetne. Másnapra vonatkozóan szüleimtől menetrendszerűen (21 órakor) kaptam meg az időjáráselőrejelzést: "San Bernardino, St Moritz zápor, zivatar 17-18 fok a max hőmérs. Szép álmokat és jó időt! Reménykedj, hogy rövid lesz az eső és sok a napsütés."
A szél sajnos nem hogy nem enyhült az éj közeledtével, sőt még erősödött is. Egy alkalommal olyan erős széllökés "támadta" meg a sátram, hogy a csomagjaim át kellett pakolnom, hogy azokkal is leszorítsam a sátor alját. Nem véletlen írtam ezt Mesinek: "Szia M! Gyorsan vonuló felhők alatt, szitáló esőben vadkempingezek 1200 m-en. Csak a sátrat el ne vigye a szél! A kontaktlencse-kivét kérdéses…… Puszi az arcodraJ G" majd válasza után "… Ma du tekerés közben álmosodtam el, lábam fájt, de elmúlt, remélem nem lesz gond! Keddtől csüt-ig 3 nehéz, rizikós nap. Most kapom: holnap zápor, zivatar, 17-19 fok. Legközelebb Tahitire megyek! Nyarat akarok!" Fél 12-kor hajtottam kezemre, ruhámra a fejem.


Adatok: San Gottardo hágó, macskakó vége (2105 m) TM: 1:36:40 DST: 13,5
Hágó, gurulás eleje, igazi főút TM: 1:39:52 DST: 14,18
Airolo (15:00) TM: 2:02:40 DST: 30,0 AVS: 14,9
Elág San Bernardino hágó felé (17:08) TM: 3:50:40 DST: 84,25 AVS: 21,9
Pian San Giacomo, vadkemp (kb: 20:30) TM: 6:11:38: DST: 117,67 AVS: 19,0 TR/D: 118,58 ODO: 100714,6 MXS: 81

Szintemelkedés:
- reggel Airolón belül 30 m
- San Gotthardo hágó 2108 - 1159 = 949 m
- San Bernardinofelé leág előtt 31 m
- Pian San Giacomóig 1180 - 260 + 70 = 990m
ÖSSZESEN: 2000 m

Költség:
- Airolo: 3 péksüti 5,4 SFR
- Gotthárd hágó: képeslapok, matrica 5 SFR
- Gotthárd hágó, ajándékbolt: díszes csokik, matrica, toll, csoki 27 SFR
- Pian San Giacomo: 4 csoki + croissont 12 SFR
ÖSSZESEN: 49,4 CHF

12. nap

14. nap