2005. április 30. AUDAX 300 km-es brevet teljesítése Ausztriában!

Mivel tévesen állítottam be mobiltelefonom csörgőjét; a kelleténél 15 perccel hamarabb 4:50-kor csörgött. Jól esett FB este küldött sms üzenete: "Drukkolok nektek szombatra! Kitartás! FB" Kint már világosodott. Rövidke lustálkodás után már öltöztünk és reggeliztünk is. Én halkonzervet ettem almával, illetve egy megmaradt túróstáskával zártam a reggelit. Mivel 2 hete, a 300 km-es brevet-n bő 4 óra alvás után – igaz okkal nagyon lelkesen, feldobva – jól ment a tekerés, ezúttal kíváncsian figyeltem lábaim: vajon mennyit tett be az elmúlt napi 113 km ?
Karom az ablakon kidugva kellemesen hűsnek tűnt az idő. Klassz volt madárcsiripelést és galambbúgást hallani. A pakolás nagy részét este elintéztük, így szinte időben el is tudtunk indulni. Már este véglegesen eldöntöttem, hogy vállalom a videokamera "cipelését". A szállástól a visszaérkezésig ránk váró 430 km-t illetően viccesen, de komolyan is azt mondtam a fiúknak (Tamásnak és Ákosnak): "-Jó lenne nem világossal hazaérni!" – azaz világosodás előtt! Tamás pedig azt kérdezte a nagy túra előtt: "-Az vajon jót vagy rosszat jelent, ha már a másnapi hazaúton jár az eszem ?"
6:30-ra, azaz a rajt és ellenőrzőállomás nyitására akartunk Auhof-ba, Bécs szélére érni, így ismét igyekeznünk kellett. Bár most is siettem, beértem kb. 85%-os teljesítménnyel. Most már legalább tudtuk, mennyit kell menni, és azt is, hogy hol lehet rövidíteni. A bonyolult kereszteződés, útátvezetés előtt a bringákat a két útelválasztó-korláton átemelve már meg is érkeztünk a Novotel parkolójába. A fölső vége előtt az AUDAX transzparens mellett még élet is volt: 2-3 ember, közülük 1-2 bringás. Klaus Baumellel az e-mailek után végre személyesen is megismerhettük egymást. Örömmel látott bennünket, odaadtam a 300-as túrán szerzett pecséteket, és a dátumot igazoló számlákat. A 400-as AUDAX túrára kapott kék ellenőrzőlap láttán felcsillant a szemem: eredeti francia nyelvű volt, a hátán az AUDAX elnök aláírásával, AUDAX Club Parisien pecséttel.
Mint megtudtuk, a többiek 7 órakor indulnak, ám miután megkérdezte, a fiúkkal azt beszéltük, nem várunk; elindulunk hamarabb (6:49). Ismerős főúton kezdtük meg lelkesen a tekerést. Az út lankásan emelkedett, a Nap kellemesen sütött; így sokkal jobban érezhettük magunkat, mint a 300-as első pár órájában, szürke felhők alatt. Purkersdorfnál nyugatnak tértünk le a Wien patak völgyébe. Tamással együtt vezettük a triót, bár néha nekem kellett erősködnöm, hogy engem is engedjen vezetni. A gyenge, de erősödő hátszélben a lankás emelkedő ellenére is 28-30 km/ó-val hajtottunk. Kb. 10-15 km után végül Ákos is az élre állt. Mivel nem mért sebességmérője arra is foghatta, hogy (egyelőre még) képtelen volt felvenni a tempónkat: 33-34 km/ó-val hajtott. Rövid ideig még követtük, aztán inkább maradtunk saját iramunknál. Sok kilométer várt még ránk; "életveszélyes" lett volna egy túl erős iramot megkockáztatni. Rekawinkel nél rövid ideig picit igaziféle emelkedőn tekerhettünk, majd száguldhattunk a lejtőn. Nagyon jó átlaggal haladtunk: úgy rémlett több, mint 1 km/ó-val vagyunk gyorsabbak a múltkorinál. Maria Anzbachnál szép várat láttunk szemközt. Ákos többedszeri ellógása és kései bevárása miatta mondtam is Tamásnak: "-200km és néhány komolyabb emelkedő után már nem lesz ilyen virgonc! Vártam már! 1-2 hete véletlenül összefutottunk a Pilisben; akkor eleinte nagy tempót ment, ám a dobogókői emelkedő felétől kipukkant, és Dobogókőig – igaz, a tempót megnyomtam – 2-3 részletben másfél – két percet vertem rá, túrabringámmal.
Neulangenbachnál ezúttal elő sem kellett vennünk a térképet, hiszen ismertük a helyet: délnek kellett fordulnunk. Pár kilométer múltán jegyeztük meg, hogy most nem nagyon lesznek gyakori rövid megállások. "-Múltkor itt is megálltunk 3 percre, majd az emelkedő tövénél a korlátnál is eszegettünk pár percet; most egyiknél sem állunk meg!"
A lankásan emelkedő völgyben néha Tamás mondta, hogy GPS-e szerint milyen magasan járunk. A kaptató meredekebb része előtt Ákos picit elhúzott; Tamás nem sietett. Azt hiszem nagyon tudatosan és óvatosan ment, bár idővel más is kiderült... Szívem hajtott volna Ákos befogására, ám nem lett volna célszerű már az elején versenyezni így viselni próbáltam, hogy kaptatón van aki előttem teker. Idővel, fokozatosan közelítettem felé. Glashütte településen értem utol; az ezt követő meredek, napos nyílt – fotózásra ideális útszakaszon Ákos többször is kiállva tudott csak hajtani; amikor gyakran állt újra ki, éreztem, hogy mintha kínlódna. Aztán meg is kérdezte: "-Meddig tart még?" Az 1-1,5 km-re így reagált: "Úr isten!" – no igen; aki nagy legény síkon és elszökdösik, annak ez jár – gondolhattam. "-Talán legközelebb nem fogsz annyira elkódorogni!" – gondoltam.
Miközben a fiúkat, illetve a mostanra minket utolérő bringás párost fotóztam, filmeztem, Tamás fokozatosan jött fel; úgy sejtettem, a tetőre be is éri Ákost. Ahogy megérkezett a két németajkú kerekes, gyorsan eléjük tértem vissza az útra. Míg ők rövidben tekertek, én fölül még alaposan be voltam öltözve; szóba is került. A lelkesedéstől picit talán el is húztam tőlük, ám a végére hallottam, hogy már közelednek; rögtön mögöttem értek a tetőre (Klammhöhe, 618 m), ahol egy ember már frissítővel várta őket, ám mi is kaptunk. Ők meg sem álltak, mi azért pihentünk 3-5 percet (8:45-52).
Egy órával jártunk múltkori időnk előtt; átlagunk is több, mint 1 km/ó-val volt jobb; örülhettünk. A lejtőn hamar Hainfeldbe értünk, ahonnan szintén ismerős lankásan lejtő főúton hajthattunk nyugatnak. A támogató hátszélben többnyire Tamás és én vezettük triónkat; ám egy idő után Ákos is előreállt, de megint csak 3-4 km/ó-val gyorsabban kezdett robogni. Először még követtem is, ám látván Tamás visszafogottságát, visszamaradtam hozzá. Az északra történő leágazás, fordulás előtt Tamás hirtelen megugrott, úgy sietett Ákos után hogy szóljon, merre kell mennünk. Bosszankodtunk picit: "-Minek siet előre, hisz a környéket sem ismeri, és különben is együtt-tekerésre indultunk."
Wilhelmsburg felé pedálozva tűnt fel idővel, hogy Tamás annak ellenére maradozik el, hogy nem is sietek. Míg korábban vígan mentünk síkon 28-29 km/ó-val, Tamás beérte 26 km/ó-val. Rá is kérdeztem az okára. Kiderült, nem csupán a hosszú táv miatti óvatosságból teker lassabban, de taknyos is lett, ezért is. Nem örültem a hírnek: "-Ha állapota nem változik, a túra befejezését is veszélyeztetheti, vagy kevesebb pihenéssel, de lassabban kell haladnunk" Vajon végig ilyen tempóval mehetnénk csak ? – jártak a gondolatok a fejemben.
Tamással együtt - neki megfelelő tempót diktálva - haladtunk Wilhelmsburg felé; Ákos megint előreloholt, így a városka elején már picit morcosan sprinteltem utána: "-Ákos, ha akarsz pecsételni, akkor ne robogj el, mert itt kell, a benzinkútnál!" Azt sem tudta, hol lesz az ellenőrzőpont, de külön ment. :-(
75 km után 9:45-re értünk 1. ellenőrzőpontunkra, a jól ismert benzinkúthoz. Meglepve láttam, hogy míg múltkori érkezésünket 75 perccel, addig ütemtervünket is 10 perccel előztük meg. "-Fiúk, ez nagyon jó hír!" Egyelőre próbáljuk meg tartani az időelőnyt!" Első pecsétünk/ bélyegzésünk begyűjtése után a múltkor bevált parkba gurultunk át kajálni. A folytatásban szintén már keresgélés nélkül tudtuk merre kell lekanyarodni. Változatos és szép emelkedőn tekertünk a 442 m magas Schindeleck felé. Félúton egy-két fenyő árnyékából örökítettem meg az élen haladó Ákost a meredek szakaszon; Tamás picit lemaradva követte. A 300-as túrán készült képeket most kiegészíthettem. A tetőre érve a fiúknak nyomát sem láttam. Picit meglepett a dolog, de miután jobbra-balra szétnéztem, én is nekivágtam a gyors lejtőnek; "-Minden bizonnyal azért siettek, nehogy újabb filmezésre álljak meg!" – feltételeztem. Kammerhoftól már ismét síkon, a Duna és Melk felé tereltük kerékpárjainkat. Talán 5 km-en át még mögöttem hajtottak a fiúk, majd Tamás is erőre kapván, vezetést vállalt; itt 27-30 km/ó-val haladtunk. Egy ideig még próbáltam volna szélárnyékba visszaküldeni, hadd tartalékoljon, ám úgy tűnt erőre kapott. Örömmel láttam viszont az élen; szerencsére túljutott a hullámvölgyön.
Obergrafendorfban másik két bringással futottunk össze, ők is a brevet-n jöttek, ám úgy tűnik, nem ismerhették az utat, mert – ahogy kellett volna – nem kanyarodtak le balra. Enyhe mosollyal a szánk sarkában gondoltunk rá: "-Ennyit tesz a helyismeret!" – mondjuk mi magyarok, akik először két hete kerekeztünk arra. Ésszel járj, tovább érsz! – mondhattuk volna.
Markersdorf után, a főútra és épp a K-DK-i hátszél elé fordultunk az 1-es főútra. Sebességünk Tamással egymás mellett, az élen haladva egyből 32 km/ó fölé tornáztuk fel. Loosdorf környékén Tamás szólt talán, hogy nézzem csak! Bizony, talán az Ötscher jócskán havas csúcsát láttuk kb. 45 km-ről, a közelben, az autópálya környékén pedig a szélkerekek pörögtek veszettül. Lassan a későbbi szélviszonyaink is foglalkoztatni kezdtek: "-Brutális lesz, ha késődélután 80 km-t kell ilyen erős ellenszéllel szemben hajtanunk!" A Duna-híd előtti buckára épült Spielberg előtt tűntek fel a saját hibájukból mögénk került bringás fiúk. Ahogy időnként hátranéztünk, közel azonos tempóval hajthattunk. Időközben egy sms érkezését hallottam mobilom felől; alig vártam, hogy olvashassam; sejtettem, hogy kitől érkezett J
A Duna-hídon a fiúk egyetértésével nem tértünk be a bringaútra. Egy bringás így okkal szólt be nekünk, mert nem ott hajtottunk. Egy Duna-parti bringautas fotó után 11:43-ra, 112 km után érkeztünk meg a második ellenőrzőpontra, az emmersdorfi Prinz benzinkúthoz. 28,69-es átlagunk igazán szép volt! Múltkori időnknél 1 óra 40 perccel jártunk előbb, de a tervezett időnket is 7 perccel "előztük" meg. Szükség is volt erre, hiszen később még komoly ellenszeles szakaszokra számíthattunk.
Kajálás közben néha fél szemmel a másik két bringás srácot vettük szemügyre. Ők minden bizonnyal jót derültek bringáinkon és felszerelésünkön; egyikük Cannondale, másikuk Fondriest vagy Trek versenybringát hajtott. Hozzájuk képest én egy 13,5 kg-os túrabringával tekertem végig a távot. Jól esett a padra ülni és ott falatozni, ám mire letelepedtem, egy cigizős férfi is odaült. Egy kis szendvicset és egy túróstáskát tűntettem el, majd alul-fölül rövidre vetkőzés után folytattuk utunkat. Bár jól esett volna egy múltkorihoz hasonló sms, semmi különöset nem kaptam, attól akitől vártam; sőt, tartottam tőle haragnak vagyok a tárgya. Nem hiányzott, hogy ekkora túrán még máshol járjanak a gondolataim és bosszankodjak, mérgelődjek. Rossz érzéseim voltak.
Északnak a lankás folyóvölgybe fordulva sajnos nem tudtunk úgy haladni, mint 2 hete, mert most elmaradt a támogató hátszél, sőt, néha éppen a szél akadályozott. Néhány kilométer után egy gyors biológiai szünetet tartottam; a fiúkat tovább is küldtem; úgy gondoltam, úgyis élvezni fogom az üldözést, tempómenést. Aztán, ahogy számoltam és amennyire most nem éreztem a könnyed lendületet, már attól kezdtem tartani, akár fél óráig is küzdhetek, hogy végre ismét együtt folytathassuk utunkat. Szerencsére nem így lett, ugyanis Ákosék kényelmes 18-20 km/ó-val "lazázva" vártak be. Hangulatom szinte ellenkezője volt a múltkorinak: akkor feldobott, most kissé lehangolt, sőt kedvetlen lettem. Persze ebben az időközbeni fátyolfelhős égbolt, az ellenszél és nyomottságom is közrejátszott. Tisztában voltam vele, hogy hullámvölgyben vagyok. Az ottenschlagi, komoly emelkedő leágazásánál – ahol múltkor FB keresésével újabb 10-15 percet vesztettünk – meg is kértem a fiúkat: szükségem lenne egy kis pihenőre, energiafelvételre. Szomorú volt, de jól esett a fűbe ülnöm és eszegetnem (13:08-16). Ugyanakkor mondtam is Tamásnak és Ákosnak, hogy "-Gyerekek, ütemtervünk szerint bő másfél óránk van a következő 15 km-es emelkedős, majd fennsíkos szakaszra! Nyugodtan van idő egy kis erőgyűjtésre!" Ráadásul a túra legkomolyabb – igaz csak kb. 6-7 km-es kaptatója következett.
Az emelkedőt kedvetlenül kezdtem meg, de végül éppen "versenyszellemem" előrántásával álltam ellen a kínlódós hegymászásnak. Egy ideig még együtt haladtunk, ám megfelelő áttételben maradva idővel fokozatosan húztam el. Most fotózni sem álltam meg a patakvölgyben; a tetőig meg sem álltam; picit versenyeztem és élveztem, hogy mégsem vagyok rossz erőben. A fiúk – versenybringás áttételeik lévén – utolsó fokozataikban, gyakran kiállva pedáloztak fölfelé. A kb. 800m magas fennsíkra érve hűvösebb levegő és szél fogadott; ami elszomorított és kissé aggodalomra is okot adott: éreztem, hogy kezd előjönni tüdőérzékenységem. Már 150 km-nél!! Hogyan fog ez így tovább menni ? Egyfelől lelombozott, másfelől viszont elszánttá is tett: "Csakazértis végigcsinálom! Megmutatom én...!"
Olyat is gondoltam, hogy az időjárás leköveti azt, ami érzést most otthonról kapok. Azaz haragot! Ilyeneken is járt agyam. L Útközben ismerős és szép tájon haladtunk; a múltkorihoz hasonlóan most is megcsináltuk ugyanazt a képet a fenyőkkel, virágos hegyoldallal. 5 km-rel Ottenschlag előtt, mivel a dombos terepen a szél néha komolyan akadályozott, egyszer csak káromkodás szökött ki belőlem! Elegem lett! Betelt a pohár: megálltam és fölül szélfogó mellényt vettem magamra, valahogy így: "-Ezt akarod? Okés, felveszem a windstoppert, te rohadék!"
A Ottenschlag táblához érve a levegőbe sújtva tört ki belőlem az öröm. Végre megérkeztünk! A benzinkútnál pedig előző ellenőrzőpontról láthattuk viszont az egyik bringást; a másikkal útközben találkoztunk, ő visszafordult. Az is lehet, hogy csak kísérő volt. Örömmel szereztük meg harmadik bélyegzőnket (14:19-56), majd ültem a napsütötte, szélvédett padra. Mivel más ülőalkalmatosság nem volt, én viszont ülve akartam regenerálódni, és kajálással feltöltődni, a fickó cucca mellett, kissé összehúzva magunkat foglaltunk helyet. A nyomott hangulatom, a bosszantó hideg szél miatt kezdett olyanná alakulni a túra, amiből kinéztem, hogy valóban nagyon komoly teljesítményt viszünk majd véghez, ha befejezzük. Mondtam is a fiúknak: "ahogy jelenleg érzem magam, most a sikeres teljesítésért bevállalnám, hogy inkább kényelmesen, több és elegendő pihenőkkel hajtsunk. Annyit pihenjünk és együnk, amennyit kell! Szervezetem MINDEN igényét ki akarom elégíteni, hogy sikerülhessen a 400 km-es túra."
Ahogy múltkor is, most is a WC jelentette hullámvölgyem végét. Ahogy kijöttem, egyből más színben láttam a világot; jobb kedvem lett, lelkesebb is lettem. Eszembe is jutott párhuzamként, amikor az általános iskola alsó osztályában matekból tanultuk a szabálygépeket: pl felül bemegy 2 és 3, alul kijön 6. Mi a szabály ? Én is bementem valahogy, majd kijöttem kivirulva :.-)) Az igényelt 35 perces pihenő, időzés, kajálás után még mindig 20 perc időelőnnyel hagytuk el a benzinkutat. Jó ideig utolsó ismerős szakaszunk következett: Zwettlig. Ottenschlag végén ugyan várt ránk a 2 hete jól bevált Spar üzlet, de mivel még csak 15 óra volt, úgy gondoltuk, elég lesz Zwettlben vásárolni.
Összességében enyhén ereszkedő, de lokálisan picirit dombos terepen hajtottunk; keletről erős oldalszél fújt, ám minimálisan inkább támogatott. Csak hát hideg volt! Szerencsére mióta mezem fölé felvettem a polárt, az annyira klasszul itta el nedves mezemről az izzadtságot, hogy nem is éreztem a tüdőérzékenység erősödését. A polár sokadszor vált be. A mind síkabb fennsíkról a már ismerős, 80 km/ó-s lejtőn érkeztünk meg – 15:45-55kor (fél óra időelőny a tervhez képest) Zwettlbe (172,8 km). A táblákat, illetve az útvonalleírásunkat követtük, majd az északnak vezető leágazásnál abban maradtunk: "-Inkább ne tegyünk 2-3 km kitérőt egy áruház kedvéért. Amerre a városból kifelé haladunk, arra is kell lennie még valami boltnak!" Hát nem lett.... Az utolsó házak végén már kezdődött is a 8%-os emelkedő. Kínunkban nevettünk: "-Ez most nem hiányzott!" A múltkori 300-as túránkhoz képest most tértünk először új, ismeretlen útszakaszra. (Akkor egyébként 18:10-re értünk a zwettli ellenőrzőpontra.)
A kaptató után, folytatásban ellen- / oldalszeles úton, fennsíkon folytattuk a kerekezést. Nagyobb település híján hiába is vártunk volna utunkba akadó áruházat. Az út természetesen néha tekergett picit, ennek függvényében néha akadályozott is a szél. Mondtam is a fiúknak: "-A balkanyarokat szeretem; ám ha jobbra, a szélnek picit szembe fordulunk, abból nem kérek! Legkevésbé a waidhofeni jobbkanyart szerettem. Bár még oda sem értünk, de tudtuk, onnantól Hollabrunnig 70 km-n át kénytelenek leszünk az ellenszéllel megbirkózni." Minden településen kutató tekintettel néztünk szét, hátha akad egy bolt. Kleinottenben Tamás poénkodott: "Ha még a falu neve is kicsi, akkor itt aztán végképp kicsi az esélye egy szombat délután 4-kor nyitva levő élelmiszerboltnak. Maximum kisbolt lehetne J "
Végül azt beszélgettük, hogy ha úgy alakulna, hogy éppen zárás előtt beesünk egy üzletbe, akár 16:55-kor is beszélnénk az eladóval, hogy "-Legyen már olyan kedves, de szükségünk van egy gyors bevásárlásra!" Egyik faluban szép festett házfalat láttunk; graffiti helyett. Imitt-amott, kis buckákon Ákos néha már le-lemaradozott, úgy tűnt elérkezett az az idő, amikor már kihúnyt belőle minden virgoncság. Már nem szökdösött előre nálunk nagyobb tempót diktálni.
Enyhe lejtőről rövid mezei szakaszon ÉK felé, erős oldalszéllel dacolva küzdöttünk egy nagyobb településre. "-De ez még nem lehet Waidhofen!", akkor micsoda ? A körforgalom virágai körül a 4 égtáj felé egy-egy város neve volt feltűntetve: talán Rómáé, New Yorké... és Budapesté. Vitisbe (530 m) érkeztünk. A benzinkút mellett egy nő igazított útba egy élelmiszeráruház felé. Mázlink volt: a Billa még kb. fél órát lehetett nyitva. Nyugodtan nézelődtünk bent; nem sajnáltuk a pénzt a feltétlen szükséges energiautánpótlásra. A hátralevő 210 km-re kellett vásárolnunk. 10 EUR-ért vettem fánkot, péksütit, gyümölcsjoghurtot, pudingot, banánt, almát is talán. A hűs, szeles időben szinte már fáztunk. Az áruház oldalában megfelelő, szélárnyékos, védett helyet nem találtunk, így a közeli buszmegállóba húzódtunk be falatozni, és ülve regenerálódni. Kellemes melegben eszegettünk, én még jegyzetelgettem is. Kétségtelenül nem nagyon foglalkoztam az idő sürgetésével; örültem a melegben a pihenésnek, végre kajának, a finomságoknak. No és persze nem ártott feltölteni magunkat, hogy bírjuk az ellenszeles órákat. Legalább arra a 20-25 percre jól akartam magam érezni; félretéve a sürgetést, stb...
Hiányzott, hogy akitől vártam, semmit sms-reakciót nem kaptam; elgondolkodva egy rövid időre szomorúság futott át rajtam: ilyen küzdelem és hányattatások közepette még jobban bántott a dolog. Úgy éreztem, haragszik rám. Nem csak a túrán járt az eszem, kétségtelenül :-( Elgondolkodtam a következő heteken is.....hogyan lesz így nélküle ? Vitisben a vásárlással, kajálással, majd a benzinkút Wcjének felkeresésével több, mint egy órát időztünk. Ami a további kilométereket, illetve aktuális állapotunkat illeti, egyre jobban kezdtük érezni, hogy ha a szél nem fog csendesedni, el is felejthetjük a reggeli 3 órás célba érkezést. Ehhez a következő szeles 11+70 = 81 km-re szűk 3 óránk volt, azaz pihenés nélkül 27 km/ó-s átlag! Ha a hátunk mögött 190 km-hez kellett 11 óra, ugyanígy folytatva reggel 5 órára érnénk célba - kalkuláltuk. A következő nehéz órák előtt apuékat is tájékoztattam sms-en: "A terv szerint 192 km, érzem Mesi hiányát, 70 km ellenszél jön.", Neki is írtam, de hiába.
Vitist elhagyva, ÉK-nek tartva máris megkaptuk az ellenszelet; sebességünk 22-24 km/ó-ra esett vissza. Pár kilométerrel Waidhofen előtt egy magányos túrabringázó tűnt fel; az ő követése tüzelt fel. A város előtti utolsó kilométereken – miután intettem a fiúknak – gyorsan a nyomába is eredtem és meg is előztem. Bár volt ellenőrzőpontos, részletes térképünk, 5-10 percet veszítettünk a megfelelő leágazás keresésével. Tamás szívesen nézett be azon nyomban a letérőbe, hogy kiderítse, a megfelelő sarkon tanakodunk-e. Hiába néztem a térképet, mégis elindult keresni; talán kilométert akart még gyűjteni – úgy éreztem. Ákos csendben várta, mire jutunk.
A következő leágazásnál megtalált ellenőrzőponton éppen csak megszereztük a szükséges bélyegzőt és már hajtottunk is tovább a centrum felé. Azt javasoltam, hogy mellőzzük Waidhofen szeles körgyűrűjét és inkább a centrumon át rövidítsünk. Úgy véltem, hogy a városból kiére, annak túloldalán így is tutira elcsípjük a körgyűrű keresett részét. Direkt meg is néztem előre a térképet! A centrumot elhagyva hamar kiértünk a városból, majd a lejtőt kisebb emelkedő és néhány ház között tekergő kilométerek követték. Már éreztem, hogy a fiúk talán morcosak kezdenek lenni, mert azt sem tudjuk, merre járunk, amikor a rajta haladó autókkal végre feltűnt a főút.
DK-nek fordulva megérkeztünk az ellenszeles szakaszra. Jó erőben érezve magam, szívesen vállaltam a vezetést. Sík, illetve egy kis bucka miatt minimálisan emelkedő úton az ellenszél miatt a kormányt alul fogva 22-24 km/ó-s iramot diktáltam, úgy hajtottam, ahogy hosszú távon bírtam. Jó érzés volt, hogy én vezethetem a sort, hogy van erőm ahhoz, hogy kilométereken át én fogjam a szelet. Persze aztán Tamás is sorra került, majd Ákos is. Ekkor végre és a túrán először – a csapatmunka szempontjából először - elismerően szólhattam neki: "Na látod, Ákos, most jól vezetsz! (Megtartotta a korábban általunk diktált iramot)" – így volt ez kb. 4 km-n át, majd a picit lejteni kezdődő úton Ákos szívesen pörgött fel jobban, mígnem azt vettem észre, hogy Tamás nem erőlteti a feszes tempót, inkább marad sajátjában. Nem akartam magára hagyni, egy ideig én is visszább maradtam, ám miután megmondta, hogy menjünk nyugodtan (ő lejtőn nem siet, de utána utolér), Ákos szélárnyékában gyorsabban elhúztunk a lejtőn. A Horn előtti utolsó 15 km-t többnyire lejtőn tettük meg, így – bár már 37 km-t hajtottunk Waidhofen óta - nem is fáradtunk el odáig. A térképet megnézve abban maradtunk: menjünk még egy adagot, utána pihenjünk csak!
A körgyűrűn való kerülés után mellékúton kellett folytatni az utunkat Hollabrunn felé, ám ez egyből emelkedővel kezdett. Egyre jobban lapult el a táj, lassan kiértünk a hegyek közül; más lett a táj jellege. Eggenburg után már a sötétedés és az emiatti lámpagyújtás közelsége miatt nem akartam megállni. Tamás már idejében szólt, hogy lassan sort kellene keríteni a lámpák felrakásának, fényvisszaverő-mellény, -csíkok felrakásának, ám én még korainak éreztem. Amíg nem volt feltétlen szükséges, ki akartam használni minden percet, amit világosban tekerhetünk, mert tartottam tőle, hogy sötétben, lámpáink ellenére sem vállalunk 25 km/ó-nál nagyobb tempót. Ráadásul időközben a szél is elállt és már 28 km/ó-val tudtam vezetni triónkat. Lelkesen hajtottam az élen. Gyenge világosságban még nem akartam 10 percet lámpáink bogarászásával és öltözködéssel eldobni. Mondtam: "-Majd a következő faluban, 4 km múlva!" Csakhogy keletnek haladva időközben picit világosodott, illetve nem sötétedett olyan gyorsan, így végül a következő falut céloztam meg. Végül Roseldorf első fényei alatt álltunk meg az éjszakára felkészülni (20:52). Öröm és számunkra is meglepetés volt, hogy Waidhofen óta, komolyabb pihenő nélkül tudtunk idáig jönni (60 km telt el azóta), ráadásul enni, leülni itt sem szándékoztunk. Bírtuk erővel, így én is menetközben eszegettem meg két müzliszeletet.
A sötét beköszöntével a fiúknak azt mondtam, arra vártam megerősítést tőlük, hogy "kint országúton persze menjünk óvatosan, ne robogjunk 28 km/ó-val, de kivilágított településeken belül, legalább menjünk rendesen! Ne dobáljunk el értelmetlenül negyed órákat!" Érdekes volt, hogy 2-300 m magasságba leereszkedve és a hegyeket elhagyva az idő is melegebb, kellemesebb lett. 9 km-rel Roseldorf után tábla jelezte az útelterelést. Tamás nem akart kockáztatni, azt mondta kövessük csak amit kitábláztak, ám én – mivel nem is oly messze a főút fényeit véltem felfedezni, a lezárt úton való továbbhaladást forszíroztam. Végül én engedtem és balra fordultunk. 1 km után az út lejteni kezdett; meredek rövid lejtőn érkeztünk Windpassing házai közé. Itt már meg akartam nézni a térképet, mert lámpa is akadt: Mennyit is kerülünk ? Úgy tűnt kb. 2 km-es szakaszt kerülünk 6-7 km-n. "-Na azt már nem!" – mérgelődtem. Nem akartam 15 percet feleslegesen eldobni. Meggyőztem Tamást és már tekertünk is vissza; ráadásul az úthoz közeledve, láttuk, hogy más is behajt a lezárt szakaszra: "-Na látjátok! A helyiek csak tudják, mi a dörgés! Nem lehet baj!"
Eleinte nem is nagyon értettük, miért zárták le az utat, mert még óvatosan hajtani sem nagyon volt értelme: semmi akadály, úthiba nem volt..... egészen Schöngrabernig, ahol az utcát bontották fel. Talán, ha 400 métert kellett kövecses úton hajtani. Hiába hittük, hogy mindjárt Hollabrunnba érünk, és kerestük a városka fényeit, a közelben nem találtuk. Waidhofen óta végig jó tempóban és kedvvel pedálozhattunk, ám itt az utolsó 4-5 km lassan akart elfogyni.
Kb. 22 órakor - a tervezettől 80 perccel elmaradva, mégis - az ellenszeles szakasz megkezdésekor sejtettnél hamarabb érkeztünk Hollabrunnba. Rosszabbat vártunk az utóbbi 70 km-től. "-Azóta a szél is elállt, gyengült, de ha maradt is, mostantól támogatnia kell!" A városközpontba hajtva elővettük a túraútvonal-leírást és megpróbáltuk megkeresni az ellenőrzőpontot. Ezt írták: "Hollabrunn - bis zum Kreisverkehr, dort Richtung Zentrum, über die Amtsgasse bis zum Koliskoplatz; Kontrolle links beim Gendarmerieposten. Vis a vis Abfahrt zum Hauptplatz, durch die Bahnstraße, vor dem Bahnhof links, dann weiter Richtung Ziersdorf"
Itt kezdődött bő fél órás kálváriánk: Előbb jóhiszeműen a Gerdarmerie táblát követtük, illetve kérdezősködtünk felőle. Így kötöttünk ki a vasútállomás környékén, csakhogy elolvasva a pontos leírást, nem erről volt szó, hiszen, amit mi kerestünk, az a KOliskoplatz volt. Irány vissza! A téren alaposan körülnéztünk, végül egy onnan nyíló mellékutcában egy helyi bácsitól tudtuk meg, hogy korábban valóban ott volt a Gerndarmerie, de azóta"elköltözött." "-Na jó, nem szórakozunk tovább! A legközelebbi étteremben, bisztrónál szerzünk pecsétet!" – úntam meg. A főtér szélén végül egy kínai étteremben sikerült az igazoló bélyegzőt megszereznünk.
3 óránkba került, hogy legyen végre pecsétünk! Nagyon mérges voltam! Csak az vigasztalt, hogy bőven szintidőn belül voltunk és nem is volt miért sietnünk, valamint bele is törődtünk már a hajnali célbaérésbe. És még az eső is csepegni kezdett....
A főtéren fedett buszmegálló padjaira ülve láttunk hozzá következő étkezésünknek, illetve én sms üzeneteknek is. Bár sejtettem, hogy választ – a kései időre való tekintettel – már e nap nem kapok. A fiúk megint kevesebbet ettek nálam – talán viszont édességet, kekszet – így megint rajtam múlt a hosszú időzés. Bár a keresgélés és az eső felpaprikázott és így fel is pörögtem, mégsem éreztem a fáradtságot, ennek ellenére jót tett az üldögélés, pihenés. Lelkemen át jött jól lábaimnak is; mert az eső bosszantott, kissé le is tört.Az időjárás-előrejelzés reggelre, délelőttre ígérte az esőt, ezért is bosszankodtunk, hiszen nem készültünk rá; nem is "cipletünk" magunkkal esőcuccot. Én hosszú bringásnadrággal, fölül pedig két hosszú fölsővel védekezhettem a csapadék ellen; egyelőre fölül csak egyet viseltem, a másik jó volt tartaléknak, szárazon. Nem esett vadul, de kb. 20 perc múlva már picirit érezni kezdtem a karomon, hogy ázik át a fölső. Esőben, sötét utakon, mezőkön, néhol erdőrészeken át pedáloztunk; forgalom szinte nem is volt. Csak a mi fényeink világították az utakat. Az esőben még örültünk is egy-két kisebb, szervezetünket felmelegítő buckának. Az eget is kíváncsian fürkésztük, hátha világosabb valamerre, hátha előbukkannak csillagok. Tök sötét éjjel persze nem egyszerű kideríteni, hogy milyen a felhőzet. Idővel elállt az eső, örültünk is. Miután elállt az eső, egyáltalán nem éreztük rosszul magunkat. Beleszoktunk a sötétbe, fáradtak sem voltunk, ráadásul a 300-as brevettel szemben most nem is nagyon találkoztunk szemünket elvakító autókkal. Szerencsére cipőm sem ázott el. Bezzeg a fiúk: az ő versenybringáikkal nem volt öröm esőben tekerni, hiszen nem védte feneküket, ruhájukat sárvédő. Nem csak fölülről kapták a vizet hátukra, karjukra, lábukra, hanem hátulról, alulról is. Itt kamatozott a túrabringám előnye: eddig lassabb sem voltam túratársaimnál, most meg ráadásul örülhettem a kényelmesebb elázásnak. Versenybringán asszem én is elég nyűgös lettem volna.
Tamásnak idővel elege is lett az egészből, mert elázott; egyik településen kitört belőle: -Soha többet nem fog éjjel 10 óra után tekerni, és hosszú túrán, ha részt is vesz, akkor is saját tempójában megy. (Ez nekem volt célzás, mert én több pihenőt igényeltem, míg ő 3-4 órát is tud menni pihenés nélkül.)
Ákos még nyugodt volt; ő is megjegyezte: "-Lehet, hogy most ezt mondod, nem is akarok ellened beszélni, de eltelik egy kis idő és már el is felejted, amit most mondtál!" Tamás eldöntötte: nincs kedve tovább ázni, Kremsben befejezi a túrát és vonattal megy vissza Bécsbe.
Feladta a leckét Ákosnak és nekem. A további kilométereken volt min gondolkodni: csatlakozni kéne, vagy vajon Ákos folytatja-e velem, illetve ha egyedül maradok, érdemes-e egyedül megpróbálnom célba érni és ez nem számít-e a fiúk cserbenhagyásának. Nehéz kérdések álltak előttem. Vajon Ákos min gondolkodhatott, míg egy ideig esőmentes szakaszon pedáloztunk Krems felé lépcsőzetesen mind-mind följebb. Arra jutottam, hogy hiába nem szeretném, otthon mindenképpen csalódást fogok okozni: Ha magára hagyom Tamást vagy a fiúkat, akkor hiába tekerem végig hősiesen a 400 km-t, embereket hagyok cserben, azaz leszerepelek. Ám ha nem válok külön, hanem én is vonatra szállok, akkor is csalódást okozok, hiszen amire azt gondoltam, hogy hazaérek és büszkék lehetnek rám, Mesi büszke lehet rám, azt nem teljesítem. Én érezhetem, hogy mekkora tett volt lemondani egy álomról, kihívásról, de más ezt nem érezheti.
Grossmeiersdorf után DNY felé pedálozva tűnt fel, hogy imitt-amott világosabb az ég; látszott az elvonult esőfelhő is. Totál éjjel volt; mi meg lámpáinkkal haladtunk erdőn-mezőn egyre följebb. Néha-néha picirit előrekószáltam; jó erőben éreztem magam még mindig. Különben is : esőben, a kerekek által felverő víz miatt a fiúkat nem is akartam előre engedni, hogy ne csapják rám a vizet. Jó érzés volt, hogy az egész túrát tekintve talán már én vezettem a legtöbbet. Hohenwarth után már 350m fölötti fennsíkon haladtunk – bár már nem emlékeztem erre a szintdiagramról. Néha már odalátszott a Duna mélyben fekvő völgye; klasszak voltak a lenti fények. Közeledtünk Kremshez. A lejtőn óvatosnak kellett lennünk, mert hamar begyorsult a bicikli, és 40-50 km/ó körül már nem látta az ember olyan élesen az út szélét. A fiúk kevésbé eresztették meg a bicikliket (valószínűleg egyikük sem akarta magára csapni hátulról a vizet), így bevártam őket. Kremsnél épp a Dunán átvivő főútas kereszteződésnél csatlakoztunk be a parti útra. Kaja, valamint melegedési célzattal a centrum, és egyúttal így a vasútállomás felé is pedáloztunk. Még nem tudtuk, hogyan tovább. Vártunk a döntéssel; halasztottuk. Az ismerős benzinkútnál kellemes meleg fogadott; jól esett az automatából vett forró csoki is. Lábaimat itt már kezdtem érezni; nem esett jól állni, de ülőalkalmatosság sajnos nem volt, így néha leguggoltam. Míg Tamás a mosdóban volt, Ákost kérdeztem kissé aggódva további terveiről. Válasza után megkönnyebbültem: ő is tovább szándékozott hajtani. Mondtam is neki, hogy én úgy voltam vele, hogy ha ő is jön, akkor tuti továbbmegyek, egyedül is elszánt voltam, de úgy nem lett volna egyértelmű a döntés.
Tamás talán picit meglepve fogadta a döntést és azt hiszem elbizonytalanította, hogy mi valóra akarjuk váltani az álmot, nem adjuk fel. Kis beszélgetéssel sikerült is meggyőznünk. Annyira azért nem volt nehéz, mivel az eső is abbamaradt, illetve ő is próbált kompromisszumot kötni: "-Továbbmegyek, de vizes úton nem gyorsabban, mint 16 km/ó; ez az a sebesség, aminél a kerék még nem csapja fel a vizet.
Már csak a híd kiválasztása volt hátra. Nem volt kedvem a hivatalos kiírás szerint a nyugatabbi, mauterni hídig eltekerni, majd onnan átlósan vissza. Nem hiányzott 5 felesleges kilométer, így a közeli, már látott – főutas – híd kerékpárral járhatóságáról érdeklődtünk a benzinkutasnál. Bizonytalanul bár, de valószínűsítette, hogy nem szabad ott kerékpározni, ........ mi azért megpróbáltuk. Hajnali 2 óra tájban már alig jártak arra autók, így rámerészkedtünk az autóútra. Tamás a vizes szakaszokon valóban lassan tekert csak, hogy fel ne csapja a vizet, ám itt-ott már száradt az út. A Duna túloldalára érve egyből előttünk tornyosult egy kb. 200m magas domb. Itt sem kerülhettük el a brevet 300-on Mautern után utunkba került meredek kaptatót. Másfelől viszont legalább jó kis erőpróba volt; jó az megnézni, hogy bír az ember a meredek emelkedővel 325 km után. A tetőtől Sankt Pöltenig jóformán lankás lejtőre számíthattunk. Pár kilométert még a hegyek között, néhol fák oldalában, kisebb falvakon át pedáloztunk, ám az aszfalt imitt-amott már száradt. Ahogy kiértünk a völgyből, semmi sem védett a széltől: nyugat felől erős oldalszelet kaptunk. Ahogy az égen feltűnt, hogy a felhők hamarosan teljesen eltűnnek, sok helyütt csillagos az ég, rájöttünk: az erős széllel megjött a hidegfront. Mivel szinte pontosan nyugati irányból fújt, reménykedhettünk, hogy Sankt Pöltentől a célig hátralevő utolsó 58 km-ünket támogató hátszélben tehetjük meg. Feldobta ez mindhármunkat: "-Az lenne csak hab a tortán! Persze meg is érdemelnénk!" A nyílt mezőn a szél ráadásul hamar szárította az aszfaltot, így Tamás is visszatérhetett saját tempójához, nem kellett tovább óvatoskodni.
Persze az oldal-, néha picit oldal-hátszéllel meg is kellett küzdeni. Autókkal alig találkoztunk, így próbálkozhattunk a szélárnyékolással, szélfogással. Ezen a szakaszon Tamás vállalta a legtöbbet; jól is esett átlósan mellé – mögé bújva, a széltől többnyire védve hajtani. Ákosnak is sikerült többször megfelelő szélvédett helyre bújnia mögöttünk, ám amikor nem figyelt erre, küzdenie kellett. Feleslegesen lehetett itt erőt elpocsékolni. Sokat számított, hogy egymást segítettük. Ahogy két héttel korábban, a brevet 300-on, ezúttal is mintha húzták volna előlünk Sankt Pöltent. A tábla sem jelezte már messze, mégis nehezen sikerült végre beérni. Hála a reggel, a rajtnál kapott információnak, a kiírással ellentétben mégsem kellett letekernünk a város déli végében levőm benzinkúthoz, hanem elég volt a brevet 300-ról ismert állomáshoz gurulni. Valószínűleg régen ez utóbbi nem üzemelhetett éjjel-nappal, ezért jelölték ki a másikat. Ismerősként tértünk be az épületbe (4:05-30); jól esett végre leülni, enni egy kicsit és melegedni, teát inni. Ugyanakkor a múltkorihoz képest kint jelentősen jobb idő volt. Akkor majd megfagytunk egy szál hosszú bringanadrágban, most azért nem.
A város szélére érve kelet felé már derengett az égbolt; ez is feldobott bennünket, hát még a hátszél. Az elmúlt másfél órában viharos erejűre erősödött, így könnyedén tekertünk 30 km/ó fölött. Megcsináltuk a deregős fényképet, ami jól mutatta a túra hangulatát, az éjszakai tekerést, majd abban maradtunk: ilyen hátszélben a célig már meg sem állunk. Nem éreztük magunkat fáradtnak, engem nagyon fel is dobott a hajnal, valamint a szél, így lelkesen többször előrerobogtam. Életemben most először kerekeztem át egy éjszakát. Jól esett nem csak lazán pedálozni, hanem a szelet kihasználva úgy hajtani, hogy mellette erőt is adjak a pedálozásba. Így persze 35-38 km/ó-val robogtam. A fiúk sem sokkal mögöttem. Lámpáinkat is elolthattuk. A hátszélben azzal poénkodtunk, hogy "-Ha majd hazaérünk, megjegyezhetjük az internetes topicon, hogy: - Hosszú volt a túra, elegünk is lett a végére, úgy döntöttük, gyorsan, 30-as átlaggal lezavarjuk az utsó 56 km-t."
Annyira élveztük a tempót, hogy kb. 30 km után, mire az utolsó kaptató, a 384 m magas Riederberg elé, Sieghartskirchenbe értünk kissé el is fáradtam; illetve jól esett megállni két percre, míg az adatokat felírtam. Picit nyomottnak is éreztem magam, mint utóbb kiderült, megint hasonló okból, mint 150 km-nél; idővel Wcre kellett mennem. Szervezetemnek fel kellett szabadulnia. Ahogy akkor is, egy idő után itt is enyhe versenyzéssel, tempómenéssel próbáltam magam feldobni. A hajtűkanyarban fél szemmel hátra is néztem; mennyire maradtak le a fiúk, majd tovább nyomtam a tempót. Egyik egyenesben persze – mivel előtte fordult az út – a szél ellenünk fordult, így küzdeni kellett.
Két héttel ezelőtt, a sötétben semmit nem láthattunk a kilátásból, most viszont ráláthattunk a környékre. Amíg a fiúk nem jöttek, továbbtekertem és úgy gurultam vissza hozzájuk, egy klassz fotót csinálni. Most a lejtő sem volt olyan hideg mint múltkor, persze mindhárman beöltözve gurultunk. Rosszul emlékezhettem, mert a vártnál tovább tartott a gurulás, hajtás. Azt hittem, hamarabb be fogunk érni. Talán azért is lehetett így, mert az utolsó kilométereken nekem már azon járt az eszem, hogy időben elérek-e a célnál levő ÖMV benzinkút mosdójához. Sikerült J Ám annyira szoros volt a helyzet, hogy amint beértünk, ellenőrzőlapunkat is csak utána adtuk le. Igaz, a szintidőből még több, mint 3 óra hátra volt.
6:45-ös célbaérésünkkel szinte pontosan 24 óra tekeréssel tudtuk le a kb. 405 km-es távot.

Írok még pár sort a szállásra kerekezésről, illetve arról, hogy 2 óra alvás helyett inkább bringával nekivágtunk a Hegyeshalomig tartó hazaútnak, így összesen alvás nélkül, több, mint 500 km-t kerekeztünk !

 

 

 

 

 

Adatok:
1. nap: 113,93 km
2. nap, ill. éjjelen át alvás nélkül következő nap is (hazáig): 515 km, ebből
488 km 18:43 óra alatt --> 26,07 km/ó !
ÖSSZESEN: 628,93 km + kb. 3400 m szintemelkedés

 

 

 

 

Látogatók száma: 1
Látogatottsági statisztika: