Ismét szép, és picit már melegebb időre ébredtünk. Bezzeg pár napja még, hogy aggódtam az időjárás miatt. Vásárlás (tej, narancslé, 8 kifli, 3 csoki, 1 Danone joghurt = 140 Sk) és reggeli után ismerős úton kerekeztünk a Kutyadomb felé. Alul rövidet húztam és most már fölül is csak egy hosszú volt rajtam. Attila most is szívesen viselte olasz nemzetiszínű mellényemet.
Már a fiúknak is hazai terep lett a környék. Ezúttal máshonnan, már az emelkedő aljából filmeztem, ahogy a srácok a Králova Holá előterében szépen lassan kapaszkodtak fölfelé. A tetőn (11:10) pár percig pihentünk csak, eközben velünk egykorú országúti amatőrök értek a tetőre észak felől. A 5-6 fős társaságot egy idősebb, kb. 65-70 év körüli "bácsi" követte; közös nyelvet nem találván azt azért el tudtuk mondani, hogy elmúlt nap a Poprádi tónál és a Velické plesónál jártunk. A bácsi megkérdezte, hogy Poprádra tertunk-e, de mivel addig nem akartunk elmenni, külön vágtunk neki a lejtőnek. Bár ezúttal elengedtünk egy kamiont és hosszan saját tempónkban gurulhattunk, tekereghettünk a kanyarokban, nem hittük, de mégis a lejtő alja előtt beértük az óvatos kamiont. A falu végén ezúttal is megvártuk Barnabást, közben pedig a versenyző bácsi is elénk került. Ahogy nem sokkal később FB is megjött, gyorsan felvetettem: mi lenne, ha a bácsi szélárnyékát élveznénk a lankás lejtőn. Pillanatok alatt nagy iramra kapcsolva vettem üldözőbe a USPostal sapkás bácsit; Barna kb. 100 méterrel mögöttem követett, de nem tudott csatlakozni. Kb. 3 km-be telt, míg végre szélrnyékába nem értem; eleinte FB még tartotta magát, aztán fokozatosan nőtt a köztünk levő távolság. A bácsi annyira jó iramot ment, én ráadásul előtte kicsit kihajtottam magam, így egyszerűen csak pihengetve élveztem a gurulást. Vezetőm jó bringás lévén jelzett, ha úthibát kellett kerülni. Hranovnicán még együtt mentünk át, ám a faluközpontban odaszóltam, majd búcsút intettem neki: ő Poprád felé folytatta útját, mi Lőcsét célba véve jobbra letértünk. Kelet felé a Szlovák paradicsom hegyvonulata és az északi dombsor mind alacsonyabb sora között, mezők oldalában, elég rossz úton kerekeztünk. Még szerencse, hogy alig találkoztunk autókkal, így kerülgethettük az úthibákat.
Az első falut elhagyva Attila és Barnabás nyugodtan tekert tovább 27-30 km/ó-val; engem - és a kamerát - jobban zavarták az úthibák. Egy ideig még velük tartottam, ám utána kissé morcosan direkt visszalassítottam; gondolván: "-Én nem rohanhatok, vigyáznom kell!" A folytatásban, az elgazástól - Hrabusicén át - már együtt tekertünk; egyik buckára kiállva hajtottam fel, így kissé elszakadtam, ám nem sokkal később már egy szép, Magas Tátrára nyíló panoráma miatt álltam meg filmezni, hogy aztán ismét a fiúk után roboghassak. Szepescsütörtök felé, a dombok közt hajtva két Lampre mezben tekerő versenyzőnek köszöntünk: "-Ahoj!"
A városka elején kezdődött az emlékeim szerint a főúton is folytatódó emelkedő. A főútra csatlakozva kénytelenek voltunk egymás mögé húzódni, mert már forgalommal is találkoztunk. Az élen közepes tempót diktáltam; a tetőn egy kicsit várnunk kellett Attilára, ám épp így vehettük észre, hogy hegyünket, a Králova Holát bizony "mindenhonnan" látni. Tiszteletet parancsoló. A következő hosszú lejtőn már majdnem Lőcséig gurultunk; az élen Attilával váltottuk egymást. Néha ő gurult elöl, ekkor szélárnyékában én gyorsultam és gurultam mellé, majd elé; azt követően ő tett ugyanígy. Lőcse már messziről is egy kedves, domboldali városkának tűnt. A főúton a centrum táblát követve addig hajtottunk, amíg balra a várkapun az óvárosba nem fordulhattunk be. Az utca éppen a főtérre vezetett. Ahogy nekem 1997-ben, a srácok tetszését is elnyerte a város. Körbe szép polgárházak, bisztróval, cukrászdával, egyéb boltokkal és egy-két szállodával. A főtér közepén egy szép, néhol régi freskókkal díszített templom, illetve a városháza állt; mögötte árnyas park padokkal.
A parkban, padokon - immár rövidujjúban - elfogyasztott szendvicsek után jöhettek a megérdemelt tortaszeletek. Alig tudtam választani: szívesen ettem volna akár 4-5-öt is. A finomságok után tettünk még egy rövid kitérőt a városháza túlsó oldalához, ahol kellemes népzene szólt és éppen oldtimerek találkozója / bemutatója kezdődött. 14 óra tájban eljött az idő, hogy ismét nyeregbe pattanjunk és a Szlovák paradicsomon át hazatekerjünk. Egy kis bucka után már enyhén lejtő úton, kellemes szélben hajtottunk - 30km/ó körüli tempóval - Igló felé. A város hasonlóan köszönt be, mint Poprád: szép hegyvidék előterében panelházak tömkelege. A templomnál és a téren pár percre megálltunk, körülnéztünk, majd az unalmas Novovenska Hutáig tartó "bevezető" után jöhetett a Grajnár hágó. Ezt az utat 1997-es túránkról ismertem, akkor másik irányból teljesen, ebből az irányból csak fölső felét tekertem végig. "-Hosszú, lankás, illetve közepesen meredek, kellemes emelkedőre készüljetek. Itt a kb. 450 m szintemelkedést legalább 10 km alatt küzdjük csak le." - informáltam szokás szerint Attiláékat. Jól emlékeztem még, hogy Novoveská Huta végén egy éles kanyar után kezdődik az emelkedő; az élre állva közepes, friss iramot diktáltam; jól esett. Szép tájon, kellemes lombos-, majd fenyőerdőben pedáloztunk fölfelé. A hegyek fölött, szinte pontosan dél felé a sötét felhők esővel riogattak, ám én úgy sejtettem, utunk úgyis DK-nek vezet, nem fogunk megázni. Félúton a Hnilcik felől érkező út becsatlakozásáig ugyan csepegni kezdett, de amennyire esegetett, az még jól is esett. A becsatlakozás előtt az út kb egy kilométeren síkon, illetve minimális lejtőn vezetett; Attila nem örült, hogy még legalább 4 km-re saccoltam a nyerget, ám mindannyiunknak jót tett pár perc pihenő. Továbbra is friss lendülettel kerekeztünk tovább, Attila vezetett tovább és kérdezte is: mennyi lehet még ? Tudtam, hogy a sprintre készül, de nem tudtam, hol a kaptató vége. A kissé nedves út és erdő miatt párás levegőn hajtottunk. Nem tudni mitől, de egy idő után érezni kezdtük, hogy a tető nem lehet már messze és gyorsítani kezdtünk; eleinte csak picit, majd fokozatosan növeltük a tempót. Az utolsó két kanyarban már igen nagy lendülettel hajtottunk, én kb. 100 méterrel Attila előtt; itt már egyértelmű volt, hogy versengünk. A célegyenesben aztán mindent beleadtam és - bár Attila közeledett valamelyest - én értem elsőként a térkép szerint 1069m, a tábla szerint 1023m magas Grajnár hágóra.
Míg kifújtuk magunkat és egy kis filmet is csináltam, az út klasszul gőzölgött. Többnyire erdős, árnyas lejtőn gurultunk Mlynky felé; nem gondoltam, hogy erdőben ilyen hűs is lehet, hiszen a Nap már szépen sütött. A szokásos kanyarból filmeztünk egy szépet, majd továbbgurultunk. A Hnilec - Mlynky elágazástól Mlynky felé egy ideig síkon kellett hajtanunk; az út néhol a vártnál rosszabb volt, szerencsére autó alig járt, így tudtunk kerülgetni. Mióta legutóbb arra jártam nem javíthatták. Mlynky után mondtam is a fiúknak: klassz forrásnál tölthetünk majd vizet, ám már csak homályosan emlékeztem. Tulajdonképpen Igló óta többször is korábbi emlékeimet idéztem fel, szerettem volna, vártam viszontlátni. Egy-egy szakasz teljesen ismeretlen volt; ám a házak közti rövid 10%-osra emlékeztem, majd lassan a forrást is megtaláltuk. Nem sokkal a Dedinky-tavi leágazás előtt esni kezdett, így amint a tó felé kanyarodtunk, egyből felvettem eső-előli-menekülő tempómat: 25-27-ről egyből 35 km/ó-ra gyorsítottam. A Dedinky bisztrónál több turista is a ház eresze alá, vagy a tornácára húzódott be az eső alól; meglepőmód több magyar hangot hallottunk, mint szlovákot. Mire odabent vettünk pár csokit, a zápor jóformán el is vonult.
A tóparti padok mellé húzódtunk szendvicseinket megenni, picit pihenni, beszélgetni, gyönyörködni. Mint a fiúk is észrevették, a tóval talán az utóbbi években nem törődtek eleget; lábunk előtt megjelentek rajta szennyezést jelentő habok, sőt döglött halat is láttunk. Kis pihengetés után a tó mentén a duzzasztógátig tekertünk vissza és azon kerekeztünk át a hazavezető úthoz. A gátról idegeneket megkérve elkészült egy mindhármunkat mutató csoportkép is. A Dobsinai emelkedő és egyúttal mi 2km-es kaptatónk tetejéig Attila ismét magát tesztelte és tempót ment. Bár jócskán kihajtottam magam, ő ért elsőként a tetőre. A szűk szurdokvölgyi gurulás után Stratena házai előtt egy busz ért utol bennünket; Attila - ex-versenyzőként - egyből a szélárnyékába bújva felvette annak kb. 50 km/ó-s tempóját és elhúzott. Mi Barnával csak "lestünk": "-Nem semmi a srác!" Volt még ereje ! Mint utóbb megtudtuk, Attila 2km-ig bírta szusszal a busz tempóját, utána leszakadt és bevárt minket. Én vettem át a vezetést. Én egy kisebb buckán éreztem, hogy nem megy úgy a tekerés, mint elmúlt nap, FB egszer lemaradt, róla így derült ki, Attila pedig "bevallotta", hogy a busz mögötti stréhelés kifárasztotta. Viccelődtünk, mosolyogtunk is rajta: "És mi ezt terveztük pihenőnapnak? Hiszen most fáradtunk el a legjobban!" Én mindenesetre a Magas Tátrai túráról jobb erőben értem haza. "-Na nem baj, holnap, a hazaút 120km-ével majd rápihenünk!" Jókedvünkben azon is elviccelődtünk, hogy miről is szólt a túra tulajdonképpen: "-Csak átugrottunk a lőcsei cukiba!"
Gyönyörű napot zártunk; az időjárás a nyarat idézte, alul végig rövidben tekerhettünk. A panziónál összefutottunk a tulajdonosnővel, akitől megtudtuk, hogy Telgártban napközben háromszor is esett. Szerencsénk volt.
Bringáinkról leszállva séta közben lepett meg, hogy lábaimban izomlázat vettem észre. "-Nem biztos, hogy jó ötlet volt a hazaút előtt így széthajtani magunkat." - morfondíroztam. Este már az elmúlt 4 napról beszélgettünk és örültünk, hogy szép és hasznos túrákat tettünk; jó volt hallani Attilától, hogy őt igencsak érdeklik az ehhez hasonló 4-5 napos túratáborok. E nap végére már csillogott a szeme: megtalálta formáját, lassan kezdte meglelni korábbi edzettségét. Mondta is: "még pár nap edzés és lehet is indulni a montiversenyeken!"
Este szokás szerint a napi videónézéssel zártuk a napot.

Adatok:
TM: 5:00:35 DST: 121,20 AVS: 24,2 TR/D: 121,40

Szintemelkedés: 1683 m

Látogatók száma: 1