Guillestre - Col d'Izoard (2361 m) - Briancon - Col du Lautaret (2058 m) - Bourg d'Oisans
= 121,81 km + 2244 m szintemelkedés
7:33-kor csörgött a(z) - nem véletlen magammal vitt - ébresztőóra ; ilyen napokon szükség volt rá. Eredendően pihenősebbre, lazábbra is vehettem volna a túrát, aludhattam volna, ameddig jól esik, ám akkor nem fért volna egy napba két hágó, illetve nem annyi menetközi nézelődéssel, pihenővel.
Nem esett jól felkelni; el is gondolkodtam: jó ez, hogy nem hagyom magam annyit pihenni (regenerálódni), amennyi jól esne ? Egyből a mosdóhoz mentem, hogy indulásomig minél jobban feltöltsem videoakkumat. Ruhamosásra is sort kellett keríteni, így végül csak fél 10 körül tudtam elhagyni a kempinget. Guillestre központja felé indultam, hogy ott reggelire valót vegyek; alul már rövidben, fölül még hosszúban kerekeztem. Egy péksütiért, 2 baguette-ért és 4 előrecsomagolt natúr croissont-ért 3,74 EUR-t fizettem. A sétálóutcák és a főtér is teljesen fel volt díszítve kis
zászlócskákkal. A főtéren egy díszkút tövében eszegettem meg 3 croissont, majd tartalékkulacsom "megtankolása" után elhagytam a várost. Közepes meredek emelkedőn erős napsütésben kapaszkodtam fel a szűk kanyon oldalában vezető majdnem vízszintes úthoz; ahol kopár, száraz kilométereken értem a völgybe. A patak szintjére leérve az elmúlt naphoz hasonlóan most is találkoztam raftingosokkal; ideális volt lankás úton kezdeni a napot. Ebédre, vagy utóreggelire nem sokkal az Izoard hágó előtt, egy hajtűkanyar belső részében levő De Gaulle emlékműnél, árnyas fák alatt kerítettem sort. Akkor éreztem csak zavarban magam, ölemben a baguettel és a paradicsomos halkonzervvel, amikor egyesek odasétáltak az emlékműhöz. Már éppen elpakolni, és egy banánt megenni készültem, amikor egy kb. 70 év körüli bringás bácsi érkezett és szólított meg. A magammal hozott kb. 10 oldalas kézzel írott mini szótárból legalább anynit megtanultam, hogy a francia mondatokat hallva vissza tudjak kérdezni, hogy beszél-e angolul: "-Parle vous anglais?" Angolul folytattuk a társalgást. Megbeszéltük honnan-hová tartunk, ám szóba jött Magyarország is. A bácsi járt már Budapesten. A 15-20 évvel ezelőtti Magyarországot illetően elmeséltem, hogy csak 3 évente mehettünk külföldre, korlátozott volt a valutavétel, mostanra viszont annyira nyitott az ország nyugat felé, hogy majdnem minden külföldi tulajdonban van, a kormány sorra csalogatja őket. 20 perces csevegés után kellemes érzéssel búcsúztam a bácsitól; jól esett külföldön - jelen esetben vele - helyiekkel elbeszélgetni. Elszaladt az idő, így elég későn, 12 órakor értem az Izoard hágó leágazásához. A meredek lejtőről éppen a Lampre profi bringáscsapat 14 kerekese érkezett, 2 Lampre színű és feliratú kísérőautóval. A Lautaret hágó délutáni leküzdése egyáltalán nem került veszélybe, de a kései kaptatómászás hőséget és rengeteg izzadást ígért.
Váltakozva erdőben és mezőn, illetve közepes (6-7%), vagy lankás (2-4%) emelkedőn vezetett az út; ideális volt! 4 km után értem az 1544 m magasan fekvő Arvieuxba; innen már 8-10%-osra váltott a meredekség. Jókor "jött" a falu, kulacsaimban kevés víz lötyögött már csak; egyúttal a napkrémezésre is sort kerítettem. Egyelőre még semmi sem látszott a hágó fölső morénás, sziklás részéből; alul csak egy szokványos alpesi völgy volt. Brunissardtól 3 km 8-10%-os kaptató választott el; nyílt mezőn, a megcélzott falut nézve hajtottam, amikor egy keskeny, versenykerekes, de teleszkópos, montiszerű vázú bringán tekerő srác előzött meg. Először meg is lepett: alig megy gyorsabban nálam, nem távolodott olyan gyorsan, ám idővel mégiscsak a távolba tűnt. A falu elejéig tartó 8%-os rész ideális volt: bár meredek, ám a lábamat mégsem annyira kínzó. (erre egy óra múlva jöttem rá). Brunissard végső házai után kezdődött a 10%-os rész, ám mivel úgy sejtettem, az étterem teraszáról a két bringás talán engem is néz, így inkább csak azután álltam meg egy rövid erőgyűjtésre miután kiértem látóterükből. A következő - a hágó előtti Casse Desertig tartó - 7,5 km-es szakasz átlagosan 9% volt, brutálisnak ígérkezett; eddig ilyenhez még nem volt szerencsém. A legendás hágó a meredeksége által is maradandó élményt "akart" okozni. 6-6,5 km/ó-s sebességgel haladtam és értem az erdőbe. Éppen még a mezőn tűnt fel, hogy egy sötét felhő ért a völgy jobboldali hegyei fölé: "-Micsoda kellemes meglepetés lenne, ha éppen az emelkedőre árnyékot adna, azonban mire felérnék, elvonulna és kisütne a Nap." - gondoltam. Az erdőben, egyelőre még felhő alatt többnyire elviselhető volt a meleg. Imit-amott kilátás nyílt a hegyekre, ám havat a közelben nemigen
lehetett látni. Nem tudtam igazán élvezni az emelkedőt, nem úgy ment ahogy szerettem volna; rá is jöttem miért. Hasamban a kelleténél több volt a víz; meg is szabadultam tőle. 2-3 szerpentinkanyar után ismét megálltam; nem csak azért, hogy a kilátást megörökítsem, hanem lábam is pihentetni, hiszen alaposan megkínozta a kaptató; éreztem bizony a térdhajlataimat. Visszafelé tekintve szépen le lehetett látni a falura, a meredek hajtűkanyar mögött pedig mind kopárabb, sziklás hegyek törtek az ég felé. Mivel két bringás is küzdött fölfelé, megvártam, míg egyik a fölső ágon, másik az alsón hajt, akkor kattintottam csak. Bár nem tűnik nagynak a különbség a 9 és 10%-os meredekség között, mégis jól éreztem: a 9%-os még éppen ideális volt: igényelte a 2-3 km-nkénti megállást, de lábaim nem túl erősen kínozta, a 10%-oson viszont menetközben is, minden pedálfordulatnál éreztem a lábam enyhe túlterhelését. Ahogy lassú tempómmal küzdöttem fölfelé, jól esett, amikor egyik kanyar parkolójából egy család nézte - szerintem elismerően - csomagos bringás küzdelmemet. Majdnem minden hajtűkanyarban padok és asztalok várták az autósokat, kerekeseket. Az út minősége változó volt: néhol újraaszfaltozott, ám máshol bizony enyhén rücskös, mint nálunk egy-két erdészeti út. Az aszfalton olvasható szurkolói felfestések (Jan, Udo, Lance) a Tour de France pár évvel korábbi ezirányú elhaladására emlékeztettek.
A feliratok többsége azért inkább helyi amatőr, vagy félprofi versenyzőkre vonatkozhatott, gondolom egy helyi verseny, az EMBRUN marathon kapcsán. Noha egy túrabeszámolóban otthon azt olvastam, hogy az Izoard hágón szinte több a bringás, mint az autós, és jól esnek a sorozatos bringás köszönések, éppen ez utóbbi miatt mérgelődtem. Úgy gondoltam, az Izoard hágót 24kg-os csomaggal leküzdő, Magyarországról érkezett kerekesként megérdemelném a visszaköszönést, főleg ha én is odaköszönök.
Fotóra érdemes kilátás kevés akadt az emelkedőről, így alig álltam meg. Jól haladtam. ¾ 2-kor az út mentén parkoló autók követték egymást; megérkeztem a híres Casse Deserthez. Az angol nyelvű túrabeszámolókból már tudtam mi ez: egy kopár morénás, szép sziklalalakzatokkal "fűszerezett" szakasz, ahol két Tour legenda, Fausto Coppi és Louson Bobet emlékszobra is megtalálható. Természetesen a turisták, autós átutazók mellett itt is akadtak bringások. A fenyőerdő végével majdnem teljes kilátás nyílt a környékre és így a - már csak 3 km-re levő - hágóra is. Mivel lábam és térdhajlatom kissé elfáradt, rám fért egy kis pihenő. Szerencsére már csak fél kilométer sík és utána 2,2 km emelkedős szakasz - 170m szintemelkedés - választott el a nyeregtől. A lejtős majd sík szakasz végén találtam rá az emlékműre, melyen a két megformázott fejet koszorú és virág díszítette.
A hátralevő 2 km-n már meg sem álltam. Míg eddig bosszantott a bringások ritka köszönése, az utolsó kanyarokban ketten is előre köszöntek: "Allez monsieur!" - azaz Gyerünk uram!. A másik Bravo-val üdvözölt. A tetőre érve büszkeség töltött el: nem volt semmi, amit teljesítettem, mégha a leágazástól mindössze 8,7 km/ó-val is. Bringámmal a híres obeliszkhez kerekeztem, majd körülnéztem: kezdtem magamba szívni a nyereg hangulatát. Időközben két kísérőautós bringás is felért. Az egyik kísérőautó hátuljában jól látszott a pótkerék és a hűtőtáska. Természetesen vannak akik így túráznak, ám én ezt kevésbé díjaztam; sokkal többre értékelem, ha valaki - akár csak egynapos túrán is - de teljesen önerőből kerekezik. Motorosok is érkeztek a hágóra, le is fotózták az obeliszket, ám nem értettem miért? Biztosan nem a teljesítmény miatt, hiszen ők csak ülnek a motoron, semmi erőbe nem kerül. Utóbb rájöttem: Talán azért örökíthették meg, mert messziről (?) jutottak el egy ilyen neves, kerékpártörténelmi helyre. Az Izoard nem csupán legendás és meredek hágó volt, de odafönt a táj is lenyűgözött, ezért egyáltalán nem sajnáltam az időt a körülnézésre.
Mint utóbb rájöttem a kerékpáros múzeum felkeresése sajnos így is kimaradt; bármily hihetetlen: elfeledkeztem róla. Nem sokkal azután, hogy felértem - szinte ahogy kívántam - kisütött a Nap; a felhők most a lejtő fölött, illetve Briancon irányába fenyegettek. Arrafelé meglehetősen sötét volt az ég, néha dörgött is! Elég időm lévén, felsétáltam az obeliszkkel szemben emelekdő bucka tetejére is, hiszen onnan jól le lehetett látni a hágó északi lejtőire: gyönyörűen kanyargott lefelé a frissen aszfaltozottnak és festettnek tűnő kocsiút. Indulás előtt azzal poénkodtam: "-Mennem kell, nem maradhatok tovább, vár az eső!"
A kb. 7-8%-os, szuper minőségű lejtőn óvatosan ereszkedtem, hiszen egymást érték az éles kanyarok. Úgy sejtettem, az utat az elmúlt évben aszfaltozhatták újra a Tour de France miatt. Ami a felfestéseket illeti, az emelkedős - azaz a jobb - oldalon a kerékpárosok miatt (!) direkt nagyobb távolságra (kb. 80 cm - 1 m-re) festették a vonalat, sőt néha még oda is raktak egy-egy kerékpáros ábrát.
Az út természetesen szurkolói felfestésekkel (JAN, LANCE) is tele volt. Bár óvatosan, de tudatosan kanyarogtam lefelé: ha láttam, hogy nem jön autó, nem húztam túlzottan a féket, inkább a kanyart levágva nyugodtan hajtottam át ideiglenesen a szembülső sávba.
A Cervieres település előtti egyenesben 71,7 km/ó-ig gyorsultam fel. Az erdőből ideiglenesen kiérve - már közvetlenül a vihar fenyegető sötét felhője alatt - erős ellenszél fogadott. Úgy éreztem, már nem sok időm lehet az esőig. A szél hihetetlen erővel kapaszkodott a csomagokba; nagyon erősen lassított. 1-2 km múlva, ahogy utam - a hegy tövében - nyugatnak fordult, már hátszél támogatott. Hiába robogtam gyorsan Briancon felé, az eső így is utolért. Még nagyobb tempóra kapcsoltam, hisz ki akartam hajtani alóla: "-Nem fogsz elkapni!" - dacoltam "vele". 50-60 km/ó-val suhantam, hajtottam. Nem akartam esőkabátot venni; felöltözéssel értékes percet veszíteni. Végül az első csatát én nyertem meg, hiszen az esőt megelőzve szárazban érkeztem meg Brianconba. Nagyon ugyan nem gondolkodtam el, de eszembe jutott, hogy a híres olasz síközpont - Sestriere - felé is Briancon felől szoktak áttekerni a Tourosok. Fél óra alatt 1120 m szintet ereszkedtem, igaz, így is csak 40-es átlag jött össze. Mivel körbe eléggé szürke volt minden, a felhők is esőt ígértek, nem tanakodtam sokat, gyorsan a centrum felé pedáloztam tovább, ahol egyből egy nagyon csábító pékboltba tértem be. Nehéz volt választanom a legalább 5-7 féle szebbnél szebb, ínycsiklandó finomságok közül. Végül a pénzzel nem törődve hármat vettem. "-Az egyik nagy legendát legyűrtem, az esőt is megúsztam; igazán megérdemlem!" A három péksütiért és egy édességért 5 EUR-t fizettem. Egyikük sajnos a kinézetéhez képest csalódást okozott; belülről habcsók"anyagú" volt. A közelben egy padon nézelődés közben örömmel és a délelőtt felett érzett elégedettséggel falatoztam. Ahogy a járókelőket követtem szememmel, egy idő után bizony feltűnt, hogy az emberek egy része vékony kabátokban sétál. Lehűlt az idő! A készülődő vihar, néha előforduló heves széllökések miatt sajnos nem tudtam magam teljesen elengedve, hátradőlve falatozni. Miután eltűntettem két péksütit, épp fedezék után akartam nézni, ám mire bringámra ültem, már csepegett is. A város egyik széle felé hajtva egy keresztúton dél felé fordultam; az útjelzőtábla arra jelölt áruházat, úgy gondoltam ott biztos akad fedett hely. Mind erősebben hajtottam, igyekeztem, ám hiába: egy-másfél kilométer után sem láttam semmiféle áruházat. Házak helyett mezőt, illetve egy sportcsarnokot találtam csak, így jobbnak láttam visszafordulni. Végül a központ szélén részben ideálisnak tűnő fedezékre leltem: egy irodák közti fedett előteret, illetve átjárót.
Itt nyugodtan a falnak támaszthattam a bringám és a meleg ruhákat is volt időm előtúrni a táska mélyéről. Lusta voltam lepakolni a két oldalsó táskát - és ezek levételéhez a fölső cuccokat - így csak erővel próbáltam még mélyebbre nyúlni a táskámban. Alulra hosszú bringanadrágot, fölülre még egy réteg hosszút (tehát a másodikat) vettem elő. Nem tudom volt-e még kenyerem, de ülőhely híján nem tudtam volna hol konzervet enni, vagy lekvárt kenegetni, ezért eleinte - jobb dolgom nem lévén - a nemrégről megmaradt két péksütit eszegettem. Idővel az eső szakadni kezdett. Bő fél óráig még nem zavart volna, ám utána növekvő türemetlenséggel vártam végét; bizony néha elgondolkodtam: mi lenne, ha nem tudnék továbbhaladni. Végigfuttattam agyamon azt a variációt, mi lenne, ha az eső miatt nem jutnék el e nap a másnapi program, Alpe d'Huez emelkedőjének aljába, Bourg d'Oisansba. Csúszna a program: vagy le kellene mondanom esetleg egyik emelkedőről (Alpe d'Huezről vay Les deux Alpesről), vagy fel kellene használnom ott az eddig tartalékolt - egyetlen - esőnapot. Mivel annyira jól beütemeztem minden napot, nem akartam fél napos csúszást: "-Vagy teljeset vagy semennyit!" - vallottam. Észak felé világosabbnak tűnt az ég, nem véletlen reménykedtem: akár abban, hogy ide is elér az a rész, akár abban, hogy ha esőben is kell továbbmennem, legalább, ahol aludni fogok, ott szép idő fogad.
Idővel az eső szakadni kezdett, és a dörgés, villámlás sem maradt el. Ha már úgyis várnom kellett, igyekeztem hasznosan eltölteni az időt: jegyzeteléssel csökkentettem abbéli lemaradásom. Mozgás híján egy idő után a hosszú bringanadrágban fázni is kezdtem, így néha guggolva írogattam jegyzetfüzetembe. ¾ 5 tájékán gyengülni kezdett az eső; így 16:50-kor - kamáslimat a lábamra húzva -nekivágtam a 28 km-re, 850 m-rel magasabban emelkedő, 2058m magas Lautaret hágónak.
Alig hogy elindultam, picit már jobban is esett, ám újabb 5 perc múlva már csak szemerkélt. A város végéig nagy forgalomban kapaszkodtam fölfelé. Az adott úton megérzésből hajtottam: úgy éreztem arra lehet a Lautaret hágó lankás völgye. Briancon északi végén találtam meg az egyik túraleírásban otthon olvasott bevásárlóközpontot, a Grand Boucle-t, valamint egy Interspart is. Szívesen szétnéztem volna, jó lett volna egy klassz mezt venni, ám haladnom kellett: hiába terveztem elmúlt este, hogy végre időben, 7-re a kempingbe érek, úgy tűnt, örülhetek, ha ez 8-ra meglesz. Ami a mezt illeti, rájöttem, Alpe d'Huezen, vagy a Galibier hágó környékén biztosan árulnak majd szép mezeket.
Csomagom tetejére reggel felraktam egy-két ruhát, hadd száradjon, ám ezúttal - hogy ne ázzanak el - meg kellett álljak és elővettem a túra előtt, még Magyarországon vett esővédő csomagtakarót. Jómagam esőkabát nélkül, de két hosszúujjúban tekertem; úgy gondoltam: kb. fél órás gyenge esőt elbír az. Reméltem, hogy utána végleg eláll.
A főút - az olvasott túraleírásoknak megfelelően - valóban forgalmas volt, de a leállósávban hajtva nem okozott gondot. A falvak névtáblája mellett - itt is, mint korábban - tábla jelölte magasságukat. Az út a kezdeti meredekebb szakasz után alig emelkedett; 1-2%-os volt csak. Folyamatosan kíváncsian, érdeklődéssel kémleltem az eget; vajon várható még eső? Kb. 10-15 km után már majdnem száraz úton hajtottam; víz sem csapódott kamáslimra, meg is álltam levenni. A csomagtakarót pedig azért vettem le, hogy a levegő által érve hadd száradjon, levegőzzön a pár kitett bringásruha. A hágóig épp félúton, ám magasságban még csak 1480m magasan - majdnem 600 m-rel a hágó alatt - la Monetierben már közvetlenül gleccseres, jócskán havas hegyek közé értem. Hiába csepegett, meg kellett ötökítenem: "-Remélem ezzel azért nem vívom ki a sors haragját, hogy a sietés helyett ezzel "vesztegetem" az időmet." - gondoltam. Noha előrefelé felhős volt, mégis lehetett bízni benne, hogy nem fog esni, ám hátra, Briancon felé bizony jól látszott, hogy esik. "-De jó, hogy várakozás helyett, továbbálltam" - örültem. ÉNY felé egy picit még mindig világosabb volt; reményt adott, hogy a hágón átkelve este már napfényben állíthatok sátrat. Az enyhén csepegő esőben frissen tekertem. Mivel a hágó előtt (13 km-rel) utoljára ezen a településen számíthattam vízvételi lehetőségre, jobbra-balra nézegetve kerestem utcai kutat. A központban meglepőmód foltozott rossz út fogadott. Egy utcai hőmérő 15 fokot mutatott és az idő is szürke, barátságtalan volt, mégis sok felöltözött turista járta a főutcát, nézte a kirakatokat. Hirtelen örömel pillntottam meg egy csobogót: "-Szuper!" Gyorsan letámasztottam a bringám és már siettem is vízért, mikor megláttam a feliratot: "Eau non poable!" - nem ivóvíz! A francba! Nem volt kedvem víznek utánajárni, esetleg cukrászdába vagy étterembe bemenni, így elfogadtam, rákényszítettem magam arra, hogy fél kulaccsal kibírjam a következő egy órányi emelkedőt. A falut elhagyva már jól lehetett látni a hágóig vezető teljes völgyet, a hegyeket és az Virtual Alps egyik szép fotóján látott oldalt nyitott alagutat, mögötte a havas, gleccseres heggyel. A településeket elhagyva jóval kevesebb autó járt már, az időjárás ellenére itt már élvezni lehetett (volna) a kerekezést: lankás kaptató, jó út és szép táj. Ahogy fokozatosan lassultam, rá kellett jönnöm, hogy az út alattomosan meredekebbé vált: korábban egy ideig még 20-18 km/ó-val, majd 16 km/ó-val, itt már 12-14 km/ó-val haladtam csak. Az otthon megnézett szintdiagram jól mutatja, amit én is éreztem: Mouties után 3 km-ig 2-3%-os volt, ám onnan még egészen a hágóig 5%-os. A meredekség alattomosan lett komolyabb: az ember hozzászokott, hogy lendületesen 16-18 km/ó-val haladhat, relatíve jól fogynak a kilométerek, aztán hirtelen azt veszi észre, hogy míg a meredekség nem tűnik fel, a lassulás viszont igen. Mintha fáradna az ember, pedig nem: az út lett meredekebb! Részben a gyenge eső miatt szerencsére így is lendületesen, frissen tudtam tekerni. Mivel nem akartam esőkabátot venni, amiatt megállni, így mielőbb a fedett, oldalt nyitott alagútba akartam érni; ezért siettem. A levegő fokozatosan hűlt (ha Moutiesben volt 15 fok, akkor joggal feltételeztem 1800 m-re 13-14 fokot, 2000 m-re pedig 12-t.), így idővel arra is odafigyeltem, hogy a lendületes hajtásban nehogy túlzottan lihegni kezdjek, mert egy torokfájás igazán nem hiányzott. Kb. 8-9 feszített kilométer után -2 km-rel az alagút előtt - mégis megálltam: rám is fért hogy szusszanjak egyet, de meg is akartam örökíteni a szürke tájat, az ilyen időben nyomasztó, felhő által lefejezett magas hegyeket és a hágót, valamint a Galibier hágóúton alig kivehető autókat. "-Két nap múlva én is ott fogok fölfelé kerekezni!" - örültem. Jót tett a rövid megállás, így változatlan tempóben tudtam folytatni az utat; talán már a Lautaret hágót is lehetett látni. Úgy tűnt, ¼ 8-ra érek majd a nyeregbe: "E nap sem lesz korai sátorállítás" - szűrtem le. Mire a nyitott oldalú alagúthoz értem, már nemcsak Briancon felé volt felhős, esőszürke az ég, hanem keletről is ilyenek érkeztek; nem véletlen esett komolyabban. Valahonnan még égzengést is hallottam. Az eső ellenére azonban ideális volt az idő, hiszen noha kalandossá tette a hágóutat (esőben 2000m fölé), ugyanakkor nem volt vészes. Az út az alagút előtt fordult ÉNY felé, fel is tűnt a sokat emlegetett, csanem 4000 m magas La Meije és gleccsere. A hegy tetejét felhők takarták. Az alagút szárazságában jól esett a tekerés; el tudtam volna még viselni. Szerencsére a kijárattól már csak 1 km-t kellett áznom a 2058m magas Lautaret hágóig. Az esőkabáttal megvártam a nyerget, ott - a lejtő előtt - úgyis be kellett öltöznöm.
Számításaimnál 3 perccel hamarabb, 19:12-kor értem a hágóra. Mivel már gyengén-közepesen esett az eső, gyorsan előkaptam a kamerát és úgy fotóztam, filmeztem le a hágótáblánál a bringát, majd siettem az eresz alá öltözni. A hágón kb. 4 épület állt, egyik egy múzeum, másik három vendéglátóegység, vagy szálloda. Mázlim volt, hogy fölfelé nem igazán kezdett rá az eső, így vékonyabban öltözve kapaszkodhattam fölfelé. A hűs (kb. 12 fok) miatt fölül nem vetkőztem teljesen le, hogy alulra vegyem a meleg Moirát, helyette azt a nyakamnál próbáltam a mellkasomhoz gyömöszölni. Fejemre fejpántot és az esőkabáthoz tartozó fejfedőt húztam. Alul megelégedtem az eddigi vastagabb hosszú bringásnadrággal; bíztam benne, hogy a lejtőn úgyis hamar leereszkedem, ahol melegebb lesz.
A lejtőn az emelkedőhöz képest sajnos rosszabb minőségű, repedezett úttal fogadott, de az eleje jó gyors volt: 60 km/ó fölé gyorsultam és egyelőre még nem is fáztam. Időnként a rossz út miatt kénytelen voltam 35 km/ környékére visszalassítani. A kb 1550m magasan fekvő La Grávéba érve kezdett el igazán szakadni az eső. A kamáslim sajnos hamar beázott, bár még így is jobb volt lábamon hagyni, mert valamennyi vizet csak kint "tartott", és lábam is melegebben tartotta. Mivel az esőkabát csak felsőtestem védte, combom, vádlim, lábfejem is bőven kapott az esőből. Hogy minél kevésbé ázzak, próbáltam minél jobban összehúzni magam, a combom fölé hajolni, hogy legalább az maradjon valamelyest védve. A falut követően a völgy beszűkült, mély szurdokban gurultam; előrefelé a világos ég tovább éltette bennem a reményt. A szakadó esőben kifejezetten jól esett alagutakban gurulni, ám sajnos idővel ezekből ki is kellett jönnöm. L Kb. 10 km-rel La Grave után duzzasztott tó partjára értem; a felhők lassan elmaradtak mögöttem, már a Nap is bújkált, percekkel később pedig elő is bukkant. Ezt vártam! Jó kedvem lett !!!! Az elmúlt kb. 6 órában végig szürke, felhős, esős időben volt részem, ám hitem nem hagyott el és estére valósággá váltak reményeim: Bourg d'Oisans felé úgy tűnt, kék az ég. A tóparton az út néhány kilométeren át síkon vezetett, néhol még picit kapaszkodnom is kellett. Mivel itt már a levegő is érezhetően melegebb volt, nem hiányoztak a rövid mászókák; ezzel csak az idő ment. Enyhe csalódással vettem tudomásul, hogy már ½ 9-re saccoltam a kempingbe való megérkezésem. A tóparton egyszerre sütött a Nap és esett az eső; a szivárvány sem maradt el; sőt emeletes szivárványban lehetett részem. Gőzölgő aszfaltúton értem le a Bourg d'Oisans előtt 5 km-rel kezdődő sík útszakaszra. Visszaértem a nyári melegbe. Tábla jelezte a Venosc völgyi leágazást. Meg kellett állnom megnézni a térképet és eldönteni, hogy arra nézzek-e szállást, vagy továbbhajtok és bízom benne, hogy valamelyik Le Bourg d'Oisans-i kempingben találok szabad sátorhelyet. 20:20 lévén kedvem és erőm sem nagyon volt még 2-300 méter szintet hajtani fölfelé, így inkább a völgyben hajtottam tovább. A lombos fák kísérte főúton 2 km után találkoztam először egy kis családi kempinggel; a bejárathoz sétálva tábla jelezte: "Complet!" - tele. Pici aggodalom fogott el; nem volt ez túl jó előjel. 20:40-re értem Bourg d'Oisans szélére, ahol az út szélén néhány félreállt Tour-szurkolói lakókocsi, lakóautó fogadott. "-Vajon ennyire megteltek volna a kempingek, hogy máris azokon kívül kell megállniuk?" - fordult meg a fejemben. Akadt még mellettük hely, kérdésemre válaszolva oda is engedtek volna, ám amint megtudtam tőlük, hogy még van hely a kempingben, továbbhajtottam. Az első kempingre (Piscine) fél km múlva akadtam, ráadásul úgy is tűnt, még hely is akad. A megérkezés jóleső érzésével szálltam le bringámról, támasztottam a háznak a bringám és vettem le kamáslimat, fejpántomat. A recepción 2 éjszakára kértem sátorhelyet; mondtam is: nem maradok a Tour de France-ig. Egy éjre még a kemping hagyományos területén is lett volna helyem, ám mivel két éjszakát terveztem maradni, végül a kemping mellett megnyitott focipályára küldött. Mint megtudtam, első magyar voltam a kempingben (hogy csak idén-e, nem tudom.). Az is kiderült, hogy direkt a rengeteg Tour rajongó, szurkoló miatt nyitották meg a focipályát, ahonnan természetesen a kemping többi részéhez hasonlóan szintén igénybe lehetett venni a mosdókat, snack bart, nyitott úszómedencét, stb. A 2 éjszakáért 20 EUR-t fizettem. A biztos éjszakázóhely tudatában örömmel telefonáltam haza: 2 percben elmeséltem az elmúlt pár nap történését, valamint örömmel tudattam, hogy másnap lesz a nagy nap: az Alpe d'Huez-i kaptató napja.
Enyhe büsszkeséggel tóltam csomaggal megpakolt bringámat a kissé hepe-hupás focipályára, amely szélén végül sikerült viszonylag sima sátorhelyet találnom. Sátorállítás után végre körül is tudtam nézni. A sátorlakókat szemügyre véve már eddig is akadtak dánok, hollandok, belgák, amerikaiak, németek, ám el tudtam képzelni, hogy másnapra már a a focipálya közepe is benépesedik majd. Pedig még 4 nap volt a Tour de France érkezéséig!
Későn is érkeztem, ráadásul a magas hegyek között picivel hamarabb besötétedett, így ezúttal is zseblámpafénynél fejeztem be vacsorámat. A snack bar környékéről középhangos zene szólt, nem tudtam volna könnyen elaludni, így végül majdnem éjfélig jegyzeteléssel múlattam az időt, csökkentettem elmaradásaimat. Alig vártam már a másnapot; amikoris saját szememmel, bőrömmel érezhetem meg az Alpe d'Huez-i kaptató varázsát, a Tour feelingjét. Belegondoltam, hogy még csak 5 napja jöttem a Riviéra óta és még 7-8 állt előttem. Alig bírtam magammal! Eddig annyira jól alakult minden!
Adatok : TM: 6:18:40 DST: 120,38 MXS: 71,7 TR/D: 121,81 AVS: 19,07
Szintemelkedés:
- Guillestre - Col d'Izoard 2360 - 1000 = 1360 m
- Col du Lautaret 2058 - 1204 + 30 = 884 m
ÖSSZESEN = 2244 m
Költség: 20 EUR (két éjszakányi kemping ktg-gel együtt: 33 EUR
Györgyi Gábor
7. nap
9. nap
