Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

5. nap

7. nap

Hűvös éjszakám volt, nem számítottam rá. Eggyel korábban magas sziklafalak közt, de 600m-rel mélyebben St Saveur sur Tinee végében, szurdokvölgyben egyáltalán nem fáztam; most egy meleget sejtető, széles nyílt völgyben éreztem óráról órára, hogy fázom. Előbb fölül húztam fel még egy hosszúujjút (piros bringás fölső), majd alulra a pizsama fölé egy melegítőt, majd ismét fölül már polárt és alulra még egy frotírzoknit. (Ezeken felül volt még a hálózsák!) 7:57-kor ébredtem. Alaposan felöltözve sétáltam a mosdóhoz is. Klassz volt, hogy nyeregbe ülve 2 percen belül máris a városközpontban voltam, ahol a főtéren piac volt. A sétálóutcában július 14. ellenére két nyitva levő pékboltot is találtam: 4,3 EUR-ért vettem két baguettet (egyiket estére) és 3 péksütit. A folytatásban a piacon néztem friss, vitamindús zöldséget. Egyik helyen elég sokat kellett várnom, mire megkaptam a 3 szép pirospaprikát, a másik helyen 4 banánt kértem.
Mire én a sátram előtt már a reggelihez kezdtem neki, a másik három bringás még csak vásárolni indult. Általában a túrán a reggeli elején engedtem a csábításnak és sokszor egyből egy péksütivel kezdtem, ám utána a friss puha baguette is nagyon finom volt a ropogós paprikával. E napra jó meleget ígértek, másnap viszont már sátorral együtt kellett haladnom, így a túra során először kényszerültem mosásra. Teregetés során részben a szomszéd lány módszerét követtem : a fák ágai közé gumipókot feszítettem és arra is kiterítettem egy ruhát. Kissé már későn, ½ 11 tájban indultam útnak első kis-csomagos túrámra. A kb. 120km-es utiterv három 2000m fölötti hágó megmászását tartalmazta, előbb a legtöbb alpesi túrázó egyik kedvencének tartott 2326m magas Cayolle-t, majd a kevésbé neves 2087m magas Champs hágót és végül a 2240m-es Col d’Allost. A három hágó diagramja egymás alatt ott lepult a kormánytáskám tetején. Barcelonnettet sík, mezei úton gyönyörű napsütésben hagytam el. 2 km-rel a falu után a szélesebb út jobbra folytatta útját, a Cayolle hágó völgye egyenesen, kisebb forgalmú úton haladt tovább; lankásan. Jó tempó mellett enyhén emelkedett az út és vezetett mind szűkebb hegyek közé. A patak az út mellett csobogott; egyre szebb szurdok alakult ki; fényképeztem is. Az út idővel elkezdte kapaszkodását a hegyoldalba, majd be is fordult a kelet - nyugati irányú völgybe. Bringásokkal is találkoztam, de még nem olyan sokkal, mint napokkal később. Egyáltalán nem volt meredek az út. A lankás (3% meredekségű) emelkedő végig panorámaút volt: eleinte még a szurdokra, a mélyen csobogó patakra, később - a merőleges völgyfordulat után - már a széles, szép, valóban nemzeti parkban levő hegyoldalakra, növényekre, gyönyörű természetre. Valóban nagyon szép volt: virágok, elszórtan lombos fák, vagy fenyők, néhol sziklák, meredek hegyek, itt-ott hófoltok, a mélyben pedig patakcsobogás. Fotóztam is elég gyakran, az idő meg persze szaladt. Hiába terveztem - igaz, korábbi indulással - 13 órára a nyeregbe érni - ezdőtájt még csak Bayassehoz, a meredekebb szakasz kezdetéhez értem. Továbbra is fantasztikusan élvezhető nemzeti parkban kerekeztem, eleinte még fenyők között pár hajtűkanyarban, majd egy nyílt mezei szakaszon - ahol már ismét a délnek forduló völgyet lehetett teljesen belátni - egy kis pihenő mellett döntöttem: energiautánpótlásra volt szükségem. Szebb helyet nem választhattam volna az "ebédre": mező, kissé havas csúcsok, nyugatról fenyők, keletre mező, lábam körül pedig imitt-amott szép virágok. Kajálás közben néha egy-egy bringás húzott el; egyikük - fölfelé - épp egy hozzám hasonló kis csomagos, csomagtartós - középkorú - kerekes volt; jó erőben hajtott. Pár kilométerrel följebb az út néhány kanyarkombináció közt, egy kisebb viadukton keresztezett egy kisebb vízesést. Gyönyörű volt a táj. Az utolsó kilométerekre már elmaradtak a fák; alpesi legelőn haladt az út; itt-ott már egy-egy épület és parkoló autó is akadt. Az út mentén klassz "kilométerjelző-táblák" szolgáltak információval: a tegnapi szuper útjelzőkhöz képest nem csak a hágóig hátralevő kilométert és az aktuális magasságot, hanem az út meredekségét is jelezték (egy kerékpáros ábra mellett.)
13:45-re értem fel a magasnak ugyan nem tűnő, mégis 2326m magas hágóra. Mennyit számít a hágó körüli táj: például a svájci, 2166m magas Grimselpass körül rengeteg a havas, gleccseres hegy, mégis 200 méterrel alacsonyabb. A hűvös szélben már gurulás előtt is felvettem egy hosszú fölsőt. Dél felé is szép volt a táj; egy tavacska is csillogott a közelben. A nyereg és a hágótábla körül alig találtam embert, de végül csak tudtam magamról hágófotót készíttetni. Sajnos egy felhő alatt a vártnál hosszabb és tekergősebb lejtőn gurultam le a völgybe; kezem csaknem el is gémberedett a sok fékezéstől. Közepesen meredek, de sziklás hegyoldalban, illetve völgyben vezetett az út: hol erre, hol amarra nyílt kilátás; egy hajtűkanyarban pedig megtaláltam azt a helyet, ahol a Virtual Alps Cayolle hágós képe készült a völgyről és a tóról. Egy szakaszon kifejezetten veszélyes sziklaoldalban tekergett az út. Entraunestől az út jobb minőségű és szélesebb lett; kevesebbet kanyargott, én is végre jobban felgyorsulhattam. A Var patak mentén 14:35-re értem St Martinba. Az idő nagyon elszaladt: nem is nagyon gondoltam, számolgattam, mikorra érhetek fel a Champs, majd az Allos hágókra, mert félő, hogy csak aggodalmat keltett volna. Ráadásul azzal is lehetett számolni, hogy az utolsó emelkedő végére egy picit már a fáradtság is kiütközhet. St Martin 1009m-es magasságába érve nyári meleg idő fogadott. Éppen csak kulacsot töltöttem egy kútnál és - vetkőzés után - már fordultam is rá a zárt erdőben szerpentinező emelkedőre. Hamar megtaláltam a kaptató 7 %-os meredekségének megfelelő áttételem és ritmusom. Az alsó 4-6 kilométeren zárt fenyőerdőben, nagyon jó minőségű úton szerpentineztem fölfelé. Élveztem a jó tempót, tekerést, egymást követő közeli hajtűkanyarokat. Jó erőben éreztem magam. Egy alkalommal egy sétáló házaspár szót hozzám egy biztató szót. Kb. 6 km után néha már erre-arra ki lehetett látni a fák közül, egyúttal lábamon kezdtem érezni, jó lenne egy kis pihenő, pár percre megállni. Egy meredek kilométer végén 1600m-es magasságban a Val Pelens nevezetű "alm"ra értem: több autó állt az út mentén, sok turistával találkoztam, hiszen barátságos, lankás, füves, fás terepen vezetett az utam. Mivel az út 1-2 km hosszan síkon vezetett, sőt egy picit lejtett is - így lábaim kicsit ellazíthattam - nem álltam meg pihenni. Bár a könnyű szakasz jót tett, a sík kilométer azt is jelentette, hogy a hágóig hátralevő 2087 - 1600 = 487 m szintkülönbséget kb. 6 km-en kell leküzdeni; ez kb. 8%-os meredekséget jelentett. Kiérve a fák közül, nagyon megtetszettek a NY felé, közvetlen előttem, mellettem emelkedő Som de la Frema csúcsai. Érdekes volt a sziklák alakja, az út mentén virágok színesítették a mezőt, a völgy túlsó oldalán pedig 2500 m-es hegysor mutatta magát. A sík szakasz után kb. 2 km-rel egy útszéli, kilátást nyújtó helyen enni álltam meg. Az ideje is eljött, egyúttal azonban pihenhettem is. Néha gyorsan átfutottam, hogy hol tartok az időbeosztásomhoz képest: enyhe, még nem tragikus késésben! Nem esett jól, hogy úgy tűnt 5 órakor akár még e hágón leszek csak, és egy lejtővel azután kezdem csak meg újabb 1000 m szintkülönbségű 24 km hosszú kaptatómat, az Allos hágót. Úgy tűnt 8 óra tájékán érek majd fel oda.
Egészen az utolsó 3-4 km-ig 2-3-4-es fokozatban tudtam hajtani; ott azonban a fáradtság halmozódása, a 10%-os meredekség és a váratlan, rosszul eső ellenszél (!) utolsó fokozatomban is komoly küzdelemre késztetett. Úgy időzítettem 1-1 fotót, vagy mezfölvételt, hogy épp akkor kerítsek rá sort, amikor lábaimnak pár perces pihenőre lett szükségük. Mivel még fel sem értem, az idő is szalad, ráadásul még egy újabb 1000 m szintkülönbségű hágó várt rám, erőteljesen gondolkodtam rajta, hogy esetleg a következő napomon könnyíteni kellene. Nehéz nap, 3 kétezres hágó után úgy tűnt 20 óra után érek majd a kempingbe, nem volt csoda, hogy azon gondolkodtam, esetleg mégsem kéne másnap a Vars hágó után még a Col Agnelre felkerekeznem. A végső kilométereken az ellenszéllel való dacolásról a Delta TVműsor bevezető filmecskéje jutott eszembe, amiben a hegymászók, havas hegyen szembefújó széllel és hófúvásban kapaszkodnak fölfelé. Így éreztem én is magam, bár azért nem volt olyan erős a szél. 16:48-kor értem a 2087 m-es tetőre: a napközapi fényeket lassan lassan késődélutáni fények kezdték felváltani. Barátságosan hullámzó volt a hágó közvetlen környéke, mezőkkel, ám a közeli hegyek nagyon szép alakúak voltak. Forgalom alig volt; ideális bringás-, és túrázókörnyék. Gyönyörűen le lehetett látni a leküzdött emelkedőmre is, valamicskét előrefelé is. A hágón több táblát állítottak fel: egyikük azt jelezte, hogy Alpes de Hautes Provance-ba érkeztem, a másik Haut Verdon-t reklámozta. Mivel meg akartam örökíteni, hogy a hágón jártam, a videót a földre állítva filmeztem le magam: elindítottam a felvételt, elésétáltam, rábeszéltem, majd visszatértem. Igaz, hogy reggel 1136 m-ről indultam, most pedig 2087 m-en voltam, mégis érdekes volt, hogy majdnem 4 és negyed óra kerekezés után még csak 68 km-nél jártam.
17:04-kor nekivágtam a rosszabb minőségűnek mondott lejtőnek. Alig gyorsultam fel, egy távcsővel a környék állatait, mormotáit, madarait figyelő házaspárral futottam össze és kértem őket egy rólam készítendő fotóra. 1700 m-es magasságig néhol valóban kicsit hepe-hupás volt az út, de így is 30-40 km/ó-val lehetett robogni. Tulajdonképpen csak a fél - egy kilométerenként egymást követő fekvőrendőrszerűségek, vagy vízelvezetők miatt kellett nagyon visszalassítanom. Bár 1689 m-en egy turistaházhoz és ezzel együtt jobb útra értem, nem sokat gyorsulhattam, mert a fák közt beszűrődő, útra eső fények nagyon zavaróak voltak: nehezen lehetett látni, észrevenni pl. hirtelen felbukkanó autót, vagy esetleges úthibát. Komoly koncentrációt, figyelmet igényelt a lejtő. 17:42-re értem az 1269 m magasan fekvő Colmarsba; kezem teljesen elzsibbadt a fékezéstől.
Az Allos hágó 24 km-es, csaknem 1000 m szintkülönbségű emelkedője következett! Eleinte sík, vagy alig emelekdő, egyhén hátszeles kilométereken hajtottam 25-28 km/ó-val. Jól éreztem magam: hiába volt késő, elszállt minden gondom, "úgy ment minden, mint a karikacsapás". Szép alpesi völgyben, a Verdon völgyében vezetett az út, előttem egy szép alpesi falu, a hágó névadója, Allos tűnt fel. 4 km után teljesen váratlanul és indok nélkül megfordult a szél. Az ilyen dolgok számomra teljesen megmagyarázhatatlanok. Nem értettem, hogy a völgy megtörése nélkül hogy változhat meg a szélirány. Előtte 19 km/ó-val haladtam, de még mindig egész kellemes volt. A szél erősödésével és az emelkedő meredekebbé (4,5%) válásával 13-14 km/ó-ra lassultam. Elszállt a jó kedvem: mi lesz később, ha már itt, a hágó nem is olyan meredek "bevezetőemelkedőjén" csak 13-14 km/ó-val haladok? 18 óra után pár perccel értem Allosba, ahol talán a július 14-i nemzeti ünneppel összefüggésben is nagy nyüzsi volt. A cirkusz felől hangos zene szólt. Kulacsaim vízért "kiáltottak", ám hiába néztem jobbra-balra, hogy hol találok forrást, vagy kutat, sehol sem láttam. Mivel haladni akartam, nem volt kedvem nekiállni keresni egyet; inkább továbbhajtottam: "-Majd csak találok forrást, de legrosszabb esetben 8 km múlva megint házak közé érek." Nem sokkal a falu után az út kopár, köves sziklafal oldalában haladt. Itt már nem teszett a völgy.
Pár kilométer után koncentráltan kezdtem pedálozni, amellett csak néztem ki a fejemből: ismertem ezt a helyzetet, találkoztam vele máskor is: amikor az embernek elég gondja van (késés, vagy ellenszél), mégis reménykedik, hogy mindjárt megváltozik: pl ha az út a köv faluban fordul, utána talán nem fog fújni, vagy, hogy a következő házaknál biztos akad kút. Aztán hiába a remény, újabb pofont kap az ember - többször jártam már így; hiába reménykedtem, hiába tekertem hittel, optimistán. Kb. 6 km után néhány ház (Les Gays) akadt az út mentén, félre is álltam, hogy mindenképpen vizet szerezzek. Az egyik házhoz hiába sétáltam le, embereknek nyomát nem találtam. Akadt ugyan egy csap a ház oldalában, de a közelében slagot látva, nem lehettem biztos, hogy ivóvíz-e. Éppen visszatértem a bringámhoz, amikor egy férfi tűnt fel; ő mutatta végül a csapot, hogy ott tölthetek. Bringám időközben felborult, bosszankodam alaposan, hiszen a videokamera is megüthette magát. La Foux d’Allosba (1792 m) érve, az első házaknál egy kis parkot találtam: ideálisabb étkezőhelyet még kívánni sem lehetett volna. A Nap kellemesen sütötte a hátam, miközben egy kis baguette-t, fél péksütit, egy banános müzliszeletet és banánt ettem. Ahogy továbbindultam, nem foglalkoztam már az idővel: ha kell, fel tudok még öltözni, volt elég ruhám, ½ 10-ig pedig tudtam, hogy világos van. La Foux síközpont végén, nagy szállodák közt fordult utam jobbra. Előtte csak a térkép alapján tudtam, hogy merre lehet a hágó. Szép, barátságos, napsütötte domboldalon tekergett az út; gyönyörűen látszott a rengeteg hajtűkanyar. Energiám "utántöltve" jó erőben pedáloztam fölfelé. Előtte a 6 km-re 9 km/ó-s átlaggal még 40 perce számoltam, ehhez képest igazán jól (legalábbis azok után, amit aznap már megtettem) 11 km/ó-val kapaszkodtam a 6-7%-os emelkedőn. Ez a völgy és a kaptató is sokkal melegebbnek tűnt, mint a Champs hágóé; igaz itt szél is alig lengedezett. Ott ¾ 5-kor a tetőn bizony már-már fáztam, itt, az Allos hágó emelkedőjén még ¾ 8-kor sem éreztem hidegnek a levegőt. 1900 m után vettem csak fel a 2 rövid mez fölé a szélfogó mellényt. Nagyon jól megtaláltam a ritmusom és haladtam örömmel; miközben a tájat is nagyon élveztem. Öröm volt a kerekezés, jóra fordult a túra: "-Minden jó, ha vége jó!" - gondoltam. Miközben jókedvűen egyre magasabban jártam, mindenfélén járt az eszem: hol az időt kalkuláltam, mikorra érhetek fel, hol azon gondolkodtam, hol éreztem hasonlóan magam, stb. Azt éreztem, hogy korábban nem egyszer éreztem már hasonlót, tekertem így esti, naplemente előtti fényekben fölfelé. Mikor éltem át hasonlót? Eszembe jutottak: § 1998-ban a Grossglockner meghódításakor: A Franz Josephs Hőhétől visszafelé ellenszélben és késői fényekben küzdöttem: erőm is, és a nap is a végén járt már. § 2000-ben a Pordoi hágó volt majdnem ugyanilyen: magas hegyek miatti korai naplementét megelőző fényekben kapaszkodtam a hasonlóan, 6-7%-os meredekségű emelkedőn. Ráadásul a két hágó magassága is majdnem ugyanakkora; ez mindössze 7-10 méterrel magasabb: 2247 v 2250m. § Legutóbb pedig, tavaly, 2003-ban a Crkvine hágón tekertem esti fényekben; igaz ott alaposan bosszús, mérges és fáradt voltam. Itt szerencsére már elmúlt a rossz érzés, jó erőben élveztem a följutást. Egyszer-kétszer megálltam fotózni, és ismét megfordult a fejemben: vajon mitől van, mi váltja ki, hogy utána - akár ha csak 2 percre állok is meg - nagyon rossz, izomfájdalmas a továbbindulás. Annyira fájó, hogy néha szinte egyből visszalassítok, legszívesebben erő nélkül hajtanék párat. Alig lengedezett szél, gyönyörűen sütött a Nap, autóval pedig kb. 10 percenként találkoztam. Élmény volt! Annyira jó ritmusban hajtottam, hogy még azt sem bántam, hogy hiányoztak a magasságot jelző táblák; igaz kormánytáskámon ott lapult s meredekségdiagram. A hágót pedig jól lehetett látni: nem volt már messze a cél. Egy bringással sem találkoztam ezen az emelekdőn. 20:14-kor végre felértem; teljesen jó idő volt. Meglepett, hogy ez a hágó is milyen csendes volt: egyetlen autó és egyetlen ember akadt csak; legalább őt meg tudtam kérni egy fotózásra. Semmi zaj nem volt; csak a madarak énekét és tehenek kolompolását hallhattam. Bár a túloldalon, a hegyek közé már nem sütött be a Nap, gyönyörű, kerekded hegyek kerültek szemem elé, távolabb - Barcelonnette felé pedig meredek, sziklásak. Hiába, nem tudtam eléggé spórolni a fényképekkel, hiszen utolsó fényképem az engem ábrázoló volt, a tájat már csak videokamerával tudtam megörökíteni. Sajnáltam, mert megérdemelte volna a fotókat. Hülye voltam; semmiből sem tartott volna egy plussz tekercset magammal vinni, csak hát úgy gondoltam, így legalább kordában tartom magam. Emlékezetes 20 km-es lejtőn gurultam le Barcelonnettebe. Fönt, a hágó közelében, ráadásul az árnyékos oldalon még hűvös volt, lentebb pedig hihetetlenül vadregényes, veszélyes. Kétszer-háromszor is megálltam a lejtőn, noha talán már az első után elbúcsúztam a filmezés során. Meg kellett örökítenem a meredek hegyoldalban vezető utat; nem tűnt szívderítőnek, bár én nem féltem. A lejtő alján, nem sokkal Barcelonnette előtt az út kiszélesedett, bringám megengedve 63,5 km/ó-ig gyorsultam. Szép túráról értem haza a kempingbe; a városban, a hegyek között már lement a Nap, de még csak szürkület volt. Mivel sátram fák alatt volt, sötétben tudtam csak előpakolni vacsorához, a bicskám viszont nem találtam. A kempingben a szürkület, majd sötét ellenére sem égett lámpa, de mintha lámpaoszlopot sem láttam volna. 21:30-kor az emberek várakozására elkezdődött a tüzijáték: július 14, a nagy francia nemzeti ünnep alkalmából. Az emberek előjöttek a sátraktól és mindenki a fényeket nézte. Este a bringám, hátsó piros lámpája írtam még rövid jegyzeteket: újabb tervet valósítottam meg, legendás hágókon. Visszagondolva a túrára, szerencsésen választottam útirányt: a Cayolle és Champs hágót is a szebb oldaláról másztam meg, az Allos pedig észak felől sokkal nehezebb lett volna, igaz, hogy a túra legelején. A jól sikerült túra-befejezés után már meg sem fordult a fejemben, hogy másnap kihagynám az Agnel hágót. Ahhoz hogy délután sikerrel és időben feljuthassak, úgy számoltam kb. 2 órakor kéne nekivágnom délutáni kis-csomagos túrámnak.

Adatok: TM: 7:00:00 DST: 123,49 SAV: 17,85 AVS: 17,90 TR/D: 126,96

Szintemelkedés:3246 m

KÖltség:8,04 EUR