Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

4. nap

6. nap

Hiába ébredtem ½ 8-kor, a Nap hiába sütött már egy ideje, a úgy tűnt, hogy a magas sziklafalak közé csak egy-két óra múlva süt majd csak be. Kék ég fogadott, egy-két bárányfelhő úszott csak az égbolton. Első alpesi éjszakámon voltam túl; az éjjel nem fáztam. Hiába volt még harmatos a sátor teteje, ahhoz, hogy időben felérjek a 2802m magas Bonette hágóra (ami az ottani esetlege hideg miatt nagyon fontos) reggeli után sátrat kellett bontanom. A 8 órakor megérkezett ügyeletes nem tudott angolul, de megértetük egymást: az éjszakáért 6,5 EUR-t kellett fizetnem; itt szembesültem először az olcsó francia kempingárakkal. 9:10-kor, alul-fölül hosszú bringás öltözetben hagytam el a kempinget. Terv szerint haladva e napra szűk 100 km, ám benne egy 54 km-es 510 m-től 2802 m-ig emelkedő szakasz várt rám. Direkt úgy állítottam össze az utitervet, hogy e nap valóban nagyot menjek: ezeddig a folyamatos legtöbb mászás kb. 2000 m volt a Nagy Szent Bernárd hágóra (2469m magasság, 2001. július); most ezt 24 kg-os málhával akartam megdönteni, egyúttal feljutni Európa legmagasabb aszfaltos hágóútjára (A spanyol Pico Veleta 3400m körüli, de annak cak az egyik fele aszfaltos).
Miután visszakapaszkodtam a kemping fölé kb. 20-30 méterrel emelkedő völgyi útra, visszagurultam a faluba, hogy valóban 510m-ről kezdjem meg a kaptatót, noha a völgy alsó része még nem sokat emelkedett. A szűk sziklaszorosban egy patak mellett kerekeztem; nem is mindig sütött be a Nap, nem csoda, hogy jól felöltöztem. Kb. 5-6 km után egy vizierőműféleségnél kereszteztem a Tinee patakot. Bár már a Riviérán is találkoztam bringásokkal, e nap kezdődött az a sorozat, hogy folyamatosan találkoztam az alpesi "hágóbringások" képviselőivel; akik hozzám hasonló indíttatásból keresik fel bringások számára a világ leghíresebb emelkedőit és küzdik le többnyire könnyű bringáikon. Hamar szembetalálkoztam egy alaposan felöltözött 4 fős bringatúrázó társasággal (közepes csomagokkal jöttek). Még Isola előtt, még 10 óra előtt egy alul rövidben, fölül meg csak ujjatlan mezben tekerő srác előzött meg; én bezzeg még fölül is két hosszúban tekertem; nem sokáig. 17-18 km/ó-val, jó tempóban érkeztem Isolába. Természetesen a nap nehézségét az 1150m magasan fekvő St Etienne Tinee-ben kezdődő 27 km-es 1660 m szintkülönbségű emelkedő jelentette, arra kellett több órával számolnom, ám azért oda is el kellett jutni. Mivel az emelkedő meredeksége igazából csak onnan lett komolyabb (6-8%), St Etiennig még jobb átlaggal számolhattam. A térkép Isoláig 13 km-re 360 m szintkülönbséget, majd onnan St Etienne-ig újabb 15 km-t és 273m szintkülönbséget jelzett; szinte a második rész lankásabbnak tűnt (ám sajnos egy dolgot nem mutatott a térkép.....) ¾ - ¾ órás útszakaszokkal és minimális pihenőkkel 11 órára terveztem St Etienne-be érni.
Isola első házainál (10:05) meg kellett állnom: a falu házai fölött, egy magas sziklás hegy előtt jól látszott a - más túraleírásokban olvasott, szintén neves hágóút - a 2350m magasságban tetőző Col de la Lombarde. Persze ezt sem lett volna rossz megmászni, ám az ember túrája során nem álmodhat arról, hogy az összes hágót felkeresse; annyira - Magyarországról érkezve - nincs ideje.
Bár még csak 13 km-t jöttem (és 50 percet tekertem), viszont a település a fejemben a napi 4-6 apróbb mérföldkő egyikének éreztem, picit meg akartam állni. A faluközpont nagyon csendes volt. A pékségben ha nehezen is, de sikerült kiválasztanom két péksütit (2,9 EUR), a szomszéd boltból pedig 2 banánnal tértem vissza kerékpáromhoz. Kék ég és elszórt bárányfelhők alatt folytattam a bringázást. Gyakori sík szakaszokat is csak lankás emelkedők váltották, így szinte folyamatosan nagyon jó tempóben tudtam haladni; élveztem a bringázást; autó sem sok akadt és St Etienne felé már a táj is "alakult." Pár napos Sigma sebességmérőm 22-23 km/ó-t mutatott. 10 km-rel a település előtt egy bácsi tűnt fel előttem; őt vettem üldözőbe, majd előztem meg, ám nem sokkal később egy újabb fotótéma miatt magam elé engedtem. A völgyben előre, ÉNY felé kissé előbukkantak a hágókörnyéki hegyek, az út (és a kép) szélén pedig egy jellegzetes kilométertáblát örökíthettem meg: rajta a magasság (1000m), az, hogy St Etienne 7 km-re van még, a Col de la Bonette pedig 31 km-re. Hiába javítottam Isoláig elért 16,8 km/ó-s átlagom, meglett a böjtje a hosszú sík és lankásan emelkedő szakasznak. Elvileg a tábla szerint 7 km-re már csak 150 m szintkülönbség "járt volna" St Etiennig, ám a falu előtt 5-6 km-rel váratlan meglepetés ért. Az út kb. 5-6%-os meredek lett, majd egy hajtűkanyar következett. Nem értettem a dolgot: vajon megkezdődött volna a hágóút ? A kb. 1,5-2 km-es kaptató jól megizzasztott; itt már alul rövidben tekertem. Az emelkedő tetejéről szép kilátás nyílt a völgyi falura, ami sajnos kb. 80-100 méterrel mélyebben feküdt; sziklás hegyek tövében. Hiába kapaszkodtam fel, egy 1-2 km-es lejtőn le is adtam a szintet. St Etienne-be érve (1/2 12) eljött az ebéd, a hágó előtti energiafeltöltés ideje. A főtérre begurulva, ott még élelmiszerbolt is akadt, így tudtam banánt, almát baguette-t és (okosan - bár egy túraleírás tanácsolta) a hosszú emelkedőre még extra ½ liter ásványvizet venni. Nem messze a tértől, egy félreeső park ideális helyet kínált az ölemben való konzerves falatozáshoz. Padon, hátradőlve nyugodtan haraptam a baguettet, vettem a kés hegyével a halkonzervből és haraptam hozzá almát. A szép napsütésben hosszú fölsőmet le is vettem, hátha egy picit szárad a testemen levő izzadt, rövidujjú mezem. Kevés felhő volt az égen, ideális időm volt a túrához. A korábban, itt-ott, inkább kelet, az olasz határ felé látott helyenkénti sötét felhők is messze eltűntek.
A falu végén kezdődött az igazi hágóút; tábla is jelezte: Bonette / Restefond hágó : OUVERT, azaz nyitva. Ezen a Francia-Alpok túrán kiváltképp sokat segítettek a www.salite.ch weblap hágóútakra vonatkozó meredekség-diagrammjai; ezúttal is ott lapult kormánytáskámban a következő 27 km-re vonatkozó. Így sokkal megnyugtatóbb a tekerés, a küzdelem: az ember tudja, hogy mire számíthat: adott esetben például azt, hogy az első 500m szint (10 km-en), Le Pra-ig, 1649m-ig 4,4-6 %-os, nem vészes. Utána következik egy 5 kilométeres meredekebb rész, benne általában 8%-os, rövid szakaszon 10%-os meredekséggel, majd utána egészen a végső kilométer kedzetéig egyenletes 6,5-7%-os a meredekség. Az utolsó kilométer, mint hab a tortán és mint talán illik is az Alpok vagy Európa legmagasabb hágóútjától, 15%-os, embertelen meredekségű! A hegyoldalban napos-árnyas kellemes úton - rövid mezben - pedáloztam. Pont Hautnál az út balra fordult be St Dalmas felé, ám a keskenyebb hágóút, egy ideig ezúttal a völgy, árnyas bal oldalán folytatta útját; immár meredekebben (6,1%). Néha már itt is számolgattam: hátam mögött 32 km, a tetőig előttem már csak 22 km, ám szintben máshogy nézett ki: hátam mögött 830 m (illetve kb. 930m a St Etienne előtti bucka miatt), előttem 1460 m szint. Mindig csak lépésenként tűztem ki magamnak a célokat, lépcsőket: előbb: "-Jó lesz, ha már szintben az emelkedő felénél járok: azaz 1650 m-en." Itt, lent, 1300-1400m magasságban még jobb nem úgy nézni, hogy még 1460m szint: csomaggal! Kissé elrettentő lehet. A következő lépés volt az, hogy az emelkedő igazi részétől, az 1144m magasan fekvő St Etienne-től számolva mikor érek a feléhez, ez a magasság 1975 m volt. Az izzadás miatt eszembe jutott egy probléma-lehetőség: ha nagyobb magasságba érve sem múlik az izzadtság, akkor bizony gondom lehet az utolsó kilométerekre, hiszen emelkedőre nagyon be nem öltözhetek, viszont testem felől közben izzadok.
Gyönyörű és jó minőségű (!) úton vezetett az emelkedő: kellemes lombos (!) fák között; fenyők még csak itt-ott akadtak. Vens pár háza előtt az út egy vízesést követően pár szerpentinkanyart vett. A vízesést fotózva, filmezve tapasztaltam meg, hogy az hogy szórja messzire apró vízpermetét. La Pra felé már mind jobban kinyílt az erdő, fogytak a fák. Érdekes volt, hogy még itt is a fák fele lombos fa volt, másik fele pedig fenyő: úgy gondoltam a meleg éghajlat miatt lehet, hogy a lombos erdő egészen fel tud húzódni az erdőhatárig. Az erdőből kiérve már nem csak előre, hanem visszafelé is nézhettem és láttam, hogy mögöttem kissé befelhősödött; szerencsére észak felé még szép bárányfelhős volt az ég. Azért eszembe jutott az előző délután, amikor a szép idő után délután kaptam egy két órás esőt. Kellemes, enyhén lengedező hátszélben pedáloztam.
Le Pra után valóban meredekebb lett az út; picit éreztem is térdem mögötti húzóizmomat. Itt-ott szép virágok nőttek az út mentén. Az út lassan, fokozatosan nyugati irányba, a hágó, a nyereg felé fordult. Hátrafelé már imitt-amott kisebb hófoltokat is lehetett látni a hegyeken. A sziklás, köves patakvölgy helyett már szép zöld mezőt, domboldalt láttam az út alatt, sőt az emelkedő is már füves, lankás hegyoldalon tekergett. Érdekesmód a reggeli első két óra óta alig találkoztam bringásokkal, 2000m fölé érve, megint akadt néhány; kivétel nélkül könnyű versenybringán. Az erdőben még kb. 3-4 km-enként álltam meg fotózni, filmezni, de mióta a kilátásban, a hegykoszorúban is gyönyörködhettem, gyakrabban került elő a videókamera. Egy idő után meg is elégeltem és azt hiszem talán 1800m után mondtam magamnak: "-Gábor, haladni sem ártana, a következő 3 km-en nem lesz megállás!"
Sajnos a magasabb régióban kerekezve valahogy eltűntek a magasságjelzőtáblák (talán azután, hogy keskenyebb lett az út, még 1347m magasan, Pont Hautnál), ám meredekségdiagrammom követve nagyjából így is tudtam, milyen magasan járok és hány kilométer lehet még hátra. St Etienne után kb. 2000m magasságban, a mező szélén kerítettem sort következő komolyabb étkezésemre; alig, de túl a település és a hágó közti szintkülönbség (és emelkedő) felén: megettem az üres baguette maradékát, egy kis csokit és egy banánt. Ha meg éppen jött közben egy bringás, gyorsan ugrottam és csináltam is vele egy szép tájképet. Mivel alig volt forgalom, egy megfelelő hajtűkanyarban rászántam pár percet kerékpározásom videora való felvételére. A kamerának találtam megfelelő követ, sziklát, benéztem, hogy pont a hajtűkanyar alsó egyenesét és a hegyeket filmezze, majd visszagurultam és végighajtottam. Következő alkalommal a fölső egyenesen és elhajtottam, hogy a kettőt összerakva teljes legyen a hajtűkanyar. Jópofa volt itthon nézni, ahogy az első után a kamerához visszasétálva odaszóltam: "-Ugye jó volt?"
2000m magasságtól a 2290m magasságon található Camp des Fourches üres, szellemházaiig az út ugyanazon a mezőn tekergett fölfelé. A völgyben előrenézve végre előbukkant a hágó, Virtual Alps honlapról már jól ismert végső kilométere és az utolsó bucka. Ez a honlap szinte az összes jelentősebb, ismert alpesi hágóról tartalmaz fotókat és pár mondatos ismertetőt. 2290m-en értem Camp des Fourches üres szellemházai közé, az út az elmút kb. 4 km-ben véghezvitt tekergés után megint a nyereg felé fordult, véglegesen. Ettől a magasságtól már egyre többet gondoltam a sikeres teljesítésre, és annak jelentőségére. Ezen a hágó nem olyan híres, mint pl. a Galibier, vagy az Iseran, vagy az Izoard, úgy véltem, ha egyáltalán járt már erre magyar kerekes, nem lehetett sok; csomaggal pedig talán egy se; ahogy talán egy csomagos honfitársam sem tekerhetett annyit a Francia Alpokban, mint én terveztem. "-Sikeres hágótúráim után én is elkészíthetem a hágóismertetőimet, mint ami a neten van angolul, küldhetek szép képeket a Virtual Alpsba, stb." Ahogy egy kisebb hegykoszorúból előbújva ismét viszontláttam a célt, a nyerget, az talán meszebbinek tűnt, mint valójában volt. Már csak kb. 7 km tekerés várt rám, első hőn áhított célom eléréséhez, szintben pedig: "Már csak egy Budakalász-Pap-rét : 450m szint." - igaz az előtt nem szoktam ennyit menni; főleg nem csomaggal.
2400m magasságban hajtva már nem éreztem azt, hogy a kis völgy szembülső hegyei fölém magasodnának: úgy tűnt, egymagasságban vagyunk. (Térkép szerint a csúcsok 2534m, 2539m, amögött 2563m és 2772m magasak.) Innen még szép kilátás nyílt vissza a nemrég legyűrt kanyargós részre. Bár időközben fölöttem az ég kis darabokból állóan, de felhős lett, a Bonette-sapkának elnevezett csúcs környékén is világos volt a táj; bár arra is voltak felhők, nem is sokkal följebb. Picit aggódtam is: délután 4 óra már elmúlt, lassan lehet, hogy a felhők elkezdenek majd ereszkedni; csak nehogy a csúcs is felhőbe kerüljön! Érdekes volt idővel rájönni, hogy 2000m fölé érve az izzadás is elmúlt, sőt 2500m tájékán már karom imitt-amott a hideget is érezte, de nem fázott. Idővel azért hosszút kellett vennem.
2400m magasságban egy rövid megállás alkalmával - hogy legyen elég erőm az utolsó kilométere is - egy kis csokit, mazsolát és egy újabb banánt vettem magamhoz; mivel a kulacsokból a víz már elfogyott; inni már a boltban vett félliteres ásványvizet ittam. Milyen jó ötlet volt, amit egy másik túrázó tanácsolt! 2500m magasság felé egyre büszkébben hajtottam: "-A Grossglocknerút magasságában járok; csomaggal!.... És ráadásul mélyebbről indultam!" - mind jobban örültem már. Kezdtem érezni, hogy valami nagy dolog megvalósulása közeledik. Előfordult, hogy esetleg néha kicsit fáradtabban, vagy egyhangúan pedáloztam, ám ekkor nagyon feldobott, amikor egy szembejövő autó nemcsak odadudált, de a gyerekek és a feleség is megtapsoltak, ahogy elhajtottam. Nagyon jól esett és egyből jobb erőben hajtottam tovább! 2678m-en felértem a Restefond hágóra, az utat meg is találtam, de a hágótábla nem rémlik. Már csak egy 15%-os meredekségű kilométer választott el a 2802m magas tetőtől. A hágó éppen a Bonette hegysipka tövében volt, ahonnan egy kb. 2 km-es út mindkét irányba meredeken felkapaszkodva megkerüli a hegyet és ér a 2802m-es hágóra. Bár meg is fordult a fejemben, hogy talán a másik út kevésbé meredek, mint az enyém, maradtam ennél. Egyfelől a túloldaliról sem voltak információim, másfelől pedig : úgy az igazi, ha ezen a kemény meredeken jutok fel a csúcsra. Egy totálisan kőmorénás hegyoldalban haladt az út, fokozatosan vált meredekké és így lassultam én is: 8, majd 7, de végül 5,5 km/ó-ra is. Nem is tudom, valaha is lelassultam-e már ennyire, túra során; talán nem. (Egyébként ez a meredek szakasz is bebizonyította, a 30*34-es áttétel szükségességét.)
Egy ideig még bírtam a kemény küzdelmet, izommunkát, ám kb. 400m után meg kellett állnom, kifújni magam. Nem is tudom, hogy a lábam fáradt-e el, vagy inkább a szervezet a felgyorsult lélegzéstől, stb. Talán együtt. Ám ez nem a szokásos fajta fáradtság, amire pl negyed vagy fél órát kell pihenni és ennei, energiaraktárat feltölteni. Ilyennel találkoztam már máskor is: az ember picit rádől a kormányra, megáll, körülnéz, megvárja amíg visszaáll a pulzus a normálisra, megnyugszik a szervezet és aztán újra folytatódhat a tekerés. Emlékeim szerint legközelebb az egyenes-végi kanyarban álltam meg, egyúttal filmeztem, fotóztam is, hiszen onnan már dél felé is le lehetett látni egy völgybe. Ezután még egyszer álltam meg, ahonnaan már hágóközelben parkoló autót is látni lehetett. 16:45-kor végül a meredek úton, alulról érkezve sorra tűntek fel a parkoló autók, majd emberek is, végül pedig az internetre kirakott képen már látott kőtömb a magasságot jelző táblával és szöveggel. Az utolsó 20-30 méteren ismét átjárt a büszkeség, elégedettség érzése: a hágó környékéről többen is elismerően nézték megérkezésemet, utolsó pedálfordulataimat és természetesen a csomag nagyságát. Ilyen nagy csomaggal nem sokan járnak arrafelé; ráadásul bringám sárvédőjén ott díszelgett a magyar zászló, azaz messziről jöttem (mégha részben vonattal is).
Megcsináltam: 510m-ről csomagos bringával tekertem fel az Alpok legmagasabb hágóútjának a tetejére, 2802m magasra. Körbe-körbe mind magas, itt-ott picit havas hegyek jelentették a panorámát; de mivel jócskán magasan jártam, nem lehetett azt érezni, hogy igazán fölém magasodtak volna. A havas hegycsúcsok magasságába jutottam fel; velük egy szintre.
Természetesen megkértem egy embert, hogy készítsen rólam két képet; a kb. 55 éves bácsi jó fej volt; a fotók után megkérdezte, hogy odaállhat-e a bringám mellé, de én ne. Megjátszotta azt a heccet, hogy felségével úgy fotóztatta le a bringa mellett, mintha ő jött volna fel azzal; lesz mit mesélnie a barátainak. Az emelkedőn még magam oldottam meg videórakerülésemet, ezúttal megkértem mást. Este már a videón vissza is nézhettem, hogy jól is sikerült a felvétel.
Kellemes idő maradt; szerencsére nem lepte be semmilyen felhő a hágót; sőt a Nap is többször sütött. Ahogy már az utóbbi néhány kilométeren fölül egy hosszúujjúban tekertem, a hágón is elég volt ez. Bár fel lehetett volna sétálni a talán mesterséges domb, vagy hegycsúcsra - amit a 2km-es körút megkerült - , nem akartam a bringát magára hagyni. Nem is hiányzott a csúcsról a körkilátás, hiszen a hágóúton végigtekerve annyiféle irányba, annyi szépet láttam. Ráadásul nem csupán 3 perc, hanem úgy saccoltam, kb. negyed óra séta lett volna fölfelé. Ha már föl nem is mentem, láttam, hogy a gyalogösvény, egy hajtűkanyar után épp a hágóval szemben halad el, csak kb 20 méterrel feljebb, így oda felsétáltam. Bár - tudván, hogy koraeste nagy magasságban alaposan hűlni kezd a levegő - reggel, de még déltájt is 16 órára terveztem a hágóra való érkezésem, odafent 5 óra után sem siettem. Mivel bőrömön éreztem a kellemes időt, nyugodtan időztem. Maximálisan ki akartam élvezni a sikert, a hágót, annyira szétnézni, amennyire jólesik. Egy dolog szólt csak a bőséges időzés ellen: picit tartottam tőle, hogy 6-kor minden bolt bezár és akkor bizony nem lesz mit vacsorára vennem. Visszatérve újabb fotók készültek rólam, és újabb néhány mondatot váltottam egy-két turistával; jól estek elismerő mondataik. A lejtőre - ahogy más túrázók élménybeszámolójában olvastam - alaposan fel kellett öltözni: alulra hosszú bringanadrágot, fölülre még egy hosszú fölsőt, mellkasomhoz pedig a Moirát, illetve fejemre sapkát, kezemre viszony a kötött, ujjas kesztyűt NEM vettem fel; a Moira felső karjai úgyis egy kesztyűszerüségben végződtek. Többnyire valóban szükség volt ezekre, hiszen ha belegondolunk, kb. 2300m magasság felett mondjuk 8 km-t, azaz kb 12 percet gurulhattam; ilyen hőmérséklet mellett, néhol ráadásul árnyékban alaposan át lehet hűlni.
17:12-kor végül nekivágtam a lejtőnek; természetesen a hegytömb másik, nyugati oldalán. Ez az oldal is jócskán meredek volt, sőt egy enyhe kanyar után egy kb. 3m magas hófal kísérte az utat; le is fotóztam! Holdbéli tájon tekeregtem, mindenfelé csak kopár, sziklás, köves hegyek, néhol hófoltokkal. Idén és "itt" az Alpokban először kanyarogtam csomagommal lejtőn; de gond nélkül hagytam hátam mögött a kilométereket: ahol lehetett egy ideig megengedtem a kerékpárt, de azért sosem vártam túl sokáig a fékezésekkel. Az északi lejtőn is alig találkoztam autóval, de emberrel is elvétve; az út mégis kiváló minőségű volt; emiatt a kanyarvételeket, bedőlögetéseket is nagyon élveztem. Ahogy a DK-i oldalon, ezúttal sem lehetett 5-6 km-es szakasznál és így 5-6 kanyarnál többet előrelátni, mert mindig másik bucka mögé vezetett az út. Idővel kezem is megérezte a fékezéseket, testem pedig a hideget, így néha kifejezetten jól esett megállni egy-egy fotóért. Kb. 1700m-es magasságban már közelebbről láttam le az Ubaye völgyre - és Jausiers falucskára - , mely már esti szállásom közelségét jelentette. A település nem csak a lejtő vége volt, de attól 10 km-re található kinézett kempingem kisvárosa, Barcelonnette is. Ezúttal különösen jól esett a megállás, hiszen nagyon kellett már a hátamat melegítő napfény. Itt azért már érezni lehetett, hogy melegebb van, mint 2500m felett. 1700m alá érve tűnt fel a "klímaváltozás": míg pl Isola, vagy St Etienne de Tinee környéke igazi alpesi táj volt, itt is alpesi volt, de sokkal melegebb, szárazabb. Nem egy páradús táj, inkább száraz fenyőkkel, mezőkkel, meleget árasztó hegyoldallal.
18:12-re értem le Jausiersbe; érdekességként: a lejtő 24 km-es hossza tisztán 44 percig tartott; ez egy szerény 32,5 km/ó-s átlag. Jausiersbe érve, vásárlási és esetleges egyéb céllal benéztem a faluközpontba. A gyönyörű és emlékezetes nap itt is kedvem szerint folytatódott, hiszen az üzletek még nyitva voltak, és időjárásjelentést is találtam az Office de Tourisme üvegén. Szinte elsőként akadt utamba egy, néhány szép bringamezt is áruló sportbolt: egyik hamar megtetszett nekem: világoskék sárga és fehér adta a három alapszínt, a testfelületen pedig hegyek, a La Bonette hágóra vezető szerpentinút és Jausiers falu, valamint a hágó 2802m-es magassága szerepelt. Ezt totálisan nekem találták ki. Miután csomaggal épp most győztem le az Alpok legmagasabb hágóútját, úgy éreztem, kell nekem egy ilyen mez. Méretben is találtam M-eset, nem sajnáltam érte még az 55 EUR-t sem. (Ráadásul az eladó megjegyezte, hogy ha mégsem lenne jó a méret - mert nem próbáltam fel - akkor, ha visszahozom, kicserélik.)
Az Office de Tourisme oldalára 4 napos szöveges és rajzos időjárás-előrejelzést raktak ki. Volt okom a mosolygásra: következő napra (tervem: Cayolle, Champs, Allos hágó) napsütés és 28 fok, az azt követő napra (tervem: Vars hágó csomaggal, majd Agnello hágó (2744m) csomag nélkül) szintén napos időt és 28-30 fokot, az utána következő napra kisebb esőt is rajzoltak, ám azutánra megint szép napos idő volt a jóslat. "-Hát ez gyönyörű lenne!" Minden naphoz szinte "melléraktam" saját tervemet. Valahogy így: "-Holnap gyönyörű túrám lesz a bringatúrázók egyik kedvenc hágójáraa, a Cayolle-ra, majd a Champsra és az Allosra, utána pedig Hála Istennek úgy tűnik szép időm lesz a második kritikus hágó megmászására is, a 2744m magas Agnellóra. Azt követi az Izoard és Lautaret hágó, majd ismét szép idő a legendás Alpe d’Huezre!" Utitevret tartalmazó füzetemben hiába szerepelt pihenőnap a következő napra, azt "csak úgy" tettem be, részben talán a 2300 csomagos szint miatt, részben esetleges eső miatt, hiszen úgy véltem valamikor biztos lesz egész napos eső. "-Ha már ilyen szép időre van kilátás, ezt ki kell használni, élni kell vele: menni kell!" - így gondolkodtam; persze testem sem ellenkezett, egy cseppet sem.
Mivel másnap következett július 14-e, a franciák nagy nemzeti ünnepe, az a nap, amivel kapcsolatban voltak aggodalmaim, az Office de Tourisme-ben érdeklődtem, mire számíthatok. Megnyugtattak: biztosan lesznek nyitva üzletek, nem kell aggódnom, hogy ne tudnék ennivalót venni. A pékségben zárás előtt még egy baguettet és egy péksütit vettem, ám mivel a hosszú baguettet nem tudtam sehová betenni, így szimplán a papírral bekötve becsúsztattam keresztbe (!) a gumipók alá; széltében talán meg is haladva egy picit a csomagok szélességét. A Tourisme Office elől a hágó teljesítése felett okozott örömömben Magyarországra telefonáltam, mobilon felhívtam testvéremet, Ildit.
Barcelonnette felé enyhén lejtő, nyílt, szép völgyben tekertem: jobbról balról, szép napsütötte - alul füves, erdős, felül barátságos, sziklás hegyek magasodtak. Bár azt hittem, laza tekeréssel egyszerűen begurulok a kisvárosba, sajnos az ellenszél néhol még erőfeszítésre kényszerített; nem is esett már jól; kissé elfáradtam. A város szélén tábla jelezte a kempingeket, komolyabb tanakodás nélkül a legközelebbit választottam. Bár eehhez kellett volna a legkevesebbet tekernem, megtalálni nem volt egyszerű. Már a város több részén jártam, míg végül egy várostérképen derítettem ki, hogy juthatok oda. ¼ 8-kor értem a családi üzemeltetésű, normális kis utcában levő kempinghez. Mintha egy családi házhoz tartozó kertben alakították volna ki, a kertet folyamatosan bővítve és növelve. Szép árnyas kemping volt, sok turistával, gyerekekkel, kisebb játszótérrel és kellemes árnyékot nyújtó fákkal. A kempinget egy kb. 65-70 év körüli házaspár vezette, akik egy szót sem tudtak ugyan angolul, de azért megértettük egymást. A néni mutatta meg a helyem; más bringások közé, fák alá kerültem, így az utcáról még hiába láttam a szép hegyeket, kilátásukból nekem semmi sem jutott.
Egy kis fakerítésen túl két bringás sátra állt, velem szemben még egy. Természetesen kíváncsi voltam; vajon milyen kemény kerekesek lehetnek a többiek. Mielőtt megtudhattam volna, vacillálás és vacsora (?) után úgy döntöttem mégiscsak elmegyek tekerni még 9 km-t, hogy öszegyűljön a 100km. Bár úgyis a hágó legyűrése számított, ám az döntött végül a 9 km mellett, hogy ez a túra is - benne a híres 2802m magas Bonette hágóval - bekerüljön a 100 km-nél hoszabb túráim közé. A városban tekeregtem, illetve egy keveset a város széléig. Útközben megnéztem egy-két üzletet és találtam két kisebb áruházat (egyik Champion). Klassz volt nézelődve, 5-10 km/ó-val tekerni a sétálóutcában, magamba szívni a kellemes nyaralós hangulatot, még ha én nem is ültem be étterembe vacsorázni, vagy cukrászdába finomságot falatozni. A laza kerekezésből 9 óra tájt értem haza, még simán világos volt. Amíg láttam, a sátor előtt jegyzeteltem, utána odabent folytattam. Zuhanyozni - ehhez kellett zuhanyozásonként 2 EUR-ért vett érme - 22 óra körül mentem el; meglepett, hogy a nagy létszám ellenére mennyire elcsendesedett addigra a kemping. "-Mi van itt? Kötelező csendes pihenő?" - mosolyogtam.
½ 11 után lámpa mellett még megnéztem a térképen, másnap hogy is néz ki pontosan a túraterv. Második alpesi napom előtt még mindig többször éreztem, hogy: "-De jó, hogy mostmár nem csak papíron, hanem valóságban kapaszkodhatok fel a mások élménybeszámolóiból már jól ismert hágókra."
Adatok:
Isola (871m) TM: 50:14 DST: 13,99 SAV: 16,7 AVS: 16,79
St Etienne de Tinee (1144m) TM: 1:43:28 DST: 29,68 SAV: 17,68 AVS: 17,35
St Etienne vége, emelk alja TM: 1:46:31 DST: 30,48 SAV: 15,73 AVS: 17,32
Pont Haut (1347m) TM: 2:07:28 DST: 34,80 SAV: 12,37 AVS: 16,53
Le Pra (1649m) - 13:42 TM: 2:37:42 DST: 39,91 SAV: 10,14 AVS: 15,33
La Bonette (2802m) - 16:45 - 17:12 TM: 4:35:49 DST: 56,73 SAV: 8,54 AVS: 12,47
Jausiers (1240m) TM: 5:19:34 DST: 80,43 SAV: 32,50 AVS: 15,29
Barcelonnette (1136m) - kemp 19:15 TM: 5:51:00 DST: 91,69 SAV: 21,49 AVS: 15,89
TR/D: 100,72 MXS: 54,9 ODO: 418

Szintemelkedés: 2368 m
Költségek: 78,91 EUR