Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

1999 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

2001 - Svájc

2001 - Svájc

2. nap

4. nap

Az éjjel többször felébredtem; nem volt jó éjszakám, de legalább a torokfájás elmúlt. 7 órakor a Nap a sátram is megsütöte, hamar meleg lett. Jól esett egy kicsit már a Francia Alpok térképet böngészni, a következő napokra előretekinteni. Első nagy hegyi napom (mely során útba ejtettem az Alpok legmagasabb hágóját a 2802m magas La Bonettét) időbeosztását végigszámolva kissé meglepett, hogy bizony úgy tűnt, hogy csak 17 órára érek majd fel a 2802m magasságú hágóra. Ilyen magasságba jobb a nap legmelegebb időszakában felérni; nem is örültem e kései időpontnak: "-Sosem lehet tudni, mennyire kezd akkor már odafent lehülni a levegő." - gondoltam. Visszagondolva az esti internetes időjáráselőrejelzésre, örömmel töltött el, hogy jó esély látszott rá, hogy 3 nap múlva délután - extra programként - a 2744m magas Agnello hágóra is feljussak. Kora reggel lévén 8 óráig jegyzeteltem, ám utána lassan a recepcióhoz sétáltam, mely szomszédságában valami üzletféle is mintha lett volna. A recepciós élelmiszerbolt iránti érdeklődésemre nem az otthon megszokott választ adta: vasárnap keresek élelmiszerboltot ? Vasárnap a boltok általában zárva vannak, de itt mellette tudok venni talán kenyeret és tejet. Végül éppen ezek nem voltak, ám akadt tartóskenyér, pár kekszféle. Végül egy piritós-melegszendvicset ettem. Látatlanba nem voltam odáig érte és gondoltam is, hogy bizony ez a fél fogamra sem elég, ám annyira finom volt, hogy később sajnáltam, hogy végül csak egyet vettem. 2,2 EUR-ért végül nem is volt olyan drága.
Összecuccolás után pár mondatban elbúcsúztam a hollandoktól, majd a recepcióhoz mentem fizetni (13 EUR). Alig kezdtem el tekerni, már meg is álltam. Néha rám szokott jönni, hogy megállok és megnézem, hogy megvan-e minden; általában eszembe jut egy valami, amire nem emlékszem, hogy elraktam volna. Ezúttal a hosszú kék felsőmért kutattam két percet a két oldalsó táskában. Nem veszett el. Olyannyira hamar és könnyedén visszataláltam a centrumba, hogy még 50 percem maradt vonatom indulásáig. Egy utcai hőmérő 25 fokot jeeelzett. Szemközt nyitva levő büfé és zöldséges bolt keverékében vettem 2 péksütit és 2 banánt, valamint egy almát 7,5 EUR-ért. Egy apróság, de bizony az is a kulttúrák különbözőségét jelezte, hogy Olaszországban bizony legtöbbször Ciao-val köszöntek el. Magyar embernek picit furcsa, hiszen a csáó-t nálunk haverok használják egymás közt. A pénztárnál alig állt sor, a pénztáros kislány ráadásul még angolul is tudott! Ezúttal is mindkét szakaszra megvettem a jegyet: Bolognától Vogherán keresztül Impériáig egy személyre és egy kerékpárra. Azt hiszem 20,3 EUR-t fizettem. Ez sem volt sok, hiszen kb. 400-500km-re szólt. Kérdésemre a pénztáros is megerősítette, hogy a sárga automatával érvényesíteni kell a jegyet. A menetrenden néztem meg, melyik vágányra kell mennem: kis betűvel szerepelt: "poverte 2." "-Az meg mi ?" - kérdeztem magamtól.
Sétálgatással, nézelődéssel múlattam az időt; idővel feltűnt, hogy a fővágányok száma így volt kiírva: 1,3,4,5... jobbra, míg "poverte" előrefelé. "Aha!" - esett le a tantusz. Aárcsak a nyugatiban itt is voltak mellékvágányok; az én vonatom is azok egyikéről indult. Miután egy sráctól megkérdeztem, a hátsó kocsi végébe, a bringaszállító fülkébe felpakoltam a kerékpárt, majd 10 óraa körül már a kijelzőn is megjeent, hogy ez a vonat megy Torinóba. Tehát itt is a vége előtt keleltt leszállnom! Induláskor egy picit megnyilvánult az olaszos lazaság: a vonat már indult, gurult a szerelvény, az ajtók becsukódtak, amikoris egy néger srác futott a szerelvény után. A kalaúz az ajtót kinyitva még fel is segítette a srácot, hogy elérje a vonatot. Végre nem izzadtan utaztam a vonaton így nyugodt szívvel ültem a többi utas közé. Vonatunk teljesen sík terepen haladt; a nagyobb, ismert városok (Modena, Parma, Piacenza) útbaesése is azt éreztette: nagy távolságokat, tájegységeket szelek át. Gondoltam arra is, hogy ez azért mennyire más Olaszország, mint amit korábban megismertem a hegyek közt: Bolzano, Merano, Cavalese, stb. (Igaz Veronában és Padovában és Mestrében 2000-ben már szippanthattam a délebbi hangulatból.) A vonat klasszul, gyorsan haladt. Élveztem a városokat, az egymást érő pályaudvarokat, beleszereettem a vonattal való világjárásba. Igaz, hogy a városokat nem láttam, mégis az egész utazás hangulata nagyon tetszett. Útközben kellett rájönnöm, hogy Olaszországot illetően elég lazára vettem a figurát, hiszen még Olaszország térképet sem vittem magammal, gondolván: elég, ha a bringás szakaszokról van: azaz Triesztig és (ha nem is Imperiától, de) Ventimigliától. Útközben a reggel vett két töltetlen croissont ettem meg; így is finom volt.
Voghera felé közeledve picit kezdett hullámosabbá válni a táj; barátságos dombokon szőlőt termeltek. Hiába hittem, hogy Voghera forgalmas vasúti csomópont lehet, csak egy csendes kis állomás volt; utóbb, térképről tudtam meg, hogy mindössze 20 km-re van Torinótól, így szinte majdnem annak elővárosa. Bolognai vonaaatom 8 percet késett, így már csak 20 perc maradt a következőig, mely a kiírás szerint a 4-es vágányra vártak és Ventimigliáig közlekedett. A célállomás azt is jelentette, hogy akár odáig is vehettem volna a jegyet, ám így döntöttem jobban, hiszen így az Olasz Riviérára is jut(ott) kerekezés. Szép tájon nem jó átvonatozni!
Jegyeim megnézve elbizonytalanodtam: biztosan elég a bringajegy erre a vonatra is ? Szerencsére egy Trenitaliás alkalmazottat kérdezve, az tudott válaszolni: ez azon jegyek közé tartozott, melyek nem egy vonalra, hanem 24 órára szólnak, így megfelelt. Nem kellett már sokat várnom a vonatra. Figyeltem a bringáslogót és úgy tűnt, elöl nincs. Felülve egészen hátratekertem, ám akkor jelzett a kalaúz, hogy elöl van a bringaszállító. "-Na még csak ez hiányzott!" Már talán mindenki felszállt, miközben én gyorsan végigtekertem a hosszú vonat mellett. Gyors felpakolás után már indult is a szerelvény. Intéssel köszöntem meg a segítségüket. Ilyen alkalmakkor, gyors fel- és leszálláskor kellett figyelni, nehogy bármit is elhagyjak.
Vogherától már mind nagyobb hegyek felé haladt a vonat; a hegyek közt kellett utat törni a tenger felé. A sűrű növényzetű és sziklás hegyek között és gyakori alagutakban haladás során el is bóbiskoltam; jól esett a kis piehenés. Szinte csak Genovában ébredtem fel, ahová egyébként egy alagútból éppencsak kiérve érkeztünk. A vonat Genovában kb. 10-20 percet állt; a pályaudvaron (nem tudom, vajon ez a központ pályaudvara-e városnak) alig lézengett pár ember; mindenesetre meleg volt. A folytatásban a vonat érdekesmód visszairányba indult, ám utána mr természetesen másfelé kanyarodott. Perceken, sőt talán negyedórán át lassú tempóval nem túl szép házak és gyárak raktárak, ipari telepen át vezetett a vasútvonal. A várost elhagyva végre már szebb részen tengerpart közelében suhantunk, igaz akadtak alagutak is.
Életemben most először jutottam el a Földközi tenger medencéjéhez, a Riviérára. Bár gyakran jöttek közbe bokrok, vagy alagút, de élveztem a tengerre, a fürdőzőkre nyíló kilátást; a vonat néha szinte rögtön a szabadstrand mellett haladt; alig 10 méterre a napernyőktől. Többször filmeztem is. Idővel a Francia-Alpok ddéli részének a térképe is előkerült; aktuálissá vált; a kempingezésre kinézett falvak már szerepeltek a térképen. Végre kimondhatóvá vált az is, hogy "-Holnapután Bonette hágó!" Közeledvén Impériához a leszállásra is készülnöm kellett. Egyik településen valamimódon megtudtam, hogy 20 perc késésben vagyunk, eszerint vártam Impériai érkezésem. A kalaúz - kérdésemre - megmondta, hogy a 2. megálló lesz Impéria. Perceke számoltam még, amikor egy alagútból kijőve a vonat lassíítani kezdett, majd fokozatosan megállt. Bár már készen álltam, nem tudtam: "-Vajon már az állomáson vagyunk?"- hiszen a vágány mellett nem láttam peront. Megpróbáltam és meglepetésre az ajtót sikerült kinyitni; kb. 8-10 méterrel az ajtó előtt ért véget a peron: tehát Impériába érkeztem! Gyorsan fogtam is a bringát és azzal együtt ugrottam le, majd gyorsan a fennmaradt másik oldali táskát is levettem. A vonat egyébként enyhe ívű kanyarban állt; a vezető nem is láthatta a szerelvény végét (nem tudom, hogy a kalaúz látta-e). Alig szálltam le, a vonat már indult is; csak bízhattam benne, hogy nem hagytam fent semmit; bár elméletileg körülnéztem.
Impériában kellemes meleg idő volt. Sorozatos állomási lépcsőzések után az utolsó alkalommal, azaz ezúttal nem kellett lépcsőznöm; a síneken is át lehetett kelni. A pályaudvart elhagyva pedig végre MEGKEZDŐDÖTT FRANCIA-ALPOK TÚRÁM. "-Innen nem lesz több vonatozás; egy kis tengerparti kerekezést követően már csak a 2000m fölé vezető emelkedők és lejtők váltják majd egymást.
A vonaton alig ettem (2 croissont és 2 banán reggel óta), így sürősen kaja után kellett néznem. A főutat könnyedén megtaláltam, ahol tökölés, időzés nélkül azonnal el is indultam San Remo felé. Klassz volt, hogy mindössze két és fél nap után máris ott, ennyire távol, és az eddigiekhez képest valóban igazán ismeretlen tájon kerekezhettem. A nagy forgalomban csak fél szemmel tudtam az üzleteket figyelni, de vasárnap délután lévén jóformán minden zárva volt. A benzinkutak mellett - mint már megszoktam Olaszországban - shopok helyett csak kis fülkék voltak, melyekről nem lehetett remélni, hogy bármi kaját is árultak volna. Mindezek elenére optimista maraadtam: "-Végülis csak egyetlenegy üzlet kell, ami nyitva legyen és az már megment!" - gondolkodtam "még az sem érdekelne, ha drága lenne." Mégha Olaszországban ez is a szokás, hogy vasárnap (délután) minden zárva van, a Riviérán, ahol egymást érik az üdülőhelyek, nem ezt vártam volna. Bár éhesen hajtottam, egy-két kisebb emelkedőtől eltekintve nem okozott gondot; jól haladtam. Érdekesmód elég ritkán akadt csak az útról szép filmeznivaló; nem nagyon voltak szép rálátások a tengerpartra. A legelső ilyen alkalommal még azért nem álltam meg, mert úgy vélekedtem, addig nem jár a szórakozás, amíg még nincs mit ennem. Kb. 8-10 km után az út mentén tábla hirdette a san remoi McDonald’sot: még 15 km. Ezt gondoltam a végső esetnek. Idővel, a gyenge, de kedvező szélben már 25-30 km/ó-val kerekeztem - "így nem reménytelen, hogy egészen San Remoig kerekezzek ennivalóért. Ott már csak találok valamit!" - bizakodtam. Néha bizony nem volt egyszerű mindenre figyelni: oldalra az üzletekre (akár arra is, hogy pl az adott Bar feliratú bisztró árul-e péksütiket), eelőre a forgalomra, az előttem, mellettem haladó autósokra és az esetleges közlekedési lámpákra is. Egyszer-egyszer bizony nagyon oda kellett figyelnem, nehogy baleset legyen. Kb. 6 km-rel san remo előtt végül hirtelen éles szemmel megláttam, hogy egy "Bar" nevezetű bisztróban csokit, sőt talán sütifélét is árulnak: a 3 croissonért és 1 Kinder Buenoért 2,9 EUR-t fizettem: "-Ez legalább már a kempingig elvisz!" - nyugodhattam meg. Azért bíztam még benne, hogy találok san Remoban boltot. San Remo közeledtével kezdtem mind jobban érezni magam: átjárt az érzés, hogy ott tekerek, ahol Cipolliniék szoktak versenyezni, a Poggio vagy Cipressa táblánál azt sejtettem, hogy az adott úton érkezhetnek San Remoba. A hegyoldalban kis üdülők, házikók voltak és kevés fa. A főúton San Remoba érve azt figyeltem, hol látok ismerős részeket. Az évek folyamán igencsak megszerettem a Milano - San Remo tavaszi bringaversenyt és mindig nagy izgalommal figyeltem az utolsó 30 km küzdelmeit; eszerint ismerős terepen, utcán haladtam. Egy-egy rész ismerős volt, de a célegyenest végül nem találtam, vagy nem ismertem fel. Bár előtte is akadt egy-egy szép ház, de igazán a parti sétány környéke volt igen megnyerő, szép. Arrafelé sokat is filmeztem; ami a forgalmas úton való átkelésekkel alaposan vitte az időt. Előfordult, hogy a kiss parkból kb. 2 percbe telt, míg a zebrán át tudtam kelni; előtte egy nem zebrás helyen vártam hiába 2 percet. Az idő múlása egyben azt is jelentette, hogy mind később indulhatok esti tekerésemre, így az minél rövidebb lehet. Úgy tűnt, 7 körül érek majd egy ventimigliai kempingbe, ahonnan sátorállítás (és vacsora mikor?) után leghamarabb ½ 8-kor indulhatok el.
Részben a Cipolliniék nyomában való kerekezés, másrészt a néhol szép környék miatt nem is mindig vettem észre éhségemet. San Remo után bár a Nap még bőven fent volt, a hegy leárnyékolta, így ritkábban sütött már rám; az egy rövidujjú még éppen elég volt. A város végén végre utamba akadt egy várva-várt nyitva levő áruház, mégse vásároltam túl magam; igaz nem is volt rá szükség. Éppen csak 6 előrecsomagolt zsömlét, 1 csokis rizses édességet (ezt energiadúsnak gondoltam, azt hiszem helyesen) és 1 almát vettem. A határ előtti egyik településen Bordigherán sem szűnt a forgalom, sőt a lámpák között kicsit le is lassult a forgalom; egymást érték az autók. A 4-5 oldalas tervemben első napra is jó néhány kemping nevét kiírtam, sőt a három főbb településre azok számát is. Mivel e három település egyike volt Bordighera, elkezdhettem figyelni a kemping táblákat. Camporosson, teljesen hirtelen, amint észrevettem egy kemping előrejelző táblát, arra gondoltam: nincs értelme tovább kínlódni az autók között; miért ne térhetnék le ? - és hamar át is tudtam kelni a túloldalra. A part felé tekerve leltem rá a kb. 50 férőhelyes kempingre, mely néhol szép füves volt, ám pl. nekem kopottfüves részen, a kemping kieső részén, két koszos műanyaszék mellett mutattak helyet. Egy sima éjszakára azonban tökéletesen megfelelt; alig akartam a kempingben időzni. Gyors sátorállítás és egy fél vacsora után is csak 20 órakor tudtam esti tekergésemre elindulni; sajnáltam, mert tudatában voltam, hogy ennyi idő (1/2 10-ig másfél óra) alatt nem juthatok messze; szóba sem jöhet az Lance Armstrong által Tour tesztnek használt 1000m közeli Madone hágóra való elkerekezés. Madone helyett végül a már francia városka, Menton környéki két másik kisebb emelkedőt néztem ki.
Nem sok cuccot vittem magammal: videokamerát, fényképezőt, szerelőcuccot és egy hosszú alsót (a fölső már rajtam volt). Ventimigliában az utcai lassú forgalomban még szenvedtem, ám utána már nagyon élveztem, ahogy kirobbanó energiával tekertem fölfelé a település végi emelkedőn. "-Mennyire más a 24 kg-os málha nélkül!" Kb. 50 m szintemelkedés után egy lejtő következett Latte házai közé, majdnem vissza a tengerszintre, onnan újabb emelkedés kezdődött egy elágazásig. Itt lehetett a parti utat választani, bár ezen is le kellett küzdeni újabb 50 méter szintemelkedést. Lejtő végén érkeztem az olasz-francia határállomásra, amely - előre nem is gondoltam rá - UNIÓn belüli határ lévén, teljesen kihalt volt. Nem is kérhettem pecsétet. Menton szélén értem először a túra folyamán a tengerpartra. Menton barátságos kisvárosnak tűnt: ahol megálltam szemben a szikla oldalában pálmák nőttek és szép virágok is akadtak bőven. A városban meglepőmód rossz út fogadott; Franciaországban egyébként többször is tapasztaltam, hogy míg településeken kívül egész vagy teljesen jó az út, addig településeken belül akadtak pocsék minőségűek is, vagy gyakori foltozások. A parton, először túra folyamán bringásokkal is találkoztam; nekik ez a hazai terep; ők rendszeresen itt bringázgatnak, ahogy én Pap-réten, vagy Dobogókőn. (Persze lehet, hogy ők is máshonnan érkeztek.)
Mentonban nem sokat akartam időzni, vártak a hegyek, így végül egy kis oda nem figyelés után máris egy alagúton fordultam a hegyek felé; a Sospel felé vezető lankás emelkedőre lyukadtam ki. Korábban ugyan láttam a hegyek felé egy kisebb leágazást, de nem az volt kitáblázva, amit én kerestem. A széles, egyenes úton már hiába figyeltem a táblákat, egyik sem a Castelarbe vezető volt. Nagy lendülettel, néha kiállva robogtam fölfelé, hiszen az idő is nagyon szaladt; már Mentonig 25 percet (azaz ½ 9-re értem oda) kellett hajtanom. Kénytelen voltam elfogadni, hogy nem fogok magara jutni. Egy ideig még szememmel figyelmesen kutattam a hegyoldalakat, hol vezethet az utam, ám hiába; mvégül egy nem annyira nagyon mellékutas meredek leágazásnál letértem; "-Csak vezet valahová!" - gondolattal. Az út éppen a völgy jobb oldalán kapaszkodott eleinte 8-10%-os meredekséggel. Alig vártam már, hogy végre ismét meredek emelkedőn hajthassak; sebességem 10-13 km/ó-ra csökkent. Szemben éppen a korábban "kívánt" Madone hegy emelkedett. 1,5 km után egy kisebb forgalmú úton, jobbra, a tenger felé már lankásabb utcában hajtottam tovább; egyre szebb kilátás nyílt a környékre: a völgyet átívelő viaduktra (amin az autópálya haladt), a szemközti hegyekre és kifelé a tengerre és a lámpáit lassan felgyújtó Mentonra is. 21 óra tájban (itt, a Riviérán még naplemente környékén) már a tenger közelébe, közvetlen a város fölé értem, amikor rátaláltam az ott - kb. 200, vagy 250m magasan leágazó, Castellarba vezető útra, emelkedőre. Bár látszott, sejteni lehetett, hogy ez visz a - már nem sokkal magasabb - csúcsra, késő volt már ahhoz és elég szép rálátást kaptam már a városra, ahhoz, hogy letérjek. Sietnem kellett már vissza a kempingbe. Meredek lejtőn értem vissza a centrumba és onnan még fél óra tekerés várt rám az olasz kempingig. Egy-egy kósza gondolat erejéig eszembe jutott, hogy másnap esetleg feltekerhetnék a napsütéses, világos panoráma kedvéért, ám hamar elvetettem: másnap enélkül is lesz elég látnivaló, vár elég kilométer: Monaco, Nizza, és este még a hegyek közé, kb. 500m (esetleg 800m, vagy 1100m) magasságig tekerni.
Mentontól hazafelé már éreztem, hogy az odafeléúthoz képest már nem tekerek olyan frissen, nem vagyok oly energiával bélelt, mint odaúton. Igaz, hogy fent a hegyi kisforgalmú úton nem siettem, a tekergős lejtőn pedig nem is lehetett száguldani, mégis kissé csalódásnak éreztem, hogy kirobbanó formában indított tekerés után átlagom mindössze 24 km/ó fölött jár. A hazaautat már hátsó villogóval tettem meg; először és utoljára a túra során, búcsúzóul még egy esti videofelvételt is készítettem a Riviéra világító falvairól.
21:45-re értem vissza a kempingbe; egyből kapcsoltam is be a mobiltelefont, hogy elolvassam és megválaszoljam az üzeneteket. Főnökömé, Imréé kellemes és váratlan meglepetés volt. A zuhanyozóban meglepett annak fizetős volta, nem is örültem neki, ám végül úgy voltam vele: egy ilyen - közepesen - meleg nap után, nem rossz egy hűs fürdő; legalább felfrissít. 11 órakor, meglepőmód szeles időben bújtam hálózsákomba aludni.

Adatok: Camporosso (19:20) TM: 1:43:06 DST: 41,83 AVS: 25,11
Esti tekerés, külön mérve (21:50) TM: 1:29:28 DST: 35,23 AVS: 24,20
TR/D: 84,30 ODO: 207 + 94 = 301 km

Szintemelkedés: - Camporossoig kis hullámzások 100 m
- esti túrán Mentonig 100 m
- esti túrán fel a hegyek közé 250 m
- esti túrán Mentontól vissza 100 m
Összesen: 550 m

Költségek:
- Bologna, kemping 13 EUR
- reggeli: melegszendvics 2,2 EUR
- Bologna: 2 croissont, 2 banán, 1 alma 7,5 EUR
- Vonatjegy: Bologna - Imperia 20,3 EUR
- San Remo előtt bisztró (Bar)-ban: 3 croissont, 1 csoki 2,9 EUR
- San Remo végi SPAR: zsömle, csokis rizs, alma 3,14 EUR
Összesen: 49,04 EUR