Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2004)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

9. nap

11. nap

A Bourg d'Oisans-i Piscine kemping (?) focipályáján szép, napos időre ébredtem. Míg a sátrasok, lakókocsisok többsége napját a Tour közvetítés követésével, illetve könnyed bringatúrával tervezte eltölteni, rám a Galibier hágó várt, csomaggal. Az elmúlt napi Alpe d'Huez-i élmények után a következő legendára készültem. A Cime de la Bonette (2802 m) és az Agnel hágó (2744 m) után ez volt a következő, harmadik kritikus magasságú (azaz 2500m fölötti) hágó. Ilyen magasságban - az olvasottak alapján - bármi előfordulhat, akár hózápor is meglephet, ezért is örültem kifejezetten a jó időnek. Relatíve korán is ébredtem, sietnem sem kellett, a fű is párás volt még, így vagy egy órán át a sátorban jegyzeteltem; a testpozíciókat változtatva, nehogy elgémberedjek. ¾ 9-től végre pakolászni, majd reggelizni kezdtem. A mosdóknál a tömeg miatt pár percig még sorba is kellett állnom. A kontaktlencsével nem jártam sikerrel - csak az egyiket tudtam betenni -; így bosszúsan ballagtam vissza a sátorhoz, ahol dacból ott, tükör nélkül próbálkoztam meg a másik lencse betételével. Elsőre sikerült!
Sátorbontás után mivel a bringát nem tudtam minek támasztani, testemmel egyensúlyban tartva, ügyesen pakolásztam fel rá a csomagokat. Jól esett, ahogy a közeli egy-két sátorból figyelték bringám felmálházását. A 24 kg-os cuccal, alaposan megpakolt bringát büszkén tólva hagytam el a kempinget. Útközben egy férfi meg is szólított: örömmel mondtam el, hogy eddig milyen hágókon jártam és mik várnak még rám a folytatásban. Alig akadt - ha akadt - a kempingben csomagos túrázó; a sok száz bringás mind csak egy 9-12 kg-os bringán rótta a hegyeket, némelyikük kísérőautóval. Köszönhetően az előző napi mezvásárlásnak, készpénzem eléggé leapadt, így első utam egy bankautomatához vezetett. A sétálóutca szélén hármat is találtam: egyiknél 4-5-en, másiknál hárman álltak, ám a harmadiknál (Bank populair..) senki: 200 EUR-t vettem ki.
A könyvesboltban, vagy kirakott képeslapok közt meglepőmód alig akadt igazán szép kép Alpe d'Huezről. Indulás előtt még egy péksütit és egy baguette-t is vettem szemközt, így végül igencsak későn 11:04-kor vágtam neki előbb a Lautaret, majd a Galibier hágónak. Két napja itt gurultam lefelé, így ismerős volt már az út, persze a fentebbi, hegyek közt vezető szakaszból akkor az eső miatt semmit sem láthattam. Az első 4 km szinte teljesen síkon vezetett: a rengeteg kerekes tempójához csatlakozva, vagy attól alig elmaradva az első kaptatóig én is 27-28 km/ó-val hajtottam. A hangulat a Dreilander bringamarathon előtti estét idézte: szinte 2-300 méterenként hajtott egy vagy több kerekes; természetesen szembe is. Úgy tűnt, legalább annyian tekernek Le Bourg d'Oisansból a Galibier hágóra (vagy Les deu Alpesra), mint ahánnyal elmúlt nap Alpe d'Huez felé találkoztam. Ráadásul hétvége, vasárnap volt. A rengeteg kerekes miatt itt talán nem is lett volna értelme állandóan odainteni nekik, köszöngetni, így én sem tettem, persze azért - mivel én mégiscsak málhával hajtottam - amikor én intettem valakinek, elvártam volna a viszonzást. Kevesen tettek így; egy idő után elegem is lett a magukról sokat képzelő bringásokról ! Éppen a Venosc-i leágazás és az emelkedő kezdete előtt értem utol egy középkorú bringást. Vacilláltam rajta, ám végül tempóm megnyomva annak ellenére is megelőztem, hogy tudtam, a kaptatón már alaposan vissza kell váltanom. A következőkben - könnyű bringáikkal - engem is megelőztek páran.
A völgy beszűkült; utam lombos erdőben, a keskeny völgy jobb oldalán vezetett; 4-5 %-ra saccoltam a meredekségét. Noha csomagos túrázóval nem találkoztam, akadtak kerekesek, akikkel azonos tempóval hajtottunk. Pár kilométer után 4+1fős fiatal (és egy középkorú) német bringás társaság hajtott el mellettem (többségük Phonak mezben). Sejtettem, hogy az öreg eddzi őket, ő vezeti a csapatot. Mivel előzés után alig haladtak gyorsabban nálam, alig távolodtak el, természetes volt, hogy csatlakoztam hozzájuk, sőt... Akadtak olyan meredekségek, ahol különböző áttételeink miatt ők tartottak fel engem: picit nehezemre esett az ő tempójukkal hajtanom; nem tekerhettem saját ritmusomban. Egy ideig tűrtem a dolgot, nem feltétlen akartam "kötözködni", ám mivel picit boszantott is, hogy minek előznek meg olyanok, akik még könnyű bringával sem gyorsabbak nálam, "kénytelen" voltam visszaelőzni. Az élen hajtva napszemüvegem a mezem nyakában lógva váratlanul leesett; mire felvettem, 150 méter hátrányt szedtem össze. 2 másik német - könnyű bringás - fiú mögé csatlakozva törekedtem az előző öt kerekes beérésére. Előbb e kettőt előztem meg, majd a könnyű, majdnem sík szakasznak köszönhetően az ötöket is beértem, sőt ismét visszaelőztem. Néha elmosolyodtam magamban: "-Hát Gábor! Hogy te mit művelsz! Málhával, 2000m szintemelkedést kell legyűrnöd a Galibier hágóig, ám mit sem törődve, hogy mennyi van még hátra, könnyű bringás kerekesekkel kezdessz versenyezni!" Kilátás híján ez legalább jól lekötött; így sokkal gyorsabban múltak a kilométerek. Vicces volt, hogy én - málhával - vezettem a versenybringások sorát. Rájuk fért picit ez az "alázás". Azt vallottam: nem bánt engem, ha megelőznek, hiszen könnyű bringával ez természetes, de akkor legalább haladjanak is gyorsabban!
Les deux Alpes felé csak kevesen tértek le; úgy tűnt a többség a Lautaret és Galibier hágóra tart. A tó duzzasztógátján az út a mély völgy déli oldaláról az északira tért át; így több napsütés jutott. A tóparton hepe-hupásan haladt az út, néha alagútban. Mivel tudtam, hogy semmi értelme nem lenne az emelkedősebb szakaszokon az élen hajtanom, ráadásul a tóra nyíló kilátás miatt fotózni is terveztem, az első fotós helyen félre is álltam: megszabadítottam magam a "jó-tempó kényszertől". Megmutattam, hogy erős a lábam, de a továbbiakban inkább saját, kényelmesebb tempómban akartam hajtani. A tavon egy vizibicikli és egy csónak haladt; picit irigyeltem is őket; ám jobban belegondolva rájöttem: max. 1-2 órát időznék csak vízközelben, hiszen ilyen bringásterepen nem bírnék ki többet úszkálni; annál jobban vonzanak a hágóutak. A tavat elhagyva az út 1-3%-os meredek, ám magas, meredek hegyoldalak mélyében sziklás, patakmenti völgyben vezetett. A kellemes meredekség, ám kevés fotóznivaló (havasokra, hegyekre alig van kilátás) miatt alig volt érdemes megállni; jól haladtam. Pár kilométer után egy 3 fős T-mobile mezű trió előzött meg; ők is alig haladtak nálam gyorsabban, így rájuk tapadtam. Nem beszéltünk, elég volt nekem a tempójukat tartani, bár alig került több energiába; hiszen így élvezhettem szélárnyékukat. Az első rövidebb 4%-os meredek szakaszon nekem vissza kellett váltanom; gondoltam is: "-Na akkor adieu fiúk!" Ahogy ismét lankásabb lett, próbáltam és sikerült is visszatérni mögéjük. Újabb kilométer múlva egy 3-4%-os szakaszon úgy döntöttem: nem váltok vissza; ennek köszönhetően meg is előztem a triót. Csodálkoztak is! Bár velük semmi bajom nem volt, úgy gondoltam, könnyű bringán kerekezőknek nem eshet jól, amikor valaki, egy 24 kg-val megpakolt bringával megelőzi őket. Nemsokára, egy ideálisnak tűnő, árnyas parkolóhelyen elengedtem őket; fel kellett töltenem energiakészleteimet. Árnyas kőre ülve péksütit és banánt ettem, és a napkrémezésre is sort kerítettem. Alig ültem vissza a nyeregbe, tábla jelezte: La Grave 3 perc! Mivel autósoknak szólt a jelzés, 3 km várt még rám a településig. A falu egyik-másik éttermének, bisztrójának kinti padjainál bringások (T-mobile-s trió is) pihentek, fagyiztak. Én is erősen gondolkodtam rajta, ám végül kihagytam. Mindössze kulacsot álltam meg tölteni.
A városka vége felé hajtva - mivel kissé már elegem lett az intésemre nem reagáló kerekesekből - kifejezetten jól esett egy engem ugyan állva hagyó, erős, hegyek királya mezben hajtó versenyző elismerő intése és üdvözlése: "-Ez az, csak így tovább!" Később akadt még egy hüvelykujját fölfelé mutató bringás: ezeket szerettem: Bár erősek, de elismerik, ha valaki csomaggal gyűr le komoly hágókat.
Nem sokkal az utolsó házak után, egy alagút bejáratánál feltétlenül meg kellett állnom fotózni, filmezni, hiszen a völgy déli oldalán emelkedő hegyről gleccser folyt alá, lent fenyők zöldelltek, föntről csodásan sütött a Nap. A filmről itt sem maradhatott le egy, képen áthajtó kerekes. Jól esett a hűs alagútba betérni. Egy tábla még / már csak 8 km-re jelölte a Lautaret hágót. Az átlagosan 5%-os emelkedőn 2-esben (30*26 ???) tekertem; az erdőhatárt elhagyva végre már volt miben gyönyörködni: szemben a gleccser, ráadásul a völgy is kinyílt; lankásabb domboldaon haladtam. Féltávnál, 4 km után meg kellett állnom egy kis pihenőre: fotózás után a filmről a bringások ezúttal sem maradtak le; nem keleltt sokat várnom, hogy érkezzen egy. A rövid megállás adta regenerálódás, erőgyűjtés jól jött; frissebben haladtam. Nézelődve, saját tempómban hajtva tűnt fel lassan, hogy fokozatosan és picirit, de közeledek egy kék mezes, könnyű bringás párhoz. Megint nem bírtam magam visszafogni; rájöttem, hogy csak nagyobb áttételben tudok igazán távolságot hozni rajtuk, ezért többször felváltottam. Utol is értem, majd rövid mögöttük "utazás" után meg is előztem őket. Először azt gondoltam, 200 m vezetés után - amialatt tudatosítom erőmet - visszaváltok és beállok 10 km/ó-s sebességemre. Koncentrálva forgattam a pedálokat; néha egy-egy Tour de France menő hajtási stílusa ugrott be, azt követtem. Egy idő után fel is tűnt, hogy nem lihegek: egész nyugodtan hajtottam, míg mögöttem a páros egyik tagja bizony lihegett, kínlódott. El is mosolyodtam: miért nem úgy hajt, ahogy jól esik? Meg is fordult a fejemben, persze nem komolyan, hogy megkérdezem: "-Valami probléma van ?" Mivel még mindig én vezettem triónkat, 3 km-rel a hágó előtt - már látni lehetett! - már meg sem fordult a fejemben az újabb megállás, pihenés. Másra viszont nem tudtam nem gondolni: nem ártalmas-e, nem tehet be a későbbi túráknak, tervezett napoknak ez a kemény hajtás ? Nem terhelem túl a lábam ? Igazság szerint bár valóban a kényelmes kerekezésnél jobban igénybe vettem izmaimat, nem zsigereltem ki teljesen.
Időközben picit már befelhősödött, napsütés híján már nem volt melegem. 2 - 1,5 km-rel a Lautaret hágó előtt egy lankás, majd sík szakaszon újabb delitvenst közelítettünk meg, sőt eggyel nagyobb áttételre váltva őket is megelőztem. J Meg is lepett, hogy a leelőzöttek - a sík szakasz által lehetővé tett rágyorsítás nélkül - is hamar 100 méteres hátrányba kerültek. A hágó előtt az út picit meredekebb lett; kénytelen voltam viszaváltani, ám a kék mezes pár ettől még csak megközelíteni tudott; hogy utolérjenek, vagy visszaelőzzenek, azt már nem engedtem.
14:30-kor, felhő alatt értem a 2058 m magas Lautaret hágóra. Máshol Nap is sütött, de a hágón egy idáig hiába is bíztam volna ebben. Három napon belül másodszor értem fel a hágóra; ezúttal nyugat felől. A nyeregben legalább 30 bringás tartózkodott; egy részük a bal oldali étterem, bisztró előtti, kinti - a La Meije hatalmas gleccserére néző - asztaloknál ült, eszegetett, iszogatott, beszélgetett. Az épületeket körbejárva hiába kerestem, nem találtam hagyományos csokit, péksütit, vagy innivalót, így én is a bisztró egyik asztalához ültem kicsit megpihenni, élvezni a hangulatot, bekapni két croissont és elkortyolni 2 dl rostos üdítőt. Bőséges időm nem volt, így nem vártam a pincérre, magam jelentkeztem a pultnál, majd fizetés után magam vittem ki asztalomhoz az ételt, italt. Rövid pihenőm alatt jó érzéssel töltött el, hogy ilyen hamar felértem a hágóra. Tudtam, hogy a 2 croissont nem lesz elég a Galibier hágó legyűréséhez, ezért még további kaja után kellett néznem; elő "csak nem vehettem" a kajászacskót"; "csóró viselkedésnek" éreztem volna. Végül egy pultos árusnál leltem szendvicsre, lepényre. Emellett még bőséges választékban árultak sajtot is. Utóbbi nem érdekelt, de az édesség....! 1 diós és egy meggyes vagy lekváros finomságért 4 EUR-t fizettem, de szinte éreztem a belőle felszívódó energiát. Nagyon finom volt! Továbbindulás előtt egy US Postal mezes, minden bizonnyal Armstrong drukkertől a korábbiak után újabb fotókat kértem (hogy készítsen); de akadt a hágón 2-3 csomagos túrabringás is. Ismét összefutottam a három T-mobile-os sráccal, pontosabban....amint levették bukósisakjukat, kiderült, hogy középkorú férfiakról van szó; ők egyébként a Lautaret hágóról nem jöttek tovább; a gurulást választották Le Bourg d'Oisans felé.
Bár kb. ¾ órásra nyúlt pihenőm végefelé csepegni kezdett az eső, az égre nézve nem kellett hosszú csapadékra számítani, hiszen nem tűntek komoly esőfelhőnek, többhelyütt pedig az ég is kék volt. (Ugyanakkor eszembe jutott, hogy: a Lautaret hágó ezúttal is meg"ajándékozott" az esővel.) ¼ 4 tájban, hosszúujjút magamra véve folytattam utam a Galibier hágó felé; érdekes mód eszembe sem jutott az, hogy "micsoda legendás" helyen járok; vagy akár a hágóról látott képek sem. A hoszúujjút a gyenge esőcsepegés, vékony felhőzet, valamint az immár 2000 m fölötti magasság indokolta. Az időjárást illetően egy picit azért aggódtam: "hiszen ha lent csepeg, mire 1 óra alatt felérek, akár komolyabb zápor is elkaphat." - gondoltam. Nem jelentett jót, hogy - akár csak 2 napja - a La Meije csúcsa ezúttal sem látszott ki a felhők közül; igaz akkor már 2700 m fölött "eltűnt", ezúttal épp csak a teteje.
A Galibier hágó diagramját a kormánytáskámba téve, az kellemes meglepetést okozott. Mégsem tűnt túl vészesnek: 7-7,5%-os meredekség kb. 6,5 km-en át, és csak az utolsó 1 km ígérkezett12 %-osnak. Bár a kezdeti nem túl vészes szakasz után beállt a 7%-os meredekség; a küzdelmet a havas hegyekre, a gleccserre és az alattam tekergő útra nyíló kilátás feledtette. Többször inkább azzal foglalkoztam, hogy próbáltam kinézni: honnan érdemes fotózni; minek tudom a bringát letámasztani? Jobb híján leszúrt vékony fakarókat vettem erre igénybe, melyeket valószínűleg a nagy hóban való tájékozódás miatt használnak - gondoltam. Bár a fakarók nem tűntek túl erősnek - főleg ha a felmálházott bringámra gondolunk - ám ha majdnem függőlegesen támasztottam neki a kerékpárt, megtartotta. Nagy örömet okozott, amikor kb. 1,5 - 2 km után ráébredtem, hogy épp azt a kilátást látom, amit az interneten többször is, és egyik kedvenc képem lett: Francis és Sheila Virtual Alps kollekciójában található a Galibier hágó kaptatójáról. "-Hát én is eljutottam ide!" - örömködtem. Előre tekintve, az út a meredek hegyoldalban haladt, keletre a Lautaret hágó Briancon felől érkező völgyére nyílt rálátás, majd a Lautaret hágóra és az onnan fölfelé tekergő Galibier hágóútra, illetve a felhők közé törő La Meije gleccserére nyílt kilátás. Ideiglenesen még a Nap is előbújt, így - a későbbi, rólam készülő fotók kedvéért - visszavetkőztem 2 rövid mezre: ezen a hágóúton és fent a tetőn is a 2802m-es Bonette hágós, 5-6 napja vett mezemben akartam magam megörökíttetni. :-) Filmezés közben egy kb. 60 éves, kb. 5 km/ó-val poroszkáló bácsi került elém: eszembe jutott az interneten olvasott sztori, melyben egy idős bácsi azt mondta: egyszer az életben fel kell ide tekerni! Érdekes és szokatlan volt, hogy mindössze kb. 2 km-rel a tető előtt lehetett csak a nyerget meglátni. Az utolsó kilométer tulajdonképpen már csak egy bónusz, egy ráadás, hiszen kb. 2550 m magasan alagút szeli át a hegyet, a bejáratánál egy turistaház és egy Henri Desgragne emlékmű áll, ő alapította 1903-ban a Tour de France-ot. A Fausto Coppi és Louson Bobet emlékmű, Izoard hágó bringamúzeuma (ami sajnos nekem kimaradt) után ez újabb jele volt annak, mit is jelent a franciáknak a Tour de France. Természetesen a bringások mindegyike be szokta vállalni a hátralevő 100m szintet is, noha épp ez a szakasz a legmeredekebb. Még nekem, csomaggal - 1800 m szintemelkedés után - is magától értetődő volt az 1 km ráadás. Meredeken kezdődött, ám utána olyan meredekséggel folytatódott, ami legkönnyebb áttételben már megszokott módon terhelt csak meg. A legvége, az utolsó 2-300 méter azonban - ahogy már föntről láttam a táblát - valóban 12%-os volt. Jól esett, ahogy egy-két bringás nézte is utolsó métereimet, a ritka csodabogarat, aki erre csomaggal kel át. Az út mellett néhány autó parkolt, egy-két elismerő tekintettől szinte plussz energiát kapva értem a Galbier hágó 2645 m-es magasságába (16:52). Ahhoz képest, hogy a Lautaret hágóra érve úgy véltem, nagyon jól állok az idővel, itt már nem így éreztem, noha így is 6 - ½ 7-re St Michelbe terveztem érni.
A tetőn kb. 7-8 autó, utasaik és 4-5 bringás tartózkodott. Szinte egyből a hágótáblához tóltam bringámat, majd miután mások is lefotóztatták magukat, én is erre kértem egy-két embert. Szó sem lehetett róla, hogy esetleg rossz kép készüljön rólam egy ilyen helyen, ezért kellett a több kép. Sajnáltam, hogy felhős az ég, mert így igazán szép sztárfotó nem készülhetett. Talán mert újabb legendás helyen jártam, eszembe jutott monacói gondolatom, mely szerint nem az számít,, hogy végigtekerek-e a Forma 1-es pályán, egy bringásnak sokkal jelentősebb dolog, ha felteker Alpe d'Huezre, az Izoard hágóra vagy a Galibier hágóra. Miután megtörtént, valóban így éreztem!
Észak, a lejtő felé kissé szürke volt az idő, így a táj sem tűnt szépnek; ráadásul dél felé, amerről jöttem, arra sem lehetett már látni a Lautaret hágót, csak az utolsó 1,5 km-t. Kiderült: magáról az emelkedőről sokkal szebb képek nyílnak a tájra, környékre, mint a hágóról. A hűvös, felhős hágón nem volt miért hosszan időznöm, így negyed óra múltán készülődni kezdtem: fölül két hosszúujjút vettem magamra, fejemre a bukósisak alá a Samsonman-es fejkendőt kötöttem. Alulra sem ártott volna a hosszú bringanadrág, de mivel eléggé el volt ásva a táskámban; nem volt kedvem turkálni, vagy részben kipakolni, megelégedtem a röviddel! Azzal "nyugtattam" magam, hogy "-Nem kell aggódni a hideg lejtő miatt, hiszen más bringások is rövidben vágtak neki a száguldásnak. Alig indultam el, még az alagút északi kijáratáig sem jutottam, máris csepegni kezdett. Iszkiri, tapostam bele jobban a pedálba! "-Gyorsan el innen ! Le, gyorsan, minél lejjebb!" - sürgettem magam. Sajnos az alagutas becsatlakozás után az út nem volt valami jó minőségű, fél kilométerenként repedésekkel, deformálódással, foltokkal találkoztam; szitkozódtam is, hiszen így nem lehetett gyorsan haladni. Ahogy a szürke ég alatt a szürke, csak elvétve havas hegyeket nézve szlalomoztam lefelé, meg kellett állapítanom: "Ezen a hágón is a déli oldal a szebb!" - éppen, ahogy több útleírásban olvastam! Jól választottam! Egymást követő gyors hajtűkanyarokban értem le az 1961 m magasan fekvő Plan Lachatba, ahol az út ÉNY felé fordult. Csodálkoztam: Miért áll olyan hosszú kocsisor ? Először még úgy tűnt, azt hihettem, hogy valami helyi rendezvény miatt áll a sok parkoló autó, ám egy perccel később meg kellett tapasztalnom, hogy az autók bizony az úton állnak. A sor elején rendőr- és tűzoltó autó villogott. Pár percig még jól is esett állni és várni, hiszen legalább addig sem fáztam a lejtőn, ám egy idő után visszafordult a dolog: éppen így fáztam! Amint lehetett, a kocsik mellett, vagy velük együtt előrébb araszoltam és pár perc várakozás után a forgalomirányítók el is engedtek. Az út minősége továbbra sem javult, de azért akadtak egész jó szakaszok. Meglepett a dolog, hiszen a Tour ...-ban itt haladt el. Míg a 2003-as Tour miatt az Izoard hágó északi emelkedőjét gyönyörűen leaszfaltozták, itt ez elmaradt. Kifejezetten rossz úton értem az 1401 m magasan fekvő Valloire-ba. A városban (vásárnap délután ¼ 7-kor) meglepetésre nyitva levő boltot találtam, ahol ráadásul még picit meg is melegedhettem, mire megvettem a 2 csokit és 2 almát. Bizony lehűltem a lejtőn! A hőmérő 20 fokot mutatott. A Galibier hágón - 1100 méterrel fentebb - vajon mennyi lehetett? 12-13 fok?
Valloireból 5 km enyhe emelkedő várt rám az 1566 m magas Telegraphe hágóig: "- Még jól is jön ennyi kis kaptató, legalább felmelegszem egy kicsit!" - gondoltam. 2-3 km-en át közepesen emelkedett, erdőben, vagy mező szélén haladt, az utolsó 2 km szinte síkon vezetett; jól esett 20 km/ó-val hajtani. A tetőn más fotói alapján már ismerős volt a magasságot és a hágó nevét jelző tábla. Észak felől ugyan odalátszott 1-1 hóval díszített hegy, ám a felhők alatt, a szürke időben nem láttam értelmét akár fotózásnak, filmezésnek.
A lejtő továbbra is váltakozó minőségű volt, hol jó, hol meg rossz. Az első kanyarban egy kb. 8 fős bringás társaság tűnt fel; egymást fotózták. Elhaladásomkor csapatostul hangosan üdvözöltek; jól esett J A tekergős út a sok fékezés miatt alaposan igénybe vette a kezeimet; el is zsibbadtak. A fékpofák egyébként érdekesmód a túra eleje óta még mindig nem koptak el. 18:47-re értem le a 730 m magasan / alacsonyan fekvő St Michelbe. Épp a keresztirányú főútra való becsatlakozásnál egy tábla kempinget jelzett elő. Rövid ideig tanakodtam: mi legyen? Ha megalszom itt, akkor a másnapra tervezett Madeleine és Croix de Fer hágóra kinézett túra kb 2* 15-20 km-rel hosszabb (össz. kb. 150 km) lesz, igaz, hogy utána a csomagos nap kevesebbet kell majd az Iseran hágóig tekerni. Így döntöttem! Az Iseran hágó meredek részének kezdete amúgy is 62 km-re, az Iseran hágó pedig összesen 75 km-re volt; nem hiányzott, hogy ezelőtt még újabb 20 km-t kelljen tekernem. A plussz kilométereket inkább csomagmentes túrán érdemes bevállalni; ezért is döntöttem így.
Miután jobbra fordultam, kb. 700 méter után tömb-lakóházak közé kellett egy meredek utcára felkanyarodnom. 200 méter emelkedő végén pillantottam meg a köves alapzatú, ám rendezett "municipal", azaz önkormányzati kempinget. Mivel ennyire egy kis utcácska végén volt, nem járt erre fogalom; biztonságos és csendes is volt; a hegyekre, illetve a völgyre még kilátás is nyílt. A kempingben két szinten lehetett sátrat verni, én maradtam alul, nem túl messze a konténeres mosdóblokktól. A konténer oldalán franciául lehetett elolvasni a szabályzatot. Bár semmit nem értettem belőle, azt azért sejtettem, hogy itt is napjában egyszer jön ki a gondnok és akkor szedi be a pénzt.
Örültem, hogy már ilyen hamar meg is érkeztem kempingembe; a felhős időben nem is volt kedvem tekerésre indulni, igaz nem is lett volna csábító hely. Nyugodt estét terveztem. Éppen csak a csomagokat vettem le a bringáról, máris pötyögtem a mobiltelefonomba az sms-t: "-Sikerrel tudtam le a harmadik kritikus magasságú hágót; holnap után jön az utolsó; az idő szuper; drukkoljatok, hogy továbbra is az maradjon!" - valami hasonlót küldhettem el. Nem sokkal később végül telefonon is beszéltünk tesómmal: örömmel újságoltam el az Alpe d'Huezi fotómat; meghagytam, hogy ha netán pár nap múlva megérkezne, akkor vegye ki a postaládából. 10 perc mélázás, korai érkezés felett érzett örömködés után "felszólítottam" magam, hogy cselekedni kell: "-Legyünk túl a sátorállításon!"
A köves talaj igazából azért aggasztott egy picit, mert ahogy egy angol túrabeszámolóban olvastam, hogy nem messze, talán Valloire-ben egy nyárie ste a heves vihar bizony majd' lebontotta a sátrat! Erre gondolva próbáltam minél erősebben rögzíteni sátram. Amennyire csak tudtam, a széltől valamelyest védő betonfal közelébe helyezkedtem, ráadásul ott helyenként még földesebb, kevésbé köves részeket is felfedeztem. Sátram mellett egy konnektor hívta fel magára a figyelmet. Kíváncsian próbáltam ki, hogy működik-e, hiszen ideje volt a videoakku újabb utántöltésének. Működött! Míg más kalapáccsal verte cövekeit a köves földbe, én kézzel, majd kalapácsnak megfelelő kövekkel próbálkoztam. Már kb 4 éve lemondtam a kalapács felesleges cipelésről. Nem volt egyszerű olyan helyet találni, ahol legalább félig be tudtam verni a cöveket.
A kemping bejárata melletti padok és asztalok egyikéhez sétáltam vacsorázni; jól esett végre nem a sátor szájában, hanem asztalnál, padon, egyenes derékkal ülve eszegetni. Miután jóllaktam, "csupasz" bringával a faluközpontba gurultam szétnézni. Jól esett kényelmesen tekerni, nézelődni. Semmi sem hajtott; ráértem. Félig jártam csak sikerrel: turistahivatal (Office de Tourisme) helyett csak infopontot találtam, ám ott sajnos időjáráselőrejelzést nem raktak ki. Akadt viszont egy klassz Champion áruház, ami vasárnap persze zárva volt, de legalább tudtam, hogy reggel hova kell mennem vásárolni. Klassz volt, hogy a kempinghez ilyen közel volt minden. Mire viszaértem a kempingbe, enyhén csepegni kezdett: enyhe óvatosságból azonnal megerősítettem sátram kicövekelését, nehogy könnyen beázhasson. A felhős, néha csepegős délután miatt arra gondoltam: "-Lehet, hogy egy gyenge front érkezett ? Vajon milyen idő lesz holnap?"
½ 9 körül érkezett meg a gondnoki, ügyintézői teendőket ellátó lány. Noha semmit sem értettünk egymás szavából, a fizetést (3,5 EUR egy éjszakára !) rendben elintéztük. Még azt is tudtára tudtam adni, hogy egyelőe még nem eldöntött, hogy 1 vagy 2 éjszakát maradok-e: "- Az időjárástól függ. Szép idő esetén másnap a Madeleine és Croix de Fer hágókat veszem célba, és akkor maradok még egy éjszakára." Korrektül megkérdeztem, hogy kerül-e valamibe / mibe kerül ha egy órára használom a konnektort; azt mondta: ne fizessek azért! Enyhe esőcsepegés mellett a sátorban szokásos jegyzeteléssel múlattam az időt, néha néha azért elállt. Amennyire a szürkületben látni lehetett: nem esőfelhőkből, inkább csak felhőfoszlányokból esett. Legalább maradt remény egy újabb szép napra!" A konnektornak köszönhetően első alkalommal néztem bele eddigi filmezéseimbe: "-Mennyi gyönyörű élményt szereztem már!" - mosolyogtam elégedetten. Boldogság töltött el, hogy túrám 2/3-t már sikerrel letudtam; már csak a Madeleine hágós másnap, az Iseran hágó és utána jóformán még 2 helyi túra jelent "majd" szépségeket!
Másnap tehát - a tervet követve - a Madeleine és a Croix de Fer, valamint a Glandon hágó állt a programban; ám sorrendjük még eldöntendő volt. A 2000m magas Madeleine-t mindenképp csak délről tudtam megmászni, ez esetben a kérdés az volt, hogy délelőtt, vagy délután érdemes-e? Ugyanez igaz volt a Croix de Fer és Glandon hágókra is, ám ott a körtúra irányáról is döntenem kellett. Három tényezőt kellett figyelembe vennem: a fényviszonyokat (hogy merről süt a Nap), illetve a meredekségüket (délután bírom-e majd eléggé a meredeket), és a tájképi szépségeket. Úgy volt érdemes az útirányt kiválasztani, hogy a szép emelkedőkön lehetőleg fölfelé hajtsak, míg a kevésbé szépeken csak gyorsan átguruljak. Ha erről nem is, de arról már este döntöttem, hogy ha gyengén esős nap köszönt rám, akkor még egy napot maradok a kempingben: ez esetben egyik nap az egyik hágót, másik nap a másik hágót gyűröm le. Jó idő esetén azonban a napi túra után az Iseran hágón át Bourg St Mourice-ba megyek tovább, és csak ott használom fel a túra eleje óta halogatott tartaléknapomat.
Ahogy minden este, ezúttal is felírtam füzetem hátuljára, hogy milyen hágókon keltem át; természetesen a napi szintemelkedés kiszámolása sem maradhatott el. Már 6 napja tartottam a 2000m fölötti szintemelkedéses napokat. Itt az Alpokban ez többet jelentett, mint, hogy 100 km fölött hajtok-e vagy sem. Adatok: (indulás : 11:04)
La Gráve (13:04) TM: 1:40:21 DST: 28,31 SAV: 16,92 AVS: 16,9
Col du Lautaret, 2058 m (14:30-15:22) TM: 2:39:24 DST: 39,24 SAV: 11,10 AVS: 14,77
Col du Galibier, 2645 m (16:52 - 17:16) TM: 3:39:49 DST: 48,18 SAV: 8,87 AVS: 13,15
Valloire (3/4 6 - 6) TM: 4:10:41 DST: 66,13 SAV: 34,89 AVS: 15,82
Col du Telegraphe, 1566 m (18:24) TM: 4:33:28 DST: 71,67 SAV: 14,58 AVS: 15,72
St Michel, 730 m (18:47) TM: 4:52:59 DST: 83,93 SAV: 37,69 AVS: 17,18
Vásárlás után, St Michel, 730 m TR/D: 90,07 MXS: 57 ODO:
Szintemelkedés:
- Col du Galibier (Col du Lautaretig volt hullámzás is !!!): 2646 - 735 + 80 = 1987 m
- Valloire - Col du Telegraphe 1566 - 1401 = 165 m
- esti piciri tekergés a városban = 2*15 = 30 m
2182 m
Költség: 22,5 EUR