még a 6. nap

8. nap

2003. jún. 3 - 22. Kerékpárral az Adria mentén Montenegróig:

7. nap: Supertar - Nerezisca - Praznice - Bol - Praznice - Postira - Supertar - Split - Grljevac

2003. június 9, hétfő - 7. nap

2003. június 9, hétfő : Pünkösd hétfő 7. nap: Supertar - Nerezisca - Praznice - Bol - Praznice - Postira - Supertar - Split - Grljevac
6 órakor ébredtem (?); Róla álmodtam. Készülődés előtt első utam a keskeny utcácskán a tengerpartra vezetett: a túlpart a pára miatt már reggel sem látszott elég tisztán. Kesztyűmosás után jegyzeteléssel és képeslapírással folytattam a napot. 1 8-kor gyorsan legurultam a faluba bevásárolni : egy kisebbfajta áruházban vettem tejet, jamet, 2 konzervet és az égető nap miatt napvédő Labellót (25 faktoros= 10KN). Az áruházban éppen a Phil Collins : I can’t stop loving you című dal szólt: "Through the taxi, in the suitcase……" - a nap folyamán többször is dúdoltam. Reggeli után gyorsan öszepakoltam: bekészítettem a szokásos szerelőcuccot, 2 pótbelsőt, a boli fürdőzéshez strandpapucsot (de jó, hogy vittem!), törülközőt és a fürdőgatyát. Elbúcsúztam az amerikaiaktól, majd pontban 9 órakor útnak indultam.
A főútról szerpentinnel kezdődött az emelkedő. Közepesen meredek úton, kellemes árnyas fenyők alatt, jó erőben kanyarogtam. Néha Phil Collins dalát dúdoltam. Egy alsó kanyarból - igaz egy mobiloszlopon át, de - szép kilátás nyílt a lenti tengerre. 4 km után értem ki az erdőből; toronyegyenes, 10%-os meredekségű, napsütötte úton nyomtam a pedált. Bár még korán volt (1 10), már izzadtam. A kilométeres küzdelem után váratlan bukkanóra értem és pillantottam meg egy lejtő, majd emelkedő végén a 382 m magasan épült Nereziscát. Mivel az útikönyv régen szép házakat ígért, letértem a hegyoldali településre. Meredek utcácskákon kapaszkodva érkeztem a templom és iskola közti térségre. A suliból kijött pár gyerek alaposan megnézett, mint ritkán látható jövevényt. Hát még amikor körbe is filmeztem! Érdekesebb látnivaló híján a falu keleti oldalán, egy kis utcácskán át tértem vissza a kelet felé tovább emelkedő útra. A falu széléről visszanézve nyugat felé, a szigeten túl előbukkant a tenger; a párában sajnos elég halványan látszott csak. Közepesen meredek, jól hajtható, napos, hegyoldali úton folytatódott a kapaszkodás. Talán egy perccel azután, hogy megelőztem, egy út mentén félreállt betonkeverőt, teherautó mély hangját hallottam valamivel mögülem. Hátranéztem: a betonkeverő gyűrte lassan az emelkedőt. Nosza rajta, nem teljesen kihasznált izmaimat elővéve nagyobb tempóra kapcsoltam; "menekülésbe" fogtam; jó játéknak, versenynek tűnt, megpróbálkozni azzal, hogy az autó előtt érjek az általam nem ismert emelkedő tetejére. Mintha csak edzenék, úgy tekertem jó ütemben. A betonkeverő hangját fokozatosan mind közelebbről hallottam. Folyt rajtam az izzadtság, picit lihegtem is. Néha hátranéztem: egy kanyar még van köztünk. Előre pedig: hol van már a tető ? Talán majd a következő kanyar után….. majd: "-na még egy kanyar!"… Persze nem volt mitől tartanom, nem engem üldözött, nem akart letiporni a teherautó, mégis ilyen helyzetben nem lehetett, hogy eszembe ne jusson Spielberg filmje a Párbaj. Közel érezve a tetőt, utolsó erőtartalékaim elővéve, egyet felváltva robogtam előre; a teherautó már eléggé közel volt… még, még…. Végül a teherautó a tető előtt 200m-rel előzött meg. L Nem akartam sprintelni, felesleges lett volna. Így sem bánkódtam; legalább egy jót edzettem. A következő kb 10 km-n fennsíkon vezetett az út; fenyők, törpefenyők és bokrok között hajtottam és 2 km-es lejtőn érkeztem Praznicébe (391m). A időbeosztást lazára, teljesíthetőre terveztem, így igencsak kellemes meglepetés volt, hogy ennyire jól haladok: 3 11-re Bolba érhetek.
Praznicétől lankásan és csak a végén "rendesen" emelkedő úton értem Gornji Humacba (453 m), ahonnan én már lejtőt vártam. Hiába. A várakozásommal ellentétes 2 km emelkedő nem esett jól; kulacsomba a vizem is meleg volt; a kopár hegyoldali lejtőn szerettem volna már gurulni és Bolt megpillantani.
A kb. 9 km-es lejtő egyenletes lejtéssel tekergett végig a hegyoldalban; kezdetétől szép kilátás nyílt Hvar felé és természetesen Bolra. Mivel dél, azaz Hvar felől sütött a nap, arra jó képet nem lehetett készíteni, ám már 450-500 m magasból is jól látszott a Zlatni Rat (Arany Szarv)-ot övező türkiz, illetve zöld színű tenger. Nem véletlen szeretik ezt a turisták, nem véletlen lett felkapott strand. Bár 11-re Bolba érhettem volna, megpillantva a Bol elején, tengerparton - szintén kék-zöld tengervíz mellett - álló aranyos kápolnát, nem egyszer álltam meg filmezni. Meglepő, hogy csak 20,7-es átlaggal értem Bolba. Jobbra számítottam, hiszen a kezdeti kilométereken, majd az üldözősdiben is jó iramot mentem. Zlatni rat felé pedáloztam tovább, ám ahogy az út emelkedni kezdett, 1 km után visszafordultam. Visszább gurulva azt reméltem, hogy egy kis utcácskán a tengerpartra gurulhatok, ám ehelyett szállodák parkolója fordított vissza. Végül az elágazásig kerekeztem vissza, hogy ott a táblát megnézve biztosan tudjam, hogy merre, mennyit kell hajtanom a Zlatni Ratig: 3 km-t. Így már problémázás nélkül kapaszkodtam fel a hegyoldali emelkedőn, ahonnan egy hajtűkanyar után már fenyőerdőben gurultam reményt keltő, mind több parkoló autó között. Egy-két bódé is akadt már, mikor a fák között lent megláttam a tenger kék vizét. Az útról letérve gyalog kellett lesétálni a partra.
Mivel a hegymászás leapasztotta a reggel felvette energiákat, a büfében két sütit és egy üdítőt vettem. A kókuszkocka isteni volt! A parton talált sportszer, vagy nyugágyakat elzáró rácshoz zártam a bringát, ám a látott fabódék nem átöltözésre szolgáltak, így átöltözni kénytelen voltam a legközelebbi büfé-vendéglőhöz visszasétálni. Cuccaimat a bringa mellett letakarva hagytam magára; bízva az emberi jóságban hagytam ott a videót is, fényképezőt és a pénzem is. A Zlatni rat érdekessége, hogy egy földnyelv kb. 300 m hosszan nyúlik be a tengerbe, alakját a tenger mozgásának hatására mozgatja kissé. A keskeny földnyelven 50, a keskenyebb részen 20 méter sétával át lehet kelni a túloldalra, a másik "partra".
Először a nyugati parthoz sétáltam: elsőre nem tűnt hidegnek a víz, derék fölött már nem volt olyan kellemes. Lefröcsköltem magam, majd nyakig merülve gyorsan hozzászoktattam magam a vízhez. Pár száz métert úsztam nyugatnak, jól esett az úszás. A kontaktlencsére vigyázva fejem nem raktam a vízbe, nem okozott gondot a lencse, simán fürödhettem. Hátamra fordulva, illetve a vizet taposva gyönyörködtem a Brac 6-800m magas hegysorában, a tengerben és szemben Hvarban. Mivel nyugati szél fújt 1 méteres hullámokon kellett átúsznom, ám a part felé klassz volt, ahogy időnként lendületet adtak a hullámok. Érdekes volt a vízbe nézni: 2-3-4 méter mélységig tisztán le lehetett látni; magam alatt sötétkék, máshol zöld foltokat látva picit zavart, enyhe félelmet keltett a dolog, mert megfordult a fejemben, mi van ha vízinövény, ami elkapja a lábam. Máig nem tudom mitől vannak a tengerben közel egymáshoz különböző színek; szerintem a vízinövényektől. 10 perc lubickolás után kijöttem a vízből és a földnyelv túloldalán, ott már széltől védve folytattam az úszkálást, gyönyörködést. A földnyelvtől keletre szinte még hullámok sem voltak: a szelet egy bizonyos távolságig felfogta a földnyelv. Nem messze egy-két jacht szelte a vizet, egy-két szörfös élvezte a szelet. Egy-két fiatalos srác érdekes sportot űzött; páran érdeklődve figyelték őket. Vizisítalpakon lovagolták a vizet, ám testük egy kisebb ejtőernyő-szerűséghez volt rögzítve, így a szél segítségével jobban be tudtak gyorsulni, szlalomozni és néha kihasználva a gyorsaságot és az ernyő felfeléhúzását, ők is a levegőbe emelkedtek. Ilyenkor akár 10-15 métert is repültek. Mint egy-két hangot elcsípve meghallottam, magyarok voltak.
A lekoptatott óvális kövekre terítve törölközőmet élveztem a meleg napsütést. (Bekentem magam). Klassz volt, ahogy cseppenként száradtak le rólam a vízcseppek; hátamon fekve kezem szemem fölé raktam, ám alul néha kikukucskáltam, néztem az úszkálókat, szörfösöket, a vizi életet. Ez volt az igazi nyaralás: Klassz kerekezés, emelkedőmászás, majd aktív pihenés: lubickols, napozás, stb, aztán megint kerekezés. A keleti parton még egyszer visszamentem úszni: valóban furcsa volt, hogy bár leláttam 4 méter mélyre, a lábam mégsem ért le odáig. Máshol - szinte mindenhol - a vízben nem szoktam látni a lábamat, vagy ha látom, akkor le is ér. A köves partot követően 4 méter múlva már 2 m mély volt a víz, így úszni kellett. A vízből gyönyörködve, körbenézve a hegy felett picit sötétebb felhőket láttam; hogy mennyire veszélyes (sötét), azt éppen a hegy takarja el - gondoltam. Közvetlen a vízparti kavicsok kicsit süppedősek voltak, így picit nehéz volt kijönni a tengerből: az ember 20-30 cm-t is süllyedt, csúszott vissza. Második úszásomat követően úgy ültem, feküdtem a partközeli kavicsokra (törülközőre), hogy lábfejem épp beleért a vízbe; kellemesen hűtött. Klassz volt, ahogy picit mozgott is a víz, néha térdemig feljött. Kezemmel a szememen ébredtem félálomból; jól esett a pihenés. Időm fogytán felgyalogoltam (távolságban 100 m) a rácshoz zárt bringához, hogy első körben fényképezni térjek vissza, majd utána videóval örökítsem meg a világ eme csodálatos szegletét. Fotózás közben sajnos kellemetlen meglepetés ért: első fotóm után nem akarta továbbcsévélni a filmet. Hasonló utóbb az elem lemerülésekor történt. Rossz előjel volt. Sikeresen elfotóztam utolsó képemet, még vissza is tekerte a tekercset a gép, ám a berakott új tekercset már nem tudta végigtekerni. Tényleg lemerült az elem! Pár napja leesett, most meg ez! - nem voltam boldog. Azt is tudtam - 1998-ban Ausztriában kényszerültem elemcserére - hogy nem lesz olcsó mulatság.
Sajnos mivel nem tudta végigtekerni a filmet, így szomorúan, de kénytelen voltam beérni Zlatni raton azzal a minimális három képpel.
Videózás után a nedves fürdőgatyára öltöztem vissza, majd vágtam neki a visszaútnak 1 2-kor. Bíztam benne, hátha Bolban már meg is tudom oldani az elemproblémát. A parti sétányon ugyan akadt sok képeslap- souvenirárus, és fagyizó, sőt még fényképész is, ám sajnos az szieszta idején zárva volt; nyitás 1 5-kor. Pedig még direkt az elemeket is hirdette. "-Vajon, ha visszakerekezek Supertarba, ott lesz fényképész; tudok elemet venni?" - tanakodtam. Már nem is érdekelt - nem is arra járt az eszem - a türkiz tengerpartú boli kápolna. Mivel 450m szintemelkedés, kb 3 órányi kemény emelkedő várt rám, délidő lévén ennem kellett. Egy falu széli kisbolt előtt székeket látva, ideális helyre leltem. Részben a boltban vásároltakból, részben hozott kajából ebédeltem: konzervet, kiflit almával, valamint finom buktát.
1 3-kor ültem nyeregbe. Mintha edzésen lennék, jó erőben, odafigyelve, sietős tempót diktáltam. Két dolog hajtott: egyfelől minél előbb ki akartam cserélni az elemet a fényképeőben, hogy megnyugtassam magam, másfelől - ha már időben ilyen jól álltam - még az este át akartam hajózni Splitbe, hogy már a szárazföldön sátrazzak. Szugeráltam magamba Indurain elszántságát, időfutamját. Eleinte 13-14 km/ó-val haladtam, később már 15, majd 16-17 km/ó-t mutatott sebességmérőm. Az út sokat kanyargott. Fölfelé már keveset néztem vissza Bolra és a tengerre; csak a fényképező használhatósága járt a fejemben. Fotók nélkül mit sem ér a nyaralás; elszállnak az emlékek. A kilométereket is számolni kezdtem; 8 km-t vártam a tetőig. 4-5 méterenként valamiféle felfestés volt az aszfalton, azt is számolhattam. Érdekes volt, hogy a sziget belseje felé vezető egyenesek lankásabbak, a kanyar után kifelé jövők meredekebbek voltak. Az utolsó kilométereken már azt számoltam, hogy az adott tempóval sikerül-e 14:45-re a tetőre érnem, illetve, milyen tempóval érnék akkorra fel. Sajnos az emelkedő hosszabb lett, mint 8 km; az utolsó két - egy befelé, egy kifelé jövő - egyenes már nem esett jól; valószínűleg azért, mert azt hittem előtte, 8 km-nél felérek. Éppen 14:45-re értem fel; Hát ez szuper! - elégedett voltam. (Kb fél óra alatt hajtottam kb 8,5 km-t.)
A tetőt követő kilométerek lejtősek, de hullámzóak voltak. Praznicébe érve megláthattam a már vízből látott sötétebb felhő eltakart részét is. Míg este csak szembe, Omis és Brela környéke kapott egy zivatart, ezen a napon a sötét felhő már a sziget fölé is meg tudott érkezni. Igazán Brela és Makarska fölött volt nagyon sötét és ott lógott az eső lába; engem még nem fenyegetett, csak az előnyét élvezhettem: nem kellett a napon megfőnöm, mert a felhő kellemes árnyékot nyújtott. Praznice utolsó házai és a fák közül kiérve szép kilátás nyílt a tengerre és a szemközti - felhők miatt - szürke hegysorra. Nem is tudtam fotózni, de - vigasztalt - nem is lett volna értelme. A videózás azért nem maradt el. A szerpentines lejtőn gurulva azon gondolkodtam: a lányt hánykor hívjam fel ? A munkaidő végén kéne, de még mielőtt elmegy.
Sok kanyaron át tekeregtem le Pucisce felé. A faluba nem gurultam le, ám szélén megállva telefonáltam. Sikertelenül. A falut követően 3 km-t lankás emelkedőn tettem meg, majd utána folyamatosan hullámzó terepen hajtottam. Ugyan jó erőben, de már kisebb áttételben hajtottam, végül a nem várt és nem jól eső hepe-hupás út (30 m-es szintemelkedések) el is vette a kedvem a tempótól. Mivel Bolban vett képeslapot épp a térkép széle fölé raktam, azt hittem, úgy tűnt, 10 km-t kell Postiráig hajtani. 10,8 km-nél már kezdtem bosszankodni - ebbe belejátszott persze az is, hogy annyira akartam volna Vele is beszélni, hallani őt - majd a térképet megnézve kiderült: 10 + 4 km a távolság Postira és Pucisca között. Ebbe a plussz 4 km-be még három kisebb emelkedő is belefért. Postira a vártnál csendesebb, kisebb település volt; hiába kerestem fotóboltot. A térképen jelölt parti utat keresve végül 3 km-t hajtottam feleslegesen, mert a falu szélén zsákutcába jutottam. Postira szélén végre sikerült a kedves lánnyal beszélnem: Nála éppen zivatarból zuhogott az eső. Nem is gondoltam rá, teljesen meglepett, hogy pünkösdhétfő volt; ezért volt otthon. Meséltem élményeimről, de azoknál ő jobban hiányzott!
Supertarig 8 km-t kellett hajtanom, ennek első fele is néhány kisebb emelkedő leküzdésével telt, a végső sík 4 km-n már 30-32 km/ó-val robogtam. Én sem értettem, hogy honnan lett erőm. 16:38-ra értem vissza a kempingbe; épp csak letámasztottam a bringát, már rohantam is a WC-be. J Ez is siettetett. Izgatottan kerekeztem Supertarba fotóüzletet keresni. Két tábla is hirdetett egyet-egyet. Egyik 17 órakor, a másik 17:30-kor írta a nyitást. Bíztam benne, hogy ha kirakták a sétányra a hirdetőtáblát, akkor pünkösd hétfő ellenére kinyitnak. Ennek örömére a magyarul pár szót beszélő fagyis sráchoz mentem 3 finom gombóc fagyiért: cseresznye, curacao, citrom. Az első fotóboltban nem jártam sikerrel, ő a másikhoz küldött tovább, amely már valóban szakbolt volt. A fotósnak ugyan akadtak problémái a filmmel, vagy az elem kivételével (nem emlékszem), ám végül sikerrel szedte ki. Izgatottan vártam, hogy sikerül-e az elemcsere. Én sem tudtam az elhasznált elem feszültségét, így műszerrel mérte le, majd választott ahhoz közeleső feszültségű (azt hiszem 6 V-os) elemet. Az új tekercs filmet az eddiginél gyorsabban tekerte végig; reméltem nem lesz ez baj. Bár kétségtelenül a kivett elem feszültségéhez hasonlót rakott bele. Ha már a faluban voltam, egyúttal a hajójegyet is megvettem (a 19:30-as hajóra), hogy elég legyen indulás előtt nem sokkal a kikötőbe érnem. A kempingbe visszatérve két oldalsó nyeregtáskám bepakolása után, de még az álló sátor mellett láttam hozzá a vacsorához. Elmúlt a fotók miatti aggodalmam; ismét jókedvű lettem. Még mindig kissé zöldfülűként 19 órára gurultam le a hajóállomásra; a felszállásomig kb 20 percet jegyzeteléssel töltöttem. A kompon már talán nem is filmeztem: a Nap is halványan sütött már, a színek sem voltak olyan élesek - Brela és Makarska felé ráadásul a felhő miatt szürkeség, kékség -, ráadásul elmúlt nap ugyanezen a vonalon filmeztem már. Időm többségét jegyzeteléssel töltöttem. A komp 20:25-kor kötött ki. Eszembe sem jutott, hogy elmúlt nap csak egy fél városnézésre volt időm és Split megérdemelt volna még minimum egy újabb órát; csak a sötétedés előtti sátrazás járt a fejemben. Több kilométeres lankás emelkedőn kapaszkodtam fel a dombra, majd onnan a megfelelő autóutat megtalálva eleinte 2*2 sávoson gurultam a Makarska, Dubrovnik táblákat követve. Eddig, Splitig, mindig a Split táblákat kellett követnem, innen már a Dubrovnikot. Jó hangulatban, Phil Collins dalát dúdolva kerekeztem. A várost elhagyva összeépült falvak következtek; világító autók között, elég nagy forgalomban hajtottam, már csaknem sötétségben. Szerencsére az út jól ki volt világítva. Nem úgy tűnt, mintha egymást érnék a kempingek, így picit megérintett a zadari estéhez hasonló érzés: sötétben még éjszakázóhelyet keresve tekerek a forgalomban. Szerencsémre talán a második faluban, egy kis udvarban kb. 10 sátorhelyes családi kempingre leltem (21:10); az eddigiekkel szemben ez majdnem tele volt. Kulturált fürdőhelye volt meleg vízzel, tükörrel! Az éjszakáért - teljesen mindegy volt, hogy előre fizetek - már este leperkáltam a kedvező 40 Kunát. Éreztem, hallani lehetett, ahogy a férfi és egy nő arról beszéltek, hogy mennyit fizettessenek.
Másnap az egyik legfelkapottabb üdülőváros, Makarska, és az 1762 m magas Sveti Jure várt rám.
Adatok:
Tető TM: 53:20 DST: 11,88 AVS: 13,2
Bol (11:20) TM: 1:54:22 DST: 39,5 AVS: 20,7
Emelkedő teteje (14:45) TM: 2:44:44 DST: 52,7 SAV: 15,7 AVS: 19,1
Esti kemping: Grljevac (21:10) TM: 5:10:14 DST: 107,74 AVS: 20,8 TR/D: 111,22 ODO: 82035

Szintemelkedés:
- Nerezisca utáni tetőig 600 m
- hegyen emelkedő még 100 m
- Bol-tól Zlatni ratig 50 m
- vissza Bolig 50 m
- Gornji Humacig 453 m
- Puciscéig 50 m
- Supertarig: 100+60+30+40+30+30+20 = 310 m
- Split 120 m
ÖSSZESEN: 1733 m

Költség:
- Supertar: taj, 2 konzerv, 2 jam, Lebello 33 KN
- Supertar: 2 alma 7 KN
- Bol: 2 süti (egyik kókuszos kocka), üdítő 23 KN
- Bol: üdítő 6,5 KN
- Bol: 2 képeslap 6 KN
- Bol, "ebéd": 2 kifli, 1 péksüti 6,5 KN
- Supertar: fagyi (9), üdítő (12) 21 KN
- Supertar: új elem a fényképezőbe (90), film 125 KN
- Supertar: kompjegy Splitbe 41 KN
- Grljevac: keming 40 KN
ÖSSZESEN: 309 KN

még a 6. nap

8. nap