2003. jún. 3 - 22. Kerékpárral az Adria mentén Montenegróig:

15. nap: Kolasin - Biogradsko jezero - Klasin - Moraca-kanyon - Podgorica - Meterizi

2003. június 17, kedd - 15. nap

Az előző fárasztó nap ellenére már 6 órakor felébredtem. Lustizás után / közben volt időm az aktuális és a következő napi programokkal foglalkozni. Több tényező együttesen határozta meg, hogy végül egy könnyű, de azért tájképi szépséget nem nélkülöző nap mellett döntöttem:
- Bár nem nagyon éreztem már az előző nap fáradtságát, úgy gondoltam, hogy nem lenne jó ötlet egy újabb nehéz napba belevágni; márpedig a Tara-kanyont és Zabljakot útba ejtő (kb. 170-180 km-rel) az lett volna. Helyettük valami szépet felkereső, de könnyű napot kéne csinálni!
- A közelben a Biogradi Nemzeti Park - mely Európa három őserdejének egyikét "tartalmazza" - ideális célpontnak tűnt. Arra gondoltam, hogy a Nemzeti Park megnézése után, ha már ezen a napon sikerülne Rijeka Crnojevica közelébe legurulni, eltekerni, a másnapom is könnyebb lehetne. Jobban bebiztosítanám Dubrovniki érkezésem, hiszen Rijeka Crnojevicától már csak két kb. 80 km-es nap Dubrovnik; vész esetben egy nap alatt is letudható.
- Harmadik - sokkal kevésbé jelentős - indok az volt, hogy mivel Kolasinban nem találtam kempinget, újabb gondot jelentett volna a csomagot otthagyni valahol, azért, hogy napközben körtúrát tehessek.
A programokat összevetve végül lemondtam a szépnek írt Tara-kanyonról (bár engem a Moraca-kanyon is lenyűgözött; sokkal szebbet nem tudtam elképzelni), ám biztos része lett a programnak a Biogradi Nemzeti Park és hagytam időt a másnapi Rijeka Crnojevicára is.
Fél-fél órányi lustizás után az este vett 7 days croissonból előreggeliztem, majd gyorsan összepakoltam. Ez tényleg nem tartott sokáig, mert este is alig pakoltam ki. A srác által este megmutatott boltban a konzervek és kifli, valamint alma mellé vettem még 4 szelet sonkát is. Ekkor még fölül elkelt a hosszúujjú fölső. A sátorban elfogyasztott reggeli után - az utcában már nőtt a forgalom -, gyorsan sátrat bontottam és ezzel eljött a búcsú ideje. Drasko igazán kedves volt; hiába kérdeztem, hogy mennyit fizetek, nem engedte, hogy fizessek. Sőt, még ő kínált ismét gyümölccsel és kérdezte: Mikor jövök legközelebb? Jöjjek legközelebb is!
Az utcácskából felpakolt bringámmal a főtérre gurultam, ahol egy postára lelve telefonáltam Magyarországra. Eleinte hiába próbálkoztam a 0036 országhívószámmal, ám idővel megtudtam, hogy 9936-ot kell tárcsáznom. Mint ahogy az otthoniakkal kapcsolatban már más külföldi túrán is előfordult, otthon ezúttal is csak az üzenetrögzítő válaszolt nekem. Mással már nagyobb sikerrel jártam, mert Ildit legalább sikerült elcsípnem. Elmondtam előző napom, és az elmúlt pár nap élményeit is, hiszen Montenegróban - a Vodafone mobilkapcsolata híján - eddig nem hívhattam őket, de még sms-t sem tudtam küldeni. Egy kedves munkatársammal beszélve kiderült, hogy Magyarországon sem fáztak: a cégnél egyes szobákban 40 fokot mértek. Telefonálás után egy szomszédos kis utcában 2,5 EUR-ért vettem Kodak filmet.
Barátságos, magas hegyek határolta - ám oldalra is lankás - völgyben hajtottam ki Kolasinból. A lejtő ellenére kissé fáradtasan forgattam a pedálokat, igaz néha el-elkapott az ellenszél. Mivel laza, könnyed napot terveztem, nem siettem. Alig tudott zavarni a szél. "-Ha lassabban is haladok, akkor is laza napom lesz, nem sietek sehová" - gondoltam. A táj néhol az osztrák hegyeket idézte, ám a Biogradi hegyek már a Bélai Tátrára emlékeztettek: egy ideig fenyős, törpefenyős sötétzöld növényzet, majd íves, kerekded, üde világoszöld füves tetejük. Jól esett, hogy 3 km-es előjelzéstől csak két kilométert kellett a Biogradi Nemzeti park leágazásáig hajtanom. Ám ez is jól mutatta a kitáblázások pontatlanságát. Alig keltem át a patak hídján - melyen kicsit kopott tábla invitált a Biogradsko jezerohóz - az út a lombos erdőben máris komoly kaptatóba kezdett. Könnyed, sietés mentes napról lévén szó, nyugodtan visszaváltottam. A térkép sem jelölte, hogy hány kilométer a tó, így saccolni voltam kénytelen, mert kalkulálni akartam, hogy mikorra hova érek. Úgy gondoltam, ha netán a kezdeti, tapasztalt meredekséggel 8-10 km-en át emelkedne, egy óra alatt - délre - akkor is a vízpartra érnék, majd 1-2 óra időzés után, 4-re a Crkvine hágóra, 6-ra pedig Podgorica környékére érhetek.. A hátam mögött hagyott két hétben annyira hozzászoktam már a kopár hegyekhez, vagy a fenyőkhöz, hogy nagyon szokatlan volt az igazán dús aljnövényzettel rendelkező lombos erdő. Üde zöld volt minden. Nem sokat tudok visszaidézni az erdőből, de bőven volt aljnövényzet. A páfrány és a mohás fák azok amikre emlékszem. Szokatlan, de kellemes hangulatot és friss levegőt árasztott az erdő. Mivel utam egy völgy oldalában felkúszó hegyoldalban haladt, a patak zubogását jól lehetett hallani, igaz a meredekséggel mind följebb jutva, a csobogás egyre halkult. Néha egy-egy kulturált fa tábla tájékoztatott valamiről. Hasonló erdei úton haladtam, mint nálunk a Pilisben, mindössze 3-4 autóval találkoztam. Kellemes meglepetésként ért, hogy már 4 km után meg is érkeztem a Biogradsko jezero tópartjára, melynél teljesen meglepett, hogy tengerszint feletti magassága: 1094 m. Szerencsére ide még nem nagyon tört be a turizmus, így az erdőt meg sem ritkították, és beton parkolót sem építettek. Mindössze csak egy kis faházikó állt a tóparton, ahol képeslapokat, pár apróságot lehetett venni, illetve itt kellett fizetni a stég mellett, a vízen ringatózó csónakok (2-3) bérléséért. Egy-két árnyas pad is akadt, amire leülve nagyon jó volt ezt a csendet, nyugalmat, friss levegőt érezni: ez maga volt a TERMÉSZET !! (Videofilmem jól át is adja)
Egy ideig még vacilláltam, ám végül bringám lezárása után - azt a fabódé / pénztár előtt hagyva -,videokamerával (kormánytáskába rakva) és fényképezővel a nyakamban a 2800m kerületű tó megkerülésére indultam.
Az erdei út a Magyarországihoz hasonló volt , bár a tó túlsó vége felé mind több lett az aljnövényzet. A tó közelében sétálva, filmezési és fotózási céllal szerettem volna valahol a vízpartra lesétálni, ám ez nem volt olyan egyszerű. Néhol egyébként egy-egy horgász pecázott a tóparton, így én érezhettem, hogy megzavarom, ha le akarok sétálni. Egyszer végül csak sikerült megörökítenem a csónakosokat és a szembülső füves tetővel végződő hegyet. A Biogradso jezero túlsó végén a kb. 300 m széles mocsár fölött fahídon lehetett átkelni; a levegő is párás volt, nagyon dús volt a növényzet, korhadó fák és vízi növények is akadtak bőben - ez sejtette - amit útikönyvben is olvastam -, hogy ez lehet Európa három őserdejének az egyike. Még a videón is jól hallatszik a daloló madarak hangja; áradt az élet ebből az erdőrészből.
Bringámat viszontlátva örömmel tapasztaltam, hogy semmi sem tűnt el. A fabódé, pénztár oldalán viszontláttam az először az interneten talált, biogradi tóról készült felülnézeti képet, mely jól mutatja, hogy a tótól dél felé egy kis bucka után mély szakadék kezdődik. Érdekes, hogy a tótól kb. 500 m-re délre egy 300 m-rel mélyebb szakadék van, ám a víz mégsem folyik le. Ezt szerettem volna megkeresni, és a tábla nem is jelölte messzire. Miközben 10 perc alatt a dombtetőre értem, lábam többször ért hozzá a dús aljnövényzethez, így felmerült bennem, picit tartottam is tőle, hogy esetleg "elkap" egy kullancs. A fák közül hiába tetszett, sejlett át a táj, nem kaptam nyílt képet a szakadékra, szurdokra; ezért tovább kellett még mennem. Kb. 10-15 percet sétáltam még tovább a dombocska (szurdok oldalsó hegye) végébe, majd onnan át a túloldalra, ám igazán jól onnan sem láthattam a mélybe. Csak a völgy végi, messzi magas hegyet láttam fáktól zavartalanul.
Kellemes környezetben, friss levegőt szívva, a fabódétól és bringámtól nem messze, egy faasztalnál ebédeltem meg. Az aszfaltúton lefelé haladva tűnt csak fel igazán, hogy milyen meredek úton kapaszkodtam fel a tóhoz: "-Ezek szerint mégsem voltam annyira fáradt, ahogy itt feljöttem." Szintben kb. (sacc) 780 m-ről 1094 m-re kapaszkodott fel 4 km alatt. A főútra visszaérve kellemes meglepetés volt, hogy - bár reggel, guruláskor úgy hittem, hogy meredekebb - nagyon kellemesen emelkedett csak. Ideális időben, hátszélben kifejezetten élveztem a szép tájon való kerekezést. Kolsainhoz közeledve el kellett döntenem, hogy Podgorica felé melyik utat választom: az elmúlt napi Moraca-völgyet, vagy az 1108 m magas hágóra felvezető utat. Bár nagyon csábított az utóbbi - a térkép alapján szépnek tűnő - út, végül mégis maradtam a Moraca völgynél. A másik útvonalon, még ha esetleg lankásan is, de 25 km emelkedő vezetett az 1108 m magas Vjeternik hágóra, míg az utamba eső 1045 m magas Crkvine hágóig csak 8 km-t kellett kapaszkodnom. Estére mindenképpen a Rijeka Crnojevica közelébe akartam érni, meg "különben is" e napra pihenő- vagy laza napot terveztem. Igaz, mivel azóta megtaláltam az erőm, nem okozott gondot a tekerés.
Kolasint elhagyva patak mentén, gyengén emelkedett az utam; elmúlt este szürkületben gurultam errefelé. A végső két, meredekebb kilométert is letudva 14:25-kor értem az 1045m magas Crkvine hágóra. Megkívántam a csokit, kekszet, így a kis boltocskában vettem ezt-azt. Egy pohár üdítővel ültem az egyik asztal mellé: pihenni és képeslapokat írni. "-Ráérek, hisz a következő 57 km-n úgyis jóformán szinte csak gurulás és könnyed tekerés vár majd rám." - gondoltam. Jól esett pihenés közben szeretteimnek, barátaimnak írni. Az asztalról írogatás közben néha fel-felnézve szép kilátás nyílt a túloldali hegyekre. Az idő gyorsan szaladt, így 4 képeslap megírása után 15 óra tájban végül jobbnak láttam folytatni az utam. Meglepett az út mellett álló, 10%-os lejtőt előjelző tábla. Elmúlt este eléggé elfáradtam, nehezen küzdöttem fel magam a hágóra, nem is gondoltam, hogy nem csak a fáradtságom, hanem a meredekség miatt is nehéz az emelkedő. "-És én még azt hittem, hogy annyira elfogyott az erőm, hogy ..ennyire vissza kell váltanom… A meredekség volt a visszaváltás másik oka!"
Az este után ezúttal a tájat szép, napos időben is megnézhettem. Tetszettek a hegyek, a mélység, magasság, csipkés hegycsúcsok, legelők. A lejtőn - az elmúlt napihoz hasonlóan - a kamionok lassan, erős fékezéssel ereszkedtek, így a meredekebb részeken kettőt meg is előztem. A meredek szakasz végén, kb. 7-8 km után értem le az elágazáshoz: a Moraca völgyében folytattam utam. A kezdeti 4-5 km még komolyabban lejtett, utána azonban már hajtanom is kellett a lankás lejtőn. Korábban számolni nem számoltam utána, hogy milyen tempóval haladhatok a nagyon lankás lejtőn, így sejtettnél lassabban fogytak a kilométerek. A meredek sziklafalak között, patak mellett kanyarogva, alagutakon át haladva sajnos ellenszél is lassított; sebességem sokszor mindössze 23-25 km/ó körül járt. Az alagutakban kisebb gondot okoztak a fényviszonyok, ugyanis mivel a Nap szembe sütött, a sötét alagútból kiérve, az alagút kijáratánál látszó erős fény miatt - hiába gyújtottam lámpát - alig láttam valamit. A hágótól az utolsó alagútig kb. 30-at számoltam meg. Élmény volt és ugyanakkor hangulatos is.
Hiába filmeztem eleget előző nap, ezúttal sem bírtam ki, hogy 2-3-szor meg ne álljak. "Most" kb. 2 órával jártam erre hamarabb, így a fények még jobban besütöttek a völgybe, a szurdok falai közé. Lenyűgözött a víz színe és a magas sziklafalak között átvezetett út. Féltáv után picit talán felfrissültem, mert pár kilométert gyorsabban letudtam és ezzel ki is értem a mély szurdokból. Csak miután már jó pár kilométerrel korábban visszatért mellém a vasútvonal,akkor tűnt fel igazán, hogy a túloldalon, a hegyoldalban "zakatoló" tehervonat hangját hallom. Ahogy a völgy tovább tágult, jobban nyílt ki, mind több ház tűnt fel, végül már falvak is akadtak. Az alacsonyabb sziklafalak fölül már egy kis Napfény is elért, melegített; lejjebb ereszkedve a levegő is melegebb lett. Egy-két helyen bizony tűz égett a domboldalban: napközben nagy kánikula lehetett. Délután 17 óra is elmúlt már, így a hőmérséklet már egyre kellemesebb volt.
Podgorica előtt egy útmenti boltban vacsorára valót vásároltam, majd a városban péksütiket vettem és ettem. Sajnos az eladó nem értette meg, miről érdeklődök, így végül egy angolul tudó srác világosított fel, melyik a dzsemes és krémes finomság. Szükségem volt már az energiára, masszívat utoljára még a Biogradi tónál ettem, azóta csak csokit és kekszet. Podgorica külvárosában az út fokozatosan kezdett észak-nyugat felé kanyarodni; elbizonytalanodtam. Kezdtem attól tartani, nehogy Niksic felé tekerjek. Szerencsére a következő kereszteződésben megleltem a "Cetinjét" jelző táblát. Még kb. egy órát saccoltam Rijeka Crnojevica környékéig Ott, a közelben terveztem aludni, hogy másnap reggel, szép fényekben, azzal kezdhessem a napomat. Három hátszeles kilométer után a medence szélére érve kezdődött meg az első emelkedő. A napon ismét félmeztelenül nyomtam a pedált. A kaptatóról visszatekintve szép rálátás nyílt a fővárosra és a hegyek körülölelte medencére, valamint a Skadar-tó felé is. Az út lépcsőzetesen emelkedett: tulajdonképpen dombos terepen közeledtem a hegyek felé, de a lejtők mindig rövidebbek voltak, mint az emelkedők. Már a Nap is laposabban sütött. Néha autók üdvözöltek dudálással, intéssel. Hiába hagytam magam mögött több, mint 115 km-t (estig 136-ot), mégis laza napnak tartottam ezt; nem siettem, és többnyire lefelé haladtam.
Tisztában voltam vele, hogy az elmúlt napihoz képest errefelé kisebb az esélye, hogy kiadó szobát, motelt találjak, így abban maradtam (magammal), hogy amint találok egyet, nem megyek tovább; megfelelő lesz! A térkép mindössze két falut jelölt Rijeka Crnoijevica felé; ezekben reméltem, hogy szállásra akadok. Talán elgondolkozhattam, mert egy pillanatra nem figyeltem, így már csak az tűnt fel, hogy egy tábla valami motelt jelölt a közelben. Úgy saccoltam, lassan a Rijeka Crnojevicai leágazás közelében lehetek. Folyamatos figyelemmel folytattam a pedálozást, de 3 km-en át sehol semmi leágazással nem találkoztam. 8 óra is elmúlt már, így mind jobban aggasztott az éjszakázásom. Épp pár útmenti ház mellett hajtottam, amikor egy megállt autóst látva, a szállásról érdeklődtem tőle. A férfi tudott angolul, meg is értettem, hogy ugyan azt az elágazást valóban elhagytam már, ám kb. 200 m múlva balra fordulva egy forgalommentes úton a keresett motelhez találhatok. "-Végre! Megérkeztem" - örültem előre. 2-300 m múlva valóban találtam egy földutat, ám előbb gyalog kukkantottam be. Alig vártam már, hogy végre megtaláljam a motelt, így kocogva haladtam a mind jobban benőtt földúton....mígnem hirtelen egy kígyót láttam meg. Egy pillanatra megijedtem, majd azon nyomban visszafordultam. A főúton továbbhajtva kb. 1 kilométer múlva ismét pár útmenti házikóval találkoztam: jobbról kocsma, balra pedig egy keskeny aszfaltutacska vezetett a ritka fák közé. "-Megpróbálom, meglátjuk hova vezet." - és kanyarodtam is le.
Kb. 200m-t haladhattam, amikor az úton egy gyalogos, munkásruhás bácsival, Steve-vel találkoztam. Ő is értett angolul, így megértette kérdésemet: "-Jó napot kívánok! Tulajdonképpen a közeli motelt keresem, de megfelelne nekem bármi hely, ahol sátram felverhetem és lezuhanyozhatok" Kövessem, nála az udvarban megalhatok - ajánlotta barátságosan. Egy kis hétvégi kőházikó körül egyszerű földbirtok volt, néhány fával. A földben zöldségeket termesztett - magának, derült ki az este folyamán, amikor a ház teraszán, az asztalhoz ülve jót beszélgettünk. A kb. 50 éves férfi hajós volt, és mivel a fél világot bejárta, angol tudása sem volt meglepő. A rendszerváltás során lett munkanélküli, fia azonban közgazdászként dolgozik és picit őt is segíti. Ő egyébként ide költözött, magának termel, ebből él, tartja fenn magát. Pár állatot is tartott, megmutatta őket. Bár saját kajámból vacsoráztam, a bácsi azt ígérte, hogy meglepetéssel szolgál nekem. Valóban az volt: direkt a kedvemért sütött krumplit, amit persze közösen ettünk meg. Jól esett az öreggel beszélgetni; közben persze kis pohár konyakkal talán kétszer is koccintottunk, a rádióból közben kellemes zene szólt. Szép, meleg nyári este volt, mivel időközben besötétedett, az égen megjelentek a csillagok, a fűből pedig tücskök zenéjét hallottuk. 1-2 nap kitérő - és közben egy közép, illetve magashegység felkeresése - után visszatértem a tenger közelébe. Másnap, egy nem túl hosszú nap végén már Budvába terveztem visszatérni, azután pedig Dubrovnikba kellett "begurulnom", így - a hajóra szállás közeledtével - most először éreztem azt, hogy "gyönyörű túra van a hátam mögött, úgy tűnik most már sikerrel fejezhetem be!". A bácsival is megosztottam ezt a kellemes érzést: eddig nem is nagyon gondoltam vissza, mindig csak a másnapi látnivalókkal foglalkoztam, most azonban már megtehettem, hogy nosztalgiázzam. Eszembe jutott első reggelem Ljubljanában, a régi kánikulai nap Krken, vagy másnap a sziklás tengerparton, vagy a halálkanyar, aztán Korcula, Dubrovnik és a montenegrói szépségek.
Este a ház mögötti nyílt, kerti zuhany alatt "fürödtem le". A neki is jól eső beszélgetés végén felajánlotta, hogy bent a házban is alhatok, de egy pici aggodalom vagy túlzott óvatosság miatt inkább maradtam saját sátramnál.

Adatok: Leágazás Biogradsko Jezerohoz (10:28) TM: 39:44 DST: 15,04 SAV: 22,6 AVS: 22,6
Biogradsko jezero (1094m) (11:10-13:02) TM: 1:05:38 DST: 18,92 SAV: 8,99 AVS: 17,3
Visszacsatlakozás a főúthoz TM: 1:13:49 DST: 22,82 SAV: 28,6 AVS: 18,4
(leágazás Kolasin felé) TM: 1:53:56 DST: 38,01 SAV: 22,7 AVS: 19,9
Crkvine hágó (1045m) (14:25-15:00) TM: 2:21:02 DST: 46,94 SAV: 19,8 AVS: 19,9
Leágazás Savnik felé / hajtűkanyar TM: 2:39:06 DST: 55,6 SAV: 28,8 AVS:
Podgorica (17:55) TM: 4:34:00 DST: 108,5 SAV: 27,6 AVS: 23,8
Meterizi, éjszaka TM: 5:52:28 DST: 133,78 SAV: 19,3 AVS: 22,8 TR/D: 136,23 ODO: 83007 MXS: 55,0

Szintemelkedés:
- Biogradsko jezeróhoz 1094 - 780 = 314 m
- Crkvine hágóhoz 1045 - 780 = 265 m
- Podgorica utáni dombok: 100 + 50 + 40 = 190 m
ÖSSZESEN: 769 m

Költség:
- Kolasin: 4 szelet sonka, 2 konzerv, 3 kifli, 2 alma 3,4 EUR
- tel Ildi, Olgi 4 EUR
- bélyeg 2 EUR
- Kodak film 2,5 EUR
- üdítő a lejtőn 1,5 EUR
- Crkvine hágón: csoki, üdítő (1/2 + 1/3 liter) 3,7 EUR
- Podgorica előtt: 2 konzerv, kenyér, üdítő, 2 banán kb. 2,9 EUR
- Podgorica, pékség: 2 péksüti 0,8 EUR
ÖSSZESEN: 20,8 EUR