2003. jún. 3 - 22. Kerékpárral az Adria mentén Montenegróig:

14. nap: Jaz beach - Budva - Petrovac - Virpazar - Podgorica - Moraca szurdok - Kolasin

2003. június 16, hétfő - 14. nap

7 órakor ébredtem. Körbenéztem a kempingben, majd jól esett lesétálnom a reggel még csendes, nyugalmas tengerpartra, szinte mozgolódás sem volt még. Az este, a lakókocsik oldalában talált mosdóban fogat mostam és beraktam az újabb kontaktlencsét, majd a kemping egyik vízcsapjánál kimostam pár mezt; az éjszaka elmúltával ugyanis visszakapcsolták a vizet. Annyira nyugodtan készülődgettem, hogy végül a tervezettnél később kaptam észbe, hogy az idő bizony elszaladt, indulnom kéne; sok kilométer áll előttem. A magyaroktól való búcsúzás után csak 9:15-kor indultam neki egyik legnehezebb napomnak. Előbb egy 665 m magas hágón, majd utána egy 1045 m magas hágón át terveztem a hegyi üdülőhelyig, Kolsainig, kb. 150 km-t hajtani. A következő három napra egy hegyi kört terveztem: útba ejtve a Moraca kanyont, a Biogradi Nemzeti Parkot, a Tara kanyont és a Durmitor hegység lábánál, Zabljakot.
Bár Budvát elmúlt nap alaposan megízleltem, nem tudtam megállás nélkül áthajtani rajta. Az óvároson túl egy-két fotó kedvéért gurultam le a partra. Már reggel is sok fürdőző napozott a parton vagy lubickolt az Adriában. Petrovacig - ahonnan első hágóutam kezdődött - útközben több szép fürdőhelyet, látnivalót jegyeztem fel magamnak, ám esti, távoli sátrazásom miatt sok időt nem vesztegethettem; hosszú nap állt még előttem. 1 km-rel Budva után, Becicin is megkereshettem volna a parti szépséget, ám végül már 100 m-rel a lekanyarodás után vissza is fordultam. Pár kilométerrel később a Hotel Milocerhez és Sveti Stefanhoz lehetett lekanyarodni. Főleg az utóbbi miatt, ezt már semmi esetre sem akartam kihagyni.
A Hotel előtt pár száz méterrel egy parkoló oldalából szép kilátás nyílt vissza a Budvai öbölre és a hegykoszorúra. Tábla jelezte, hogy a szép park bizony a Milocer Hotelé, ám ennek ellenére fizetség nélkül be lehetett hajtani. Erdőben gurulva értem az interneten látott - kizárólag a hotel vendégei számára használható -, sziklák által határolt öbölbe. A sziklákon fenyők álltak, a víz pedig kék-zöld színben hullámzott! Gyönyörű volt! Az utacskán továbbhajtva kb. 30 m-es magasságból pillantottam meg a híres Sveti Stefan szigetét. A szigetet keskeny földnyelv köti a szárazföldhöz. A szigetet a 80-as években a világ 10 legjobb szállodája között tartották számon, a sziget ugyanis egy szálloda-sziget. Annak idején Naomi Campbell, Sylvester Stallone, stb. gyakran megfordultak itt.
A melegben épp kapóra jött egy útszéli forrás, ahol hideg vízzel teletöltöttem kulacsaimat! A szigetre bevezető földnyelv előtt - csodás virágokkal, egy-két szoborral és pálmával - gyönyörű, rendezett parkot építettek ki. Bringámat leállítva már filmeztem egyet-egyet, tóltam volna tovább kerékpárom a szigetre, amikor biztonsági őrök állítottak meg: előbb csak bringám kint hagyását kérték, ám később a második úriembertől már azt is megtudtam: a szigetre való belépés 5 EUR-ba kerül. Az az igazság, hogy ezt az utikönyvben is írták, csakhogy én elfelejtettem. Míg kifelé tóltam a bringám, hogy valahol letámasszam és utána visszamenjek, elgondolkodtam: Tulajdonképpen hasonló lehet, mint más csinos, kedves, felkapott félszigetre épült falvak, pl Primosten, vagy Trogir. Minek fizessek ezért 5 EUR-t? Láttam már ilyeneket! Maximum egy-két luxusüzlettel és luxusszállodával, ékszerbolttal, divatüzlettel lehet több, mint azok.
A félsziget szélétől már igencsak kánikulában kapaszkodtam vissza a hegyoldalban, kb. 60-100 m magasan vezető főútra. Az út többször hullámzott, kisebb házak, tanyák, vagy falvak fölött haladt. Néha megálltam még filmezni, hiszen eleinte még Sveti Stefanra és a budvai öbölre is vissza lehetett tekinteni. Sok száz kilométernyi adriai kerekezés után érdekes volt, hogy ezúttal a nyílt tengerre láthattam rá; nem voltak nagy szigetek, helyettük inkább itt-ott kis sziklák. Nem egyszer barna alapú táblák hívták fel a figyelmet látnivalókra, leginkább kolostorokra. Mivel nem sok innivalóm volt, és energiára is szükségem volt - sietni akarásom ellenére - a főútról le kellett térnem Petrovac városba. 1,5 km-t kellett gurulnom, míg végül - nem is könnyen - találtam egy boltot. 2 konzervet, 1 kiflit, 1 csokit, ? liter üdítőt és 1 banánt vettem. A főútra visszafelé - lassan - pedálozva már éreztem: kezdődik a kánikula; nem lesz öröm egy órát fölfelé tekerni. Kis gurulást követően a hágóút aljához értem. Hágómnak a tábláját és a lejtőt váltó emelkedőt látván fékezés nélkül gondoltam ráfutni az emelkedő első száz métereire, így későn vettem észre, hogy nem ez a főút. Elsőbbséget kellett volna adnom a hegyről Petrovacba tartóknak! Az elágazásnál álló rendőrbódé elől egy rendőr lépet elém és állított meg szigorúan. Beparáztam! Teljesen azt hittem, hogy elkéri az útlevelem és megbírságol; ráadásul joggal ! Mivel tudtam, hogy igaza van, próbáltam megértetni, hogy megértem felháborodását, véletlen hibáztam, figyelmetlen voltam, stb. Érdekes volt, hogy ellenőrzésképp megnézte első kerekem bordázatát, majd elengedett.
Éppen a nap legmelegebb szakában, a legnagyobb kánikulában várt rám a kb. 10 km-es hágóút. És akkor még azt sem tudtam, hogy mennyire árnyékban lehet majd részem, egyáltalán lesz-e árnyék. Az árnyas részről a napra kiérve félmeztelenre vetkőztem; talán be is napkrémeztem magam. Nem is a meredeksége (6,5%), hanem a körülmények miatt lett nehéz az emelkedő: tűzött fejemre a Nap, a kulacsom vize is gyorsan fogyott, hamar langyult, miközben testem szellő sem nagyon hűtötte. Egyetlen dolog volt jó az emelkedő kopárságában: a legtetejéig lehetett látni az út kanyargását, vonalvezetését. Láthattam, hogy meddig tart. Mivel igen nehéz volt, és igénybe vette a lábaimat - meg persze komolyabbat reggeli óta nem ettem - első gondolatom az volt: először 2-3 km után kellene megállni!
Kezdetben egy domb külső, tenger felőli oldaláról tekeregtem a belső oldalára, majd onnan egy picit bentebbi hegyoldalon kanyargott tovább az utam. Bár a hágó csak 665 m magas volt, mégis a kínzó folyamatos, szűnni nem akaró napsütés és az állandó, nehéz meredekség miatt próbatételnek is lehetett nevezni. Kb. félúton egy kis épület, rom mellett állt ugyan pár fa, de itt sem tudtam volna árnyékban megállni, így továbbhajtottam. Reggel óta néha az Edda: Érzés című dalát dúdolgattam. A tekerést végig áthatotta a fölfelé, vagy lefelé lassan haladó kamionok okozta forgalom. Vagy alulról hallottam, ahogy mögöttem küszködnek, majd előznek meg lassan, vagy föntről azt, ahogy időnként erősebben nyomták a féket. Szokatlan volt, amilyen lassan haladtak. Nem tudom, hogy vajon gyengébbek voltak-e a nyugati kamionoknál, vagy az emelkedő meredeksége lassította ennyire őket? Vajon pl. Scania kamionok is így tettek volna? Mivel bírtam még, kb. a 3 km-nél módosítottam a célkitűzésen: "-Az első árnyékos helyig nem állok meg!" Az út össze-vissza, egyik dombról a másikra, majd északról dél felé, vagy fordítva kanyargott, így mindig mást láttam: lefelé a tengerre, vagy felfelé a tető felé. Egy idő után - igaz a hágótól kb. 3 km-re nyugatra, tehát nem alóla - úgy tűnt, nem sokkal vagyok már szintben alatta. Középtájt néha még akadtak bokrok, bozótos az út mentén, fentebb már kevésbé. Kb. 2 km-rel a tető előtt - ahol egyébként jobbról a mélybe hulló füves hegyoldal, balról a sziklás hegyoldal kísért - végre az út mentén egy aprócska, árnyékot adó fa akadt: a legalsó rövid szakasz után ez volt az első árnyékos hely! Szépet filmeztem: jól beláttam az út tekergését, a tengerből kiálló sziklákat és még onnan, kb. 550 m magasból is jól látszott a tenger többféle színe. A távolba tekintve a tenger összeolvadt az éggel.
Nemsokára feltűnt végre a tetőt előjelző felfestés: még 1 km a BC - gondoltam, hogy a tetőről van szó. 64 perc alatt tettem meg a bő 10 km-es, kb. 6,2%-os emelkedőt; még a 10-es átlagos sem értem el. A tetőn érdekesmód erdőbe értem; a déli oldallal szemben, a hegy északi oldalát lombos erdő borította. A várva-várt lejtő első 2-3 km-e alig lejtett, sőt egy-két rövid szakaszon még emelkedett is; mérges is lettem. Kb. 3-5 km után végre már igazándiból lejteni kezdett. Újabb kilométer múlva az út kiért a hegyoldal szélére; hajtűkanyarokban tekergett szinte maga alá, miközben majdnem folyamatosan lehetett hallani a kamionok fékezését, vagy küzdelmét fölfelé. Észak felé - amerre tartottam - a hatalmas Skodari tóra (Skarad See) nyílt szép kilátás, ÉK felé pedig az igazi fekete, sötét színű hegyekre. Nem véletlen hívták Montenegrót a Fekete hegyek országának. Bár egy útmenti vendéglőnél menetközben megtölthettem volna kulacsomat, emiatt nem volt kedvem fékezni. Nem is gondoltam, hogy a későbbiek miatt sokkal jobban jártam volna, ha megállok. Gornji Brceli házai után már lankásabb lejtőn, kb. 50 km/ó-val gurultam, hajtottam, amikor feltorlódott autósor miatt kellett megállnom. Az autók a szembülső sávban is megálltak, hamar kiderült, hogy miért. Az emberek kiszálltak, hogy megnézzék, mi lehet az. Óvatosan én is előregurultam és….. a szembülső sávban egy autó égett nagy lángokkal. Döbbent arcok figyelték a tüzet. Én sem láttam még ilyet, csak filmekben. Az autósok is féltek, senki sem mert elhajtani mellette, pedig a mi sávunkba nem csapott át a láng, sőt még a másiknak a közép felé eső része sem égett. A lángok egy idő után a fákat is elkapták; magasra csaptak a lángok. "-Mire és meddig várjak" - merült fel bennem ? "-Nincs rá időm, hogy várjak pl. fél órát, amíg kiér a tűzoltó. Az autók talán a benzintankjuk miatt okkal félhetnek elhajtani a tűz mellett, de én ? Keskenyebb is vagyok...." Végül összesen két perc várakozás után - egy kis izgatottsággal - neki is lódultam. Felszökött pulzussal, kb. 40 km/ó-s sebességgel értem az autó mellé. Ahogy elhaladtam mellette, érezni is lehetett a tűz melegét, aztán már el is hagytam a helyet és siettem tovább.
Pár kilométer múlva egy kisebb hegy oldalában végre leértem a síkságra. Vasúti sín mellett pedáloztam. Pár kilométer múlva Virpazar házait mellett elhajtva értem a tavon átvezető útra. A térkép alapján eddig nem is gondoltam, hogy miként vezették át, igaz a tó mélységére sem gondoltam. A kocsiút mellett a vasutat is egy keskeny földsávon vezették át a tavon; jobbra-balra nézve is vízfelületet láthattam. Bezzeg kulacsaimból már elfogyott a víz, igencsak megszomjaztam, ám boltot sehol sem találtam. A tó csendes, növényekben gazdag, zavartalan természeti környezet volt. A partok vízi növényekben és nádban bővelkedtek. Érdekes volt, hogy a tó színe is zöld volt, sőt sok helyen (a víz alatt) látszott benne a zöld növényzet, vagy nyálka. Amikor csónak haladt el a vízen, érdekes volt, ahogy a csónaktest áttörte és kitisztította a vízfelszínt és csíkot hagyott maga után. Míg a víz színe világoszöld, mögötte a távolban a hegyek sötétzöldek és szürkék voltak, ráadásul az ég is befelhősödött egy picit.
A földnyelven átkelve egy kisebb bucka lábánál ugyan állt egy épület, de mivel ott sem találtam embereket, vagy vízcsapot, tovább kellett bírnom folyadék nélkül! Nem sokkal később egy falun haladtam végig, de ott sem láttam boltot. A torkom mind jobban száradt ki, ezért még egyszer megpróbálkoztam és a kulacsból az utolsó cseppet is torkomba csorgattam. A sík úton, a gyenge hátszélben hiába lehetett volna jól haladni, a szomjúságtól erőm, türelmem is fogytán volt már. Kb. 5-10 km-rel a tó után, amikor már házak is akadtak az út mentén, folyamatosan, éhes szemekkel figyeltem mindegyiket, hol látni embert, vagy boltot. És amikor végre akadt egy…. Erős fékezéssel álltam meg. Végre ! Vettem egy jégkrémet, egy almát és egy Fantát. A boltszéli gyerekek megnéztek maguknak, talán meg is mosolyogtak, bár nem tudom miért. Igaz nem sok magamfajtát láthattak arrafelé; idegen és csomagos bringásként ritka jelenség lehettem! Noha nem ettem sokat - igaz a Fanta telített - talán a kis pihenés segített, hogy a továbbiakban már jó iramban haladhassak. "-Mennyire más lett minden; magamhoz tértem!" Podgorica felé közeledve egymást érték a falvak, mind több kis üzlet, áruházacska követte egymást, egyiknél meg is álltam. Ennem kellett! Nem csupán pékséget láttam, de még székek is voltak előtte. A pékségben 3 péksütit és üdítőt vettem, ám mire kijöttem, egy bácsi már elfoglalta a széket. Pedig de jól esett volna ülve, regenerálódás közben eszegetni a két péksütit Végül egy kisebb párkányra támaszkodva pihengettem.
A főúton száraz mezők közepette értem Podgoricába. 15 órakor egy táblán olvastam: Podgorica üdvözli önt! Bár ez volt Montenegró fővárosa, alig találkoztam nagyobb házakkal; nem tűnt nagy városnak. Míg a bevezető főút nagyobb várost sejtetett, a külvárosban folyamatosan csak kis házacskák kísérték az utat, sehol autószalon, vagy hatalmas áruház, stb, mint nálunk. A központban kb. 4-6 emeletes házak között tekertem, de sehol semmi igazán komoly fővárosi dolog, épület. Buszpályaudvarral, vagy vasútállomással sem találkoztam. Végül 2-3 fő elágazás után tűntek fel a keresett, Kolasint és Belgrádot jelző táblák. Pár kilométert autóúton hajtva értem ki Podgoricából: érdekes volt, hogy - miután átkeltem a tengerparti hegysoron, a Skadar tónál, majd utána kb. 50 km-en át egy síkságon, medencében hajtottam, a város végén - ismét hegyek közé értem. Átszeltem egy tájegységet! A város szélén egy ideig még akadt néhány áruház, benzinkút, majd utánuk már mezőn, néha fák mellett pedáloztam. A nagyobb hegyek és a Moraca szurdok / kanyon előtt egy étteremnél álltam meg kulacsokat tölteni. A tiszta restaurantból kilépve egy bácsi szólított meg: Hová tartok ?- érdeklődött. A Moraca-kanyonról azt mondta, mutatta: kanyarogni fog és nehéz lesz!
5 km múltán értem a szurdok kezdetéhez. A nap folyamán egymást érték a szépségek: az Adria csodái (pl Sveti Stefan) után jött a Skadar-tó nemzeti parkja, majd most a kb. 30-35 km hosszú Moraca-kanyon. Utam egy kis hídon kelt át a folyócska fölött; mellettem, alattam kb. 20 méter mély szakadékban, szurdokban folyt a tiszta vízű folyó, míg a másik oldalamon a hegyek szöktek - egyelőre még csak - 2-300 m magasba. Míg a szűk kanyonba nem értem, utam mellett kb. 8 km-en át akadt hely 1-2 km széles völgynek, mezőknek, elszórtan házaknak, kisebb földművelésnek. Ha az út néha a folyó sziklafala közelében haladt és leláttam a türkiz vízfelületre, párszor filmezni is megálltam. Újabb - emelkedő előtt szükségszerű - étkezésemhez egy eperfa melletti betontömböt találtam ideális helynek. Le is ülhettem, árnyékban is voltam….. Még kb. 40 + 5 km lankás emelkedővel számoltam az 1045 m magas Crkvine hágóig; onnan már csak pár kilométer gurulás és Kolasinba érek - véltem. Falatozásom közben egy-két hangyát is el kellett távolítanom, miközben néha eper potyogott a fáról. Kellemes falatozás és pihenés után minden adott volt a jókedvű folytatáshoz, ráadásul ezt még csak tetézte a táj lenyűgöző szépsége.
A sziklafalak között mind jobban összeszűkült a völgy, és az eddig jobbról kísért vasútvonal is eltűnt a hegyek között. A Nap - délután 4 óra után - gyönyörűen világította meg a keleti hegyeket, miközben én már árnyékban hajthattam. Alattam néha 100 m-rel zölden zubogott a víz, fölöttem akár 300-400 m magasabbra törtek függőlegesek sziklafalak, utam emellett mégis nagyon kíméletesen emelkedett. Ráadásul a korábbiakhoz képest a kamionforgalom is elviselhetővé vált: néha jöttek csak, így még a kerekezést is lehetett élvezni. Ennél szebbet kívánni sem lehetett volna. A szűk szurdokvölgyben egymást érték a 30-100 m hosszú alagutak, ám lámpát csak a hosszabbakban gyújtottam. Ott valóban szükség volt saját fényre is, ha - 15-18-20 km/ó-s sebességemmel - nem akartam egy-egy úthibába zökkenni. Sebességem kb. félútnál esett vissza kb. 15 km/ó-ra, onnan az út picit meredekebb lett. A Savnik felé történő leágazásig Podgoricától 49 km-t kellett hajtanom. Talán azért érezhettem, hogy tovább tart, mint hittem, mert nem gyorsan, meredeken tudtam le a szintkülönbséget, hanem lassan, alig észrevehetően. A szintkülönbség lassan fogyott, ám azt végig éreztem, hogy emelkedik. Mire kb. 35 km után kiértem a magas sziklafalak közül, már 1700-2000 méteres hegyek magasodtak közelemben. A Moraca fölött egy hídon átkelve - a szurdokhoz képest - szelídebb tájon folytathattam a tekerést. Már ? 7 elmúlt.
A kicsit kiszélesedett völgyben már legelőknek és egy-két házikónak is jutott ismét hely. Bár még lombos erdőben vezetett az út; egyszer-egyszer azért alpesi jellegű hegyekben gyönyörködhettem. A fehér, rendezett Moraca-kolostornál - bár igazán híres - meg sem álltam; nem is volt rá időm. A táj amúgy is jobban megfogott. Sietnem kellett, hiszen várt Kolasin! Korábban még azt hittem 7-re az elágazáshoz, és ? 8-ra a hágóra érek, ám - lassulván - úgy tűnt, még ? óránál is nagyobb lesz az elmaradásom. A magas hegyek miatt a naplemente is közeledett már. Hiába figyeltem a kilométerek múlását, az elágazásig végül a 49-nél 3 km-rel többet kellett hajtanom. Már ettől mérges lettem, ám amikor megláttam azt is, hogy az elágazástól további utam az eddigi fölé kapaszkodik föl, és még mindig emelkedik, akkor letörtem, mint a bili füle. 19:27 volt.
Szívem kb. 40-45 km-en át lendületesen, lelkesen hajtott, tüzelt, ám itt kiveszett belőlem az elszántság; nem sok maradt abból, ami addig lelki erőt adott. Azzal vigasztaltam magam, hogy még ha meredeken is kapaszkodik tovább, kb. 3 km, azaz 15 perc múlva végre a tetőre érhetek és gurulhatok is Kolasinba. Addig még nem gondolkodtam rajta, de úgy éreztem, lehetek vagy 900 m magasan. Ebben persze valószínűleg a környező magas hegyek is közrejátszottak. Talán a lelkierőnek és a hitnek is volt benne szerepe, hogy jól bírtam addig, mindenesetre nem gondoltam volna, de úgy tűnt: erőm is fogytán volt; elfáradtam. Rossz érzés volt megélni, hogy vissza kellett váltanom, mind lassabban haladtam Az vigasztalt, hogy "-Már csak egy-két hosszabb egyenes és kezdődhet végre a gurulás." Utólag sem hiszem, hogy 5 %-nál meredekebb lett volna, mégis, szinte végig 30*34-ben, utolsó fokozatomban forgattam a pedált; csak rövid szakaszokon váltottam fel 30*24-be.
Az ember ilyenkor kisebb célokat talál ki a "cél"ig; előbb ezt, majd azt letudni, stb… Először abban bíztam, hogy a hegyoldal végi kanyarból meglátom a kaptató végét, vagy egyből kezdődik a lejtő. Később úgy véltem: az alagút után kezd majd lejteni. A környező hegyeken végigtekintve, elég magasan lehettem. A völgyek és egy-két ház is eléggé lent volt már. Csodálkoztam is: "-Hová vezethet még fel ez az út?" Kb. 2 km múltán - ahogy az út a hegy oldalában keletnek fordult - úgy éreztem, a túloldalon már a gurulás kezdődik. "-Már csak pár pedálforgatás" - hajtottam reménnyel telve az alagútba. A túloldalon előjőve majd’ megütött a guta. Kiborultam (és káromkodtam): "-Ez nem lehet!" Jól lehetett látni, ahogy az út egy újabb hegyív belsején még kb. 2-3 km-t kapaszkodik tovább. "-Hogy létezik ez ? Az elágazástól már eddig is vagy 150 m-t emelkedtem. Hova visz még fel ? 1200m-re?" ; pedig a térkép 1045 m-t jelölt. Nem tudtam elhinni - akár utólag, este - hogy visszaszámolva az elágazás csak kb. 700-750 m magasan legyen. Erőm is alig volt már, fokozatom sem maradt már, többedszer hiába reméltem, hogy mindjárt felérek…. ráadásul a sötét is fenyegető tényezővé vált. Az elágazástól 3 km-es távot számolva azt hittem ? 8-ra felérek, ezzel szemben úgy tűnt, hogy ha szinte pihenés nélkül hajtok, akkor - 8 km-re 8 km/ó-t számolva - csak ? 9-re érek fel. "Szürkületben fogok Kolasinba érni." - eszméltem rá.
Egyszerűen már képtelen voltam sietni, felváltani. Leszűrtem, hogy egész Montenegróban rossz a kitáblázás és a kilométereket is rosszul írják. 20:22-kor 145 km-rel és kb. 1750 m szintemelkedéssel a lábamban, e nap összesen több, mint 8 órát hajtva értem a nyeregbe. Sajnos a lejtő az első egy-két kilométertől eltekintve lankásan lejtett csak, nem tudtam száguldani, pedig a mind sötétebb erdőből igencsak jó lett volna hamar kiérni. Mivel nem akartam lámpát gyújtani, egy-két autó rám is dudált. A levegőben szálló - meglepően - sok bogár és lepke miatt a szürkület ellenére fel kellett vettem a napszemüvegem. A kirakott Kolasin tábla után 2 km-rel végre a kisvárosba vezető leágazáshoz, majd a hegyi üdülőközpontba értem. 20:45 volt! A kisváros utcáin már égtek a lámpák. Érkezésemnek örülve a központban már nyugodtan kerekeztem, ám nem tett jól nyugodtságomnak, hogy sehol egy házon nem láttam hogy Sobe, Camere, Zimmer Frei, vagy Appartment! Az út mentén akadt egy-két árus bódé, vagy büfé, de más semmi. A központban a fontosabb, keresett épületek, intézmények irányát tábla jelezte, ám kemping jelzésnek nyoma sem volt. Egyetlen reményem maradt: megkeresni a jelzett Garni / Hotelt. A kis utcában - többi ház közé, hozzá építve - igen szép, bár keskeny 3-4 szintes épületre leltem, mely a kinézete alapján magas árat sejtetett. A recepciós lánynál hiába próbálkoztam angolul vagy németül beszélni, nem tudtuk megérteni egymást. Annyit szűrtem csak le, hogy nincs hely - már ha jól értettem.
Már amikor a Garni előtt a bringámról leszálltam, feltűnt, hogy milyen szép és lapos füves kertje van a szemközti házikónak; akár jó is lenne sátorhelynek. A Garni épületéből kijőve egyből a szemközti ház udvarára gondoltam; "-Meg kéne próbálni!" Szerencsémre, a ház ajtaja előtt éppen elcsíptem egy srácot. "-Szia ! Lehetne róla szó, hogy fizetnék érte 10 EUR-t, hogy a ház mellett felverjem sátram és lezuhanyozzak? Ennyi elég is lenne." - kérdeztem valami hasonlót angolul. Meg kellet konzultálnia a bátyjával. Nemsokára nyílt az ajtó: "-OK, rendben!" Juhéj ! Megörültem; van hol aludnom!
A srác javasolta, hogy a veszélyes kutya miatt ne túlzottan hátra állítsam a sátrat. Sátorállítás közben angolul a sátorról beszélgettünk, mert a srác kirándulásaihoz akart éppen sátrat venni. Bringatúrám mellett az időjárás is szóba került: az egyetemen jogot tanuló srác azt mondta, pár napja a fővárosban, Podgoricában 43 fokot mértek !! Azt mondta, az időjósok a hegyek közé nem mondanak meleget; max. 30 fokot. Lent - a ház második fürdőszobájában - mosdhattam meg. Ha jól értettem, a vízmelegítőnek valami baja volt, ezért nélkülöznöm kellett a meleg vizet, ám ez semmit nem jelentett, mert boldog voltam, hogy egyáltalán volt hol aludnom. "-Semmi gond; ilyen kánikula után elbírom a frissítő hideg vizet."- válaszoltam. Ahol megmosdhattam, a földszinten látszott, hogy nem használták; a fürdőszobában akadtak pókok, a kádban egy-két bogár, de vízzel hamar tisztává "varázsoltam". Végül a kádba ugyan nem léptem bele, így is meg tudtam mosni magam mindenhol. A srác nagyon kedves, segítőkész volt; miután végeztem, még almával meg banánnal kínált. Volt vacsorám, meg amúgy sem akartam visszaélni vendégszeretetével, így nem éltem kedvességével. Akartam még vásárolni pár dolgot, ehhez a boltot is megmutatta a fiú. A szomszédos forgalmas sétálóutcában még ? 10-kor is volt élet: söröztek, vagy beszélgettek, illetve a vendéglátóegységek előterein ittak az emberek, én pedig egy nyitva levő boltban vásároltam.

Adatok: ind. Jaz Beach 9:15
Petrovac TM: 1:28:31 DST: 27,48 SAV: 18,6
Hágó, 665m (12:52) TM: 2:32:08 DST: 37,76 SAV: 9,7
Podgorica, központ (1/4 4 körül) TM: 4:15:10 DST: 82,16 SAV: 25,9 AVS: 19,3
Savnik - Kolasin elágazás (19:27) TM: 7:14:39 DST: 137,37 SAV: 18,5 AVS: 19,0
Crkvine hágó, 1045m (20:22) TM: 8:02:39 DST: 145,66 SAV: 10,4 AVS: 18,1
Kolasin, házudvar (20:50) TM: 8:27:09 DST: 155,7 SAV: 24,6 AVS: 18,4 TR/D: 155,89 ODO: 82871

Szintemelkedés:
- Petrovacig 50 + 130 = 180 m
- hágóig 635 m
- Crkvine hágóig 1045 m
ÖSSZESEN: 1860 m

Költség:
- Petrovac: 2 konzerv, 1 kifli, 1 csoki, ? l üdítő 3,57 EUR
- Skadar see utáni bolt: jégkrém, alma, Fanta 1,7 EUR
- Podgorica előtt: 3 péksüti, üdítő 1,6 EUR
- Podgorica után: 1 üdítő, 1 banán 0,7 EUR
- Kolasin: 7 day croisson, 1-1 csoki, ? l üdítő 2,57 EUR
ÖSSZESEN: 10,14 EUR