2003. jún. 3 - 22. Kerékpárral az Adria mentén Montenegróig:

12. nap: Srebreno - Gruda - Hercegnovi (YU) - Perast - Kotor - Tivat

2003. június 14, szombat - 12. nap

12. nap: Srebreno - Gruda - Hercegnovi (YU) - Perast - Kotor - Tivat
Éjjel 1/2 2-kor - két órával azután, hogy 1/2 12-kor lefeküdtem - arra ébredtem, hogy odakint erős szél fúj; néha úgy éreztem, majd’ elviszi a sátrat. Kb. 1 - 1 órán át alig tudtam aludni. Hiába hittem, hogy esetleg az éjjel is fújó széllel front jött, 1 7-kor szép, meleg időre ébredtem, alig fújt szél. A szomszédos áruházban vásárolt friss sonkát és sajtot reggeliztem, és a kakaó is nagyon jól esett. Bár már Splitnél rájöttem, hogy a konzerv helyett mennyivel jobb friss felvágottat, sajtot, tejet vagy kakaót enni, inni, ezúttal megint megjegyeztem. Ráadásul talán még olcsóbb is. A 4 szelet sonka és 3 szelet sajt kb. 6-7 KN-ba került, míg egy konzerv 6-7-9 KN-ba kerül.
Előző nap Dubrovnikba megérkezvén a túra folyamán először éreztem azt az érzést, hogy: "- Végződjön akárhogy is a túra, ezt már senki nem veheti el tőlem." Érdekes, hogy csak most először jött elő, hiszen már az első héten is mennyi szépben volt részem.
Indulás előtt még kimostam egy mezt, egy pár zoknit, majd 9:22-kor útnak indultam (a kempingért kb. 10%-kal fizettem többet az eddigi átlagnál). Bár este még gondoltam rá, hogy délelőtt esetleg visszanézek még Dubrovnikba, mivel újabb kánikulai napnak néztem elébe és a videokazit is megvettem, inkább lemondtam róla. Úgy talán még 12 óra előtt sem indulhattam volna neki napi kilométereimnek.
Noha hideg vízzel indultam útnak, mindössze fél óráig lehetett elviselhető hőmérsékletűnek érezni, utána már langyosan inkább a következő víztöltési lehetőséget figyeltem. Az út 50-100 m-rel a tengerszint fölött, az öböl oldalsó hegyeinek oldalában vezetett. Bár Cavtat, ismerős, neves, felkapott településnek számít az Adriai üdülőhelyek között, a városhoz - mivel nem az úton feküdt - nem volt szerencsém. Továbbhajtottam! Az emelkedőről még egyszer vissza kellett néznem a tengerre, mert innen kb. 25 km-re el is búcsúztam tőle: az út kb. 3 km-re az Adriától egy kis dombsor mögött vezetett. A cavtati leágazás után hosszan, lankásan kapaszkodott az út a repülőtér fennsíkjára, ahol hosszú, egyhangú kilométerek következtek - kb. 120 m magasan. Jó kedvvel, hátszélben kezdtem napomat; - a horvát Adriával a hátam mögött, Dubrovnikon túl már nagy túrának értékeltem az eddigieket, és így már az járt a fejemben, hogy ha hazaérek, a túráról írt cikket akár pl. a Horvát Idegenforgalmi Közösségnek is elküldhetem, ahogy a Turista Magazinnak, Bike magazinnak és egyéb utazási magazinoknak.
A kánikulában, a fennsíkon, illetve néha még tovább fölfelé, picivel egyre fentebbi gerincek felé hajtva hamar megszomjaztam. A meleg és az érthetetlenül mind följebb tartó út bosszúságai után még az ellenszél is megtalált, így nem csoda, hogy fokozatosan begőzöltem. Kezdett elegem lenni! Gruda előtt egy benzinkútnál végre ugyan sikerült kulacsot töltenem, de az ellenszél nem hagyott alább. A tengert nem láthattam, az ÉK felé 1000 m fölé emelkedő hegyek előtt pedig teljesen érdektelen volt a völgy, így semmi sem tudott feldobni, vagy elvonni a figyelmem az ellenszéltől. Türelmem is véges volt, így végül beadtam a derekam: enyhe káromkodás után visszaváltottam: "-… Ez akarod ? Ha ettől boldog vagy, hogy feladom a jobb tempó iránti próbálkozásomat, és lassabban haladhatok. Tessék!" - ordítottam az időjárásnak. Síkon 18 km/ó-val "vánszorogtam". Gruda után pár kilométert síkon pedáloztam, majd teljesen váratlanul egy 7%-os emelkedő köszöntött rám. Nem elég, hogy eddig is 150 m magasan hajtottam és semmi nyoma sem volt ennek az emelkedőnek, mégis utamba akadt. Ehhez már nem tudtam mit szólni: 35 fok meleg, ellenszél, emelkedő…. Ilyen pillanatokban bizony nem éreztem, hogy de jó is ez a bringatúra, de szép élményekkel térek haza. Így még élvezni sem lehet a túrát; sok pillanatát teszi tönkre a kánikula miatti kínlódás, türelmetlenség, fáradtság. Néha már azt gondoltam, mindjárt megállok, mert ELEGEM VAN! De még ez sem volt elég. Sóhajtottam egyet, majd gondoltam hűs vízzel lelocsolva magam csak letudom az emelkedőt; már csak 1-2 km a montenegrói határ és a tenger sincs messze; vár a Kotori öböl. A fejem fölé tartott kulacsból hűsítő víz helyett langyos lötty folyt. Ez az én formám !
Az emelkedő végén kb. 200 m magasan végre a horvát -montenegrói határra értem (11:00). A horvátok vígan fogadtak, poénkodni próbáltak: "-Mi a helyezet ezen a szép napon ?" Hát szépnek szép lenne, csak kegyetlen száraz és meleg! A szerbek - talán mert őket még nem érintette meg annyira a szabadabb nyugati világ szele - kötelességszerűen maguktól adták a bélyegzőt az útlevélbe. Montenegró gurulással köszöntött. Jobbról a dombsor zárta el a kilátást, előttem kb. 5 km-rel már a tengerparti Igalo házai, épületei látszottak. Sejteni lehetett a tivati öböl helyét. Az első kilométereken az dobott fel, hogy : ELJUTOTTAM MONTENEGRÓBA! Furcsa és jó volt, hogy eljutottam oda, ami milyen távolinak tűnt. Sokat olvastam Hercegnovi, Budva, Moraca-kanyon szépségeiről és ezek mind elérhető távolságba kerültek.
Az út minősége picit volt csak rosszabb mint Horvátországban; időnként kisebb keresztirányú repedések, vagy azt befedő aszfaltcsík döccentett a bringán. Az út nem közvetlenül a part szélén vezetett, inkább picit fentebb a házak között. Hercegnovi elején egy útmenti kis boltba néztem be. Csalódást okozott a bolt, keresett rostos üdítőt nem találtam, jobb híján egy jégkrémet vettem 1 EUR-ért. (Montenegróban pár évvel korábban az EUR lett az elfogadottabb fizetőeszköz (talán elvétve használták még a régi pénzüket, bár a német márka korábban is népszerű volt.) Odakint izzott a meleg! A következő útmenti üzletben, a központ szélén már üdítőt is tudtam venni. Végre! Hercegnoviig - mindössze 39 km alatt - reggel óta már 2,5 liter elfogyasztott folyadéknál jártam. Mivel éhes is voltam, türelmem sem volt sok, erre tett még rá a meleg. Hiába ágaztam le a centrumhoz, a parton vezető út - legalábbis én azt gondoltam, hogy az - sem vitt le a vízpartra. Kedvem, időm sem volt megkeresni, így - egy üdítő után - inkább végre egy parkba tértem be ebédelni. "-Talán tele hassal jobb lesz!" - reméltem.
A park bizony sokkal gondozatlanabb volt, mint amilyenekkel Horvátországban találkoztam. A padokat sem gondozták, kilátás sem nyílt, virágokkal sem volt tele. Elhanyagolták. Ebédelni azonban tökéletesen megfelelt. Felmelegedett konzervet ettem megmaradt kenyeremmel, ám mivel alma nem maradt, ebédem kissé száraz volt.
Herrcegnovit elhagyva az út kisebb falvakon át, kb. 50 m-es magasságban, minimális hullámzással haladt. A Kotori öböl bejáratához közeledve az út végül kiért az öböl partjára és barna alapú angol és szerb nyelvű tábla is jelezte: 3 km a Kotori-öböl, a Világörökség része!
A kompkikötőnél elhaladva - eszemben tartva, hogy pár nap múlva hazaúton itt, komppal terveztem rövidíteni - megérdeklődtem, hogy milyen gyakran jár és mennyibe kerül ? Folyamatosan jár és a kerékpárosnak 1 EUR-ba kerül. Ahogy az út a Kotori öbölbe érve az út élesen nyugatnak fordult, a sarki parkolónál megálltam: szépen végig lehetett tekinteni az öblön. Az öblöt körbe szinte nyomasztóan magas (kb. 1300-1600m) gyér növényzetű hegyek határolták. A parkolónál a rézsű szélén szép virágok nőttek, a víz nagyon tiszta, átlátszó volt. Szembe szintén magas hegyek lábánál - tőlem légvonalban kb. 200 m-re - Perast apró házai bújtak meg, előtte pedig két aprócska sziget állt ki a vízből. Templom mindkettőn található, egyik hajdani temetőhelyül szolgált, a másik azonban a hajók elsüllyesztéséből alakult. Bár be lehetett látni az öböl Kotor felé elhúzódó nyúlványába, maga a város nem látszott.
Öröm volt, hogy a horvát partszakasszal ellentétben itt az öbölben annak ellenére sem találkoztam emelkedővel, hogy az út alig fért el a hegyek és a tenger között. Az öböl nyugati nyúlványának partján pedálozva még mindig majd megsültem. Ahogy pl. egy út menti kis faházba települt bolt előtt álltam meg üdítőt venni, és már nem éreztem a menetszelet, máris ömlött rólam a víz: csorgott arcomról, hajamból. Ha már a szemembe is befolyt, az azt jelentette, hogy alaposan meleg van. Az öböl nyugati oldalán hajtva jutott eszembe - hihetetlen, hogy csak most -, hogy: "-Adva van a lehetőség: mivel az út végig a víz fölött kb. 1-2 méterrel vezet, így bárhol lehetőségem van pólómat, mezemet a tengerbe mártva - és azt magamra véve - testem hűsíteni." Míg meg nem száradt, azaz legalább 5-10 percem volt rá, hogy komfortosan érezzem magam. Néha irigykedve néztem a vízben lubickoló embereket, egy alkalommal ráadásul egy srác éppen a szem előtt ugrott fejest, csobbant a vízbe. "-Direkt csináltad, hogy még jobban irigyeljelek ?" - gondoltam.
Nedves pólóval a mellkasomon még élvezni is tudtam a tájat: a nyugalmat, a szépséget. Ráadásul itt szél sem nagyon akadályozott, sőt néha támogatott. Megjött a kedvem. Az öbölnyúlvány végétől, Risantól - ahol kis templomocska, és nagy szálloda is akadt - Perastig pár kilométert ellenszélben kellett hajtanom. Perast nagyon csendes, kedves, kissé világvégi falucska volt. Vízpartján, kikötőjében egy-két bárka (ide illő hangulatú szó) hintázott. Vajon csak a nyári szezon előtt volt ilyen? Nem tudom, mindenesetre nagyon tetszett az érintetlensége, hogy talán még üzlet is alig akadt, vendéglátóegység is talán csak egy volt, az is csak éppen. Ennek a falunak az életét eddig talán még nem nagyon érintette meg a turizmus; szerencsére. Úgy élnek, ahogy éltek pár évtizeddel ezelőtt. Jót tett / tesz az egész öbölnek az öböl szorosánál közlekedő kompjárat, mert így sok autó be sem jön az öbölbe. Ezért történhetett, hogy a komptól Kotorig tartó kb. 30 km-es szakaszon mindössze egy-két autóval találkoztam csak..
Perastot elhagyva megpillanthattam Kotort és mögötte az istenek székhelyének tartott Lovcent, ahová másnap kerékpáron szándékoztam feljutni. Mivel a tó keleti oldalán véletlen közvetlenül a vízparton vezető kis utacskát fedeztem fel szemeimmel, úgy gondoltam, kipróbálom. A fekvőrendőrök nem tettek boldoggá, átlagomnak sem tettek jót, viszont ezen az utcácskán végig a vízparton, kilátásban gyönyörködve haladhattam. Nagy fürdőélet folyt: gyerekek lubickoltak, emberek napoztak a mólókon, gyerekzsivaj hallatszott. Megbámultak. A fekvőrendőrök miatt nem tudtam jól haladni, de amúgy sem tekertem gyorsan; inkább nézelődtem, akárcsak Maráz Zoliékkal lettem volna. Próbáltam magamba szívni a látottakat, a hangokat és az érzést. Remélvén, hogy Kotor környékén kell lennie kempingnek
, a város előtt pár kilométerrel, Dobrotában tértem vissza a főútra. Kotorba érve (1/2 5) hamar a városmag, illetve annak várfala mellett találtam magam. Meglepett, hogy a főtéren, vagy a közeli sétálóutcákon is csak héba-hóba találkoztam emberekkel; hiányoltam a nyüzsgést. Akadtak ugyan ajándék- és divatüzletek is, de pl. a cukrászdák, vendéglők udvarra kitett asztalainál, székein is alig ültek. Úgy gondoltam, azért lehet, mert Montenegrót még nem fedezte fel a külföldi turizmus. Az utcákon kelet, vagy dél felé nem lehetett úgy nézni, hogy az épületek mögött, házak végében az ember ne a hatalmas sziklafalat, kopár, gyér növényzetű hegyeket látta volna. A sziklákra két különböző várat is építettek. Pl. a székesegyház előtt árult képeslapok és a horvát lapok közti különbség is jól mutatta a két ország színvonala közti különbséget. Míg Horvátországban gyönyörű színű és designú lapot árulnak, addig itt akadtak még kb. a 80-as éveket idézők; és a színűk sem volt az igazi. Komolyabb városnézést nem tettem, előbb kempinget akartam találni, hiszen a kempingkérdés az interneten olvasottak alapján okkal aggasztott. A világhálót böngészve is úgy tűnt, hogy Montenegró bizony nem dúskál kempingekben. Kotor megtekintésére még másnap, a hágó előtt is lehet alkalmam - gondoltam.
Merre érdemes kempinget néznem? Sima ügynek egyedül a Jaz beach-i kemping tűnt volna, ám azt választva egyúttal lemondtam volna a Lovcen 1749 m magas tetejére való felkerekezésről, mert onnan valószínűleg nem tekerek oda-vissza 40+40 km-t a hegy kedvéért. Ha már Makarskánál kimaradt a csaknem 1800 m magas Sveti Jure fölső szakasza, ide már tényleg fel akartam jutni. Minthogy a közelben kellett kempinget találnom, így leginkább Tivat jöhetett szóba. A félsziget túlsó oldalán álló városkához a legrövidebb út a hegyen át fúrt alagúton át vezetett.
A lankásan emelkedő főúton, a város széli alagút felé hajtva örömmel leltem egy pékségre. A vásárolt péksütik éppen megfeleltek útszéli étkezésemhez; így legalább még elővacsorámhoz sem kellett letelepedni. Talán nem kellett volna hogy meglepjen, ám az alagút alig volt kivilágítva. A ritkán kihelyezett lámpák csak halványak fényt adtak, így egy-egy lámpa között nem sokat láttam. Ilyenkor kifejezetten örültem, ha egy hátulról érkező autó megvilágította az utat. A kb. 2-3 km hosszú alagútból kiérve utam egészen a főútig lejtett. Innen balra már csak 20 km választott el Budvától, ám mégis jobbra kellett fordulnom. Ahhoz, hogy másnap a közelből felkerekezhessek a Lovcenre, Tivatban terveztem sátrat állítani. Esetleges tivati éjszakázásra gondolva, következő napom időbeosztására is gondoltam már. A kánikula miatt nem meglepetés, hogy úgy gondoltam: a hágó, vagy csúcsra való feljutás után még délután áthajtok Budvába ahol édes lesz a hűsítő lubickolás.
Tivat felé sík lapályon, repülőtér mellett vezetett az utam. A városka közepétől ugyan lefordultam a centrum felé, ám nem sokat időztem ott. A nyüzsgő parton fényképezőgépem elővéve egy csinos lány ajánlkozott, hogy lefotóz engem. Bár keveset tudott angolul, így válthattunk pár mondatot, ám sajnos kemping-ügyben nem tudott segíteni. A városközpontot elhagyva, a félsziget vége felé közeledve az út már mind közelebb haladt a hegyekhez. Kertesházak, üzletek, bódék kísérték utamat, végül egy Hotel előtt tábla jelzett kempinget. Bár a recepciós cáfolta a kemping létét, ám 2 km-t észak felé továbbhaladva kempinget ígért. A kilométerórát és esetleges jelzéseket egyaránt figyelve hajtottam, ám hiába. Már Tivatot is elhagytam, a 3. km-t is túlléptem, és a visszaforduláson járt az eszem, amikor egy kertes háznál nem csak a Lovcen restaurant hanem a camping feliratot is megláttam. Szemben a szabadstrandon, tengerben fürdőzők élvezték a vízi életet. Az udvarba sétálva egy bácsitól, férfitől érdeklődtem. Bár nem értettük meg egymást, nekem annyi is elég volt, hogy igen, sátrat verhetek. Sőt, még mutatni is akart valamit: a meglepetés az volt, hogy az ott, náluk kempingező másik sátor magyaroké volt. Jól esett; egy picit legalább kevésbé éreztem magam idegennek, tapasztalatot is lehet cserélni.
Noha már 18 óra felé járt az idő, még mindig kánikula volt, így félmeztelenül állítottam sátrat; egy almafa árnyékába. Pik-pak már készen is voltam; várt az úszás! Mivel időközben a szomszéd sátor egyik magyarja, egy harmincas srác is megérkezett, összeismerkedtünk. Elbeszélgettünk a szokásos dolgokról, majd apósáék is megérkeztek. Ők már jártak a Lovcenen, dícsérték is a kilátást. A kemping árairól ők is mosolyogva beszéltek: négyüknek kocsival, sátorral mindössze 5 EUR-t kellett fizetniük éjszakánként. Úgy tűnt, olcsó éjszakám lesz !
Szívesen indultam volna úszni egy jót, a tengervízben lehűteni a testem, ám ennél hamarabb megtalált a kempinget üzemeltető családhoz tartozó két, 5-7 éves forma gyerek is. Eleinte csak érdeklődtek, hogy mutassak meg ezt-azt, ám miután kérdésükre - utólag megbánva - megmondtam, hogy pl. mennyibe kerül a bringa, vagy a lámpa, a kisfiú cserélni akart, illetve megvenni; nem tudom. Egyre csak azt hajtogatta: "cseteli". Ő talán szerbül, én magyarul mondtam a magamét. Miután nehezen sikerült megszabadulnom tőlük, félve gondoltam a másnapra: hogy hagyhatom ott a cuccaimat ? Nem fogják ellopni ? Rájöttem a megoldásra: ügyesen, a hosszúra nyújtható zárakat megfelelő helyeken átfűzve össze tudom úgy bilincselni, zárni a táskákat, hogy ne nagyon lehessen kinyitni őket. Másnapra ugyanis azt terveztem, hogy amíg a Lovcenen kerekezek, addig cuccaimat a kempingben hagyom. A tulajnak semmi kifogása nem volt ellene.
Mire - 3 7 tájt - úszni indultam, nem sok hiányzott hozzá, hogy a közeli szembülső hegyek eltakarják a Napot. Bár elmaradt a törülközőre kifekvős napozás, a parton ülve, a vízcseppek párolgását várva azért jól esett nézelődnöm, a sok élményre visszagondolnom. Ráadásul nem messze egy csini lány hívta fel magára a figyelmét.
Este még bringával elszaladtam bevásárolni, majd vacsi után már szürkületben indultam zuhanyozni. Nem is gondoltam rá, hogy bebizonyosodik, amit a neten olvastam. Bár a családi kemping részére építettek ugyan egy kulturált mosdórészt, ám akadtak ott bogarak is, lámpa pedig csak elvétve akadt. Sötétben kellett zuhanyoznom, a kontaktlencsét pedig tükör nélkül kellett kivennem. A vízcsapnál ez 5-8 perc alatt sikerült.

Adatok: ind. Srebreno
Horvát - montenegrói határ TM: 1:23:00 DST: 28,44 SAV: 20,5
Hercegnovi központ TM: 1:52:00 DST: 39 AVS: 20,9
Hercegnovi vége TM: 2:01:14 DST: 41,66 AVS: 20,5
Perast (3/4 3) TM: 3:14:02 DST: 68,70 AVS: 21,3
Kemping (3/4 6) TM: 4:45:08 DST: 99,08 AVS: 20,8
TR/D: 106,55 ODO: 82607

Szintemelkedés:
- Cavtat meleltti repülőtérig, gerincig 120 m
- határ előtti emelkedő 70 m
- Kotorig (Hercegnoviban is több volt, utána is picit hullámzott, inkább 70m 30 m
- Tivatig 50 m
ÖSSZESEN: 270 m

Költség:
- Srebreno, vásárlás: 4 szelet sonka, 3 szelet sajt, kenyér, 1 l kakaó, 1 konzerv 23 KN
- Srebreno: kemping 58,5 EUR
- Hercegnovi: jégkrém, üdítő = 1 + 3 1,75 EUR
- Dobrota: üdítő 0,75 EUR
- Kotor: 3 képeslap 0,7 EUR
- Kotor: fagyikehely 2,2, EUR
- Tivat: 2 alma 0,3 EUR
- Tivat: konzerv, tej, gyümölcsjoghurt 1,82 EUR
ÖSSZESEN: 23 KN + 66,02 EUR