7. nap

9. nap

2003. jún. 3 - 22. Kerékpárral az Adria mentén Montenegróig:

10. nap: Orebic - Korcula - Pupnat - Smokvica - Blato - Vela Luka - Blato - Prizba - Smokvica - Pupnatska Luka - Korcula - Orebic - Oskorusno - Trpanj

2003. június 12, csütörtök - 10. nap

10. nap: Orebic - Korcula - Pupnat - Smokvica - Blato - Vela Luka - Blato - Prizba - Smokvica - Pupnatska Luka - Korcula - Orebic - Oskorusno - Trpanj
Hajnali 5 órakor a szomszédban sátrat bontó németek zajára ébredtem. Egy órácskát még lustálkodtam, talán aludni is próbáltam, ám végül úgy döntöttem: ha valóban korán akarok indulni, és délután még átkerekezni Trpanjba, akkor nem árt a korai indulás. És akkor még a meleget figyelembe sem vettem! Gyorsan lezuhanyoztam, beraktam a kontaktlencsét, megreggeliztem, majd 6:55-kor már indultam is a komphoz. A komp indulása előtt 5 perccel nyitó pénztárnál 16 KN-t fizettem a jegyért. 7:20-kor már indultunk is. A rövid út alatt Korcula felé, de visszairányba, az Orebic fölé tornyosuló 961 m magas hegyről is szép filmsnittet készítettem.
Bár tudtam előre, hogy nem Korculára érkezik a hajó, nem nagyon hiányzott a Korculától elválasztó pár kilométeres, 12 perces úton az emelkedőmászás. A városban normális hétköznapi, forgalmas reggel volt; a lejtőn többször fékezni kellett, mert alul, a városban a gyerekeiket iskolába hozó szülők miatt kisebb torlódás alakult ki. Ráadásul még az utat is javították, festették. Az óvárosba érve találomra haladtam, toltam bringám, vagy hajtottam lassan. Bár hamar a vár bejáratánál, egy bástyával szemben találtam magam, végül előbb a part menti, illetve a sziget széli árnyas sétányon hajtottam végig. A várfal túloldalán egy bástya mellett minden szépség összejött: kék, tiszta vízű tenger, szelet élvező vitorlás, pálmafa, rododendronbokor és a bástya. Egy kis, nagy alakú kőből épített utcán át betértem a centrumba: megörökítettem a kőfaragásokkal díszített házakat. Jól estek a hűs, keskeny sikátorok, mert már 1 9-kor is meleg volt. Találomra egy kisebb lépcsőn a domb teteje felé toltam kerékpárom és értem éppen a templomhoz. Jópofa volt, ahogy egy sikátoron végigtekintve, annak végében -, a pár kilométeres tengeri csatorna túloldalán emelkedő - orebici hegy magasodott. A templom környékén alig volt forgalom, ezúttal szívesen benéztem volna, talán még magára is hagyhattam volna a bringát, de bringaruhában illetlenség a templomra lépni - gondoltam. A templom terén megtaláltam a Marco Polo múzeumot; állítólag Korculán született a nagy felfedező. Egy forgalmas - ékszerüzleteket, ajándékboltokat, ruhaüzletet is felsorakoztató - sétálóutcán már a várból kivezető bástya felé ereszkedtem, amikor fiatalok szóltak nekem (ruhámat meglátván): "-Cipollini !" Elmosolyodtam. Múlt évig Cipollini valóban a Saeco csapatban tekert, amilyen mezt én is viseltem, ám idén csapatot váltott. Talán ez juthatott eszükbe a fiúknak is, mert nem sokkal később helyesbítettek: "-Simoni!" Való igaz, a kétszeres Giro győztes a Saeco csapatban keresi pénzét. A várkapuként is szolgáló bástya boltíve alól mind kifelé, mind befelé szuper fotót készítettem. Fél órányi bóklászásom gyors áruházi üdítővétellel zártam, majd 1 10-kor elhagytam Korculát. Az első útba eső faluig, kb. 3-4 km-n keresztül, tábla által többször jelzett 10%-os emelkedőn nyomtam a pedált. Először elmúlt nap vállaltam be a félmeztelen tekerést, ezúttal is így tettem; nagyon meleg volt! Csak a kantáros bringanadrág volt rajtam, a szemüveget a kormánytáskát tartó fémre akasztottam, a bukósisakot pedig a fékkar csúcsosodó végződésére. Zrnovo Postranától fákkal szegélyezett, de többnyire napos és kellemesen emelkedő szakaszon kerekeztem. Az elmúlt napok után kissé meglepő volt a sok növény, néhol árnyékot nyújtó fák, igaz, hogy az útikönyv is felhívta a figyelmet Korcula gazdag növényvilágára. Jó erőben 20 km/ó-val haladtam. 2-3 sík kilométer után egy csendes kis faluba, Pupnatba érkeztem. Az út ugyan elkerülte volna a települést, ám vizet kellett vennem. Az ötödik háznál napernyőt látva éppen a vendéglátóegységnek sejtett épület lépcsőjén lépdeltem fel, amikor megláttam a ház oldalában a csapot.
A falut elhagyva egy ideig még síkon haladtam, majd egy elágazást - tervem szerint hazafelé majd arról érkezem, gondoltam - követően utam az eddigieknél kopárabb hegyoldalban, 6-8%-os napos emelkedőn haladt. Bár a tempó okozta enyhe légmozgás miatt nem nagyon éreztem, ám amikor fotózni, filmezni megálltam….akkor derült ki, mennyire izzadok. Ahogy az út enyhén jobb felé kanyarodott, mind tágasabb kilátás nyílt dél felé, a tengerre. A panorámaútról nemsokára már a szintén hazaútként tervezett, déli oldali türkiz vízben és üdülőövezetben, kisebb dombokban gyönyörködhettem. A tengerpartról kb. 500 m magasságba kapaszkodtam fel. A szuper minőségű úton és a kánikula miatt is jól esett a gurulás; a menetszél enyhítette testem melegét. Egy gyors egyenesben kerékpárom megengedve 73 km/ó-ig gyorsultam fel. Nagyon élveztem, ahogy a lejtőt felváltó lankás emelkedőn hosszan gurultam még; sebességmérőm fokozatosan csökkent: 60-55-45-35 km/ó-ra. A következő lejtő már egy hegyoldal "ölelésében", védelmében, fenyőerdőben szerpentinezett lefelé, nem csoda, ha a légmozgástól védve egy-két rövid szakaszon úgy éreztem, mintha szaunameleg levegőn suhannék át. Eddig szabad levegőn csak tűz mellett éreztem ilyen hőmérsékletet. Ezek után az sem volt meglepő, hogy a nap folyamán nem egyszer láttam távolban, vagy az út mentén leégett erdőrészeket, vagy fákat.
Cara után sík, majd picit emelkedő úton, szőlő ültetvények között pedáloztam. Smokvica első házai között két beszélgető srácot szólítottam meg kulacstöltés érdekében. A mélyben, egy hűs pince bejárata mellett ezúttal hűs vízzel tölthettem meg kulacsomat. A falut követően 1,5 km emelkedővel keltem át a hegység központi hegyvonulatán. Bár légvonalban kb. 2 km-re lehetett tőlem északra a tenger, egy kisebb dombsortól semmit sem láthattam belőle. Nyugat, Blató felé többnyire síkon, minimális forgalmú úton haladtam. Míg a sziget Korcula felőli emelkedőjén még zöld fenyők, növények között pedáloztam, errefelé minden kopárabb volt, szárazabb érzetet keltett. Smokvica és Blato között félúton egyrészt egy mobiladó, valamint egy részben leégettnek tűnő - 314 m magas - hegy hívta fel magára a figyelmem. Hosszasan néztem, hogy megbizonyosodhassak: létezik, hogy valóban leégett ?
Időben igazán jól álltam, úgy tűnt 12 órára a sziget végébe, Vela Lukába érhetek. A térkép Blato környékén valami kerülőútfélét jelölt: feltételezem nem a forgalom miatt épülhetett így, mert nem sok autót láttam. Amint megláttam, hogy a kerülőút nem csak, hogy hosszabb, de menetközben még egy-kétszer emelkedőt is mászik, úgy döntöttem, hogy inkább átkelek a városon.
Blato igazi meglepetést okozott, mert az egész, kb. 3 km hosszú városkát átszelő főút végig kellemes hangulatú és tejesen árnyékos fasorban vezetett. Iskolás gyerekek néztek meg maguknak, ahogy félmeztelenül elkerekeztem iskolájuk előtt. Az árnyék miatt egy fekvőrendőrt (az útvezető úton !) nem vettem észre; nem esett jól a váratlan ugrató. Már csak 6-7 km-re voltam a sziget (majdnem) végi visszafordulást jelentő Vela Lukától, így nem láttam értelmét, hogy vásárlás miatt megálljak. A városból kiérve kb. 120 m magasságból 50-re gurultam le, hogy onnan már szinte sík, néhol árnyékot adó fák alatt hajthassak nyugatnak. A nap folyamán nem először örültem a hátszélnek, ugyanakkor megfordul a fejemben: vajon hazafelé ellenszél fog lassítani ? "-Ráadásul még a hosszabb és talán még szebb úton kerekezve bizony lehet, hogy nem is érek túl hamar Korculába." - gondolkodtam.
2 km gurulás után, Vela Lukába érve amint feltűnt, hogy egy-két ember rajtam felejtette a szemét, jobbnak láttam fölülre visszavenni a mezem. Vela Luka egy csendes öblű halásztelepülés volt, jobb oldalán talált fagyizója és annak napernyős asztalai csábítóan hívogattak. A hőségben nem is tudtam és nem is akartam ellenállni. A három gombóc fagyiért - mint legtöbb helyen - 9 KN-t fizettem. Egyik asztal mellé ülve jól esett nyugodtan, lassan, - az ízt élvezve - nyalni a fagyit, miközben örömmel néztem a barátságos öblöt, gondoltam az elmúlt hét élményeire.
Vásárlás után az öböl kis forgalmú szélén, - boltoktól és vendéglátóegységektől távolabb -, fák alatt található padok egyikére ülve láttam hozzá ebédemhez: kenyérhez konzervet és almát ettem, majd lekváros kenyérrel zártam a falatozást. Egy-kétszer, amikor emberek haladtak el előttem, fel sem néztem, mert kellemetlenül éreztem magam. A turisták nagy többsége ugyanis vendéglőkben, vagy saját appartmanjában eszik. (Brac szigetén az amerikai kerékpáros pár pl. este étterembe ment enni.)
A tervezettnél 5 perccel hamarabb, 12:55-kor hagytam el a vela lukai öblöt. A legnagyobb hőségben jót tett ez az egy órás, árnyas pihenő. Blatóig a már ismert, sík és a legvégén emelkedő úton hajtottam. A sikerrel megtalált leágazásnál Prizba, és a tengerpart felé - mégis emelkedőre - fordultam. A kaptató kezdetben igen meredek volt; néhol 8-10 %; hátrafelé szépen rá lehetett látni a városkára és a környező hegyekre. Az út nem volt túl jó minőségű, így - mivel szinte nem is találkoztam erre autóval - többször az út bal oldalán, közepén hajtottam. Az emelkedő utolsó kanyarjában egy árnyas fa alatt a kilátás felé néző pad állt. Nem lehetett nem megállni és leülni, gyönyörködni a tájban. Tekerés közben vagy nem látszott vagy fel sem tűnt, a padról azonban két irányba is lehetett látni a tengert: ÉK felé, háttérben Hvar szigetével, valamint ÉNY felé, a Vela Lukai öbölnél. Itt, árnyékban, panorámával a lábam alatt bizony el tudtam volna üldögélni egy ideig. Száraz, kopár hegyoldalban, részben fák között ereszkedtem le a tengerpartra. Néhol közeli domboldalakban, kétszer azonban közvetlenül az út mentén találkoztam égett fákkal, hamuval. Egy-két kanyarban engem is megütött a kánikulai levegő. Bár letértem Prizbába, az annyira kietlen volt, hogy sehol sem tudtam vizet venni. Kelet felé pedálozva az út éppen a parti házak fölött, kb. 20 m-es tenger szint feletti magasságban vezetett. Sajnáltam, hogy nem közvetlenül az Adria-parton haladt, bár több helyen így is akadt szép rálátás a türkiz vízre és az apró szigetekre. Láttam kb. 30 méter hosszú, fás, illetve egy másik kopár földdarabot rajta kis építménnyel, míg egy 3 m hosszú lapos "zátony" meg is mosolyogtatott: ez ám a sziget ! A nap legmelegebb szakában ráadásul emberekkel, élettel is alig találkoztam, így - a hőségtől eltekintve - maximálisan paradicsomi volt az érzésem. Prizba után 2 km-rel kedves kis félsziget tetszett meg: a "kép" aljában egy piros háztető, mögötte a tiszta, csillogó víz, azután az alul fehér köves bájos félsziget, attól jobbra pedig egy másik, zöld szigetecske.
Mivel igencsak megszomjaztam, egyre jobban már a házakat kezdtem figyelni: hol látok embermozgást, ahol kérhetnék vizet. Hiába; kb. 2 km-n át semmi, csak a hangos kabócaciripelés, valamint a kb 36-38 fokos kánikula. Brna előtt egy kis öböl kékes, zöldes, türkiz vizében fehér vitorlás himbálózott; akárcsak egy kép a képeslapokról, vagy karibi szigetekről. Brnában sem tudtam kulacsot tölteni, így jobb híján meleg vizemből kortyoltam: ha nem is üdített, de legalább benedvesíthettem a számat. A már nem part menti Smokvicáig már csak 4 km állt előttem, és ráadásul meglepőmód - hogy honnan, nem értem - feltámadtam. Hirtelen kitört belőlem az erő és az enyhe emelkedésű úton nagyon jó tempóban hajtottam. A falu egy vendéglőjében töltöttem tele kulacsaimat.
Bár Vela Luka után kelet felé néhol ellenszéllel találkoztam, ezúttal Cara felé a hátszélben 35-40 km/ó-val robogtam. A falut elhagyva - terv szerint - a vízhez közel haladó, remélhetőleg a panorámát nyújtó, hegyoldali útra fordultam. A szőlősorok között induló lankás emelkedőn 20 km/ó-val pedáloztam. Kb. 1 km után az út minősége jelentősen romlott: a sok kátyú, folt miatt sebességem előbb 18, majd 15 km/ó-ra kellett visszavennem. Csak egy keskeny foltsáv maradt, ahol haladhattam, bár az sem volt hibátlan. Két okból nem fordultam vissza. Egyrészt bíztam benne, hogy mindjárt véget ér a rossz szakasz, másrészt pedig úgy gondoltam, hogy ha egy ideig még lassan is haladhatok, még mindig jobb, mint 35 fokban, egy többnyire napos úton 500 m magasba felkapaszkodni.
Bár néhány kilométer után elment a kedvem és mind bosszúsabb lettem, legalább még fenyőárnyékban, szinte madárlátta úton haladhattam. Ez vigasztalt! Amikor el tudtam tekinteni az út rossz minőségétől, még kellemesnek is találtam az utat. Kb. fél órányi kerekezés után eszmélem rá, hogy errefelé bizony szalad az idő. Egy kilométer akár 4-5 percig is eltart. 7 km után végre egy hihetetlen szépségű öblöt pillantottam meg kb. 100 m-rel alattam. Az öböl északi partjának homokjában egy-két csónak, kajak feküdt, nem messze egy kis házikó. A sziklás keleti part előtt a hullámokon csónakok ringtak, fölötte fenyők zöldelltek, míg a víz soha nem látott foltos színű volt: türkiztől a világos- és sötétzöldtől a világos- és sötétkékig. Ez volt a jutalma a kátyús útnak. Ezt nem sokan látják, az biztos ! Úgy láttam, nem vezet út az öbölbe, így egyelőre még őrizte majdnem érintetlenségét.
Az út széléről természetesen a nyílt tengert és utam hegyoldalban tekergő, következő kilométereit is láttam, miközben meglepőmód egy autó érkezett szemből. 2-3 km múltán értem fel a tetőre, ahonnan már jó minőségű úton gyorsan Pupnatba hajtottam. A faluban a délelőtti kútnál töltöttem meg kulacsaimat (16:12). Nem kellett attól tartanom, hogy nem érem el a kinézett kompot; bőven volt még időm. Pár kilométernyi fennsíkon való pedálozás után 10%-os lejtőn ereszkedtem le az Adria-partra. A komphoz sietve, Korculába be sem tértem, egyből a városkától kb. 3 km-re szomszédos kikötőbe hajtottam. A büfében a cukros kalácskáért és a hideg üdítőért 15 KN-t fizettem. A tengeren való átkelés közben igazán megtapasztalhattam az erős nyugati szelet: az Adria vizén egy szörfös hihetetlen tempóval robogott a vízen; száguldott!
Orebicben a főúton hajtottam vissza a kempingbe, hogy útközben a vásárlásra is sort keríthessek. Mivel 18:05-re értem vissza a kempingbe, maradt még elég időm a félszigeten Trpanjba való átkelésre. Tudtam, hogy sötétedésig "simán" átérek a félsziget túlfelére, így - a meleg miatt - mégsem volt olyan sürgős az indulás. Fizetés után a vacsora és a pakolás még egy órát vett igénybe, majd 19:08-kor - még mindig félmeztelenül - nyeregbe pattantam. "-Most már úgysincs olyan meleg, kellemes lesz a tekerés! Ráadásul másnap reggel egyből kompolhatok vissza Plocéba. Akár 3-4-re Dubrovnikba érhetek majd" - kalkuláltam.
117 km után még 4-6 lankás, majd 5 km meredek, de hátszeles emelkedő várt rám a kb. 450 m magas tetőig. A lejtő nem szokott gondot okozni J A kempingtől mért 4,22 km múlva az út szélén 8%-os tábla fogadott; legalább megtudtam a meredekséget! A legkönnyebb fokozatba váltva, 9 km/ó-val tapostam a pedált. Az út teljesen kopár hegyoldalban, a víz fölötti meredek hegyoldalban vezetett, így néha azzal is próbáltam bemérni magam (hogy milyen magasságra érhettem fel), hogy mennyivel vagyok a víz fölött. 2 km múltán meglepve tapasztaltam, hogy izmaim bizony mennyire megérezték a 120 km utáni csomagos 8%-os emelkedőt: vádlim jelzett! Hogy feloldjam a megszokott monoton izommunkából, tekerés közben picit máshogy is próbáltam mozgatni, esetleg máshogy nyomni a pedált. Vádlim biztos örült volna a pihenőnek, én azonban igyekeztem várni még azzal: "-még legalább 1 km-t, vagy 1-2 kanyart várjunk!" Miután egy-egy alkalommal már éreztem, hogy a szél milyen erősen fúj hátulról, és a csomagokba belekapva, hogy túlja a biciklit, legközelebb ki is használtam: a szelet érezve 9-ről akár 11-12 km/ó-ig gyorsítottam fel, néha még fel is váltottam egyet. Két-három próbálkozással bizony 2-3-szor 50-100 métert tehettem meg. A harmadik kilométernél az út egy időre kicsit lankásabb lett, "pihenhetett" a lábam. Élveztem, ahogy kantáros felsőtestem fújta a szél. 1 8 tájban már kezdett jó idő lenni; nem is izzadtam, a hátszél is támogatott: nem lehetett okom panaszra. Ilyen lassú 9 km/ó-s tempó mellett az emelkedő akár fél órát is igénybe vehet, ezért ilyenkor vissza szoktam számolni és / vagy célt tűzök ki, mikorra szeretnék a tetőre érni. A 20 órát céloztam meg, ehhez az 5 km-t 30 perc alatt kellett (volna?) leküzdenem.
3,5 km után 2 perc pihenőt tartottam; ekkor már túl voltam az út szurdokszerű, meredek völgyi részén. Egy-két kanyar után már a célegyenesben hajtottam. 19:57-kor értem a tetőre. J Jó poén volt, hogy ahogy saccoltam, szinte pontosan 5 km hosszú volt az emelkedő, ugyanis 5,03 km. A gyors lejtőn 55 km/ó-ig hagytam felgyorsulni a bringát, kanyar is alig akadt. A tervezett 3 9 helyett már 1 9-re Trpanjba értem: "-Még egy kis esti jegyzetelésre is lesz időm, nem úgy, ahogy az elmúlt napokban." Sajnos pár napi jegyzetem bizony elmaradt, anélkül pedig nehéz utólag jó útibeszámolót írni.
Hiába mondták, merre kell a kempinghez menni, a falu utolsó házain túl kellett hajtanom, hogy ráleljek. A legvégén, 200 m-t már földúton kellett pedáloznom. Helyileg eldugott volt a kemping, ám a színvonal ettől eltérően igen magas volt. Az eddigiekhez képest ez volt eddig a legnagyobb forgalmú, kb. 80%-os telítettségű sátras szálláshelyem.
A parttól kb. 50 m-re épült kempingnek alacsony kőkorlát szolgált kerítésül, belül pálmafák, néhol virágok nőttek. A pálmák között sátrak, lakókocsik. A mosdóhelyiség is rendezett, kulturált volt és illett a kemping stílusához: az előtérbe egy-két fakocsikereket is kiraktak dísznek, talán a plafon (a tetőt és az azt tartó gerendákat lehetett látni) környékére még egy halászhálót is fellógattak; nem emlékszem. Érkezésemkor egy kedves lány jött segítségemre, aki csaknem körüludvarolt. Angolul beszélgettünk: szóba jött, honnan jöttem, hova tartok, meddig maradok, meleg az idő, stb… Miközben a mosdóhelyiséget mutatta meg, többször is elmondta barátságosan: "-Ha bármi gond van, kérdésed van, keress engem !" - s elmondta, hogy a kempingen belül hol található meg. Még prospektust is adott a kempingről. Elsőre kicsit meglepett, hogy nem Kunában kellett fizetni, ugyanakkor nem volt drága a kemping, sőt. 5 EUR-t kértek (Franciaországban az árak 5-10 EUR körül mozognak, Olaszországban 7-12 EUR körül talán). Persze mivel ennyire nyugatias színvonalú volt a kemping, ráadásul tele némettel, a színvonalon, felszereltségen talán nem is kellett volna meglepődnöm. Miközben EUR-s pénztárcám kerestem elő a táska aljából, két német srác kezdte elismerően vizslatni a felpakolt bringámat, majd váltottunk is pár mondatot.
Sátorállítás után az estét jegyzeteléssel, valamint gatya- és zoknimosással töltöttem. A kilométereket illetően mindössze 3 km hiányzott az 1200-hoz. Átléptem tervezett - szűk három hetes - túrám távjának a felét. A szembülső német lakókocsi tetején parabolaantenna volt, a család az asztal mellett beszélgetett. Már este is nagyon kedvesek voltak; felajánlottak egy széket, vagy hogy üljek hozzájuk, ha írogatok, ám kedvesen megköszöntem; nem okozott gondot a hálózsákon és polifóamon ülnöm.
Miután este 1 órát a kontaktlencse-kivétellel szenvedtem, így végül későn, 11 órakor bújtam csak hálózsákomba. A meleg miatt sátramra nem is húztam fel a külső réteget, nem vártam esőt.
Adatok: Korculáról kifelé
Vela Luka (11.50) TM: 2:07:39 DST: 47,31 SAV: 22,2 AVS: 22,2
Smokvica TM: 3:40:54 DST: 77,9 SAV: 19,7 AVS: 22,0
Pupnat TM: 4:30:00 DST: 92,62 SAV: 18,0 AVS: 20,6
Komp (16:48) TM: 4:57:05 DST: 106,24 SAV: 30,2 AVS: 21,4
Nullázás a kempingben 8% emelk alja (hátszél miatt mérem) TM: 15:00 DST: 4,22 SAV: 16,9 AVS: 16,9
tető TM: 48:30 DST: 9,25 SAV: 9,00 AVS: 11,4
Trpanj, kemping TM: 1:04:13 DST: 17,66 SAV: 32,1 AVS: 16,4 TR/D: 133,15 MXS: 54,5 ODO: 82383

Szintemelkedés:
- sziget tetei emelkedőig 500 m
- Smokvicáig + 30 m
- Vela Lukáig 60+60 = 120 m
- Prizbáig 300 m
- Korculáig 300 m
- Orebictől az emelk tetejéig 450 m
ÖSSZESEN: 1700 m

Költségek:
- Korcula: üdítő (5,5), 2 képeslap (5) 10,5 KN
- Vela Luka: kenyér, péksüti, alma, 2 üdítő 18 KN
- Vela Luka: fagyi (9), 2 képeslap (4) 13 KN
- péksüti és üdítő a kompnál 15 KN
- Komp visszaúton 16 KN
- Orebic: 2 konzerv, tej, péksüti, 1 kenyér: 13+8 21 KN
- Orebic: kemping kb. 50 KN
- Trpanj: kemping 5 EUR
ÖSSZESEN: 143,5 KN + 5 EUR

7. nap

9. nap