GYÖRGYI GÁBOR HONLAPJA

Györgyi Gábor: 2001, Kerékpárral a Svájci Alpokban: Lukmanierpass, Oberalppass, Andermatt
         

2001.július.29, vasárnap 12.nap: Andermatt - Oberalppass (2044 m) - Muster - Lukmanierpass (1920 m) - Biasca - Bellinzona - Losone


Kora hajnalban zajongásra ébredtem. Egy ideig ébren figyeltem a zajongókat, majd tovább aludtam. 1 7-kor újra felébredtem. Már korábban is éreztem a hideget, ám ezúttal még egy zoknit húztam a lábamra. Hiába próbáltam tovább aludni, nemigen sikerült, mert a hajnali hűvös miatt előbb fölül is jobbnak láttam még egy hosszú ujjút magamra venni, majd alul is megtettem ezt. Minthogy nem tudtam tovább aludni, újabb hosszú ujjút felvéve (összesen már: 1 rövid mez, 1 pizsama fölső és még két hosszúujjú) lassú, ébresztő sétára indultam Andermattba (3/4 7). Ahogy nagyon lassan ballagtam a díszburkolatos utcán, az jutott eszembe, hogy Maráz Zoliékkal közös túránkon ők reggelente mily álmatagon ballagtak néha az erdőbe a szükség miatt. Rám nem szokott jellemző lenni e lassú séta, de most, a hűvös reggelen ez esett jól. Az idő sem sürgetett; gondoltam: "-Jó lenne, ha indulásomig a sátorról is leszáradna a harmat." - igaz egyelőre még a Nap sem emelkedett a hegyek fölé. Végigsétáltam az üzletek előtt, szétnéztem a központban; majd a pékség előtt megfordulva tértem vissza a sátram felé vezető útra. A házakon egy ideig úgy tűnt, hiába keresek hőmérőt, ám végül találtam egyet: meglepett, hogy 12 fokot mutatott.
Hosszú reggelre számítván, túraírással múlattam az időt. Sajnos az égbolt, ha szakadozottan is, de kissé felhős volt, így a Nap nemigen tudta leszárítani a harmatcseppeket a sátorponyváról. 3 10-re sikerült végül összecsomagolnom; az időközben erőlködő Nap a sátor felét már megszárította. Minthogy érkezésemkor, előző nap délben nem filmeztem, nem örökítettem meg Andermatt szép házait, cégéreit, most kerítettem rá sort. Ajándékboltban való nézelődés, majd péksütemény és kenyér vásárlás után, relatíve későn, csak 1 11-kor hagytam el a kisvárost és vágtam neki a 2044 m magas Oberalppass 11 km hosszú emelkedőjének. Ami a napi útvonaltervet illeti: az elmúlt naphoz hasonlóan, nehéz nap várt rám: két hágón, a 2044 m magas Oberalppasson és az 1916 m-es Lukmanierpasson át szándékoztam átkelni az Alpokon, majd onnan a dél-Svájci tavakhoz leereszkedni.
A bringásoknak szóló tábla 10 km-re 610 m szintemelkedést jelzett; kormánytáskám tetejébe helyezett grafikonom a 10,5 km-es emelkedő első 8 kilométerét jelölte 6-7 %-os meredekségűnek. Az egyetlen nehézséget a negyedik kilométert követő 12,5%-os meredekségű fél kilométeres szakasz jelentette; Egyáltalán nem tartottam tőle, sőt azt vártam, hogy mily könnyedén jutok majd fel rajta. Eddig még csomaggal talán az 1504 m magas Reschenpass volta legmagasabb, ahol jártam, illetve a szlovák Poprádi tó (1494 m), hiszen a Dolomitokban is, a Grossglocknerúton is, a Tauernpasson is csak kis napi csomaggal jártam.
Ahogy az eddigi emelkedőket, ezt sem sportteljesítménynek szántam, így már az első 2-3 km-n talán háromszor is megálltam megörökíteni az alattam fekvő Andermatt, a mögötte feltáruló katlan és a környező hegyek alkotta panorámát. Az éppen előttem indult montis párost, minthogy könnyű áttételben haladtak, csomagom ellenére könnyedén hagytam magam mögött; később filmezésemkor előztek vissza. Nagyon tetszett a dél felé emelkedő havas hegy is, előtérben egy alagúttal és zöld fenyőkkel. Kb. 4 km-t követően éppen megálltam, hogy filmezzek egyet, amikor a hágó felől érkezve a gyönyörű zöld mezőn szép piros, fogaskeréket is használó vonat tűnt fel; gyorsaságom eredménye egy szép fotó lett. Miután az első 3 km-en időben szinte annyit filmeztem, mint hajtottam, úgy döntöttem, az 5-6. kilométerig többet már nem állok meg, hiszen a táj nem változik, csak magasabbról látom ugyanazt. A negyedik kilométert követően nagy figyelemmel kísértem a sebességmérőmet és az utat, de véleményem szerint 12,5%-os emelkedővel nem találkoztam; maximum 9-10 % lehetett. Hiányzott, pici csalódást okozott, mert jó lett volna a 12,5%-oson is feljutni; csomaggal !
Amikor 4-5 km után úgy tűnt, hogy az út már nem tesz még egy hajtűkanyart és így elmarad az utóbbi kilométereken halogatott filmezés, el kellett könyvelnem, hogy eltaktikáztam magam; azt hittem lesz még újabb hajtűkanyar, ám nem volt. Az út már kelet, és az Oberalppass felé haladt, "toronyiránt". Ez lett a vége annak, hogy 2-3 km-en át mégsem álltam meg: lemaradtam az utolsó hajtűkanyarból való filmezésről.
Minthogy a Nap már javában sütött, én pedig igencsak izzadtam, örömmel nyugtáztam, hogy alulra a legvékonyabb mezem vettem fel; igaz ezt leginkább a délután indokolta, amikoris a dél-Svájci tavakhoz szándékoztam leereszkedni. Kb. 1900 m-es magasság fölött haladtam már, amikor - a korábbiak után - újabb versenyzők értek utol. Lankásabb részen haladva felváltottam és ameddig tudtam rátapadtam egyikükre, míg a másik két srácra még távolságot is sikerült vernem. 2000 m magasságra érve az út az utolsó 2 km-t már egy hegyi tó mellett, főként hűvös félalagútban tette meg. Éppen az alagútban hajtottam, egyik kezem a mellkasom elé téve - hogy védjem magam a hideg ellen - amikor piros vonat suhant el szembe. Pontosan 12 órakor értem fel a 2044 m magas Oberalppassra. Maga a hágó környéke, a tó és néhány havas hegy ellenére sem volt elragadóan szép, ráadásul az épületek környékén folyó vasúti alagút építés, vagy felújítás sem szolgált a hágó szépségének javára.
Ahogy felértem, egy vonat épp az állomáson állt, gondoltam megvárom míg elindul, hogy lefilmezhessem. Időközben a vonat mögül is körbefilmeztem, müzlis szeletet is ettem, míg végre - 10 perc után - elindult a színes szerelvény. A hágón két péksütivel jutalmaztam magam, így végre az eddig oldalt - mert máshol nem fért el - lógó kajás zacskó is befért végre a hátizsákba.
Miután körbefilmeztem és magam is lefotóztattam, óvatosan nekivágtam a sűrű szerpentinkanyarokkal kezdődő lejtőnek. Nem zavartattam magam az autóktól, a hajtűkanyarokban csomagommal együtt nyugodtan a sáv közepén vettem be az ívet. Nincs benne tapasztalatom, így csomaggal terhelten természetesen féltem, hogy vajon nem forrósodhat-e fel a felni, szerencsére azonban 8 hajtűkanyar után végre egyenesebb szakasz következett. Addig a hágóról a völgy íve miatt kelet felé alig lehetett látni valamit is, ám a hajtűkanyarok végén végre már be lehetett látni a völgyet. Sok falu követte egymást, hosszú lejtőkön gurultam; a táj kellemes volt: szép zöld füves mezők, lentebb mind több erdő és odafönt pedig barátságos hegyek magasodtak, az eddigieknél kevesebb hóval. A váratlanul ért - Svájcban nem várt, két kilométeres, - részben murvával, vagy kőporral felszórt szakasznak nagyon nem örültem. A térképet nem néztem, így Sedrunt követően csak megérzésem és a hátam mögött hagyott hosszúnak tűnő lejtő alapján igencsak vártam már a Lukmanierpassra induló hágóút leágazását; "Minél tovább gurulok, annál több emelkedő vár majd rám." - véltem. Müstair 1120 m-es magasságában végre délnek fordultam. Részben a hágó grafikonja, részben pedig a 20 km-re jutó 800 m-es szintemelkedés lankás, nem túl fárasztó hágót jelzett előre, mégis az első 4-5 km nagyon megkínzott. Kellemes fenyők közt, csobogó patak mellett, sziklák között, rövidebb alagutakon át, ám nagyon meredeken kapaszkodó kilométereken nyomtam a pedált. Sajnos az általam 8-10 %-osnak érzett emelkedő a lábam is megviselte: talán a térdhajlatban található húzóizmom ismét jelezte magát. Minthogy órákon át délnek, Nappal szembe haladtam, ismét benapkrémeztem magam, ami persze azzal is járt, hogy kezem, arcom jobban izzadt, pontosabban a napkrém olvadt meg rajta.
Túl a meredek "bemelegítésen", Curaglia falu házain túl az út lankásabb lett, még fel is válthattam. A szurdok után 3-4 km-rel, hátratekintve átláttam a beszűkülő szurdok fölött, a mezei útról csodaszép kilátásban volt részem: az előtérben kedves alpesi falu, mögötte a fenyőkkel díszített sziklák, fölötte magas, fölül hótól fehér csúcsok; legmagasabbjuk a 3614m-es Tödi. Plattát követően - ahol kulacsot is töltöttem - az út felvette a grafikonból, emlékeim szerint szinte végig jellemző 4-6%-os meredekségét, így nem okozott túl nagy gondot a kaptató, inkább unalmas volt és hosszú: a 20 km-ből onnan még talán 12-13 km volt hátra. Bár korábban is jól esett volna, igyekeztem minél tovább húzni az ebéd idejét; nem akartam, hogy ebéd után a hágóig újra annyi energiát emésszek fel, hogy ott újabb étkezésre legyen szükségem, így végül 8-9 km-rel a hágó előtt, egy fenyő árnyékába vonultam félre egy nyugodt ebédre. Csodálatos kilátásban és nyugalomban volt részem: csobogó patak, fenyők, a völgy oldalában havasok. A kenyeret kolbásszal és nutellával fogyasztottam. Ebéd után vettem csak észre, hogy az idő - a sok filmezésnek, megállásnak köszönhetően, illetve annak, hogy nem törődtem az idővel - igencsak elszaladt: bár 15 órára szerettem volna a hágóra érni, ebédemet fejeztem be ekkor.
A völgy utolsó települését, Sogn Gions-ot köveően a völgy nagyon egyhangúvá vált: még 5-6 km hosszan vezetett utam, végig kopár, köves, füves, teljesen egyenes völgyben; melynek végét duzzasztózáró gát zárta le. Utam csupán néhány rövid alagút tette érdekesebbé. Minthogy a táj nemigen változott, filmezni is csupán egyszer álltam meg, így viszont végre jól haladhattam. A kb. 5%-os emelkedőn - ha jól emlékszem - 1-2 km-t is sikerült 15-17 km/ó-val haladni, ám végül a völgyzáró gát környékén, az út meredeksége és az erősödő szél miatt is kénytelen voltam visszaváltani. (Az út egyébként balatoni autópályát idéző, betonlapokból volt összerakva, ám fölfelé - lassabb tempónál - ez nem zavart.) A térkép alapján sejteni lehetett, hogy mivel a hágónál végződik a tó, a hágóút utolsó 2 km-e sík lesz, hiszen a tó sem lejt. Bár a táblák által 1910 m magasságban jelzett tó partján valóban síkon haladtam egy ideig, a felétől egy alagútban az út bizony emelkedni kezdett. Mivel az alagút felétől kb. 1 - 1 kilométeres lejtőn érkeztem a tábla szerint 1916 m magas hágóra (16:10); úgy véltem, hogy a valójában az alagútban levő hágó kb. 1950 m magas is lehet. A tábla által jelzett Lukmanier hágó kellemesen szép volt; észak felé ugyan az alagút és a hegy nagy részt szakított ki a kilátásból, ám mellette, a havasok előterében szépen csillogott a tó, dél felé ugyancsak kellemes hegyek emelkedtek. Az Oberalppasshoz hasonlóan a lejtőt itt sem láthattam; kisebb buckák takarták el. A közelben paplanernyőök szálltak fel. A hágón sok autó parkolt, motorosból is akadt elég. Mivel az idő nagyon elszaladt, nem sokat időztem, 16:25-kor hagytam el a hágót.
Reményeim alapján emlékezetes, hosszú, kellemes lejtőre számítottam: A 301 m magasan fekvő Biascáig 60 km lejtő várt rám, ám ha csak a meredekebb részt számolom, akkor is a 890 m magasan fekvő Olivonéig is 18 km-t lejtett az út. Míg fölfelé balatoni, betonlapos úton kapaszkodtam - ám ez lassú tempónál nem zavart - úgy tűnt, lefelé szuper minőségű úton száguldhatok; ráadásul hajtűkanyarok nélkül igazán mintha csak csomagos túrázóknak találták volna ki ezt a lejtőt. Sajnos nem sokáig gondoltam így: 1 km-t követően az aszfaltot ezen, a déli oldalon is betonokból összerakott út váltotta fel; sebességem az 50km/ó-ról - a kereket féltvén - 30-35km/ó-ra vettem vissza. A hágó déli oldala egyébként kellemesen lankás, erdős, barátságos volt; nem véletlen, hogy rengeteg kirándulót lehetett látni. Talán a déliek, a tavak helyett, hétvége lévén ide jöttek fel kirándulni. Az első kilométereken még a turisták tömege miatt kellett óvatosan haladni, nem sokkal később az úton keresztbe vonuló, majd azt teleszaró birkák lassították, tartották fel a kocsisort. Eleinte még reméltem, hogy pár kilométer után véget ér a rémálom és végre felvehetem az 50-60 km/ó-s sebességet, ám hiába reménykedtem. Mivel - a kereket védvén - sokszor nem nehezedtem a nyeregre, csak 3-8 cm-rel fölötte tartottam magam, a lábam is meglehetősen fáradt. Lejtőn !! 1300 m-es magasságban, a hegy árnyas oldalán a következő lassító tényezőt egy útépítés jelentette. Teljesen kiborultam: nem elég, hogy már kb. 8 km-t gurultam rossz, kerékre veszélyes és lassú úton, ezúttal egy lámpás forgalomirányítás után 100 m-t köves, földúton kellett megtenni, 24kg-os csomaggal a bringán. Az útépítést követően a betonlapok ellenére talán az út is jobb lett, így ha a nyeregre nem is ültem rá, de az alig kanyargó úton 45-55 km/ó-ig meg mertem ereszteni a kerékpárt. 17 órakor értem a 890 m magas Olivonéba, a jó minőségű útnak, gyorsnak remélt lejtőn 45-50 km/ó-t elérhettem volna, ám így szégyenszemre mindössze 35,8 km/ó-s átlaggal ereszkedtem. Bár a komoly lejtő véget ért, mégis örültem, hiszen jó minőségű aszfaltúton folytathattam továbbra is - bár lankásabban - lejtős utam. Miközben a következő néhány kilométeren 40-50 km/ó-val robogtam tovább, örömmel néztem végig a már délies kinézetű, meredekebb és szinte hómentes hegyeken. Dél-Svájcba érkeztem. 17 óra is elmúlt, ezért kalkulálgatni kezdtem, hogy mikorra (kb. 1 7-re) érhetek Bellinzonába. "Vajon érdemes onnan továbbmenni valamelyik tópartra ?" - haboztam.
Biascáig a kezdeti kilométereken - ahol még jobban lejtett az út - 40 km/ó-val haladtam. Ezt szerettem volna korábban is! Az utolsó kilométerek már szinte síkon vezettek, így csak a lendületem vitt tovább; ezért tudtam 30 km/ó fölött maradni. 17:46-ra értem Biascába; itt csatlakoztam be a Gotthárd hágóról leereszkedő völgybe. Sajnos ipari jellegű völgybe értem; nem csupán az utat követték ipari telephelyek, de bármerre néztem gyárakat, raktárakat, telephelyeket, irodákat láttam; utam sínpár kísérte. Az erős ellenszélben - két nagy hágó leküzdésével a lábamban - komolyan kellett küzdenem, hogy elöl a nagy lánctányéron tudjam tartani a láncot, s így 25km/ó-val haladhassak. Pár kilométer után fel is adtam és leváltottam. Az idő is nagyon elszaladt, a szél is akadályozott, közeledő éhségem is levertté tett. Fáradtan tekerve alig vártam, hogy Bellinzonába érjek; tábla vagy térképem alkapján visszaszámoltam a hátralevő kilométereket. Bár nem emlékeztem, hogy 1987-es Osztrák - Svájci nyaralásunk alkalmával Bellinzonában milyen kempingben aludtunk, mégis ahogy az út mellett megpillantottam egyet, úgy véltem az volt az. Noha utoljára 3 órakor ettem, azóta pedig 85 km-t is megtettem és ideje lett volna ennem valamit, hosszú pihenőre mégsem akartam időt szakítani. Még nem döntöttem el, hogy melyikhez, de siettem a déli tavakhoz. Az étkezés, energiautánpótlás problémáját egy Shell benzinkút shopjában vásárolt csokival, tömény sütivel oldottam meg. 3 7 ellenére még mindig nagy volt a hőség, kánikula, igaz ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy 300 m alacsonyra ereszkedtem le. Bezzeg egy nappal korábban ilyenkor 2400 m magasságban jártam és hűvös eső fenyegetett!
Noha fejben már órák óta a déli tavakhoz terveztem lejutni, mégis úgy éreztem, hogy Bellinzónába érve - mivel eredeti terv szerint a városban szándékoztam aludni - az azon túli kerekezés, valamelyik tóhoz való eljutás, már csak ráadás, előnyszerzés. Akár Luganó, akár Locarnó egy kempingjében, vagy odafelé egy útmenti kempingben is akartam aludni, még 1 - 1 óra kerekezés várt rám. A központban tett nézelődés alapján - és tudván, hogy mily lenyűgöző városokba tartok még - Bellinzona annak ellenére sem tűnt túlzottan filmezése érdekesnek, hogy láttam már róla, a várakat kiemelő szép prospektust. Úgy gondoltam, Bellinzonáért majd Locarno szépségével kárpótlom magam. A várost elhagyva főúton, ipari parkok mentén hajtottam, ám még mindig nem tudtam, hogy merre tovább. Luganót egyfelől azért nem tartottam jó ötletnek, mert onnan már majdnem biztos, hogy nem tértem volna vissza Locarnóba, de még erősebb érv volt, hogy nem volt kedvem még 5-6 km emelkedőhöz. Először a Lago Maggiore (Locarnói tó) keleti partján próbálkoztam; órám már 3 8-t mutatott. Teneroban az információs táblát követve érkeztem a tóparti kempingek egyikébe. A bejáratnál a kirakott táblát ("Besetzt", azaz megtelt) látva megállás nélkül hajtottam tovább a szomszédos kemping elé. Minthogy ott is a "megtelt" kiírás fogadott, kissé bosszúsan sétáltam az információhoz. A recepciós ugyan szabad hellyel biztosan rendelkező kempinget nem tudott mondani, ám a kedves, fiatal információs-lány amiben tudott, segített. Elmondtam, hogy 130 km-rel a hátam mögött este 8-kor nincs nagyon kedvem újabb kempingeket hajkurászni, azért, hogy ott is azt olvashassam: megtelt. A lány azt mondta, tudomása szerint a környező kempingek eléggé tele vannak, ám kedvemért körbetelefonált párat. Várakozás közben - bár olaszul nem tudtam - egyrészt a telefonálásait figyeltem, másrészt picit élvezni próbáltam, hogy végre megérkeztem a nagyon várt dél-Svájci tavakhoz. A rövid beszélgetésekből, a hangsúlyból sajnos érezni lehetett, hogy tele levő kempingekről van szó. Kb. 7-8. próbálkozásra végre akadt olyan kemping, amelyben volt még szabad hely. "-Ugyan ez nem tóparti, Locarnón át 20 percet kell hozzá hajtani, ám van szabad hely" - mondta a lány. Már nem érdekelt hol, csak végre felverhessem sátram - örömmel hallottam a jó hírt. A lány azonban felhívta a figyelmem, hogy jó lesz igyekeznem, mert rögtön elered az eső.
A kapott városi térkép segítségével a bringaútról a Locarnón átvezető útra tartottam, amikor szemerkélni kezdett. Fejem már tele volt, az egymást érő kellemetlen élmények eléggé felhúztak, ám elszánttá is tettek, így csomagom ellenére 30-33km/ó-val robogtam előre. Úgy véltem, hogy elég jól megnéztem a térképet és nem is tűnt túl bonyolultnak a kempinghez találni, így megérzésem alapján robogtam már egy folyó keleti partján a hegyek közé; a várva-várt híd azonban csak nem akart feltűnni. 2 km múlva láttam be: vissza kell fordulnom! "Az eső a nyakamon - bár már kihajtottam alóla -, én meg 10 percet elszórakozok." - mérgelődtem. A városba visszatérvén ezúttal körültekintőbb voltam és nem is tévedtem el; ráadásul időközben már az eső sem esett; kihajtottam alóla. Újabb záport úsztam meg, négy nap alatt az ötödiket. A hegyek közt Olaszországba induló úton haladva, egy információs utcákat is jelölő térkép alapján, a város szélén egy kőbánya mellett találtam meg a kis, tán 50 férőhelyes magánkempinget. 3 9 volt.
Nem érdekelt, hogy milyen izzadtan, de a megérkezés miatt enyhe mosollyal, elégedettséggel jelentkeztem le a recepciónál. Azonnal kértem is 3 dl juice-t. A felállított sátor előtt elfogyasztott vacsora után a térképet bogarászva tanakodtam a másnapi programot illetően: "-Merre tovább, melyik úton ??"
Korábban még pihenőnapot terveztem a tavak környékére, frissiben a helyszínen azonban, a frissen mászott hágóutak, és Svájc szépsége által megbűvölve inkább a könnyed (pl. 80-100 km a vizek partján, hágók nélkül, elegendő pihenéssel) haladás mellett döntöttem.
Bár anyuéknak e nap, vasárnap este ígértem telefonálást, minthogy későn értem e kempingbe, utcai telefont a közelben nem láttam és telefonkártyát este már úgysem vehettem volna, egy napot vártam a hazatelefonálással. Örültem, hogy volt hol aludnom.
Pénzes zuhanyozást követően 1 11-11 körül feküdtem le; a meleg miatt ezúttal a hálózsákom csupán takaróként használtam. Kellemes idő volt; melegnek ígérkezett a következő nap (is).

Adatok: indítás: Andermatt, Oberalppass hágóút alja
Oberalppass, 2044m (12:00-25) TM: 1:03:21 DST: 10,88 SAV: 10,30
Muster, 1143m, leág Lukmanierpassra TM: 1:45:46 DST: 32,43 SAV: 30,5
Röv gurulás után, emelk kezdődik (13:27) TM: 1:48:55 DST: 33,8 SAV: 26,1
Lukmanierpass, 1916m (16:10-25) TM: 3:24:00 DST: 51,03 SAV: 10,87
Olivone, 890m (17:00) TM: 3:57:41 DST: 71,12 SAV: 35,8
Biasca, 301m (17:46) TM: 4:34:06 DST: 92,3 SAV: 34,9
Bellinzona, 229m (18:40) TM: 5:22:03 DST: 111,87 SAV: 24,5
Losone, kemping (20:45) TM: 6:53:45 DST: 146,65 SAV: 22,8 TR/D: 147,51 ODO: 72092 AVS: 21,26 MXS: 60

Szintemelkedés:
- Oberalppass-ig 2044 - 1447 = 597 m
- Mustertől a Lukmanierpassig 1916 - 1143
(hullámzás a hágó közben, ill eleje miatt ) + 100 m= 873 m
- kisebb buckák, emelkedők Losonéig 50 m
ÖSSZESEN: 1520 m

Költség:
- Andermatt, pékségben : 1 kenyér, 3 péksüti 9 CHF
- 2 képeslap 1,6 CHF
- Bellinzona: csoki, energiasüti 6,35 CHF
- Losone, kemping 16,5 CHF
- Losone kempingben juice 3,5 CHF
ÖSSZESEN: 36,95 CHF

Györgyi Gábor