GYÖRGYI GÁBOR HONLAPJA

2001.július.23, hétfő
6.nap: Champoussin - Monthey - Martigny - Orsieres - Gr St Bernard hágó (2469 m) - Orsieres - Martigny - Monthey - Champoussin

Komoly túrára indulván, 3/4 7-kor csörgőórára ébredtem. Az előző napi magassági napsütéstől bedagadt szám a tükörbe nézve kisebb aggodalomra adott okot, ám szerencsére reggeli végére már javulni látszott. Odakint szépen sütött már a Nap, miközben pakolászni, készülődni kezdtem újabb egynapos bringatúrámra. Ezúttal filmezéssel ugyan nem ment az idő, ám a szendvicsek csak reggeli után készültek. Mivel az elmúlt két napban melegedett az idő, és már tudtam mire számítsak a 19 km-es lejtőn, ezúttal mellőztem a sapkát és az esőkabátot is; kis valószínűségét adták csak az esőnek. Feleslegesen nem akartam cuccot cipelni. A lejtőnek egy rövid és egy hosszú nadrágban, fölül 2 mezben, egy garbóban és a lélegző fölsőben vágtam neki. 1 9 volt. Második túrám lévén, a lejtőn már filmezni, fotózni sem álltam meg, így 31 perc alatt Montheyba értem. Bár nem versenyeztem, 3 perccel gyorsabb voltam a szombatinál; átlagom: 37km/ó. Martigny felé ezúttal már rövidnadrágban, fölül még két mezben folytattam az utam; a rövidebben, St Maurice-n keresztül. Váltózó irányú, ám néha támogató szélben haladtam; nagyon élveztem. Sajnos a 2 nappal korábbi túra óta sem múlt el a kerék fordulatonkénti enyhe "zaja", ám időközben oda jutottam, hogy - mivel ez a túra után lecserélni terveztem - kevéssé bosszantott; csupán azt "kértem" tőle: "-Ezt a túrát azért még bírd ki!" Egy-kétszer próbáltam kideríteni a zaj okát és mivel úgy tűnt: nem a felni és nem is a küllők adják a hangot; ezért mertem "kerékzaj" mellett is nekivágni a "világnak".
10 órakor értem Martignyba, ahol jó érzés volt, hogy már ismertem az utat. Ismerősként és meghódítottként néztem a Forclaz hágó, szőlősorok közt induló szerpentinjét. 10:13-kor értem a Grand Szent Bernárd hágóút kezdetét jelző táblához, mely természetesen offen / aperto -t jelzett. Innen, Svájc harmadik legmagasabb hágójának tetejéig 43 km emelkedőn 2000 m szintemelkedés várt rám; soha ennyit még egyfolytában nem mentem fölfelé. Természetesen e túra előtt is készítettem időbeosztást, hogy tudjam mihez tartani magam, eszerint Martigny-t 10:45-ig, Orsierest, fél órás étkezés után 1 1-kr kellett elhagynom; az 1920m magasan fekvő nagy duzzasztott tóhoz - ahol a főút és a hágóút is ketté válik - 14:15-re terveztem érkezésem, továbbhaladásom, míg fél órás tartózkodással kalkulálva a hágót 15:30-kor terveztem elhagyni. A 2469 m magas nyeregtől másfél órás gurulással számoltam Martigny-ig, onnan újabb egy órás pedálozást Monthey-ig, ahová apuékkal 18 órára beszéltük meg a találkozást. Pontosítok! Abban állapodtunk meg, hogy 18 óra előtt nem fordulnak a haza vezető emelkedőre, így ha időben nekivágok, menetközben érnek utol és vesznek majd fel.
Martigny-t tehát 1 órás előnnyel hagytam el. 2*2 sávos út vezetett a kezdeti emelkedős kilométereken, elég sok autó szaladgált az úton; alig tudtam átkelni a túloldalára, hogy filmezhessek. Ahogy az út hamar fordulatot vett, sem Martigny-t, sem a Forclaz hágó szerpentinjeit nem láttam már, így - minthogy kilátás híján a völgy nem volt valami érdekes - jól tudtam haladni: nem lassított sem fotózás, sem videózás. Szerencsémre az út fordulásával együtt a hátszél továbbra is megmaradt; az alig emelkedő úton - immár 2*1 sávoson - gyorsan fogytak a kilométerek. Sembrancherig (717m) az út csak rövid szakaszokon emelkedett, nem okozott gondot. A településen az út kettévált, a forgalom egy része keletnek haladt tovább egy kisebb úton, a másik fele délnek a Grand Szent Bernárd hágóra, illetve az alagúton át Olaszországba tartott, innen már valamivel keskenyebb úton. Az út továbbra is csak mérsékelten emelkedett; annyira csak, hogy néhol éppen bírtam 52*22-ben, 3-asban 23-25km/ó-val hajtani, máshol azonban rákényszerültem 30*18-ba váltani. Középső lánctányérom továbbra sem működött jól, felrántotta a láncot. 11:15-kor már tűző napsütéses kánikulában álltam meg az Orsieres (879m) mellett felfelé kapaszkodó út szélén. Megörökítettem a falut és környékét, illetve a hágóút végre feltűnő völgyét és annak egyik nagy csúcsát, a 4314m magas Grand Combin-t. Bár még nem szántam időt (szendvics) evésre, 1 és 1 óra előnynél jártam; igaz a gyakoribb filmezések is csak ezután következtek.
Két széles hajtűkanyarral vették kezdetét a komolyabb emelkedők; innentől az út a 25 km-re levő hágóig 4-5, majd végül kb. 8%-os meredekséggel vezetett, miközben 1500 m szintemelkedést küzdött le.
Orsieres fölött jól látszott a hegyoldalban induló szerpentinút, mely a Champex-i nyeregbe és a tóhoz vezetett; jó lett volna azt is megnézni! A szerpentinkanyarokat letudva teljesen beláthattam a kellemesen emelkedő, füves, fenyvesekkel tarkított, fent pedig havas hegysor övezte völgyet. Az út 4-5%-os meredekséggel vezetett a füves, nyílt hegyoldalban. A hőségben még úgy is majd megfőttem, hogy mindössze egy mezben hajtottam csak. Kb. 1-2 km-rel Rive Haute (kb. 1200m) előtt egy, az emelkedőn szintén lassan haladó bringást pillantottam meg. A falu előtti nagy kanyarban és a kisebb viadukton - ahol már a közelébe értem - már azt is láttam, hogy csomagos túrázóról van szó. A faluban - azt követően, hogy őt is megelőztem - minthogy innivalóm már elfogyott, az étkezést sem húzhattam tovább, egy piciri árnyékos parkoló széli kőre ültem megebédelni. A presszóban, bár németül ugyan nem értettek, nem okozott gondot, kulacsaimat teletöltetni. Két és fél szendvics és mézespuszedlik belakmározása után (11:45-12:05) folyattam utam. Még 1200 m szintemelkedés várt rám. Az elmúlt nap a leégett és kisebesedett számat ismét napkrémmel kentem be.
Lankás hegyoldali, füves emelkedőn fogyasztottam a kilométereket; az utolért csomagos srác - miközben filmezni álltam meg - mohón hajtott a szikláról ömlő vízesés mellé; azzal hűsítette magát. Nagyon hiányzott az árnyék; a saját levünkben fürödtünk. Miután én már legalább 5-7 éve nem vetkőzöm félmeztelenre, ezúttal sem tettem; nem akartam testemen is leégni. A következő falu, az 1346 m magasan található Liddes-t csodálatos táj övezte: ahogy megpillantottam, menten lenyűgözött. A fenyvesek és mezők közt takaros házikók; és a havas hegyek is mind közelebbről szolgáltak szép hátterül. További lankás út vezetett az 1633 m magasan fekvő Bourg St Pierre-ig, ám e település végén - akkor még nem tudtam - már az Olaszországba vezető alagút kezdődött. 6 km-rel fentebb, 1930 m magasságban, a duzzasztott tó végében, erről ágazott le a hágóút. A település végén örömmel hajtottam az árnyas és kellemes hőmérsékletű alagútba. Minthogy jobb oldala nyitott volt, a teljes kilátásról nem kellett lemondani, ám legalább megszűnt a szinte elviselhetetlen forróság, izzadás. Nem csupán kellemes volt az alagútban pedálozni, hanem emellett - mivel teljes kilátás híján nem volt értelme megállni filmezni - 30*24-es áttétellel végre haladhattam is. Az elmúlt egy órában ugyanis bizony sokat álltam videózás miatt. A fél-alagútban hajtva leginkább a völgyzáró gátat követtem figyelemmel, vártam, hogy a tó szintjére és így a hágóút elágazásához érjek. Az utolsó kilométeren már a levegő is hűvösebb lett: azt feltételeztem, hogy - az alagút legmagasabb pontja felé közeledve - már az alagút olasz oldala felől érkezhet a hideg.
13:44-kor - 1950 magasan - egy kijáratnál örömmel pillantottam meg a 2469 m magas Grand Szent Bernárd hágóhoz vezető hágóút kitáblázását, miközben az alagút irányába mutató táblákon Nizza, Torino és Aosta távolságát olvashattam. A parkolóba félreállva rövid pihenőt tettem; végre körülnézhettem. Ekkor tapasztaltam, hogy időközben az égbolt kissé befelhősödött; sőt - miközben másik mezem is magamra húztam - csepegni kezdett. Az alagút helyett egész sokan választották a keskenyebb hágóutat. Az alagutat elhagyva, "odakint" a korábbinál meredekebb szakasz következett. Bő kilométert megtéve, az út a hágóút fölső, sziklásabb, kövesebb és havasabb völgyszakaszába ért. A kopár, köves mezőn legelő bikák, tehenek mellett éppen filmezni álltam meg, amikor ismét csepegni kezdett. A gyenge szélben nem mertem körbefilmezni, nehogy az optikára essen az eső, inkább bekaptam pár falat szendvicset, hátha közben eláll a csepegés. Amint falatozás közben megpillantottam a hátulról, felmálházott bringán érkező srácot, már fotóztam is. Miután megelőzött volna, filmezni is lefilmeztem volna, ám a fiú megállt mellettem és angolul kezdtünk beszélgetésbe. Elmondtam, hogy magyar vagyok, a szüleimmel nyaralok a közelben és pár nap múlva én is - hozzá hasonlóan - csomaggal vágok neki Svájcnak. A holland srác Olaszországba, Aostába tartott, majd a Lago Maggioréhoz, ám napok múlva visszatérni szándékozott Svájcba. Minthogy én - kis csomagommal gyorsabban haladva - a filmezések miatt többszöri megállásra számítottam, megbeszéltük, hogy a hágón biztosan találkozunk: még kb. 5-6 km. 2000 m felett jártam már, és mivel időközben az égbolt befelhősödött, egész kellemes lett a kerekezés. Egy mezei kilométert követően szerpentinkanyarok követték egymást; egy-két szikláról élvezettel filmeztem a hajtűkanyart végigpedálozó fiút. Az eső néha rövid időre ugyan csepegni kezdett, ám szerencsére az esőkabátot még nem kellett elővennem. Az utolsó 3 km-en az út már a sziklák oldalába kapaszkodott fel; onnan lenézve szépen lehetett látni a hátunk mögött hagyott utat, kanyarokat. Hófoltok magasságában pedáloztunk.
Ahogy a hajtűkanyarok és a lfelé vagy fölfelé nyíló szép kilátások egymást váltották, gyakran megálltam fotózni, filmezni; néha a holland bringás srác színesítette a képet. Hiába számoltam a kilométereket, a leágazástól végül nem 7, hanem 8 km-t kellett a 2469 m magas tetőig hajtani. 15:13-kor értem fel a Svájc harmadik (az első az Umbrail, a második a Nufenen) legmagasabb hágójának, a Nagy Szent Bernárd hágó tetejére. A legenda szerint pár száz évvel ezelőtt, mikor még szakéren és gyalog keltek át az Alpokon, a közelben álló Hospice-ban élő barátok, külön erre a célra tenyésztett Bernát-hegyi kutyáikkal segítettek a hóban rekedteken; innen származik a Bernát-hegyi kutyák története. A hágón 1-2 épület és pár kis bódé állt, utóbbiak ajándéktárgyakat árultak. Az épületek közt kíváncsian hajtottam a tetőre, hogy meglássam: mi van odaát, az eddig látott hegyeken túl? Ezt a hágót is egy tó díszítette, mögötte szürke felhők közt zord, havas csúcsok magasodtak; a tó túlpartján, már Olaszországban szintén egy-két épület, a tó partján pedig a határállomás. Ahhoz képest, hogy azt hittem, hogy a forgalom nagy hányada az alagutat választja, mégis sok motoros, autó és busz választotta a hágóutat. Egy-két fotó elkészítése után a holland srác is befutott, így újabb fényképek készültek. Alig öt percet beszéltünk még csak, mikor ismét csepegni kezdett. Bár a fiú kedvesen invitált egy drink-re (kávéra, vagy teára - gondolom) a vendéglátóegységbe, vissza kellett utasítanom, mert 17 órára Martigny-ban, 18 órára pedig már Monthey-ban akartam lenni; addigra ígérkeztem oda. Az épület védett oldalába húzódva gyorsan bekaptam pár falat mézespuszedlit, egy szendvicset és egy müzlis szeletet, majd indulásra szántam el magam. Az - egyelőre még csak gyenge - eső miatt alul, felül is hosszút (fölül 2 mezt, 1 garbót és a lélegző mezt) húztam. Bezzeg az esőkabátot reggel kiraktam! - mondván "mára" igazán nem mondtak esőt ! Bár egyre jobban, hevesebben esett, nem hagyhattam ki a képeslapvásárlást, így végül már rendes esőben voltam kénytelen elindulni a sziklák oldalában vezető, nedves úton veszélyesebb lejtőnek (15:45). De jó, hogy anyu nem lát ! - gondoltam. Nagyon óvatosnak kellett lennem !
Az első kilométeren nagyon óvatosan vezettem, fékeztem. "-Vizes úton, függőleges sziklák oldalában, hajtűkanyarok között: életveszélyes lehet!"- gondoltam. Kb. 1-2 km-rel a hágó alatt még egy, az eső miatt a hófoltból letört hódarab is került az útra. A 3 km-es sziklák közt vezető veszélyes szerpentinutat elhagyva, a lankásabb és kevésbé kanyargó mezei részen már 50 km/ó fölé merészkedtem. Sajnos egy lakóautót utolérve hiába mehettem, menekülhettem volna gyorsabban az eső elől, előzésre nem volt lehetőségem. Mivel a lakóautó 50 km/ó-s sebessége kevés volt, 2-3 km-t gyakori fékezések közepette kellett megtennem, míg végül a fedett alagútba nem értem. Útközben többször azon vacilláltam, hogy vajon míg az alagútig elérek, ezen 3-4 perc alatt a kormánytáskában mennyire ázhat el a videokamera; megálljak-e nylonba csomagolni, vagy kibírja-e addig? Győzött a lustaság és az optimizmus.
Az alagúthoz érve éreztem csak igazán, hogy "-Milyen jó, hogy 6 km-en át (akár még az eső alól is kigurulhatok ekkora távolság alatt) esőtől védve, nyugodtan gurulhatok, száguldhatok. Nem is ázom, és ráadásul óvatoskodnom sem kell." A száraz alagútban nagyon élveztem, hogy hosszan a forgalommal együtt, egy kisbusz vákumjában gurulhattam 60-65km/ó-val. 70km/ó-nál - talán óvatosságból - már fékezni kezdtem.
Sajnos az alagút végére sem múlt el az eső, sőt épp a mellettem magasodó hegyen dörgött, villámlott; szürkéllett. Végül Bourg St Pierre végén egy benzinkút fedett része alá húzódtam be.
Az iratokat esőtől védő nylonzacskóba raktam, a fényképezőt a videokamera mellé, a kettőt együtt a táskájával együtt szintén nylonba csomagoltam. Hiába vártam 10 percet, figyeltem a lassan mozgó felhőket, a szürke esőfelhők nemigen akartak távozni. Míg a völgy túlfelén egy kis helyen kék ég világított, előrefelé sajnos inkább szürkeség várt rám. Türelmetlen voltam: anyuéknak 18 órára ígérkeztem Montheyba, de ettől függetlenül sem várakozással akartam az időm tölteni; nem várhattam fél-egy órákat feleslegesen (csupán eső veszélye miatt)! Bár a lejtőn jól tudtam haladni, ám hamar vizes lettem. Fölülről az eső vert, alulról a kocsik csapták rám a vizet. Néhány kilométer megtétele után, Liddesben már erőlködött a Nap, az út is gőzölgött, míg Rive Hauteben végre ki is sütött. Lassan melegem lett és már a szitáló eső sem zavart. Orsieres előtt pár kilométerrel az eső szinte már el is állt, ám a vizes úton a nagy ívű hajtűkanyarok ellenére óvatosan kormányoztam. Orsierestől alig érezhető ellenszélben haladtam; a lankásabb úton immár hajtanom is kellett, de így is 40 km/ó fölött haladtam. Sembrancherbe érve az út nyugatnak, a kék ég felé fordult, míg a keleti völgy - Verbier felé - bizony esőfelhőktől volt szürke. Kilométerről - kilométerre tértem vissza a kánikulába. Minthogy nagyon gyorsan ereszkedtem le 2400 m magasságból, ami ruhára odafönt még szükség volt, lent 6-800 m magasan, napsütésben már kellemetlenül meleg lett. Odakint az emberek rövidujjúban jártak, én meg alul-fölül hosszúban (fölül ráadásul 2 rövid és 2 hosszú rétegben) hajtottam. Mivel kitaláltam és már ragaszkodtam hozzá, hogy a hágótól egy óra alatt, és 17 óráig a hágóút aljába, Martignyba érjek, nem álltam meg levetkőzni. A végső sík, alig lejtő kilométereken 30-35 km/ó-val haladva 16:57-re értem Martigny-ba. A városban nyoma sem volt az esőnek, minden teljesen száraz volt. Vetkőzés után, ahogy a Rhone völgyével szembenézve kezdtem megkerülni a várost, a távolban (Grimsel hágó környékén) emelkedő havas hegyek helyett csak nagy szürkeséget és esőt láttam: Nem szeretnék ott lenni !
Sajnáltam evésre az időt és célszerűbbnek is láttam várni még vele. Úgy gondoltam jobb lesz majd Montheyban enni, amikor tudom már, mennyi időm marad még a 18 óra utáni találkozóig. Martigny vége felé pedálozva félelmem kezdett beigazolódni: amitől féltem, bekövetkezett. Ellenszél várt rám! Mivel szerencsére ereje gyengébb volt a két nappal korábbinál, ezúttal tudtam tartani a 25km/ó-s sebességet. Rövid távon kellemesen feldobott, mosolyt csalt arcomra, amikor a város végén egy srác odaszólt: "-Allez !" , azaz Gyerünk! A szokásos, már nagyon jól ismert, vasúti sínek és az autópálya mellett vezető úton, mély völgyben pedáloztam hazafelé. A bringaút a kocsiút szélén vezetett. Félútnál - mint két napja már felfedeztem - ezúttal is a rövidebb, St Maurice-on átvezető utat választottam. Eddig fel sem tűnt, talán csak itt a völgyben, amikor nem foglalta le más a gondolatomat, hogy MÁR NEM ZÖRÖG A KERÉK !! Hihetetlen; az esőben megszűnt a hátsó kerék zaja! - ujjongtam. "-Igaz a kerékcserére így is, úgy is szükség lesz!" A kerékcsere ellenére az az örömöm így is megmaradt, hogy megnyugodhattam, hogy a küllőkkel, felnivel semmi gond sincs.
Nagy iramban érkeztem Montheyba, ahol végül csak egy lassú kulacstöltés miatt késtem 5 percet az Champoussinba vezető elágazásnál. Nem hittem, hogy anyuék megelőztek volna. Szállásunkig 19 km-en szűk 1200 m szintemelkedés várt rám. Régen ilyen túráról álmodtam, amikor amúgy is nehéz bringázás végén - mint a Tourosok - hosszú hegyi befutóval érek haza. Minthogy régen ettem, és üres gyomrom is erősen jelzett már; úgy véltem elindulok az emelkedőn, majd az első adódó helyen félreállok feltankolni. Sajnáltam, hogy a sietség miatt végül nem tudtam a kényelmes, kellemes parkban, ülve, hátradőlve enni. Az első két meredek km éhgyomorra történő leküzdése után mivel nem akadt ideális étkezőhely, a járdán talált kőtömbre (egy tábla betonalapzatára) ültem enni: így még az autókat - anyuék érkezését - is figyelhettem. Egy nutellás és egy kolbászos szendvics után már jobb erőben folytattam a kapaszkodást, ráadásul megéhezés esetén energiafelvételre még mindig maradt két szendvicsem. 30*24-es áttételben hajtottam. Immár ismerősként láttam viszont a kanyarokat, elágazásokat, stb. Éppen a házak közül kiérve egy fás részen kanyarogtam a hegyoldalban, mikor hátulról, a kocsi ablakából anyu szólított meg; még éppen félre is tudtak állni egy kiállóba. Bár nyugat, északnyugat - a Genfi-tó felől - felől felhők közeledtek, ahogy már egy-két órája figyelmesen figyeltem, úgy tűnt, hogy a völggyel párhuzamosan elsuhannak, így nem ázok meg. Kissé bizonytalanul ugyan, de a további kerekezés mellett döntöttem: saját erőből akartam hazaérni. Sokat segített így is, hogy anyuék a cuccok (6-7 kg) nagy részét átvették; így a kamerát, szerelőcuccot. Mindössze egy kevés ruha és a két szendvics maradt nálam. Anyuék elválás előtt még megkérdezték: mikorra várjanak vacsorával: "-Hát múltkor pihenésekkel együtt 2 és 1 óráig tartott az út; úgyhogy 1 - 3 9-nél ne előbb !"
"Megkönnyebbült" bringával sokkal jobban és gyorsabban tudtam haladni. Mivel a 19,2 km-es útból 3 km-t hagytam a hátam mögött, még 16 km várt rám, ebből 14,5 km emelkedő. Miután anyuék elhajtottak, hamarosan a Pas Morgins-i felüljárós leágazáshoz értem, ahonnan már az út is lankásabbá vált. Könnyebb bringával igazán jól bírtam. A Val d'Illiez-i leágazás előtt már éppen fáradni kezdtem volna, amikor csepegni kezdett az eső. Két rövid mezben nem esett volna jól megázni, átázni, ezért igyekeztem többnyire az út szélén, a fák alatt hajtani. A település előtt nem akartam fa alá beállni. Val d'Illiez utolsó házainak egyikénél, a tűzoltóság eresze alá álltam be és a lépcsőre ülve - hogy az időt kihasználjam és más dolgom úgy sem volt - kezdtem egyik maradék szendvicsem és pár falat mézespuszedli elfogyasztásához. Az eső szerencsére 10 perc alatt elállt, így - ugyan vizes úton, de - folytathattam utam. Örömömre szolgált, hogy a levegő nem hűlt le, és hogy csak kevés autó járt felénk, kevés autó tudott csak esővízzel bepermetezni. A két nappal korábbival szemben, amikor 2 km után már visszaváltottam és 8 km/ó-ra lassultam, ezúttal a kevesebb csomaggal vállalhattam a néha kiállva történő pedálozást, kevés küzdelmet. Nem okozott komolyabb gondot az emelkedő, jól haladtam. 2-3 km múltán száraz útra értem. A kevés hajtűkanyar által megfordított úton nem esett jól, hogy északi irányban ha gyenge is, de ellenszél akadályozott. Kb. 4 km-rel Val d'Illiez után pár lélegzetvételre meg kellett állnom: az út meredek volt és kissé el is fáradtam. Fent, kb. 1400m magasságban már fa is kevesebb akadt, mezei terepen hajtottam; néhány tanya kísérte utamat. Másfél kilométerrel a végső lankás út leágazása előtt ismerős volt a félreállított utánfutó, ahol múltkor ettem. Ezúttal enni nem ettem, csak fölül hosszút húztam. A lankás útig már csak 1,5 km-t kellett kihúznom, ami a könnyebb bringával nem okozott gondot. Ahogy megláttam a Champoussin falunkat előjelző reklámtáblát, a levegőbe füttyentettem: Yeah! A tetőig hátralevő 2 km-en könnyedén tartottam 15-16 km/ó-s sebességemet. Úgy tűnt, hogy az ígért 1 - 3 9-nél is hamarabb haza tudok érni. Az utolsó 1 kilométeres emelkedőn - ahol ezúttal győztem a 30*24-es áttételt - megint nagy izgalommal vártam a szállónkat jelző szélzsák felbukkanását. 20:14-re értem haza. "-Ez bizony férfimunka volt !"
Jóleső fürdés és hajmosás után jó érzéssel, kellemes fáradtsággal ültem az asztalhoz vacsorázni. Odakint már zuhogott az eső; be is felhősödött. Az adatokat feljegyezve meg kellett mosolyognom, hogy a két nappal korábbi, Franciaországba tett, és ez a túra mily hasonló hosszúra sikeredett: utóbbi mindössze 1 km-rel lett hosszabb: 172,82 km.
Mesélést követően megint szívesen maradtam volna még fent, nem esett volna jól alig a hazaérkezés után ágyba bújni; végül 11-kor oltottam lámpát. Mint két napja, ezúttal is "gyógyprogramot" terveztünk másnapra: apát - kocsival - el akartam csalni a Mont Blanchoz, ő viszont úszni akart.

Adatok:
19km lejtő után Monthey (424m) (9:03) TM: 30:57 DST: 19,25 SAV: 37,1 Martigny vége, hágóút kezdete (471m) (10:13) TM: 1:26:20 DST: 44,74 SAV: 27,6
Sembrancher, 13 km emelk után (717m) TM: 1:52:02 DST: 54,98 SAV: 23,9
Orsieres, leágazás Champexbe (901m) (11:15) TM: 2:06:06 DST: 59,75 SAV: 20,3
Bourg St Pierre (1633m) (13:02) TM: 3:05:29 DST: 73,27 SAV: 13,7
Főút és a hágóút kettéválása (1950m) (13:44) TM: 3:32:33 DST: 79,62 SAV: 14,1
Grand Szt Bernárd hágó (2469m) (15:13-45) TM: 4:16:51 DST: 86,38 SAV: 9,15
Alagút eleje, 7km után : eső !! TM: 4:27:54 DST: 92,95 SAV: 35,7
Leág Champex, Nap !! TM: 4:51:36 DST: 111,41 SAV: 46,7
Martigny (471m) (16:57) TM: 5:15:35 DST: 127,89 SAV: 41,2
Monthey (424m) (18:05) TM: 6:14:30 DST: 153,48 SAV: 26,1
Val d'Illiez (970m) TM: 6:52:08 DST: 162,00 SAV: 13,58
Utolsó elág TM: 7:30:30 DST: 168,66 SAV: 10,41
Champoussin (1575m) TM: 7:46:08 DST: 172,8 SAV: 15,8 TR/D: 172,82 AVS: 22,2 MXS: 70 ODO: 71540

Szintemelkedés:
- kezdeti kis buckáig, rögtön indulás után 60m
- Martigny-ig 60m
- Grand Szt Bernárd hágóig (2469-471) 2000m
- emelkedő közben kis hullámok = 2*20 m 40m
- emelk hazafelé, első tetőig (1575 - 424) 1151m
- utolsó emelk a faluba = 1km 60m
3371 m

Költség:
- 4 képeslap kb. 3,5 CHF