1. nap

2000. júli 1-18. Kerékpárral a Dolomitoktól a Garda-tó és Velence érintésével Magyarországra
Bevezető (egyelőre még a folytatás is itt szerepel)

Általános iskolás földrajz atlaszom Közép-Európát ábrázoló lapjának tetején még ma is jól olvashatóak az 1996 tavaszán dédelgetett kerékpáros álmaim : "1996: Szlovákia, 1997: Szlovákia és esetleg anyuékkal egy alpesi heti kerekezés, 1998: Szlovénia, 1999: Ausztria, 2000: Dolomitok, 2001: Garda-tó, Velence" Az elmúlt években sikerrel váltottam valóra álmaimat: 1997-es Tátra-túrám mellett Szlovénián át Karintiába kerekeztem, ahonnan anyuékkal töltött egy hét alatt szép magashegyi túrákat tettem. 1998-ban - az előző évhez hasonlóan - a Tátra-túra mellett Salzburg tartományban tettem három szép és nehéz túrát, többek között a Grossglocknerútra is. 1999-ben egy ideig utolsó Tátra-túrámra készültem, a tökéletesen ismert Tátra mellett a legfőbb cél ezúttal, zárszóként Krakkó volt. Szlovákiai élményemet a 13 napos Isztriai és Júliai-Alpok-beli kerekezéssel még meg tudtam fejelni. A sikerrel zárult - szinte minden gondtól mentes - Adriai-túra utolsó napjaiban már a következő évi túrán gondolkodtam. Felvetődött Csehország, Ausztria és a Dolomitok is; Hollandia felkeresését későbbre terveztem.
2000-re anyuék RCI-on keresztül a Dolomitokba kaptak / szerveztek egy heti üdülést. Kitörő örömmel üdvözöltem a hírt: egyrészt a Dolomitokban való kerekezési lehetőségek tettek boldoggá, azonban a hab a tortán a nyaralás hétvégéjén, 2000. július 9-én, vasárnap a Dolomitokban rendezendő 147 km-es 4345 m szintemelkedést tartalmazó Maratona dles Dolomites kerékpármaraton volt . Ha már éppen előtte héten nyaralunk ott, akkor ideális lehetőség, hogy benevezzek és teljesítsem ezt a nehéz maratont. Útvonala során az alábbi hágók vártak a versenyzőkre: Campolongó hágó, Pordoi hágó, Sella hágó, Grödner hágó, Campolongó hágó, Santa Lucia hágó, Giau hágó és végül a Valparola hágó. Már aznap-másnap este 4-5 túratervet készítettem az ott töltendő 6 napra, hirtelen még kevésnek is éreztem az egy hetet. Ennyi idő alatt nehéz emelkedők közt csupán 3, esetleg 4 túrában gondolkodhattam. Ami a hazafelé utat illeti - hiszen magától értetődött, hogy a Dolomitokból hazakerekezek -, három fontos állomást semmiképp sem akartam kihagyni:
ˇ Ha már a közelben jártunk, úgy gondoltam hazaúton megéri a kis kitérőt Európa harmadik legmagasabb hágója, a 2757 m magas Stilfser Joch. A szomszédban emelkedő híres és kerékpártörténelemben gazdag 2621 m-es Gavia hágót sem akartam kihagyni.
ˇ Mióta először láttam képeket a Garda-tó környékéről és az oldalában vezető kocsiútról, azóta vágyom oda.
ˇ A harmadik állomás maga a hangulatos és egyedi Velence.
Attól tartva, hogy a két heti szabadság nem sokkal nyújtható meg, és így a hazautat csupán a határig terveztem, a 10 napos hazaútra így is napi kb. 140-150 km jutott. Útközben 2-3 pihenő -, illetve esőnappal kalkuláltam.

Mivel eddigi túráimhoz képest a komolyabb, vérbeli alpesi terepre szándékoztam indulni, eljött a réggóta tervezett kerékpárcsere. A Pap-kerékpárüzletben építetett bringa felé elsődleges kívánalmam nem a könnyű súly, hanem a tartósság volt. Örültem, hogy végül olyan lett, ahogy szerettem volna: trekking váz, versenykormány és fékkar, ám erős monti fék. Elöl 42*52-es áttétel, hátul viszont Megarange áttétel és váltó; a fokozatok: 14-24, majd 34. A felnik is masszívabbak voltak az eddiginél, a kerék pedig szintén trekking: Schwalbe City jet Januárban az interneten szörfözve meglepve láttam a Dolomitmaraton végleges paramétereit. Ezúttal az útvonalhoz adott szintidő számomra - fotózással, kis pihengetésekel - elég szűkösnek tűnt, határeset volt. Az ugyanazon a hétvégére (július 9.) eső Dolomitmarathon és az napi kerekezésre levő Dreilander-Giro Radmarathon között hosszan vacilláltam, végül az döntött, hogy nem akartam végigrohanni az egészet. Utóbbi marathon 172 km-ét és 3300m szintjét - úgy számoltam - gond nélkül teljesíthetem, ráadásul ebbe 1-1,5 óra pihenés, fotózás is belefér majd. Komoly felkészülési programot készítettem. Először az elmúlt 6-7 évi tavaszi teljesítményeimet írtam össze, majd ennek és a maratonnak a függvényében hónapokra elérendő erőnléti szinteket írtam elő magamnak. A felkészülésben éppen jó segítségül szolgáltak a tavaszi teljesítménytúrák (Békás 100, Everest 200, K-200), versenyek (Békás Kupa). Úgy tűnt, amennyiben jól teljesítem pl. az Everest 200 és a K-200 teljesítménytúrákat, akkor további magyarországi és 3-4 Dolomitok-beli edzéssel a hátam mögött nem lesz okom félni a 6000 résztvevős Dolomitmaratontól. A marathonra észülve a hegyi edzéseken belül az egy nap alatt elérendő maximum szintemelkedést havonta 1000 m szinttel terveztem növelni: márciusra 1000 m szint, áprilisra 2000 m, májusra 3000 m, míg júniusra már 4000 m szintet kellett egy nap alatt teljesítenem. Április 23-án, húsvét vasárnap 20-22 fokos időben Dobogokő és a pilismaróti emelkedők környékén már 2430 m szintet, 136 km-t hajtottam. Május végén, június elején a Balaton 200, majd a Velence 10-szer és végül az Everest 210 teljesítménytúrákat teljesítettem szép eredménnyel. Utóbbin az első, dombtetőn felállíított ellenőrzőpontra elsőként érkeztem, a Galyatetőire is hatodikként. Az egymást követő három, hétvégi 200-300 km-es terhelések után hétközben már kerekezések helyett inkább regenerálódtam; sok dolgot kellett még a túra előtt intéznem: kerékpártáska vétel, szemüveg-csináltatás, kis-videokazetta-vétel, szerelővel a bringa átnézetése, biztosítás megkötése, pénzváltás, stb. A nagy nyári túrám előtti utolsó komolyabb próbatúrán a Pilisben - többek között Dobogókőt különböző irányokból 4-5-ször megmászva - 3310 m szintemelkedést hajtottam. Nyaralásunkkal egybekötött bringatúrám előtti utolsó hetekben sorra egymást követték a fontos tennivalók: bő 40000 Ft-ért váltottam lírát, 23900 Ft-ért vettem egy óriási, vízálló Vaude márkájú, német bringatáskát, a kormány miatt bringakesztyűt, 4500 Ft-ért 18 napra utasbiztosítást kötöttem a Vistánál (GAN), esőnylont vettem, stb. A szentendrei szerelővel pedig a bringát nézettem át. Hála az internetnek, a világhálóról gyűjtöttem információt a Venetoi kempingekről: leginkább a Garda-tó utáni két éjszakám, illetve a Jesoló félszigeti kempingek érdekeltek. Utolsó napokban a netről az időjárást is figyelemmel követtem: a Dolomitokra 28-30 fokos jó időt jósoltak több napon át. Elérkezett az új - Alpesekre készített - túrabringám első megmérettetése.

2000.júl.1, szombat

1.nap

Mivel munkám során is 5 órakor csörög az óra, ilyen szempontból szokványosan kezdődött ez a reggel is, „csak” annyiban tért el, hogy estére már a dél-Dolomitok 2500 m magas hegyei közötti szállodában tértünk nyugovóra. Bolzanót követően 20 km-rel - Orában - tértünk le a fizetős, de építészetileg fantasztikus autópályáról és vágtunk neki a szerpentines főútnak. 236 m magasról 1100 m-re kapaszkodtunk föl. Az első kilométereken anyut megrémítette, hogy a kocsiutat milyen merészen építették a függőleges sziklafal oldalába, pedig az 5-6 hajtűkanyarból csupán két egyenes alatt szakadt le függőlegesen a fal. Fantasztikus kilátás és kaland volt a tekergés. 3/4 8-kor bő 7-800 km-es autózás után örömmel és nagy várakozással álltunk meg a Vacanze Veronza Hotel előtt. Vacsora közben igyekeztünk időjárás-jelentést nézni, hiszen én másnap egésznapos bringatúrára készültem, már csak az útvonalat kellett kiválasztani. Figyelembe véve a fokozatos nehezítést, egyelőre megelégedtem a kb. 159 km-es és 3700 m szintemelkedésű Sella hágó - Seiser Alm - Nigra hágó - Karer hágó - Vigo di Fassa - Cavalese útvonallal.

2000.júl.2, vasárnap 2.nap: Bringatúra: Sella-hágó, Seiser Alm, Orai emelkedő

Pihentető alvás után 8 órakor ébredtünk; az ablak felé nézve örömmel tapasztaltam a napsugarakat. Szép napunk lesz. Hosszúra nyúlt készülődést követően előhoztam a bringát a tárolóból, majd 10:20-kor pár kilométeres lejtővel nekivágtam első igazi Dolomitokbeli túrámnak: a legutóbbi és eddigi egyetlen kerekezésem e hegyek közt ugyanis 1996-ban még bérelt kerékpáron tettem meg. A túrára tartalék alsó-felső hosszú ruhát, kaját és a teljes, 3 kg-os szerelőcucc-készletet, továbbá videót és fényképezőt vittem magammal. Az első adandó elágazásnál, a szállótól 500 m-re rossz utat választván egyből Caranóba, falunkba jutottam - nem örültem neki, ugyanis meredek macsakaköves úton 15 km/ó-val kellett egészen Cavaleséig óvatoskodnom. A 996 m magasan fekvő Cavalesén - a 20 km-es környék legnagyobb településén - főút vezetett át a hágóutak, Canazei felé. Frissen - de még Magyarországon - vett bringakesztyűmmel a kezemen, próbáltam hozzászokni a gondolathoz, hogy a Dolomitokban kerekezem. A domboldalban vezető sík úton jól esett 28-30 km/ó-val nyomni a pedált. Jobbról - alattam 100-150 m-rel - a folyó mellett szintén kocsiút vezetett, de az "én" utamnak az az előnye megvolt, hogy úgy tűnt hosszan síkon halad. A következő faluban Teserón a Pampeagóra induló, néhol 15%-os meredekségű emelkedő aljánál feltétlenül meg kellett örökítenem a csodás hegyeket a tövükben megbúvó alpesi, virágos házakkal. Pradazzó előtt a főútra csatlakozva véget ért a sík út, a továbbiakban már a patak mellett, folyamatos, de gyenge emelkedőn pedáloztam. A települést követően a fél kilométerrel előttem feltűnt versenybringás bácsit kezdtem üldözni, majd miután megelőztem, szélárnyékomba állva ő további gyors tempóra ösztökélt. Alig vettem észre, de kilométereken át 33-35 km/ó-val robogtunk. Hosszú egyenes végén már az 1184 m magasan fekvő Moena település tűnt fel; a völgy bal oldalán a dombok fölött a Rosengarten sziklái mutatták magukat; a Sella tömbje még nem látszott. Moenától már oly gyakran követték egymást a szépségek, hogy alig győztem a gyakori megállásokat, fényképezéseket, filmezéseket; de mégsem hagyhattam "megörökítetlenül." A település gyönyörű, virágos központjának végén rövid, meredek emelkedő következett. Az út túloldalán fantasztikus panoráma nyílt a Rosengartenre. Alig pattantam nyeregbe, néhány házzal később a Rosengarten egy csodás kék tavacska mögött tűnt fel, újabb fotó készült. A következő települést, Soragát követően lankás emelkedőn, néhol fenyők közt vezetett az út a közeli Vigo di Fassáig. Valójában is eljutottam a sokszor az íróasztal mellett tervezett Karer-hágó leágazásához: "talán majd a következő túrámon e hágót is leküzdöm." - gondoltam. Vigót követően a Sella hágó kezdetéig, Canazei-ig hátralevő 11 km-en már komolyabb hegymászásokra nem kellett számítanom, hiszen mindössze 70 m szintemelkedés várt rám, bezzeg utána : csaknem 800 m. Mazzinnál az út törésének köszönhetően szembefordultam a Sellával, a Rosengarten már csak egyszer-kétszer bukkant elő, de akkor meseszép fotóra adott lehetőséget. Az 1450 m magasra épült Canazei első házai előtt újabb ismerős hegyeket pillantottam meg: a későbbiekben felkeresni tervezett Fedaia-hágó hegye, a Dolomitok legmagasabbja, a 3342 m-es Marmodala gleccsere fehérlett. Canazei-ig a hátszélnek köszönhetően 43 km-en, 300 m szintemelkedés ellenére is csaknem 26 km/ó-s átlagot sikerült hajtanom. Park és padok híján egészen a település utolsó házaiig kellett hajtanom, hogy ott, a fejem fölött elhúzó felvonókabinok alatt végre ráleljek egy napos padra (12:29). Jobb híján itt láttam hozzá szendvics-ebédemhez. Kései indulásomnak is köszönhetően 13 órakor vágtam neki a 2240 m-es Sella-hágóra vezető 11 km-es emelkedőnek. Az internetről kinyom-tatott emelkedő-grafikának köszön-hetően tisztában voltam vele, hogy a következő egy - pihenésekkel másfél - órában átlagosan kb. 7 %-os, néhol 8-10%-os emelkedővel kell számolnom. Bár 1996-ben már végigkerekeztem a Sella- hágón - igaz a másik irányból - de mivel az bérelt kerékpárral történt, ez alkalommal teljesen más érzés volt az ismert, - bár még csak 1000 km-t hajtottam vele - saját bringámmal nekivágni az emelkedőnek. A kezdeti, sűrű fenyőerdőben vezető kilométereket követően, a ritkuló erdőben mind többször álltam meg fényképezni. Először kb. 1700 m-es magasságban találtam szembe magam a Sella, hatalmas tömbjével: amint egy padon ülő pár mellett nem sokkal megállva a fotózás után a videót is előkaptam, meglepetésüknek adtak hangot. Figyelmen kívül hagytam, mások mit gondolnak rólam: míg más bringások megállás nélkül hajtják végig a hegyeket és maradandó emlékek nélkül térnek haza, én minél többet igyekeztem megörökíteni a világ eme csodájából. A Sella és Pordoi-hágó 1805 m magasságban való elágazásánál épp egy bringás fordult nagy tempóval a Pordoiról érkező lejtőről a Sella hágó felé, én követtem őt. Komolyabb sebességkülönbség nélkül együtt haladtunk a következő fényképemig. Az elágazásig nem volt gondom az emelkedővel, sehol sem volt nehéz, de az emelkedő-grafikára emlékezve tudtam, hogy a hátralevő 5,5 km-en rám váró 435 m-es szintemelkedés során az emelkedő nem ritkán lesz 8,2-9%-os meredekségű. Fotózásaim miatti gyakori megállásoknak köszönhetően egyáltalán nem éreztem a fáradtságot. 2000 m magasságban az erdő is ritkulni kezdett, egyre gyakrabban gyönyörködhettem a - közvetlenül a szerpentinek fölött magasodó - Sella függőleges sziklafalaiban. Egyik fotózásom alkalmával épp egy busz - hajtűkanyarban való - kanyarodásának lehettem szemtanúja; meg is lepett a dolog, ugyanis úgy tudtam, hogy buszok csak a nagy Dolomit-úton, a Pordoi és Falzarego hágón járhatnak. Az emelkedőn csupán egy-két bringás előzött meg, bár 2000 m magasságban már kissé kezdtem fáradni, fél-egy kilométeren át még a nyomukban tudtam maradni. Az utolsó 2-3 km-en már alig találkoztam fenyőkkel, sőt nem csupán a hátam mögött elterülő fehér Marmoladára nyílt kilátás, (foto) hanem a nagy kedvenc, a 3181 m-es Sassolungó hármas tüskéje is előbukkant a mezők fölött (foto), a szerpentinúton pedig egymást követték a Giro d'Italia idején felfestett szurkolói feliratok. Pantani, Gotti és Tonkow nyomában kerekeztem, csak hát míg ők 8-10 kg-os bringákon pedáloztak, az én bringám 15 kg-ot nyom, az egy napi csomag pedig plussz kb. 5-6 kg-t tehetett ki. 14:05-kor értem fel a 2244 m-es Sella-hágó tetejére; az utolsó fél kilométeren örömmel gyönyörködtem a Sassolungó szikláiban és az alatta látható hágó aprónak tűnő épületeiben. Nem volt hideg, a Nap szépen sütött, néhány turista volt csak az amúgy is kis hágón. Sokan nem is férnének meg a nyeregben, nagyobb embermennyiséggel inkább a hágó alatti turistaháznál, ösvényeknél lehetett találkozni. Míg falatozásom nyugodt körülmények között kezdtem meg, sajnos a busszal érkezett turisták miatt kissé bosszúsan fejeztem be. A busz 5 percen át pöfögött az orrom alá, - majdnem szóltam is a vezetőnek - ráadásul egymást érték a fényképezős ferdeszemű japánok. Nyugalmat szerettem volna. Filmezés, fotózás után 14:45-kor hagytam el a hágót. A Grödner és Sella hágó elágazásáig 6 km-es lejtő vezetett. A lejtőn újabb táj látképe tárult a szemem elé: előtűntek a nem annyira egyedi Geisler és Puez-csúcsok, a Sassolungo pedig gurulás közben kilométerről kilométerre fordult és bújtatta el két csúcsát. Ez az a hegy, ami olyan érdekes: teljesen máshogy néz ki a Sella és Grödner hágóról, valamint a Seiser Almról. Gyorsan szaladt az idő, így míg a Grödner hágó felé vivő elágazáshoz nem értem kénytelen voltam amellett dönteni, hogy bármennyire is szeretném, mégsem teszek 3/4 - 1 órás kitérőt a négy közül talán legszebb hágóútra, a Grödner hágóra. Kalkulációm alapján így sem igen számíthattam 8-9 óránál korábbi hazaérkezésre. Bő fél órás gurulás végén érkeztem az 1240 m-en fekvő St Ulrich-i leágazáshoz: nekivágtam a Kastelruth-ba vezető dimbes-dombos meredek Almnak. Az elmúlt 20 km-en éppen 1000 m-t ereszkedtem lefelé. Egy híd alatt áthajtva 10 %-os emelkedő kezdődött. Sajnos hiába reméltem, a lankás, mezei emelkedőben nem volt túl hosszan részem; egymást érték a meredek kaptatók. Kulacsaim üresek lévén a mezőn, elszórt házak egyikében kértem vizet. A megszakításokkal egymást követő 10-12 %-os emelkedőkön csupán a gyönyörű kilátás vonta el figyelmem a küzdelemtől. Még ha eddig alig is éreztem a Sella hágót a lábamban, minden fotózás alkalmával tett megállás nagyon jól jött. A meredeken lassan múltak a kilométerek, néha ugyan 2-300 m-en síkon pedálozhattam, de utána bizton legalább 10%-kal kellett megbirkóznom. A térkép nem mutathatta, mi vár rám. Az utolsó kilométeren néhány ház közepette tábla jelezte a - ha jól emlékszem - 15 %-os kaptatót. Végül a fenyőerdőben elért 1443 m magas Pinei-hágóra csupán 4,2 km-en, de 21 perc alatt 11,67 km/ó-s átlaggal értem fel (pedig átlagban csupán 5 %-os meredekségűnek tűnik). A hágó a túl oldalán is elég meredeknek tűnt, a hosszú egyenesben sebességem hamar elérte a 60-70 km/ó-t. Jó hasznát vettem a masszív, erős fékeknek. 8 perc alatt Kastelruth-ba értem, ahol még a falu elején ideális pad kínálkozott pár falatos nassizához (16:05-20). Mivel már 16 óra is elmúlt, idő szűkébe kerültem. Még ha igyekeznem is kellett, ha már ott jártam, feltétlenül fel akartam jutni a Seiser Alm 1844 m-es tetejére. Úgy tűnt 9 előtt biztosan nem érek haza. Rövid könnyed pedálozást követően megkezdtem szintén emelkedő-grafikáról ismert újabb nehéz, 10 km-es kapaszkodómat. Örömmel köszöntem az 1994-es "mi hegyünknek" , a nagyon egyedi, a Sassolungóhoz hasonlóan szemből és oldalról teljesen máshogy festő, 2563 m magas Schlernnek (foto). Az első két kilométer mezők oldalában, elszórt házak között, panorámaúton vezetett: 10-12 km/ó-s sebességgel haladva igyekeztem kifürkészni, vajon a szembülső fenyőkkel benőtt meredek sziklás rész melyik felén és hova tart az utam: hol búvik meg a Seiser Alm. A sziklák alól még csak sejteni sem lehetett, hogy odafent lankás mezőkön, szép turistautak vannak, tehénkék legelésznek. A 2. kilométert követően kb. 1200-1250 m-es magas-ságban az út - számomra kedvező, árnyas - fenyőerdőben tűnt el. Sajnos az a tény, hogy kilátás híján nem volt miért megállni, kb. a 6-7. km végén már igencsak megtette a hatását: éppen ott fáradtam el, ahol az út a legmeredekebb, 10,8 %-os volt. Éppen az út menti korláton ülve pihentem pár percet, mikor egy elhaladó autóból szóltak, ösztökéltek továbbkerekezésre: "Gyerünk !" Néhány hajtűkanyart követően úgy tűnt, az út kiér a fennsíkra: kinyílt az erdő, az út mentén mind több ház, vendéglátóegység tűnt fel, egyre több autó állt az út mentén. Mező mentén haladva, a meredekség is csökkent valamelyest, ráadásul a házakat, autókat, tájat figyelve fáradtságom kevésbé éreztem. Teljesen hirtelen egyszer csak egy hatalmas parkolót, vendéglőket, boltokat láttam az út mellett, majd a kocsiút végét sorompó zárta le. Az út végén 1844 m magasra jutottam fel. Nagyon elfáradtam. Kevés ennivalóm lévén benéztem a közeli boltba: nem sajnálva a pénzt bőven bevásároltam: gyümölcsjoghurttal, 3 almával, energiaitallal és banánnal a kezemben tértem vissza a bringához. Pihenésre sosem szabad sajnálni az időt, ha az ember elfárad - vallottam. Órám már 18:05-t mutatott, mire egy kis erőgyűjtés után nekivágtam a meredek, fékpofákat igencsak igénybevevő lejtőnek. A gyors, de néhány hajtűkanyarral megtűzdelt lejtőn óvatosan haladtam. Száguldás közben fejemben a hazautat kalkuláltam: a Karer-hágó féle vezető utat választva a nyeregbe, optimális esetben (fáradtságom erőteljesen fontos tényező lehet - gondoltam helyesen) 21 órára érek fel, azaz hazaérkezésem 22 órára tehetem. A másik, eddig figyelembe sem vett, Bolzano - Ora - San Lugano hágó - Cavalese utat választva akár már 1/2 8-8-kor nekivághatok a - néhol 18 %-os Nigra hágónál könnyebb - emelkedőnek és akár 1/2 10-re hazaérhetek. - számoltam. Részben a korábbi hazaérés, részben a Nigra hágó - sejtett - 8-10 %-os átlagos meredekségétől félve inkább a hosszabb, Orán keresztüli utat választottam: "-Így legalább előfordul az is, hogy e nap nem csupán 2240 m magasan, hanem 236 m alacsonyan is kerekezek." ég ha igencsak késésre is álltam, nem hagyhattam ki egy-két rövid fotózást, filmezést; meg kellett örökíteni a Schlern leszakadó sziklafalát, vagy a völsi kanyargós, leszakadó utat. Időkalkulációmnak a völsi szlalomos lejtő nagy pofont adott, mert néhol sík volt, vagy lankásan emelkedett Völsig, utána meg a sok kanyar miatt örültem, ha 30-35 km/ó-val tudtam haladni. A Nap már egyre narancsosabban sütötte meg a Schlernt. Miután a hegytől elbúcsúztam, az alattam 200 m-rel a mélyben, az Eisack mentén, lábakra épített autópályát üdvözölhettem ismerősként. A főútra csatlakozva időhátrányom tovább nőtt (19:13), hangulatom tovább romlott: egyre inkább igyekeznem, sietni, rohanni, pihenéseket mellőzni kellett. Nem volt elég, hogy újabb fél óra hátrányt gyűjtöttem be, ráadásul Bolzanó szélére érve még a szél is megfordult és ellenszéllel kellett megküzdenem. "-Hát nem erre számítottam !" Úgy hittem, a főúti becsatlakozástól 30-as átlag fölött, könnyeden hajtva gond nélkül pedálozhatok, pihenhetek az ora-i, 850 m szintemelkedést tartalmazó emelkedőig. Nagyon nyomasztott, hogy hiába ígértem meg anyuéknak, hogy nem érkezem sötétben, bármennyire is igyekszem, mégis csak 22 óra közelében fogok a szállóba visszaérni - gondolkodtam; lelkiismeret-furdalásom volt. Félúton Ora felé éreztem igazán, hogy mennyire elfáradtam: egy ideig nagyon nehezemre esett továbbra is keményen, a széllel megküzdve pedálozni. Megfelelő víztöltésre alkalmas hely híján száraz kulaccsal és torokkal érkeztem Ora / Auer központjába, ahol éppen rövid pihenőmnek ideális hely, egy díszkút és mellette padok kínálkoztak (20:24-34). Hosszú pihenőre nem volt lehetőségem, így igyekeztem minél jobban kihasználni a 10 perces szendvics- és almafalatozást. Hátradőlve próbáltam magamba szugerálni a regenerálódást. A "hágóutacska" 236 m magasról 16 km-en át, átlagosan 5,4 %-os emelkedőn kapaszkodott fel 1100 m magas tetőpontjára. Az emelkedőnek már jócskán szürkületben vágtam neki, ugyanis a Nap a völgyet szegélyező magas sziklák miatt odalent már jócskán 20 óra előtt lement. Alig indultam el a kocsiban előző nap megismert emelkedőn, hamarosan máris hajtűkanyarba fordulhattam. Eleinte még a falu mellett magasodó bucka oldalában szerpentinezett az út. Mivel pihenésem során tanulmányoztam, tudtam, hogy az első 5-7 km-en található hajtűkanyarokat követő falutól az út betér a völgybe és véget ér a sok kanyargás. Az első 4-5 dombi hajtűkanyart letudván az út elszórt házak, szőlőültetvények között tekergett, szép kilátás nyílt dél felé. Egy kilométerrel később már a "hágóutacska" legfélelmetesebb szerpentinjén pedáloztam, ott ahol anyu is a legjobban félt.
Autóban ülve még mindig nem oly fenyegető és rossz érzés, mint kerékpárnyeregben, hiszen drótszamáron az ember kénytelen az út legszélén hajtani, ráadásul ajtó sem védi; közvetlen az 1/2 méterrel mellette álló korláton túl már a több száz méteres mélység várja. Magasabbra szökött adrenalin-szinttel pedáloztam a függőleges sziklafal oldalába - csodával határos módon - épített főúton. Még ahhoz is volt merszem, hogy a nyeregből ugyan le nem szállva - csak a vázcső fölött állva -, de lefilmezzem a hihetetlen helyen kanyargó utat. Erősödő szürkületben, lámpa nélkül folytattam a pedálozást. Már folyamatosan a legkönnyebb fokozatomban kerekeztem, nem csoda, hogy így nem éreztem meredeknek a kaptatót. A következő leágazásig rám váró 4 km-es útszakasz útjavítás, valamint rövid felöltözéshez szükséges - hosszú ujjút kellett húznom - pihenő miatt már kevésbé unalmasan telt. A hágó előtti leágazástól esti sötétségben kerekeztem, csaknem 22 óra volt. Magyarországon még azt reméltem, hogy ha ott 21 óráig világos van, talán majd a Dolomitokban 22 órakor is lehet valamit látni. Nem sokat lehetett. A monotonitást megtörő rövid meredek emelkedőt követően mezei úton érkeztem a néhány házzal "ellátott" 1100 m magas St Lugan hágóra. Következhetett a vaksötétben - néha ráadásul fenyőerdőben vezető - rám váró 4 km-es gurulás. Itt már valóban elő kellett, hogy vegyem a lámpát. Az utolsó kilométeren már elszórt házak közt figyeltem a leágazást, ahonnan még előbb 2 km lankás emelkedő, majd még 800 m meredek kaptató vezetett a szállóig. A lejtőn való rövid pihenésnek köszönhetően a lankás út nem okozott gondot, de az utolsó 7-10 %-os meredekségű kilométer fölső fele már igazán nem esett jól. Teljes esti sötétség borította a tájat, az emberek is hazafelé tértek kései sétájukból, a "célegyenesben" egy kerítés mögül egy kutya ugatással jelezte érkezésem. 22:28-kor bő 8 órányi tiszta kerekezés után 175 km-rel és csaknem 3400 m szintemelkedéssel a lábamban érkeztem vissza reggeli kiindulópontomhoz; a kör bezárult, a túra végére értem. Finom vacsorát követően, rengeteg élménnyel és egészséges fáradtsággal 1/2 12 után kerültem ágyba.

Részadatok:
Canazei (1440 m)- Sella hágó (2240 m) TM: 57:14 DST: 11,22 SAV: 11,76
Kastelruth (1090 m) - Seiser Alm (1844 m) TM: 1:03:07 DST: 11,28 SAV: 10,72
Teljes túra TM: 8:06:33 DST: 172,91 AVS: 21,3 TR/D: 175,01 MXS: 65,0 ODO: 61102 Szintemelkedés: 3396 m 2000.július 3, hétfő 3.nap

Nyaralás lévén, elegendő alvás után, 8-9 óra tájban - a várakozásoknak megfelelően - napsütésre ébredtünk. Ahogy már hónapokkal ezelőtt kigondoltam, bringatúra utáni nap lévén, közös programot - számomra pihenőnapot - szerveztünk. Mint javasoltam - a hosszas készülődés után - a Brentai-Dolomitokban csillogó Tovel-tóhoz indultunk. A prospektusokat lapozva ez a tavacska tűnt a legígéretesebbnek egész Trentinóban. Utunk előbb a félelmetes, de már autóval és előző este bringával is megismert orai szerpentineken kezdődött. A völgyi főúton délnek 20-25 km-t haladva újabb példáját láthattuk az olasz útépítésnek: a főút mindössze néhol repedezett csak, teljesen jó minőségű volt, - még bringások számára is - mégis újraaszfaltozták egy kilométeres szakaszát. "Mire estére hazafelé jövünk, már készen is lesz" - gondoltuk helyesen. A meredek hegyek és szőlő-, illetve almaültetvények közt vezető úton igazán az ablakhoz közel kellett hajolni, ha látni akartuk a hegyek csúcsait is. Sajnos az idő dél, majd nyugat felé haladva kissé párásnak tűnt, a magas csúcsok nem látszottak ki a felhők közül. Mezzolombardótól észak-nyugat felé, Cles irányába fordultunk. A főút első kilométerei nem sok szépséget nyújtottak, ráadásul rengeteg teherautó lassította a forgalmat - ipari völgynek tűnt - így nem bántuk, amikor egy elágazásnál a Tovel-tó táblát követve végül nem a főúton, hanem a hegyoldalban, szőlősorok közt vezető szerpentinúton találtuk magunkat. Terrest elhagyva a Tovel-tó völgyének túloldalára szép hajtűkanyarok, panoráma közepette érkeztünk meg. Alig fordultunk a völgybe, az utunk során már eddig is fel-feltűnt gyümölcslocsolók nagy mennyiségének lehettünk szemtanúi. Az egész hegyoldalban legalább 20 működő, 180 fokos körívben öntöző szerkezet szórta a vizet a szőlőre, almára. Az újabb meglepetésre, elismerő szavainkra nem kellett sokat várni: a Tovel-tóhoz ugyan keskeny, de frissen aszfaltozott, tükör sima út vezetett. Nálunk a helyén murvás út lenne. A völgy egészen a 10 km-rel fentebb, kb. 1100 m magasan elrejtett, árnyas parkolóig semmit se nyújtott, azonban a tavat képről ismerve nem aggódtunk. 5 perces sétával értünk a zöldes vízű tó partjára. Bár a környező hegyek egy részét még felhő, pára takarta, a tó lenyűgöző volt: az üde növényzet között hol fehér, hol zöld, máshol türkizkék színű víz csillogott. A Nap felhőoszlató hatásában reménykedve kelet felé kezdtük megkerülni a tavat. Az első fél órában a sok fotózás, videózás miatt nem jutottunk messzire. A szikla oldalába való felkapaszkodás után a tó egy lapos, köves partjára sétáltunk le, mely ebédre magunkkal hozott szendvicseink elfogyasztására éppen megfelelő hely volt. A tó végét megkerülve nyílt igazán először kilátás a tavat övező keleti - felhők által nem zavart - hegysorra. A tavacska nyugati oldalán a turistaházhoz vezető földút helyett inkább a hosszabb, tekergősebb, de tóparti sétautat választottuk. A víztükör szélén, közvetlen sekély részeken még a víz élővilágát is meg lehetett örökíteni: anyu rengeteg fekete ebihalat látott egy irányba vonulni, míg én egy vízisiklót láttam meg a vízen úszni. A tótól, egy domb tetejéről letekintve búcsúztunk el. Mivel a délutánból még elég időnk hátra volt, a következő - megtekintésre érdemes - helyszínre, a szomszédos Molvenó-tóhoz autóztunk. Útlezárás miatt Mezzolombardótól hosszú kilométereken át meredek szerpentinúton kapaszkodtunk fel kb. 1100 m magasra, majd Andalo síközponton keresztül ereszkedtünk le a szintén párás háromezresek által övezett 864 m magasan fekvő Molvenó-tóhoz. A fenyegető zápor és a felhős hegyek miatt nem sokszor álltunk meg, két-három filmezés után már hazafelé autóztunk.

2000.júl.4, kedd
4.nap: Bringatúra: San Pellegrino-hágó, Cereda-hágó, Rolle-hágó

Újabb szép időre és bringatúrára ébredtem. Mivel szállásunkhoz legközelebbi két hágót - Rolle és Pellegrinó hágó - még nem ismertem, de mindenképpen fel akartam fedezni, így e napra e túrát ütemeztem be, míg végül csütörtökre hagytam a félig már ismerős Fedaia - Giau - Falzarego - Pordoi hágókat. Első túrámon nehéznek tűnt csomagomat az olajozóval, hosszúnadrággal és a szerelőcucc egy részével tettem könnyebbé. 8:55-kor hagytam magukra anyuékat, ismét a Fassa völgyben kezdtem a kerekezést, azonban Caranóból ezúttal már a megfelelő úton sikerült megtalálnom a főutat. Az első túra szenzációs kezdése után ezúttal kissé fáradtnak éreztem magam, amit főleg a lankás emelkedőkön vettem észre. Ahol múlt alkalommal a bácsit magammal húzva 35-37 km/ó-val robogtunk, sebességmérőm ezúttal csak 30-33 km/ó-t jelzett. Bő órányi kerekezést követően napsütésben érkeztem Moenába (10:05), a Pellegrinó hágóút aljára. A település nagyon megnyerte a tetszésemet: szép házak, patak, turistaforgalom és a háttérben a Rosengarten sziklacsoport jellemezte a falucskát. A Pellegrinó hágóút Moena felől 1184 m-ről, a térkép alapján 12 km alatt kapaszkodott fel az 1918 m magas nyeregbe, átlagmeredeksége kb. 6%-nak ígérkezett. Az interneten olvasott túraleírások hosszú, nem túl meredek emelkedőt, a túlsó oldalra viszont néhol 16%-os meredekségű lejtőt írtak. Nem volt véletlen hát az irányválasztásom. A hajtűkanyar második egyenesének végén az út az erdőben tűnt el, a völgy oldalsó hegyei már a Rosengartent is eltakarták, így panoráma nélküli, de egyébként kellemes, hol lankás, hol "emelkedős" úton örömmel pedáloztam. A völgy elején egy kisebb házcsoporttól keskeny út indult a hegytető felé, míg a drótkötélpálya a csúcsot vette célba. Az emelkedőn többször előforduló lankás pihentető szakaszok után az egyetlen 12 vagy 15 %-osnak írt szakasz - kb. 200 m hosszan - sem okozott gondot. Az egy-másfél órásra tervezett kaptató utolsó kilométerein az erdőből kiérve mezőn - többször is szinte síkon - pedáloztam: a táj nagyon hasonlított a szlovák tájakra: két oldalt sziklás hegyek, a völgyben pedig szép fenyves, virágos mezők. Terv szerint (11:28-53) érkeztem a Pellegrinó hágó meglehetősen gyér forgalmú tetejére. Embert sem sokat láttam. Az egyik szálló el nem kerített parkjában egy fapadon foglaltam helyet és kaptam be egy zsömlét, pár falat mézespuszedlit és almát. Nem igényeltem nagy étkezést, így jobbnak láttam tartalékolni a szendvicsekkel. Még fel se gyorsultam, amikor az épületek közül kiérve szép körkilátás nyílt az összes sziklára, hegysorra. Az újabb videózást követően már semmi sem állított meg..…… csak a fékem. A meredeknek nem is nagyon tűnő, de gyors, egyenes lejtőn fokozatosan engedtem sebességem 60, majd 70 km/ó fölé. A még mindig újnak számító bringával óvatos voltam, a végsebességet 77 km/ó-nál értem el, itt már jobbnak láttam fékezni. Az erdőbe érve sajnos a hajtűkanyarokat is megkaptam. Új fajta, monti típusú fékem igazán bevált, jobban bírta a terhelést, mint a korábbi versenyfék. A hajtűkanyarokban rendre - ha nem jött szembe semmi - hagytam a kerékpárt átsodródni a szembülső sávba, hogy minél kevésbé kelljen a kerékpárt lelassítani. A szerpentinút végeztével Falcade felé gurulva hirtelen döbbenetes látvány tárult a szemem elé: a jobb oldali völgy végén három csodaszép, sziklás csúcs tört az ég felé (foto): csak utólag tudtam meg a csúcsok nevét: nem véletlen a szépségük: "ők" a híres Cimon delle Pala és a Cima di Vezzana 3185 és 3192 m magas csúcsai. Az 1297 m magas Falcade házai végéből csodás filmezésben volt részem. Újabb 500 m szintbeli ereszkedést követően váratlanul hosszú alagútban találtam magam. Választásom nem lévén - nem örülvén az egyébként az igyekezet miatt nem is nagyon érzett benzingőznek - felpörgettem a tempót és 35-40 km/ó-val szinte menekültem kifelé. Kb. két-három perces csaknem időfutamot követően Cecenghinében (773 m; 12:42), az elágazásnál értem ki az alagútból. Jól állván az idővel, jó ötletnek találtam felkeresni a 9 km-re, mindössze 227 m-rel magasabban fekvő Alleghe-tavat. Sajnos a mélyen, meredek sziklák közt vezető völgyben erős szél akadályozott, így visszaváltva kényelmesen próbáltam haladni. A kezdeti lankás, vadregényesebb, szelesebb utat követően az utolsó 10-15 percben már egy szerpentinúton pedáloztam fölfelé a tó 1000 m magas szintjére. A tóparton kissé tanácstalanul, de gyönyörködve kerekeztem végig: nem tudtam, hogy elpedálozzak-e még a szomszédos (4 km) Capriléig - a völgy nem tűnt szépnek - vagy felesleges az időt elpazarolni. A tó végi fotózás, filmezés során meglepve vettem észre a, csak a tó végéből - az útról nem - látható 3220 m magas Civetta legalább 1000-1500 m magas, néhol havas északi sziklafalát. Csodás parkot találva, erős szélben ugyan, de kellemes helyen láthattam hozzá a "főétkezésnek". Túrám következő nagy hágójáig, a Rolle hágó aljáig előttem álló 50 km első harmadában - a hátszélnek köszönhetően - nagyon gyorsan haladtam: sebességem igyekeztem lejtőn 40 km/ó fölött, síkon 30-35 km/ó fölött tartani. Örömömre szolgált teljesen ismeretlen, dolomitos, de mégis kissé újfajta tájon, mély völgyekben, függőleges hegyek között, az eddigiektől eltérő stílusú csúcsok között kerekezni. Fokozatosan gyengén felhősödő időben, 14:45-kor értem túrám mélypontjára, a mindössze 611 m magasan fekvő Agordóba. A rég óta várt és tervezett Rolle hágóút kezdetéig hátralevő 33 km-es út már a Pale di San Martino hegycsoport oldalában vezetett, de Dolomitok lévén, ezt a kerülőutat - összekötőutat - sem úszhattam meg hágó(k) nélkül. Hazáig még tehát előbb kb. egy-két óra "bemelegítő" hegymászás (egy 1299 m és egy 1367 m magas hágó), majd még bő két órára saccolt hágóút - 1220 m szintemelkedéssel - várt rám. Részletes térképem lévén az első hegymászás tetejéig, az 1299 m magas névtelen tetőig - a 12-13 km-es útra, csaknem 700 m szintemelkedésre - bő egy óra pedálozást kalkuláltam. Kezdeti frissességem az első 4-5 km végére kezdett apadni, ahonnantól a Dolomitok már csodás panorámával ajándékozott meg. Hátam mögött a völgyben lent Agordó, mögötte a Civetta ismeretlen, szokatlan és meseszép hegysora húzódott. Úgy éreztem, nem sokszor láttam ehhez foghatót. Alig győztem betelni a látvánnyal. Az emelkedő utolsó harmada - erdőben - panoráma és megállás nélkül már komolyan fárasztani kezdett. Ahogy mind inkább a hegyek oldalában vezetett az út, egyre jobban kellett aggódnom a Pale di San Martino tetején már bő órája csücsülő szürke felhőktől; hiába reméltem, hogy a szél elviszi őket, a tapasztalatok azt erősítették meg: erre egyre kisebb az esély. A tetőn (15:54) - kilátás nem lévén - meg sem álltam, igyekeztem tovább, mert az idő nagyon szaladt; szorult nyakam körül a hurok; egyre "húzósabbnak" tűnt a 20 órás hazaérkezésem nyélbe ütése. Az első, 1299 m magas hágót követően egészen 1100-50 m-ig lejtett az út. A sík domboldali szakaszon csodás, de kissé felhős panoráma nyílt a völgy túloldalán az egekbe szökő csúcsokra. A Gosaldót követő emelkedő elején egy 10 m-es szakaszon a tábla szerint 15 %-os emelkedővel kellett megbirkóznom. A Cereda hágót csalódást keltő, csaknem egy órás - esti késedelmemet is előrevetítő - késéssel értem el (16:51-kb. 17:05). Úgy tűnt, ha megállás nélkül hajtanék végig a 22 km-es emelkedőn, akkor sem sokkal 1/2 8 előtt érnék fel az 1970 m magas Rolle hágó tetejére. A hátam mögött hagyott 113 km-en már 2300 m szintet gyűrtem le. Lassú, szerpentinúton 600 m szintet ereszkedve - egyre szürkébb időben - 17:19-kor érkeztem a Rolle hágóút kezdetéhez, Fiera di Primieróba. A Rolle hágót - teljes ismeretlensége és a Sella - csupán - 13 km-es kaptatóját meghaladó 22 km-es hossza miatt - a Dolomitok-túra egyik csúcspontjának tartottam. Angol nyelvű internetes túraleírások (Trento Bike pages) a déli emelkedő nehézségét úgy jellemezték, hogy hosszú, de sehol sem különösebben nehéz. Pihenőidő híján mindössze kulacsot álltam meg tölteni a városban. Az utolsó házak között kezdődő hajtűkanyar-kombinációt követően az út már a völgy nyugati, erdős oldalában vezetett a hágó és a felhők felé. Sajnos a völgybe fordulva tisztán látszott, hogy a Pale di San Martino fölött megragadt felhőkből egyre inkább eső fenyeget. Már néhány lankás kilométer után szomorúan tapasztaltam, hogy meglehetősen fáradt vagyok. Hiába igyekeztem, ritkán tudtam csak felváltani az utolsó előtti fokozatra és akkor sem sokáig sikerült tartanom a 15 km/ó fölötti sebességet. A 22 km- es emelkedő nehézségét az is fokozta, hogy az elmúlt 50 km-en mindössze a Cereda hágón tett 15 percet töltöttem pihenéssel. Igazi, nyugalmas pihenésben az Alleghe-tónál volt részem még 1/2 2-kor. San Martino di Castrozzáig, az egyetlen igazi pihenőhelyig 14 km-es emelkedő vezetett. Már 5-6 km után azzal küzdöttem, hogy minél tovább húzzam a kényszerű megállást, pihenést. A rövid pihenő után frissességem szerencsére a falu előtti útjavításig kitartott, onnan pedig már nem okozott gondot az utolsó pár perc. Fáradtságom jól jellemezte a San Martino di Castrozzáig megtett szűk 13 km-re - és 717 m szintemelkedésre, azaz kb. 5 %-os emelkedőre - jutó bő egy órás menetidő. San Martino di Castrozza főterén csupán videózni álltam meg, hiszen - mint a videóra is rámondtam - "a fenyegető eső miatt talán ez az utolsó alkalom a filmezésre". A teret csodás, virágos szállodák, hotelek, vendéglátóhelységek övezték, a lámpákat már 1/2 7-kor felgyújtották; sokan sétáltak a kirakatok előtt. Maradék szendvicsemet az utolsó házak oldalában, egy kút mellett fogyasztottam el. Újabb szűkös pihenő után teli kulaccsal folytattam utam az egyre ritkuló fenyőerdőben. Az út jellege az eddigiekkel szemben teljesen megváltozott: eddig sziklák mellett, mély völgyben, fenyőerdőben haladtam, a turistaközpontot követően azonban az út már lankás domboldalon, ritkuló erdőben folyamatosan kanyargott, gyakran szép kilátást nyújtott. Napsütésben de szép lett volna!! Már nem is próbálkoztam az utolsó előtti fokozattal: végig a legkönnyebb 42*34-es áttételben pedálozva kellemesen, kényelmesen haladtam. Kevésbé éreztem a fáradtságot, mint a falu előtt, igaz ebben az is közrejátszhatott, hogy az eső fenyegetése olyan valóssá vált, hogy mind jobban próbáltam igyekezni; és ha menekülnöm kell sok energiatartalék tud a semmiből is előkerülni. Az első 3-4 km-t követően ráadásul az erdő is véget ért: kitárulkozott a hágó, az oda vezető hajtűkanyarok és megmutatták magukat a környező hatalmas - fejem fölé több mint 1000 m-rel magasodó - sziklapiramisok. Az utolsó előtti kilométeren szemerkélni kezdett, így kénytelen voltam egy fotót és videósnittet készíteni, mert nem tudtam, mi vár rám a hágón. Szerencsémre az utolsó kilométeren az út már alig emelkedett, így az erősödő esőben már 20-24 km/ó-val tudtam robogni. Hiányos jegyzeteim miatt csak saccolni tudom: körülbelül 19:25-30 tájban - tehát leghamarabb 1/2 9-re érhettem volna haza - értem a Rolle-hágó 1970 m magas tetejére, és mivel az eső igencsak rázendített, azon nyomban egy szálloda eresze, erkélye alá húzódtam be, éppen szemben a híres Cimon de Pala 3185 m magas csúcsával. Alig kezdtem felöltözni a hegyek csúcsáról a felhő az egyik pillanatról a másikra teljesen beborította a hágót; kb. 2200 m magasig lehetett látni. Mivel az ég is dörögni, villámlani kezdett, nem indulhattam el; így az eresz alól igyekeztem megörökíteni a hágón, fenyegető sötét sziklák alatt rám tört égzengést. A videót esőtől védő nylonba rakva még 10 percet vártam, majd - türelmetlen lévén - nekivágtam a lejtőnek. 100 m gurulás alatt hamar megtapasztaltam, mily erősen verte a kezem a hideg eső, talán jég is; nem mehettem tovább. Az utolsó szállodák egyike alatt folytattam a várakozást. 20 óra tájban talán egy keveset enyhült a zuhé, így nekivágtam a vizes, néhol patakzó vízzel keresztezett, hajtűkanyarokban gazdag, veszélyes lejtőnek. Óvatosan kanyarogtam lefelé, sebességem 20-35 km/ó között tartottam. 2 km múltán erdőbe értem. Forgalom nem nehezítette a dolgom, a hajtűkanyarok, nedves fékkel való bevételét és a néhol töredezett utat is megszoktam, csupán a hideggel kellett dacolnom. Egyre jobban kezdtem fázni és nem csak a gyorsulás (40, majd 45-50 km/ó) miatt. Az első 6-7 km-es szerpentinutat követően már egyenesen és lankásabb út vezetett Predazzó felé. A prospektusban írt Paneveggió-i ősfenyves környékén már nem esett az eső, néhol szakadozott felhőknek örülhettem, a kissé lejjebb eresztett duzzasztott tó, a Lago di Forte Busót követően - mely partján egyébként sík út vezetett - meg is kellett örökítenem az előbukkant kék eget, a hegyek közti felhőfoszlányokat. Az utolsó kilométerek ismét lejtősebb szakaszát követően már teljesen esőt mellőzve értem Predazzóba; az utcákra már az emberek is kimerészkedtek. A főút - amin a települést elhagytam - úgy tűnt, már lentebb vezetett a hegyoldali sík falukon átvezető utunkhoz képest, ráadásul mivel továbbra is enyhén lejtett, a következő - a meredek utat kísérő kivilágított lámpasor miatt - messziről jól látható leágazásnál Teseró felé tértem le. A mindössze 1 km-es emelkedő számomra végig 10 %-os meredeknek tűnt, így - bár először könnyűnek hittem - a végén igencsak nyomni kellett a pedált, hogy felérjek. A falusi útra fordulva megkönnyebbülést jelentett a sík útvezetés. A szomszéd falu már Cavalese, a saját falunk volt. Az első túrámon lefelé menet történt eltévedésem és macskaköves utcákon véghezvitt bolyongás után a közvetlenül a szállónk alatt leágazó 6-8-10 %-os meredek - szinte forgalommentes, házak közti - utat választottam és azon kapaszkodtam fel a hotelhez. Bár már erősen szürkült, égtek a lámpák, mégis egészen más érzés volt 1/4 10-kor hazaérni és anyuék jelenlétében és jókedvük mellett vacsizni, mint az esetleges késés miatti rosszallásokat hallgatni. (Az eső miatt talán nem is kérdezték, hogy miért késtem.) A kellemes, gyönyörű és kalandos túra (melyen 3671 m szintemelkedést küzdöttem le) annyira lenyűgözött, hogy mesélés közben már anyuék fejét fűztem, hogy másnap, napsütésben térjünk vissza a Pellegrino, de főleg a Rolle-hágóra - ahol nekem nem adatott meg a jó idő.

Részadatok:
Moena (1184 m) - Pellegrino hágó (1918 m) TM: 56:03 DST: 11,65 SAV: 12,47
Agordo (611 m) - Gosaldoi hágó (1299 m) TM: 56:49 DST: 13,15 SAV: 13,88
Fiera di Primiero (735 m) - Rolle hágó (1970 m)TM: 1:48:16 DST: 22,37 SAV: 12,39
Teljes túra TM: 8:41:20 DST: 183,01 AVS: 21,1
TR/D: 183,01 MXS: 77,0 ODO: 61285

Szintemelkedés: 3671 m

2000.júl.5, szerda 5.nap

A szerda reggel az ablakból látott tiszta napsütéses idő szerencsénkre továbbra sem támasztotta alá a korábbi Dolomitokban töltött nyaralásaink tapasztalatát - hogy átlagban minden harmadik nap esik - így a tegnap általam megismert hágók autós-gyalogos bebarangolására készültünk. Mivel az elmúlt nap én már legyűrtem a hágót, az út egy szakasza sem tudott már újdonsággal szolgálni, de a tábla által jelzett tó körbejárása már igen. A tavat meglepőmód az előző nap észre sem vettem, annyira beleolvadt a környezetébe. Egy órás séta alatt a tavat sok szögből fotóztuk le, mindig más hegycsúccsal a víztükörben, más színes emberrel a képben. A tó és a völgy két oldalán 2700 m magas hegycsúcsok magasodtak, elvétve hófoltot is láttunk. A vízparti növények még harmatban úsztak. Mivel apa elvetette a túrám csaknem megismétlését, nem akart sokat autózni, így a számomra ismeretlen 2033 m magas Valles hágón át szándékoztunk a Rolle hágó nyugati oldalára áttekeregni. Szép, fenyvesben emelkedő úton egy hajtűkanyarban olyan szép kilátással bíró étkezőasztalokat és nyugalmat találtunk, hogy félre is álltunk. A hágó kopasz és nem is olyan extrém hegyek közt érte el tetőpontját. 10 perces séta után már az autóval folytattuk a nem túl meredek ereszkedést. Az erdőbe érve, délnek haladva folyamatosan kíváncsian lestem a Cimon de Pala sziklafalait és nem véletlenül. Amint a fák közt megpillantottam a természet eme csodáját, azonnal követeltem, hogy álljunk meg. Mikor félreálló hiányában apa csak jó egy kilométer múlva tudott megállni, arra gondoltam: Bezzeg kerékpárral megállhattam volna. Újabb szép fotók után 6 km emelkedő következett még a Rolle hágó kopasz, de füves, kirándulásra ideális tetejéig. Az autóból kiszállva, szembe velünk maga a 3185 m magas, 1200 m-rel fölénk magasodó Cimon de Pala szökött a felhők közé. Fényképezőkkel, videóval előbb a hágó-közeli dombtetőről néztünk körbe, majd rövid vita után, apáék javaslatát elfogadva a Cimon de Pala sziklafala alatt emelkedő dombocskákra - a térkép által jelölt két turistaházat megcélozva - kezdtünk felkapaszkodni. A csúcs - azután, hogy a pakolóból megörökítettük - e nap többet már nem bújt ki a felhők mögül. Hol meredek, hol kellemes ösvényen hamar a hágó fölé emelkedtünk és néztünk farkasszemet a csodás, egy-két helyen havas sziklákkal. Az általam javasolt, távolabbi turistaház, a Baiata Segantini (2170 m) - ahová ülőfelvonó is közlekedik - mellett csodás környezetben, kis tengerszemet is találtunk; szemben vele amilyen közelről csak lehet, a Cimon de Pala óriás fala magasodott, teteje már felhőbe veszett. Közelről szemlélhettük a hófoltokat, gleccsereket is. Szinte el sem hittük, annyira meseszép volt. Meglepett, hogy míg a Dolomitokban alig találkozni magyarokkal, az emlékmű mellett ülő három fiatal fiú épp magyar volt. Még két napunk volt hátra a Dolomitokban: másnap én újabb kerékpártúrára szándékoztam indulni, az utolsóra a hét alatt. Ami az útvonalat illeti, 4 hágót szerettem volna leküzdeni, előbb a Fedaia hágót, majd az oly rég óta várt, szinte végig 10%-os Giau hágót, utána a nem túl meredek Falzaregót és végül az ismert Pordoi hágót. Hosszú túrának ígérkezett.

2000.júl.6, csütörtök
6.nap: Bringatúra: Fedaia-hágó, Colle Santa Lucia hágó, Staulanza-hágó, Pordoi hágó

Az előző napi kellemes sétákon éppen ideálisan, ellustulás nélkül pihentem ki magam. Utolsó túrámra már oly gyorsan sikerült összekészülődnöm, hogy 9 óra után néhány perccel már rövid mezemben Cavalese felé gurultam. Mint anyuéknak is mondtam indulás előtt, kezdtem már unni a Fassa völgyet, ahol Moenáig a héten már harmadszor kerekeztem fölfelé. A táj lenyűgöző volt, viszont már lassan ismerni kezdtem minden kanyart, elém táruló panorámát. Talán az időt is sajnáltam rá: szívesebben másztam volna inkább emelkedőt. Predazzóig a hegyoldali sík úton, utána a szűk, alig emelkedő, gyors úton hajtottam Moenáig, onnan pedig hullámozva fokozatosan, kellemesen emelkedtem a hágóutak kezdetéig. Míg vasárnap 1/2 1-re értem Canazeibe, ezúttal egy órával korábban az 1465 m magasan fekvő településnek örülhettem; egy utcai hőmérő ideális 23 fokot mutatott.
Pár falat keksz és alma után nekivágtam a 12 km-en bő 1000 m szintet emelkedő nem túl nehéznek, de meseszépnek ígérkező Fedaia hágóútnak. Canazei és Alba falvakban az egyelőre sík úton nem véletlenül sokat nézegettem hátrafelé, hiszen csodás kilátás nyílt a Nap által jól megsütött Rosengarten-csoportra: éppen szemből. Üde zöld erdei, mezei úton kezdtem meg a kanyargást, gyakran találkoztam a környéken kiránduló turistákkal. Az alsóbb régiókban megpillantott, lassabban pedálozó montisokat megelőzve videózni és fotózni álltam meg. A völgyben előretekintve szépen lehetett látni a távolban a - már csak fűvel borított - hegyoldalban vezető kocsiutat, alagutakat, a hegyek között pedig a hágót is sejteni lehetett. Leírhatatlan élményt okozott a zöld mezőn, sötétzöld fenyők közt, friss levegőn, gleccserekkel szemben történő kerekezés. Akár a Girón ! A különbség alapvetően két dologban mutatkozott meg: egyrészt a bringa és a cuccok közti (6+5) 11 kg különbség, valamint az útirány: ők ugyanis a meredekebb oldalról küzdötték le e nem túl magas, de pazar hágóutat. Az első kilátásos, féloldalas alagutat hamar követte a másik, így meglepőmód hamar - sok gyönyörködés közepette - Canazeitől 50 percnyi kerekezésre, 13 órakor - felértem a 2057 m magas Fedaia-hágóra. 6 év után láttam viszont a csodás gleccsertavat és a fehér Marmoládát. Lent a tó partján meglepőmód egy férfi horgászott, egy nő pedig a köveken napozott. A hágó melletti vendéglátóbódéknál és ajándékárusnál sok színes turistát és pár bringást is láttam. Első utam a duzzasztógátra vezetett: visszafelé a Rosengartenben gyönyörködhettem, dél - a Nap - felé a Marmoláda csillogott, alattam a kék tó, majd a kört észak felé egy füves "dombsor" zárta. Rengeteg fotózást, filmezést követően a tó másik felébe hajtottam át, jobbnak láttam ott "megebédelni". Egy vendéglátóegység melletti padokon 6-8 bringás társaságában elfogyasztott szendvics után 14 óra tájban mondtam vágtam neki a lejtőnek. Az első kanyarban máris meg kellett állnom fotózni. A táblán azt láthattam, amit már minden bringás kívülről fúj: 16 %-os lejtő. A kezdeti gyakori hajtűkanyarokban még óvatosan ereszkedtem, sebességem 30 km/ó körül maradt, azonban a szélesedő völgybe érve, a hajtűkanyarokat elhagyva hamar 60 km/ó fölé gyorsultam. A meredek egyenesben folyamatosan gyorsultam, és mivel 70 km/ó-nál már félni kezdtem, kis, rövid fékezésekkel állandó tempóra álltam be. Arra egyelőre még gondolni sem mertem, mi lenne egy hirtelen éles hajtűkanyarban. Kb 1400 m-es magasságban fottózás után épp folytatni készültem a száguldást, amikor feltűnt, hogy kemény a markolat: Hol a kesztyű ??? - lepődtem meg. "-A …. életbe!" - szitkozódtam; fent maradt a hágón. "-Szó sincs róla, hogy felszenvedjek ezen a 6 km-es 16%-os emelkedőn és elvesztegessem a délutánt; holnap veszek egy újat." - mérgelődtem. A leírtakkal ellentétben koránt sem tértem ilyen hamar napirendre a történtek fölött, hiszen egészen Capriléig, az emelkedő kezdetéig ezen bosszankodtam. Figyelmetlenségemmel vajon mennyi pénzt dobtam ki az ablakon ? Az 1014 m magasan / alacsonyan fekvő Capriléban pillantottam meg először a híres, függőleges falú Civettát. A következő erőpróbához, a Giau hágó tövébe, Selva di Cadorébe Capriléből két út vezetett: a főút hosszabban, vagy egy alacsonyabb rendű út rövidebben. Nem találván a rövidebbet, bosszúsan, de kénytelen voltam felkapaszkodni az 1453 m magas Colle Santa Lucia hágóra. Nem elég, hogy így is késésben voltam és 1/2 3-ra Selva di Cadorában kellett volna már lennem, még ez 8-9 km-es emelkedő is utamba akadt. Nem tehettem semmit, többszörös térképnézés után kissé kedvetlenül nekivágtam a „kishágónak.” Az internet túraleírásai azt írták róla, hogy összekötő út a Fedaia és a Giau vagy Staulanza hágó között, egyes részeiről szép kilátással a Marmoládára. Az első 2-3 km-en át hajtűkanyarban gazdag úton kezdtem meg a pedálozást, egyre szebb kilátás nyílt a lenti településre, valamint a Fedaia és a Pordoi hágó völgyére. Az emelkedőt néhol sík, lejtős szakaszok váltották, a hágóhoz közeledve azonban már a Civetta csodás látványa miatt álltam meg fotózni. Végül éppen az 1453 m magas Colle Santa Lucia hágó tetején nyílt teljes kilátás nem csak a 3220 m magas Civettára, hanem az alatta eddig elbújt csillogó - két nappal korábban lent is felkeresett - Alleghe-tóra is. Fantasztikus volt. A panorámát a függőlegesen alattam rejlő Caprile - ahonnan nekivágtam a kaptatónak -, majd a Fedaia hágó és a Marmoláda zárta; a Pordoi hágó völgyét már közelebbi hegyek takarták el. Miközben elegendő fotóval és videóval a tarsolyomban bekaptam pár falat kekszet, már azon gondolkodtam: hogyan tovább? Már 15 óra is elmúlt; számolás nélkül is sejteni lehetett, hogy a nehéz Giau hágó már nem fér bele a programba. Mivel egy fantasztikusan gyönyörű kilátóhelyen próbáltam magamba szívni a táj szépségét, így nem csoda, hogy hajlottam a túrarövidítésre, könnyítésre. Számolásaim szerint - étkezéssel, filmezéssel - 17 óra előtt semmi esetre sem érhettem volna fel a Giau hágóra, azaz a Falzaregó hágó után a Pordoi hágóra talán már sötétben értem volna fel. Az elmúlt napokban és e nap is - Sella, Pellegrino, Rolle, Fedaia, Colle Santa Lucia hágó - annyi gyönyörűségben volt részem, hogy úgy éreztem, ennél szebbet már nem láthatok, az idő is későre járt, így útvonal-rövidítés mellett voksoltam. Ellenszavazat nem volt. Az elmaradt Giau hágóért a sokkal alacsonyabb és nehéznek nem tűnő Staulanza hágóval kárpótoltam magam. Selva di Cadore felé gurulva az újabb meseszép hegyet - ha elsőre nem is, de hamar - megismertem: egy újabb régi ismerős, a 3168 m magas Monte Pelmo (foto). "-De kár, hogy épp a Giau hágó tekereg fel e csodás csúcs alá, úgy megnéztem volna közelebbről" - sajnálkoztam. A térképet jobban megnézve nem sokkal később már annak a felismerésnek örülhettem, hogy éppen Staulanza hágó az ami a hegycsúcs alá vezet. Újabb fantasztikus sziklák felé folytattam a tervezettnél sokkal könnyebb pedálforgatást. A Staulanza hágóút az 1335 m magas Selva di Cadoréből 9 km alatt kapaszkodott fel az 1773 m-es magasságba. A falu végi, meredek fél kilométeres szakaszt leszámítva nem volt nehéz az út. Kezdetben kisebb falvakon át pedáloztam, később lankás mezei emelkedőn hajtottam, míg a végső - hajtűkanyarban gazdag - 3 km-en már közvetlenül az 1500 m magas sziklafal alatt kapaszkodtam fel. A tetőre 1/2 5 előtt értem fel. Hazaúton Selva di Cadoréből - tudván, hogy a hágó visszairányba csak 3 km-be „kerül” - hamar felértem a lenyűgöző Colle Santa Lucia hágóra, ahol nem tudtam kihagyni az újabb filmezést, fotózást. „Hazáig” még 85 km várt rám. Utam, a Falzaregó és Pordoi hágót összekötő 48-as főútig jobbára lejtett, erdőben vezetett. Néhol kellett csak párat fölfelé pedálozni. A részletes térképet megnézve úgy tűnt Arabbáig, a Pordoi hágó kezdetéig előttem álló 11 km-en is jól lehet majd haladni, hiszen az út inkább csak az utolsó 2-3 km-en kezd emelkedni. Friss, fáradhatatlan kerekezéssel a tervezettnél pár perccel korábban érkeztem - az 1996-ban, bérelt erékpárral már felkeresett - Arabbába (18:25-40). Az utolsó kilométereken - ahol a Nap már lement - egyre inkább éreztem a hűvös levegőt. Egy szembe elhúzó bringással kedves mosolyt, elismerést küldtünk egymásnak. A templom tövében találtam étkezéshez alkalmas fapadot, így utolsó erőpróbám előtt szerencsére asztal mellett pihenve "vacsorázhattam" meg maradék 2-3 szendvicsemet, csokimat. Az előttem álló 10 km-en 1600 m magasról 2239 m magasba kellett felkapaszkodnom: a híres Pordoi hágó várt rám. Bár múltkor ellenkező irányban kerekeztem, így a hágóút ezen oldalát még csak gurulva tettem meg, sejtettem mire számíthatok. Megnyugtatott az a tény, hogy bár 32 hajtűkanyart kell bevennem, mindegyikben tábla jelzi az aktuális magasságot; mindig tudni lehet, mennyi van még hátra. Bár nem vittem magammal, szemem előtt láttam a hágó meredekség-grafikonját, mely szinte egyenletesen végig 6-7 %-os volt. 18:40-kor vágtam neki a - 12 km/ó-s sebességgel - fotózással együtt is egy órásra kalkulált kaptatónak. Az első kilométer még házak között vezetett. A településről kiérve máris 1700 m magasságban találhattam magam, túl az első 5-6 hajtűkanyaron. A másodi kilométeren hajtva egyre szebb rálátás nyílt a falura, így 1750-1800 m magasságban jól esett a fotózás, filmezés nyújtotta pihenő. A magas hegyek miatt korán nyugovóra készülő Napot sajnos felhők takarták, de nem volt reménytelen, hogy lássam még. Az újabb kilométereken sóvárogva vártam az egymást követő magasságjelzéseket, egy ideig egy versenyző üldözése is fel tudott tüzelni. Második vagy harmadik - és utolsónak remélt - megállásomat egyre följebb toltam, végül aztán 1900-2000 m magasságban nem bírtam tovább; pihennem kellett egy picikét. A felhőkön néha már átszűrődő Nap szépen bearanyozta a kígyózó kocsiutat, melyen már csak néhány autó és bringás kanyargott. Bár az utolsó kilométerre megint elfáradtam, a közeli sífelvonók, épületek, parkolók miatt nem okozott gondot ennek legyűrése. Pontosan egy órával azután, hogy Arabbán nyeregbe pattantam, értem fel a Pordoi hágó 2239 m magas tetejére (19:40-50). A Sassolungo fölül a Nap a felhőkön átszűrődve sütötte meg a környéket. NY felé a napfény valamint a völgyi árnyék miatt homályosan lehetett kivenni a Fassa völgy alját. A gyenge forgalom miatt gyorsnak ígérkező lejtő, kb. 7%-os meredekségével 12 km alatt ereszkedett le az 1450 m magasan / mélyen fekvő Canazeibe. Bár a hágóút fölső részében a hajtűkanyarok 2-400 m-ként érték egymást és így nem nagyon lehetett felgyorsulni, a szinte nem létező autóforgalom miatt egyre-másra vághattam le a kanyarokat. Nagyon élveztem. A hágóút középső és alsó régióinak hosszú egyeneseiben sebességem akár az 50-60 km/ó-t is megközelítette, a hajtűkanyarokban azonban sorozatosan 20-30 km/ó-ra voltam kénytelen lefékezni. Mégsem a folytonos gyorsulás - fékezés, hanem talán a kanyarlerövidítések, illetve kisodródások vezettek oda, hogy tán 4 km-rel Canazei fölött, kb. 1700 m magasan labilisabbnak kezdtem érezni a bringát. A kereket megnyomva szomorúan tapasztaltam, hogy a hátsó kerék bizony leeresztett. Mindössze fél percig tartott, amíg bosszankodtam, mérges voltam és kissé pánikba is estem, mert alig hogy leszálltam a bringáról, hamar felfogtam, hogy sopánkodás helyett legjobb, ha inkább a tettek mezejére lépek: gyorsan lepakoltam a csomagokat, pillanatok alatt fejre állítottam a kerékpárt, majd nem sokkal később már a kezemben is volt a kivett hátsó kerék. A diagnózis a következő volt: egy 1,5 cm hosszú, hegyes fémdarab teljesen átszúrta a kb. 4-6mm vastag külső gumit. Miután szerencsésen sikerült kihúzni a fémet a gumiból, gyorsan a helyére tettem a belsőt, majd a külső helyére pattintása után következhetett a pumpálás. A nagy igyekezet ellenére is csak kb. 20-25 perc alatt készültem el a kerékcserével: "-Már megint sötétben fogok hazaérni !" A Canazei-ig pár perccel 3/4 9 után hagytam el. Eleinte nagyon óvatosan hajtottam. A sík vagy lejtő úton ritkán előforduló bukkanókon nem álltam ki a nyeregből, és a hátsó kerekemre is gyakran néztem le, hogy vajon nem ereszt-e. Vigo di Fassát elhagyva egyre kevesebbet foglalkoztam már a kerékkel; mind jobban a gyors hazatérésre figyeltem. Nagyon gyorsan hagytam hátam mögött a kilométereket, alig pár perc telt el a falvak között. Kb. egy órányi kerekezés után Predazzóban már otthon éreztem magam. Szerdai túrámtól eltérően ezúttal a hegyoldalban vezető utat és annak 1-2 km-es alagútját választottam. Szerencsémre odabent erős lámpa égett, nem kellett világítanom. A kinti szélcsend ellenére erős ellenszélbe ütköztem: vajon miért? Az egy órája tartó lendület könnyedén vitt magával. Erős lábmunkával, nagy áttételben hajtva szinte tartani tudtam a lejtős úton megszokott 33-35 km/ó-t, igaz a tilosban való kerekezés is igyekezetre ösztönzött. Egy-két perces izzadás után, az alagút felénél derült ki a turpisság: egy hatalmas ventillátor keverte, fújta a levegőt, az akadályozott. Ahogy - az alagút végi - második ventillátor alatt kiértem a szabadba - és sötétbe - hirtelen felgyorsultam; elmúlt az akadályozó "szél". Cavalese után az utolsó 3 km-es meredek emelkedőt leküzdve, 194, 63 km-es túra végén 1/2 11-kor értem a szálló elé. A kerekemet illetően az aggasztott még, hogy másnap - egy nappal a csomagos tovaindulásom előtt - még új külsőt kell vennünk a kerékpárra. Apa megnyugtatott, hogy amennyiben sikerrel ki tudtam húzni az éles fémdarabkát, akkor felfújva szinte alig szabad látszani a lyuknak, nyugodtan tovább lehet indulni vele.

Adatok:
Canazei (1450 m) - Fedaia hágó (2057 m) TM: 50:17 DST: 11,61 SAV: 13,85
Caprile (1014 m) - Colle St Lucia hágó (1453m)TM: 36:16 DST: 7,82 SAV: 12,93
Arabba (1600 m) - Pordoi hágó (2239 m) TM: 49:55 DST: 9,34 SAV: 11,22
Teljes túra TM: 8:44:18 DST: 194,63 AVS: 22,3
TR/D: 194,63 MXS: 79,0 ODO: 61479
Szintemelkedés: 3410 m

2000.júl.7, péntek 7.nap

Hosszú alvást követően a reggeliasztalnál - a várható napi időjárás sugallatára is - úgy döntöttünk, hogy utosó napunkra komoly programot már nem tevrezünk. Reggeli után apával a kocsi mellé vonultunk bringát szerelni. Apró részletességgel, finoman beállítottuk a fékeket, jól felpumpáltuk a kerekeket, meghúztuk a csavarokat és beolajoztuk a mozgó alkatrészeket. Ebéd után - a szerelést befejezve - Cavalesébe ereszkedtünk le. A kerékpárbolt ruházati részlege enyhén szólva meglepett. A kb. 5000 lakosú városkában nagyobb választék fogadott kesztyűből, kerékpáros nadrágból, ruházatból, mint Budapesten pl. a Nellánál, de talán még a Hunyadinál is. A sárga színű L-es méretű kesztyűért Ft-ba átszámítva kb. 4-5000 Ft-ot fizettem. Az esti készülődés, pakolás során mind jobban nőtt bennem a feszültség, vártam is, meg nem is a másnapot. Egyet kellett már csak aludnom ahhoz, hogy csomaggal terhelten - a maraton miatt először ellenkező irányban - nekivágjak a hazaútnak. Ezzel az új bringával eddig még csomagos túrán nem voltam, nem is málháztam még fel, nem tudtam hogy viselkedik 22 kg-mal a csomagtartón és 2 kg-mal a kormányon. Sajnos a meteorológusok nem ígértek jó időt; a front elvonulását ugyan az éjjelre ígérték, de másnapra csupán 20-24 fokot jeleztek.

2000.júl.8, szombat
8.nap: Bolzano (I) - Nauders (A)

Utolsó reggelünkön, 6 óra tájban csodás kék égre ébredtünk, izgatottan és feszülten pakoltuk össze utolsó apróságainkat is. Apuékra hallgatva beleegyeztem, hogy ha óvatosan vezet, akkor kocsival vigyenek le Bolzanoig; odáig úgyis egy úton haladnánk. Hiába várt rám eddigi legszebb csomagos túrám, nagyon nyomott voltam. Leginkább a defekt folyamányaként voltam feszült. Féltem, nehogy első napomon újabb defektem legyen, és emiatt késsek le a maraton helyszínén a szállást intézni. Szüleim bezzeg nyugodtan autózhattak haza. A fantasztikus orai szerpentinekről - hála a hidegfrontnak - gyönyörű kilátás nyílt a széles bolzanói völgyre: "-Hát Gábor, az időre nem panaszkodhatsz!" - mondták anyuék. Bolzanó előtt 2 km-rel egy megfelelő helyen álltunk félre és pakoltuk le nagy túrára hivatott bringámat. Fájó búcsúzás után - új kesztyűmmel a kezemen - óvatosan, a teherrel és a bringával barátkozva, 18-22 km/ó-val kezdtem meg az első kilométereket. A rossz városi mellékutakon, útjavításokon vergődve hamar elfeledtem a búcsúzkodást; már csak a kerekezés járt a fejemben: Merano volt a legközelebbi cél. A napi távot számolva anyuékkal arra jutottunk, hogy korai indulásommal - ha semmi sem jön közbe - akár 16 órára Naudersben, a másnapi maraton rajtjánál lehetek. Mivel szállás miatt csak este 18 óráig kell befutni, nem kellett volna, hogy aggódjak. Nem sokkal hagytam el Bolzanót, amikor egy középkorú, közönséges ruhában pedálozó helyi kerekest értem utol. Mindketten 25 km/ó-val haladtunk, így az első kisebb buckáig egymás mögött bringáztunk. Ahogy megelőztem, a fickó - a szélárnyékomba állva - velem tartott. Félúton Merano felé hirtelen beütött a ménkű: a kerekem eresztett, defektet kaptam. Mindössze 40 + e nap 10 = 50 km telt el az előző defekt óta. Pár percre ezúttal is kétségbe estem, majd nem sokkal később már lendületesen pakoltam le a cuccokat és túrtam elő alulról a szerelőcuccot. Nem volt vesztegetni való időm; gyorsan kellett cselekednem. Ahogy a Pordoi hágó lejtőjén megfogadtam, ezúttal sort kerítettem a két külső kerék cseréjére: a hátsó - akkor átszúrt - kereket raktam előre és az elsőt pedig hátra, a nagy súlyok alá. Az incidenssel a túrába vetett összes bizodalmamat elvesztettem: attól tartottam, a sorozat ilyen súly alatt hamarosan tovább folytatódik. Igényeim teljesen elszálltak: azt kívántam, hogy legalább Naudersig jussak el, hogy másnap csomag nélkül teljesíthessem a maratont, utána akár vonattal is, de már haza tudok jutni. Szinte minimális önbizalommal érkeztem Meranóba. Kedvetlenségem - és az idő múlása - miatt nem érdekelt a város, szét sem néztem, mindössze egy szép virágos körforgalomnál álltam meg filmezni. A települést elhagyva a főúton 3 km emelkedő következett. A 2*1 sávos kocsiút a hegyoldalban vezetett; mivel padka nem volt, az autók alig fértek el mellettem, így nem nagyon élveztem a kaptatót. Ez volt az első igazi emelkedő a csomagos bringával. 1/4 óra küzdelem után kinyílt az eddig nem látott gyümölcstermelő völgy; a kb. 500 m magasságban kezdődő Valle di Venostába érkeztem. A völgyben fogadott erős ellenszél komoly gondokat okozott, ugyanis síkon csupán 18-22 km/ó-val tudtam haladni, míg emelkedőn hamar az utolsó fokozatba kellett váltanom. A küzdelem sok erőt kivett belőlem. Az eleinte gyakori sík szakaszok ellenére alkalmam sem nyílt, hogy az 52-es lánctányért használva kerekezzek, a szél nem csak a bringába, a csomagokba is igazán belekapaszkodott. Hosszasan almások között pedáloztam, ahol a gyümölcsfákat öntözőrendszerek locsolták. A szendvicsből álló ebédemet végül 7 km-rel később, az 556 m magasan fekvő Kastellbellben fogyasztottam el. Latsch-t elhagyva a sík kilométereket újabb 2-4 km-es hegymászás tette változatossá. Túljutva a Reschen hágó alja és a Meranó közti 55 km felén, egyre jobban hűlt az idő. 15 óra körül felsőtestemre már hosszúujjút kellett húznom. Sajnos előrefelé tekintve az égbolt is valamivel felhősebb lett, a 2500-3000 m magas csúcsok közt már felhők ragadtak meg. Fáradtságom, valamint a hűlő idő, és a kegyetlen ellenszél miatt már alig-alig foglalkoztam a hátsó kerekemmel, a félelem helyett a küzdelem kötött le. Lasa-ba érve már 869 m magasan jártam, a hőmérséklet nem lehetett több 18-20 foknál. A Spondignáig hátralevő 7 km-en a korábbi pár versenyzővel ellentétben már többször is versenyzőcsoportokat láttam szembe elsuhanni: "-Nem hiába, mindenki már a holnapi Dreiländer Giro maratonra készül. Én bezzeg még órákat küzdhetek 24 kg-os csomagommal míg este 18-19 órára megérkezhetek a rajthoz. Nem az ideális felkészülés mintapéldáját mutatom be. Jól lefárasztom magam." 16:05-kor érkeztem Spondignába. A távolból már pillantást vethettem a Stilfser Joch hágóút, másnap rám váró 20 km-es, 1800 m szintes emelkedőjére. Odafönt a 3000-3500 m-es csúcsok hótól fehérlettek. Pár kilométerrel Spondignát követően az út mentén, kis bódénál büfére akadtam. Mivel már egy órája nemigen pihentem, éppen kapóra jött a falatozó: bár volt még elég szendvicsem, mégsem hagyhattam ki egy friss főtt virslit, kenyérrel. Mivel már egyrészt 900 m magasságban pedáloztam és a felhők, valamint a szél is csökkentette a hőérzetem, hosszú bringanadrágot húztam. Schlurdenset elhagyva megkezdődött a 10 km hosszúnak várt emelkedő, az 1504 m magasra vezető Reschen hágóút.
Hiába reméltem, az eddigi NY-i szél a Reschen hágó É-D-i fekvésű völgyében nem hátszéllé, hanem ellenszéllé fordult. Amennyire csak lehetett, minden rossz összejött: a 10 km-es emelkedő ugyanis nyílt mezőn vezetett, a széltől semmi sem védelmezett. 85 fárasztó km-rel a hátam mögött ezúttal már nem csupán komoly, folyamatosan emelkedő 10 km várt rám -24 kg-os csomaggal megterhelten -, de még az erős szél is további erőkifejtésre kényszerített. A közepesen meredek (5-6-7%-os) emelkedőn legutolsó fokozatomban, 9-12 km/ó-val hajtottam. A csomagokba és belém kapaszkodó szél annyira fárasztott, hogy 2-3 km-enként meg kellett állnom. Az út 1-1 km hosszú egyenesekből állt, melyek 300 fokos fordulással követték egymást. Nagy küzdelem végén 1/2 6 tájban az út lankásabbá vált, a völgy sem sokat emelkedett már. Sajnos alig tudtam gyorsabban haladni. Az ellenszélben 15-20 km/ó-val pedálozva biztossá vált, hogy nem érek 18 órára Naudersbe, Ausztriába. Bár a nevezést este 21 óráig, a szállásügyeket csak 18 óráig lehetett intézni. Még a tóból kiemelkedő templomtorony, mint turistalátványosság sem látszott - messze volt még a hágó is. A két egymást követő tó völgyében, a hosszan elnyúló nyeregben 8-10 km-t kellett a széllel dacolnom, ráadásul pár kilométerrel előttem, a következő falunál - úgy tűnt - még az eső is esik. Mivel lusta voltam felvenni az esőkabátomat, - akárhogy is igyekeztem, pedáloztam - a lebecsült eső Graun faluig igencsak eláztatott. 18 óra már úgyis elmúlt, nem érhettem időre Naudersbe, így inkább jobbnak láttam a rövidnek remélt eső elől meghúzódni. Fél órával később, 1/2 7 tájban, 1 km gurulást követően a határon lassítottam, megállnom nem kellett. A Naudersig tartó 2-3 km-es lejtőn amennyire tudtam, összehúztam magam. A kb. 14-16 fokos esős - alul fölül esővédő cuccban - időben bizony fáztam. Nauders első házai előtt a sífelvonók és egyéb épületek körül meglehetősen sok autó, bringás állt, tevékenykedett, így én is lassítottam. Megérkeztem a nevezés helyszínére. A versenyzők az első percekben tátott szájjal csodálkozva nézték, amint 24 kg-os csomaggal terhelt bringámat az épület oldalába toltam, támasztottam. A sorban ugyan csak 8-10 percet vártam, azonban hamar felment bennem a pumpa: lábam fázott, felsőtestem izzadt és vizes volt; tartottam a megfázástól. Miután az első ügyintéző átküldött a másikhoz, ott végre sikerült megbeszélnem, hogy ugyan az A - azaz a hosszabb - távra neveztem, azonban az elmúlt 100 km küzdelme és a maraton utáni napra tervezett újabb hegymászások miatt inkább mégis a B távra szeretnék nevezni. Okosan döntöttem: az eszemet használva lemondtam a maraton rég várt, hosszú távjának teljesítéséről - és a Stilfser Joch leküzdéséről -, azért, hogy a későbbiekben, a maraton után még annál sokkal szebb élményekben lehessen részem. A vízálló rajtszámom mellé egy Enervit kulacsot, energiaszeletet és energiaital-port kaptam. A szállás kapcsán a fickó a faluba, a TVB-be küldött. Míg a kerékpáromhoz sétáltam vissza, azon tanakodtam: "-Mi az a TVB ?" Aha, Tourismusverband !!! 2 perces gurulást, majd kérdezősködést követően érkeztem meg a Nauders központjában található Tourismusverband elé. A hivatalos nyitva tartással szemben - gondolom a maraton miatt - még bőven fogadták a turstákat, versenyzőket. Az iroda előtt rengeteg prospektus csak a másnapi maratonnal foglalkozott: ismertették az útvonalat, a szintet, stb... és ami leginkább érdekelt, meteorológiai előrejelzést is olvashattam. A „jósok” reggelre 9-10 fokot vártak, napközbenre pedig felhős időt és 3000 m-en 1-5 fokot. Mivel a B távra átneveztem, az én rajtomra nem 6-ra, hanem csak 1/2 9-re volt kiírva. Érdekesmód nem okozott különösebb törést, hogy fél év izgalma, várakozása után mégsem a hosszabb távra, nem a Stilfser Joch-ira neveztem. Az ok egyszerű volt: Amennyiben mégis a 2757 m-es hágó mellett döntöttem volna, egyrészt fáradtságom miatt "jó esélyem" lett volna egy időn túli teljesítésre, vagy másnapi lenullázódásra, másrészt egy megfázással igencsak könnyen romba dönthettem volna a Garda-tóról és Velencéről szőtt álmaimat. Előkotorva a szükséges papírokat, ázottan, csapzottan léptem az épületbe. A fűtött helyiségben azonnal egy mosolygós hölgy kínált "-Möchten Sie ein Schnapps ???" Mosolyogva fogadtam el a torokmelegítő italt. Miután előadtam, hogy a telefonon leegyeztetett szállás ügyében jöttem, hamar kiderült, hogy jobb híján egy Hotelben, 1056 ATS-ért tudtak csak szállást foglalni. Bár drága volt, kénytelen voltam elfogadni. Ilyen tömeg mellett nem találhattam volna mást; esőben, maraton előtt pedig a sátrazás volt az utolsó dolog, ami hiányzott. A számla kifizetése után megkaptam a szükséges papírt és egy kis, rajzolt térképecske birtokában már gurultam is az Edelweiss Hotelhez. A szükséges papírok kitöltése után elfoglaltam egyágyas szobámat; a kerékpárt a garázsban, másik 10 bringa társaságában helyeztem el. Reggelit 7-1/2 8-ra kértem. Csomagjaim behordása közben sóvárgó szemmel néztem a finom, meleg vacsorához ült vendégeket; nekem be kellett érnem a megmaradt két zsömlével és az édességekkel. A fázós és esősre sikerült nap végén egy Coldrex-et vettem be. Bíztam benne, hogy másnap reggel is egészségesen ébredek. Fél órás zuhanyozás után újabb adag TVnézéssel múlattam az időt. A meteorológusok már inkább a front elvonultát jósolták, hosszabb távon is hűvös idővel. A rövidebb (132 km + 2020 m szint) távot választva az idő múlása, a késő este miatt sem kellett idegeskednem, így végül a két tartalék gumi megfoltozását követően csak 1/2 12-kor hajtottam párnára fejem. Odakint sötét felhők vonultak az égen. Vajon milyen időre ébredek ?

Adatok:
Teljes nap TM: 6:22:22 DST: 118,69 AVS 18,6 TR/D: 118,69 MXS: 43,0 ODO: 61598

Szintemelkedés: 1342 m

2000.júl.9, vasárnap
9.nap: Dreilander Giro Radmarathon

3/4 7-kor óracsörgésre ébredtem; odakint felhős, kissé szeles, de száraz volt az idő. Megmosakodtam, majd kényelmesen, papucsban és melegítőben az étkezőbe sétáltam reggelizni. A Stilfser Joch távját választó maratonosok már javában kerekeztek, az étkezőben csupán egy család reggelizett. A svédasztalon minden volt, mi szem-szájnak ingere: többféle sonka, párizsi, sajtok, különféle dzsemek, szezámmagos és hagyományos zsömle, tej, tea, gyümölcsök, zöldségek, stb. Két körben 4-5 zsömlét ettem, sonkával, sajttal, dzsemmel. Mivel nem értettem a szamovár működését, a házinéni érkezett mosolygósan a segítségemre. Nyugalomban elfogyasztott reggeli után összekészítettem a szükséges cuccokat, a biztonsági tartalékként elvinni szándékolt kaját, csokit, a legnagyobb gondot azonban az öltözködés okozta: Vigyek-e magammal tartalék hosszút ? Vittem. Úgy véltem, hogy a 132 km-es távon megmászásra váró 2149 m magas Ofenpass-on bizony 8-10 fokos hideg sem elképzelhetetlen, így az őszi kerekezéseimre gondolva a csomagtartóra rögzítettem egy alsó-felső - tartalék - hosszú szabadidőruhát. A kormánytáskába a szerelőcuccokat, esőkabátot, tartalék kaját és az iratokat raktam. Kíváncsian sétáltam a ház oldalába, a hőmérőhöz: 8 fokot mutatott. Öltözködésemet illetően alul a rövid kerékpáros nadrág fölé hosszút húztam, míg fölül két mez fölé szintén hosszúba, a lélegzős, de szélfogó mezbe bújtam. 1/4 9-re pedáloztam a rajthoz. A versenyzők egy része alul megelégedett a rövidnadrággal, de volt aki hozzám hasonlóan öltözött. A többszáz fős bringáscsoportot 8:32-kor valódi díszlövés-sorozat és trombitaszó indította útjára. Nauders házait elhagyva a tegnap esőben megismert út - lejtő helyett ezúttal, visszafelé 4 km emelkedő - várt a kerekesekre. Az első kilométeren - még érezve a rajt miatti lemerevedést - nem nagyon élveztem a pedálozást, azonban utána már végre önmagam lettem: fokozatosan elkezdtem előrearaszolni. A mezőnyben egyszerre kb. 5-6 versenyző hajtott egymás mellett, nem foglaltuk el a teljes utat. Szembeforgalom nem volt. Balról egyenletes tempóban húztam el a bringás-sorok mellett; amikor elvétve engem is megelőztek, az illetőre tapadtam. A határon nem álltunk meg. Bár mindenki versenyként indult neki a távnak, az 1504 m-es Reschen hágót követő első alkalommal nem sajnáltam megállni egy csodálatos fényképért: míg mellettem 40-50 km/ó-val zúgtak el az általam megelőzött kerekesek, én megörökítettem a Reschen-tavat. A tó hátterében a csaknem 4000 m magas Ortles fehérlett. Az éjszakai havazás hatására már 2000 m fölött - tehát már javában a szerpentinek környékén is - hótól csillogott a hegyoldal. A tóparton, erős hátszélben a verseny által felvett tempóban, 35 km/ó-val a mezőnnyel együtt hajtottam végig. A lejtőn már jobbnak láttam óvatosnak lenni a sok kerekes között, nem akartam bukni. Hagytam, hogy elhúzzanak mellettem. Súlyos kerékpárral amúgy sem vehettem fel a versenyt a 10 kg-os drótszamarakkal. Az ismerős 10 km-es félszerpentínes lejtő végén, Mals településen rendőri segítséggel fordultunk a Münstertalba, Svájc felé. 2 km-t követően meglepve tapasztaltam, hogy mind több kerekes áll az út mentén: a napsütésnek és az emelkedőnek köszönhetően eljött a vetkőzés ideje; én jobbnak láttam még várni ezzel. Lépcsőzetes emelkedés kezdődött: néhol síkon pedáloztunk, majd rövid 1/2 - 1 km-es emelkedőn kellett az izmokat bevetni. A szép tiszta, de hűvös időben kíváncsian néztem a gyönyörű hegyeket, vártam, hogy vajon hol pillantom meg az Umbrail hágó szerpentinjeit. Tauferset követően egy sík, mezei szakaszon értünk a svájci határállomásra. Meg sem kellett állnunk; a határőrök csak nyugodtan figyelték a csoportokban, egyik országból a másikba hajtó kerekeseket. Életemben először kerekeztem Svájcban! A mezőny - gondolom - hátsó felében pedálozva 1/4 11 körül érkeztünk Sta. Mariába (1375 m). A maraton két távja itt olvadt egybe, így nem volt tehát véletlen, hogy a falucska szűk utcájában a két irányból érkező bringások, valamint az 500 m-rel fentebbi frissítőállomás igencsak lelassította a haladást. A frissítő előtt 100 m-rel már egy-két ember osztotta is a megállást nélkülöző versenyzőknek az energiaszeletet és a banánt. Bár meg akartam állni, az érzés kedvéért én iss menet közben vettem el egy banánt. Mint a profik J A frissítőállomáson kb. 100-200 versenyző "tankolt" a többféle energiaszeletből, banánból, energiaitalból, néhány szendvicsből. A színes versenyzőáradat mögött csodás hegyek magasodtak. Nem voltam megszeppenve: egy szendviccsel, 2-3 energiaszelettel, egy banánnal és 2-3 pohár energiaitallal frissítettem magam. A következő 13 km-en csaknem 800 m szintemelkedés - a végén a 2149 m magas Ofenpass - várt rám, így zsebeimbe energiaszeleteket raktam, kulacsaimat teletöltöttem. 1/2 11-kor én is beálltam a kerekesek hosszú színes sorába és megkezdtem a hágóutat, egyelőre még fölül is hosszúban. Fantasztikus élményben volt részem: a csodás hegyek előtt pedálozó színes bringások meseszép képet nyújtottak, a táj sem hasonlított a Dolomitokra, sem az osztrák hegyekre, én olyan igazi svájcinak éreztem. Hamar fel tudtam venni a saját tempómat, így nem sokkal azután, hogy elhagytam a frissítőállomást, ott folytattam a hegymászást, ahol abbahagytam: előzgetéssel. Az emelkedő meredeksége továbbra is megengedte az utolsó fokozatom, a 42*34 mellőzését (42*24-ben hajtottam) , így egyenletes tempóban hagytam el a versenyzők 80%-t, miközben kb. 2 km-ként fotózni is megálltam. Az emelkedő meredeksége éppen olyan volt, hogy két választásom volt: vagy komoly erőfeszítéssel, de továbbra is előzgetések mellett tartani a 15-16 km/ó-t, vagy visszaváltva megelégedni a többiek 12-13 km/ó-jával. Nagyon élveztem a helyzetet. Nem éreztem a fáradtságot, jó erőben voltam, a sok versenyző - akiknek megmutathatom, hogy nehéz bringával is mire vagyok képes - is ösztönzött. Bár kb. 1800 m magasságban a mezei út nem túl sűrű fenyőerdőben folytatódott, a fák nem nyújtottak árnyékot izzó testemnek, így hamarosan félre kellett állnom vetkőzni. Meredekebb útszakaszra érve 42*34-be váltottam és beálltam a 12-13 km/ó-val hajtók tömegébe. Kb. 1900 m magasságban az út körül a hegyoldal mind meredekebbé vált, így a hajtűkanyarok sem okoztak már meglepetést. Jobbra-balra haladva végre több időm jutott gyönyörködni a hátam mögött, az Ortlesre nyíló kilátásban. Az utolsó 2-300 m-en felsorakozott nézősereg ösztönzésére nyitott hajrával pár kerekest megelőzve 11:36-kor értem fel a 2149 m magas Ofenpassra. A hágón bringások tömkelege - kb. 50-80-an lehettünk - fogadott: jobbára átöltöztek, bekaptak pár falatot. Bár a Nap szépen és melegen sütött, jól esett a meleg szélfogó fölsőt, majd - a lejtő miatt - a széldzsekit is felvenni. Még egy utolsó pillantást vetettem az Ortlesre és az Umbrail hágó sejtett helyére, majd 12 perces pihenő után nekivágtam a meredek lejtőnek. Míg hátrafelé a napsütés uralkodott, alig tettem meg 1-2 km-t és már szürke felhők alatt száguldottam. A minimum 10%-os lejtőn sebességem hamar 60 km/ó fölé szökött. Ismeretlen úton hajtva a hosszú egyenesek kivételével nem is mertem tovább gyorsulni. A folytatásban két kilométer emelkedő kivételével - ahol le is kellett vennem az esőkabátot - lankásabb lejtőn folytattam a kerekezést. 12:35-kor a szürke hegyek közt érkeztem Zernezbe (12:35-45), az újabb frissítőállomásra. 10 perces pihenőm alatt bekaptam bár falat energiaszeletet, banánt, majd egy kisebb - 10-20 fős csoporttal - nekivágtunk a hátralevő 52 km-nek. Az út egészen a naudersi cél előtt 8 km-rel kezdődő emelkedőig lejtett, így csapatunk - nem véletlen - hamar rátalált a 40 km/ó-s tempóra. Mivel „szépet produkáltam” az emelkedőkön már nem volt kedvem és nem volt miért kihajtani magam. Egyelőre a boly utolsó pozíciójában foglaltam helyet, élveztem a sebességet, haladást. Susch felé haladva farkasszemet nézhettünk a 3300 m fölé emelkedő Silvretta-csoporttal. 10-15 km-t követően a boly már oly hosszan hajtott 40-45 km/ó-val, vagy gyorsabban és annyira igyekeztek, hogy végül hagytam elmenni őket. Elégedett voltam addigi teljesítményemmel, megelégedtem egy picit lassabb, saját tempóval; nyugodt szívvel folytattam egymagam a kerekezést. Pár kilométeren át tartó üldözést követően, amikor már nem láttam többé a - völgy oldalában, szintben haladó - 20 fős bolyt, beálltam saját tempómra. Scuol környékén mikor egy újabb versenyző ért utol, szélárnyékában vele tartottam; apróbb dombokon meg is mutattam magam, az élre álltam, hogy a lejtőn ismét mögötte haladjak. Ramosch-ban már hármasban kerekeztünk: a két fiú az egyre lankásabb úton már igen komoly 36 km/ó-s tempóval hajtott. Néha nehezemre esett már így fárasztani magam, azonban mivel nem került annyi energiába, mintsem újfent a magányos pedálozást válasszam, így én is vállaltam a váltott vezetést. Továbbra is mellőzve a napsütést, egyhangú szürke felhők alatt érkeztünk a svájci - osztrák határra, az utolsó, 6 km-es emelkedőnk aljába (14:10-15) A kaptatót két szempontból sem bántam: egyrészt végre ismét az erősségem következett, a hegymászás, másrészt már-már fázni kezdtem, így jól jött a felmelegítő erőteljes pedáltaposás. Bekaptam két energiaszeletet, egy banánt, majd nyeregbe ültem: már csak 8 km Nauders; vár a CÉL és a meleg hotelszoba! Az emelkedő a folyóparton, lombos erdőben kezdődött, majd 6 km múlva 1475 m magasan, már fenyőerdőben ért véget. Az első-második hajtűkanyart követően sikerült bemelegednem, felvennem a ritmust és saját tempómban róttam a kilométereket, folyamatosan előzgettem a versenyzőket. Talán 2-3 km-t követően egy srác szegődött mellém, szólított meg, majd kezdtünk beszélgetésbe. Szóba került olcsó bringám, valamint aktuális csomagos túrám. Mint kiderült, a fiú is nagyon élvezte, ahogy eleve is nehéz, ráadásul 4 kg-mal megpakolt kerékpárommal lazán előzgettem az Alu, illetve szénszálas és egyéb szuper vázas, ultrakönnyű bringán versenyző résztvevőket. A német fiú - a hosszú távon indulván - a Stilfser Jochról érkezett, elmesélte, hogy az Umbrail hágó lejtőjén egy pár nappal korábbi útleszakadás igazán komoly gondot jelentett a kerekeseknek (erről a Tour magazinból értesültem, a srácnak nem értettem minden szavát), alig maradt valami az aszfaltból. Beszélgetés közepette továbbra is egyenletesen előzgettünk, nem számoltam, de min. 50-70 bringást elhagytunk a szűk fél órás kaptatón. A 2 km-es lejtőről 60 km/ó-val zúdultam be Naudersbe. A ffőtéren (?) felállított CÉLba érve elkapott a fantasztikus hangulat, jó erőben, lendülettel tettem meg az utolsó métereket : a szélső ház előtt egy padon ülő pár emberke minden beérkezőt megtapsolt, én is - kis csomagos bringám miatt is nagyobb - tapsot kaptam, nagyon jól esett. Akár a nagy versenyeken. Fölöttem a nagy óra mutatta a beérezés idejét, a kétoldali kordonokon túl embertömegek beszélgetek, nézelődtek, várták társaikat. Jobbról a rendezők írták fel a hátamon rögzített rajtszámot, majd kérdezték méretem a mez miatt. Csodás kék-sárga színű mezzel vonultam tovább; ez járt a sikeres teljesítésért. 14:45-ös célbaérkezésem szép eredmény volt, hiszen kb. 16 órára vártam magam. Örömittasan álltam félre egy ház mellé és vettem elő zacskójából új mezem. Csodaszép, levegőzős, kék-sárga alapú rövid mez volt, rajta az Italy - Schweiz - Austria és a Stilfser Joch felirattal, valamint a hágó szimbolikus rajzával, alatta: 2757 m. Bár nem jártam meg a nagyon várt hágót, mégsem éreztem lelkiismeret-furdalást a mez miatt, hiszen biztos voltam benne, hogy pár év múlva ezt a hágót is leküzdöm egyik csomagos túrámon (2001-ben meg is történt). Boldog arccal toltam kerékpárom a közelből hallatszó zene és illat irányába: A céltól 200 m-re egy másik téren, a színpadon egy falusi népi együttes zenélt. A közeli sátorban kolbászt, krumplit, húst sütöttek, az ideiglenes pultoknál bón ellenében ételt és sört, üdítőt lehetett kérni. Két adag sült kolbásszal és kenyérrel, valamint egy adag sült krumplival és üdítővel jól lakva sétáltam vissza még a célhoz, ahonnan már lassan a szállóhoz, "haza"gurultam. A meleg fürdő után nagyon jól esett a meleg ruhában a TV elé ülni. A CÉLhoz visszakerekezve fél-egy órán át élveztem és filmeztem a nyüzsgést, a fantasztikus hangulatot. Maradék pár falat kajámat elfogyasztva az estét a majd' elfeledett Wimbledoni férfi teniszdöntő izgulásával és jegyzeteléssel töltöttem. Jól esett látni, ahogy kedvencem megszereezte élete 13. Grand Slam győzelmét; meg is hatódott. Belém is erőt öntött a győzelme. Kíváncsian vártam az esti időjárás-jelentést. Mivel másnapra, de még az azt követő napra is szinte egész Ausztria fölé felhőket, sok esőt rajzoltak, úgy döntöttem, hogy ilyen rossz, hideg, nedves időben nincs értelme megkockáztatni a 2621 m magas Gavia hágót és svájci társait. Talán a sikeres és szép élménnyel megajándékozó biciklimaraton is hozzájárult ahhoz, hogy véglegesítsem, hogy másnap az érkező újabb front elől mielőbb igyekszem elhagyni a hegyeket. Mivel késő-délutánra, estére már esőt jósoltak, korai indulással addig akartam eljutni, ameddig csak lehetett: akár szűk 200 km-t hajtva egészen a Garda-tóig.

Részadatok: (Rajt 8:32-kor; Cél 14:45-kor, ebből 62 perc pihenő, 5:11 tekerés )
Sta Maria (1375 m) - Ofenpass (2149 m) TM: 58:10 DST: 13,61 SAV: 14,04
Teljes radmarathon TM: 5:11:40 DST: 135,88 AVS: 26,1
TR/D: 138,65 MXS: 69,0 ODO: 61737

Szintemelkedés: 2020 m

2000.júl.10, hétfő
10.nap: Nauders (A) - Leifers (I)

Bár még meg sem szólalt a 7 órára felhúzott csörgőóra, szemeim már felpattantak. Bár szürke felhők borították az eget és erős szél fújt, még nem esett. Pesszimistán úgy számítottam, hogy egy-két órán belül fog! 10 perc alatt gyorsan elkészültem, majd melegítőmben az elegáns étkezőbe mentem. Bár "csóró" magyar kerekes vagyok, nagyon jól esett két napot így egy szép szállodában eltölteni, elegáns étkezőben reggelizni, rendezett szobában aludni. Az elfogyasztott 4 zsömlét felvágottal és dzsemmel ízesítettem. Tele hassal hamar befejeztem az este megkezdett pakolást. Esőre számítva megnyugtató volt a tudat, hogy cuccaimat jó minőségű Vaude vízálló táska védi. A hűvös idő miatt melegen felöltöztem: a hosszú bringanadrág alatt melegítőbe, fölül pedig két mezbe és két szélfogó, lélegző fölsőbe bújtam. A ház előtt - valóban októberi időben - pakoltam fel első alpesi túráján résztvevő túrakerékpárom. Már este eldöntöttem, hogy a hétre mondott hűvös idő miatt lemondok a Svájci hágókról és a Gavia-hágóról, reggel lévén a hűvös 8-10 fokos levegőre lépve kedvem sem lett volna még magasabbra, még inkább a felhők közelébe kívánkozni. Melegre vágytam, minél messzebbre a zimától. A fenyegető eső miatt úgy terveztem, hogy kevés pihenéssel - talán hátszélben - robogok dél és kelet - azaz a meleg - felé, minimum Bolzánóig, de akár a 160-180 km-re fekvő Garda-tóig is. 1/2 9-kor mély lélegzetet vettem, óvatosan felültem a megterhelt bringa nyergébe és nekivágtam a Budakalászig 10 naposra tervezett hazaútnak. Alig indultam el, érezhetővé vált, hogy a szél ezúttal ismét ellenem fúj. Pénteken is pofaszelem volt, most visszafelé is. Senki sem hajtott, nem volt szó versenyről, így nem hagytam magam felbosszantani: „-Ha tovább is tart, de akkor is a Garda-tóhoz megyek.” - nyugtattam magam. Akár a maratonon, ezúttal is ugyanaz a 4-5 km emelkedő állt előttem. Míg elmúlt nap szélcsendben 20-25 km/ó-val tudtunk haladni, most az erős ellenszélben, csomaggal terhelten sebességmérőm mindössze 10-12 km/ó-t mutatott. Hihetetlenül lassan fogytak a kilométerek. A szél erősen belekapaszkodott a táskába, így 1-2 km után már ki is szállt belőlem a reggeli frissesség, beletörődve feszítettem izmaim, hajtottam a kerékpárt. Amikor egy beöltözött, de csomag nélküli 5 fős kerekes csapat előzött meg, vagy bringáikat a kocsi tetején szállító, a meleg autóból kibámuló versenyzők hagytak el, büszkén feszítettem: "Látjátok, gyerkőcök, az igazán kemény legények nem 9-10 kg-os, hanem terhelten 14+24= 38 kg-os bringán hajtanak a hágóra." Úgy véltem ők is nagyot néztek: ilyen időben, csomaggal hajtani, nem sétagalopp. A Reschen-hágóig tartó 7,5 km-es kb. 150 m-t emelkedő utat 36 perc alatt tettem meg: 12,5 km/ó-s átlagot értem el. A hágóút túloldala eleinte alig lejtett, inkább szintben vezetett. Ami a kilátást és a hegyeket illeti, az egyhangúan szürke felhők errefelé picit már szakadozni kezdtek; már a Nap is előbukkant. Volt okom azt remélni, hogy az elkövetkezendő 1-2 órában még talán megúszom az esőt. Az esti meteorológiai előrejelzések ismeretében már minden szárazon megtett órának örülhettem. Graun falu előtt végre szárazban volt időm megszemlélni a vízből kiemelkedő templomtornyot, amit a maraton előtti esős délután szinte észre sem vettem. A tó vizéből kiemelkedő templomtorony nagy turistalátványosság a környéken, de egész Észak-Olaszországban; valószínűleg idegenforgalmi okból hagyták így. A két napja vett képeslap jól mutatta, hogy alacsonyabb vízállásnál a templomtorony egy kis "mellék"tavacska vizéből emelkedik ki, azonban, ha magasabb vízállásnál eggyé válik a két víztükör, már sokkal hatásosabb a látvány. A továbbiakban a Reschen és a Haider See mellett kerekeztem tovább. Az út alig lejtett, így az ellenszélben továbbra sem tudtam 20-22 km/ó-nál gyorsabban haladni. Fél óra múlva végre elértem a várva-várt szerpentines, de nem 180 fokban, hanem csak 150 fokban kanyarodó lejtőt. A 6-7 %-os meredekségű úton még a versenynél is óvatosabban kellett ereszkednem, hiszen - elöl 3 kg - hátul 21 kg-os csomag feszítette a csomagtartót. 10:20-ra a hajtűkanyarok "rengetegéből" kiérve Malsba érkeztem. Hiába reméltem, ahogy utam keletnek fordult, megkaptam a már két nappal ezelőtt is társamul szegődött ellenszelet. Akkor nyugatról, most keletről fújt; mindig ellenem. A kedvemért - hogy akadályozzon - irányt változtatott. Hátszélben, a Meranóig többnyire lejtő 48 km-es utat másfél óra alatt, akár talán még pihenés nélkül is megtettem volna, az ellenszél azonban teljesen más helyzetet teremtett. Lejtős szakaszokon az ellenszél és a lejtő kiegyenlítették egymást, így gond nélkül 30 km/ó-val haladtam. Sík részeken - akár két napja - szinte csak vánszorogtam: meg kellett elégednem a 20-22 km/ó-val. Az első 14 km-en hamar túljutva, Schlandersben (722 m) az elmúlt napokban megszokotthoz képest már-már kellemes idő fogadott: megszabadulhattam a hosszú kerékpárosnadrágom alá vett melegítőtől. Ellenszélben küzdve egykedvűen fogyasztottam a kilométereket: bár az ellenszelet már elfogadtam, semmi sem motivált, hajtott; mind kevesebbet gondoltam a Garda-tóra. Kastellbellbe érve (12:05), úgy éreztem eljött az ebéd ideje. Az útmenti boltban vásárolt zsömlékkel és almával egy megfelelő padra ültem és ölemben megterítve hozzáláttam ebédemhez. Csak 20 km várt rám Meranóig, ahonnan a dél felé vezető úton már távolodhattam a felhőktől. A táj már nem okozott újdonságot, gyors menekülésre ösztönző felhőkkel pedig szerencsére nem sok dolgom akadt. A délszaki, de egyúttal alpesi várost? Meranót észak felől szürke fellegek ölelték. Nem sürgettem magam; igyekeztem élvezni a pihenést, a nyaralást, világlátást; megpróbáltam nem foglalkozni az egyre szürkülő felhőkkel. Bringámat tolva sétáltam végig a folyóparton, filmeztem le a virágokat, pálmákat, egy-két templomot, a városcímert és a lovas alakúra vágott, mások által is megcsodált növényeket. 1/2 órás pihenő után 1/2 3-kor hagytam el a várost (302 m). Bolzanó felé az út ugyan már alig lejtett (30 km-en mindössze 40 m-t esett), viszont az a tény, hogy a város felé felhőknek szinte nyoma sem volt, száz ágra sütött a Nap, megnyugtatott. Unalmas, sík úton róttam a kilométereket, csak a defekt utáni benzinkút és a kerékcsere helyének megpillantása, nyomasztó emlékek felidézése szakította meg a monotonitást. Bozent elhagyva, hiába hajtottam volna még, hogy minél messzebb kerítsek sort a következő étkezésre, gyomrom nem bírta tovább a nélkülözést. Leifersben álltam meg uzsonnáravalót vásárolni. Pár perc alatt nagy nehezen táskáimba gyömöszöltem a kenyeret, konzervet, majd ott helyben hozzáláttam az egyik süti elmajszolásához. Aggódva vettem észre, hogy negyed óra alatt déli irányban - amerre tovább szándékoztam hajtani - esni kezdett. Fölöttem még vékonyabb volt a felhőzet, de észak felé szintén úgy tűnt: nem kell sokat várni a csapadékra. Alig indultam el, már csepegni is kezdett. Nem sokat kellett gondolkoznom, mit tegyek: eszembe jutott, hogy éppen a település elején láttam egy kempinget, amit gyorsan célba is vettem. A recepciós srác - feketén, saját haszonra - a recepciósbódé mögötti konyhakert füvét ajánlotta sátorállításra. A sátorhely tökéletesen megfelelt, ráadásul megúsztam mindössze 15000 lírából (kb.2074 Ft). Nagy igyekezettel 17 órára már állt is a sátor. A korai idő miatt szó sem lehetett róla, hogy bekucorodjak a sátorba, így előbb örömömben szétnéztem a szemközti boltban, majd az eresz alatt újságot olvastam, ölemben "megterítve" megvacsoráztam, jegyzeteltem és gyakran az eget kémleltem. Este 8 óra után időmet már a sátorban fekve múlattam. Gondolkodtam, tervezgettem, majd végül 10 órakor esőcsepegés mellett hunytam álomra szemem. Kerékpáromról megfeledkeztem, elfelejtettem letakarni, egész éjszaka az esőben ázott.

Adatok:
TM: 5:43:50 DST: 126,13 AVS: 22,0
TR/D: 126,13 MXS: 53,0 ODO: 61863
Szintemelkedés: 200 m

2000.júl.11, kedd
11.nap: Leifers - Torbole

Bár jól aludtam, az éjszaka egy-kétszer mégis felébredtem. Az eső néha elállt, aztán újra rákezdett. Ébrenléteimkor hálózsákomból kibújva a nylonról leöntöttem a vizet, majd nyugodtan aludtam tovább. 8 óra után már inkább pihengettem. Háton fekve élveztem a világosodást, hallgattam az eső kopogását, gondolkoztam és mind élénkebben tervezgettem az esti Garda-tavi sátrazáshoz szükséges legkésőbbi indulást. Úgy kalkuláltam, hogy legkésőbb 16 órakor útnak kellene indulni, ahhoz, hogy 20-21 órára a Garda-tó partjára - Rivába, vagy Torbóléba - érjek. Mi mással tölthettem volna az esős délelőtt hátralévő részét, mint jegyzeteléssel: behoztam lemaradásaimat. 13 óra tájban éppen a hálózsákon feküdtem és gondolkoztam, amikor nagy hirtelenséggel 10 perc alatt gyengült az eső, világosodott. Az esőcseppek kopogása szinte az egyik pillanatról a másikra szűnt meg, mintha a Nap is bújkált volna. Egyre több ember hangját lehetett már hallani. Kidugtam a fejem a sátorból és bizony volt okom az örömre: az égen fehér szakadozó bárányfelhők úsztak. A közeli napsütés perceken belül a kempinget is elérte; így minden párásan gőzölgött; jó idő lett. A kempingélet hirtelen megélénkült: alig várták az emberek az eső végét. Elmúlt nap 17 órától e nap 13 óráig, azaz 20 órán át esett. Bár legszívesebben azonnal nyeregbe pattantam volna, a sátorbontáshoz megvártam, míg az esőcseppek kicsit leperegnek a sátorponyváról. 14:55-kor újabb kilométereimnek vágtam neki, a rég várt Garda-tó volt a célállomás. Leifers házai közül kiérve, az erős hátszélben 28, majd 30 km/ó-val robogtam. Mivel igencsak igyekeznem kellett, hogy időben a Garda-tóhoz érjek, nem fogtam vissza magam. Leginkább az lassított, hogy a gyönyörű táj megörökítését nem akartam kihagyni: az első 20-30 km-en többször is fotóztam és filmeztem. A völgy egyre jobban szűkült, eleinte az alsóbb meredek, de még nem sziklás és függőleges régiókban szőlősorokat lehetett látni. Fél órán át kellett azért hajtanom, hogy a szembülső hegyet, az előtte úszó felhőpamaccsal szépen lefotózhassam. A felhő folyamatosan követett, csak ekkorra állt össze jól a kép. A völgyet kísérő sziklafalak és a széles, csodajó kocsiút is lenyűgözött. Öröm volt rajta kerekezni. Almások és szőlősorok után érkeztem Mezzolombardóba, az ipari városba. Pár napja kocsival errefelé mentünk a Tovel-tóhoz. A várost elhagyva 16 km várt rám Trentóig, a kitűzött napi út feléig. A korábbi gyümölcsösök helyett már vasúti sínek és ipari telepek, gyárak, raktárak kísérték utamat; a korábbiakkal szemben jóval több teherautó előzgetett engem is. A vártnál 10 km-rel hamarabb már a város táblája fogadott; a forgalmas kocsiút kétszer két sávosra bővült. Húsz percen át kerekeztem a forgamas úton, majd a felüljárók egyikén - bár kerékpárral tilos lett volna - Riva felé fordultam (16:58). Újabb felüljáró-rengetegben perceket kellett várnom, míg végre az egymást érő autók között a megfelelő irányba tudtam kanyarodni. A Trentón való könnyű átjutás reménye 2 km múlva szállt el, amikoris egy tábla már az autópálya kezdetét jelezte elő. Kénytelen voltam a "Trento centro" táblát követni. A város egy részén, majd a folyón áthajtva sikerült végre elcsípnem a Riva felé induló út emelkedőjét. Miután az elmúlt 2 órában könnyedén, erőlködés nélkül tartottam a 30 km/ó-s sebességet, eleinte nem esett jól visszaváltani és csomagostul kaptatót mászni. Az első - házak között vezető - kilométer végén az út a meredek hegyek közt húzódó sziklaszorosba, nyugat felé fordult. Szép kilátás nyílt föntről Trentóra és a várost körülölelő hegyekre. A folytatásban az út - újabb kilométer végén -kétsávosra bővült, és egyúttal alagútba futott. Mivel más út nem volt, nagyot kerülni pedig nem akartam, így nem maradt más választásom, mint végighajtani a kipufogógázok által szennyezett alagúton. Mivel a végét nem láttam, azt sem tudtam, milyen hosszú, hány percet kell hajtanom benne, így felgyorsítva igyekeztem mielőbb túljutni rajta. A korábbi 15-17 km/ó-ról eleinte 20-22 km/ó-ra gyorsultam fel, majd a lankás emelkedőn, eltökéltségemben már 24 km/ó-val is hajtottam. Teljesen kizártam mindent a külvilágból: nem is éreztem a bűzt, az sem zavart, hogy úgy izzadtam, mint egy ló, csak erőteljesen, koncentráció mellett forgattam a pedálokat és néztem előre, vártam az alagút végét jelző fény felbukkanását. Az alagútban 3 percet hajtottam. Kiérve a sötétből, szinte már a hágón találtam magam; jobbról a Lago di Terlago tavacska hullámai fodrozódtak. Előrenézve egyre szürkébb felhők úsztak az égen, nem csoda, hogy az eső is eleredt. A lankás lejtőn illetve síkon gyors tempómmal nem sokat áztam. 2-3 km hosszú lejtőn 50-55 km/ó-val száguldva suhantam el a Vezzanót követő tó mellett és majdnem így tettem a következőnél, a Lago di Toblinónál is. Ez utóbbi igazán a vízparton álló kastélyáról híres, így én is megörökítettem. A várt színkavalkád a felhők miatt elmaradt. 3-4 km vízparti pedálozás után értem a Sarche-i leágazáshoz. Itt vált ketté a Madonna di Campiglióba - a Brentai Dolomitokba - és a Garda-tóhoz vezető út. A hátralevő 22 km-en már nem kellett további emelkedőkkel számolnom; meredek hegyekkel kísért 3-4 km széles völgy és DNY felé szürke felhők vártak rám. Úgy tűnt 1/2 8 előtt - ahogy szerettem volna - Rivába érhetek. Bár jól esett volna falatozni valamit, úgy gondoltam: ezt a 22 km-t már fél lábon is kibírom. A fenyegető esőfelhők is a további pedálozás mellett szóltak. A kedvező északi szél továbbra is sebesen repített a rég várt tó felé. Mivel már 19 óra felé járt az idő, vacsoráravalót pedig még nem vásároltam, mielőbb bolt után kellett néznem. Arcóban ért el az egyre fenyegetőbb felhőből hulló eső, ám pár kilométeres igyekezetemnek köszönhetően nem sokat áztam. A városkát elhagyva már igazán érezni lehetett a Garda-tó közelségét: egyre nagyobb forgalommal és sok nyitva levő áruházzal, szórakoztatóközpontokkal találkoztam. A Torbole-Riva elágazásnál - bár a torbolei kempingbe szándékoztam menni, mégis - Rivát választottam: úgy gondoltam végighajtok a 4 km hosszú északi parton. Riva elején 18:57-kor egy SPAR áruház „személyében” végre sikerült megfelelő bevásárlóközpontot találnom. 1/2 8-ig volt nyitva, nem késtem le semmiről. Csomagos kerékpárom - bár mást nem tehettem - félve hagytam az áruházon kívül. A cuccok elpakolása akkora gondot okozott, hogy a két alma már csak a mezem hátsó zsebébe fért. Rivába érve a körforgalomnál az északi parti útra fordultam. A kempingek reklámtáblái egymást követték, választékban nem vot hiány. Mivel nem akartam feleslegesen sok pénzt elszórni, így a körforgalomtól 2 km-re fekvő Bavaria kemping előtt álltam meg. Ez nem látszott túl elegánsnak, mégis megfelelőnek tűnt. Szomszédjában egy bolt, szemközt ajándéküzlet, nem messze fagyizó várta a turistákat. Alig szálltam le a nyeregből (3/4 8) és fordultam a bejárat felé, a recepcióslány már oda is lépett hozzám: "-Egy sátor és egy személy részére lenne? Ez 20000 líra éjszakánként; megfelel ?" Tökéletesen elégedett voltam; másfélszeresére számítottam. 2 napra ígérkeztem. A kemping nem volt nagy, talán 60-80 férőhelyes lehetett. Délszaki növények, cédrusok, pálmák jelezték, hogy már melegebb éghajlatra érkeztem. A kempingben két kulturált mosdórészleg állt, a sátorterület végében, a tó felé sétálva szörfkölcsönző várta a turistákat. Miután - nem messze a bejárattól - megtaláltam a megfelelő sátorhelyet, alig pakoltam le, kíváncsiságom máris a vízpartra vezetett - videokamerával a kezemben. A tóparti sétányra nyíló kapu 8 és 23 óra között nyitva volt, így bármikor le lehetett sétálni, ha az ember egy kicsit gyönyörködni akart. A nyugovóra készülő Nap miatt ugyan már nem voltak ideálisak a fényviszonyok, mégis fantasztikus panorámában volt részem: kellemesen kiépített sétautak, kavicsos part, padok, fák fogadtak. Ami pedig a tájat illeti……. Jobbról, nyugat felé 1500 m magas hegyek, meredek sziklái szakadtak a tóba, a vízszint fölött nem sokkal az autók világító lámpái sejtették hol vezet - alagutakon át - a Gardesana, a híres kocsiút. Balról, kelet felé lankásabb és fás 1700-2000 m magas hegyek kísérték a Garda-tavat, ezen az oldalon jobban elfért a kocsiút; a Torbole felé eső, közeli vitorláskikötőnek kellemes hangulata volt. Sátorállítás közben pár csepp eső próbálkozott feleslegesen és hiábavalóan elrontani a jó kedvemet. Miután végeztem a kötelező teendőkkel, jöhetett a megérdemelt vásárlás, az ajándékboltban való nézelődés, valamint a hazatelefonálás. Nagyon feldobott az a tény, hogy kerékpárral eljutottam - és haza szándékoztam kerekezni - a csodálatos Garda-tóhoz. Ehhez foghatót talán még nem láttam. Lenyűgözött maga a tó, de a délszaki hangulat is. Feltétlen meg akartam osztani örömöm az otthoniakkal, akartam, hogy tudják, hogy túrám első, alig várt helyszínére sikerült megérkeznem, így telefonkártyával - mert csak azzal lehet - hazacsörögtem. A kempingből 9- 1/2 10 tájban, alvás előtt újfent kisétáltam a tópartra. Nem tudtam betelni vele: úgy éreztem magam, mint 1999-ben, a horvát tengerparton. Nagyon boldog voltam: egyedül, kerékpárral a Garda-tó parton nyaralok. Újabb filmezést követően, 10 órakor nyugovóra térés reményében húzódtam sátramba. Boldogságom teljessé tételéhez csak a meleg, jó idő hiányzott: "-Ha itt nem is, de talán majd a tengernél végre meleg éjszakában lesz részem."

Adatok:
TM: 3:33:05 DST: 92,84 AVS: 26,2
TR/D: 92,98 MXS: 59,0 ODO: 61956

Szintemelkedés: 302 m

2000.júl.12, szerda
12.nap: Bringatúra a Garda-tó keleti és nyugati partján

Kb. 9 óra alvást követően, 1/2 8-kor csodálatos kék égre, napsütésre ébredtem. A Garda-tó partján !! Ezzel nem lehetett betelni. Első utam a partra vezetett volna, azonban a kapu még zárva volt. Kimostam pár mezt, gatyát, zoknit, majd a sátor mellett megreggeliztem. Élénk színekben gazdag tóparti filmezést és fotózást követően 1/4 10-kor útra keltem. Büszke voltam magamra, úgy éreztem ideális programot terveztem e napra. Délelőtt a tó keleti partján szándékoztam oda-vissza kb. 50-60 km-t kerekezni. Addig akartam hajtani, amíg még a túlparton hegyeket látni, hiszen addig érdekes a táj. A kelet felől sütő nap miatt csodás fényképekre számíthattam. Úgy gondoltam déltájban a kempingben megebédelek, így még ennivalót sem kellett magammal vinnem. Délután a tó nyugati partján, illetve a nyugati hegyeken 5-600 m magasra szándékoztam felpedálozni, hogy ne csupán lentről, hanem föntről is megszemlélhessem Európa egyik legszebb tavát. Szépségeket illetően a délutáni túra ígért többet, alig vártam a 2-300 m magasan sziklaalagutakban vezető vadregényes pedálozást. Az északi szél miatt csodás kék volt az ég, melegen sütött a Nap, de így is csupán 22-23 fok lehetett: mindez július közepén. Nem volt véletlen, hogy nem sok fürdőzőt láttam a tóban lubickolni. Túrám a kemping kapuján kilépve, a tóparton kezdtem meg. Furcsa volt ismét málha nélkül kerekezni, meg kellett szoknom. A hajókikötőt elhagyva egy sziklácska oldalában, szinte a víz fölött vezetett a jól kiépített kerékpárút. Torboléban nagy forgalom hajtott át, a sok autó szerencsére Roveretóba tartott; amerre másnap én is. Bár a következő 10 km-en mindössze két település várt rám, szinte 2 km-enként álltam meg a gyönyörű tájat megörökíteni. Ennél szebb időt rajzolni sem lehetett volna. A kék ég alatt tisztán sütő Nap miatt a tó csodás, türkiz színben hullámzott. Gyönyörű színben festettek a szembülső sziklák, a vízen néhány színes vitorlás élvezte a szelet. A hátszélnek köszönhetően nem okozott gondot a 33-35 km/ó-s sebesség. Nem sokkal Torbolét elhagyva egy-két alagúton kellett áthajtanom. Gyakori filmezéseim témái eleinte, közel a tó északi partjához még Rivára, Torboléra és persze a többi hegyre irányultak, később, - távolodva Torbolétól - már inkább a szemközti hegyi falvakra, csodás sziklákra összpontosítottam.. Olyan szándékkal is megörökítettem a szembülső, 400-600 m magasan fekvő Tremosinét, hogy délután azt szándékozta felkeresni. Akár egy terepasztalon: jól ki lehetett venni a Lendró tóhoz vezető hegyi utat is. A hátszélben suhant velem a bringa: 29-32 km/ó-val haladva nem is mindig szívesen álltam meg, de a csodás kilátásnak nem lehetett ellenállni: nem sajnáltam a fényképeket: "-Gábor, gondold csak meg, más többször is jár erre, és csak reméli, hogy ilyen tiszta időben lehet része, neked ez megadatott, ne hagyd korlátozni magad !!" Malcesinétől többet vártam: készítettem ugyan pár fotót, láttam a várat, mégsem álltam meg, nem sétáltam be a centrumba. Még a felvonóállomást sem kerestem fel, nem hajtottam fel a hegyoldalba sem. Szemközt a leszakadó sziklafalak már egyre alacsonyabbak voltak, a túlsó hegyoldalon jól ki lehetett venni Tremosine, Tignale és más kis falvak házcsoportjait. A vízparti utat szép virágok, rododendron-bokrok és cédrusok kísérték. Egy megfelelő helyen, a vízpartra sétálva, virágok mellől készítettem szép filmfelvételt: a tó északi végét már alig láttam. 30 km-re Rivától, Castelettóban eljött a visszafordulás ideje. Szemben Gargnanó házait láttam, attól északra egy szép süveg alakú óriási sziklával kezdődtek az igazi hegyek, dél felé már lassan ellaposodott minden. Nem volt értelme továbbhajtanom. A lapályt nem akartam fotózni, és már alig vártam a túloldali hegymászásokat. Bár az eddigi hátszél után ellenszélre és küzdelemre számítottam, mégis igen jól, 27-30 km/ó-val tudtam haladni. Csodás délelőttöm végén, 1/2 1-kor, épp ebédidőben - kb 20 perc mesés filmmel a kamerában - értem vissza a kempingbe. Eddig ideálisan telt a nap. Már a délelőtt után is azt mondtam: "Akárhogy alakul is a délután, ezeket a szépséget, emlékeket már senki sem veheti el tőlem." Nyugodt pihenést követően lassan megebédeltem, majd rövid sziesztázás után 3/4 2-kor fátyolfelhős időben nekivágtam a 60-80 km-esre tervezett délutáni túrámnak. Ezúttal már nem felejtettem otthon sem a lámpát, sem a kesztyűt, sem a bukósisakot. Az előbbi és utóbbi nélkül bizony életemet kockáztattam volna, részben az egymást érő alagutakban, részben pedig a 10-12%-os lejtőkön. Rivát elhagyva, dél felé végigtekintve a parton, nem lehetett nem észrevenni a felhőket; elmúlt a délelőtti csodás idő. Még egy kilométert sem tettem meg Riva után, máris alagút miatt kellett lámpát gyújtanom. Már 5-10 km múltán kiderült, hogy a Garda-tó ezen a partján sokkal gyorsabb haladásra lesz lehetőségem, ugyanis nem csupán felhős volt az égbolt, de ráadásul az alagutak is egymást érték, némelyik 500 m hosszú, de akadt 2 km-es is. Az a tény, hogy a szembülső hegyek a tó hosszában eléggé hasonlóak, tovább erősítette azt a sejtésem, hogy a tó ezen az oldalán jóval kevesebb film és fotó fog készülni. Épp az egyik 2 km-es alagútban haladtam, amikor az oldalsó oszlopokon túl, a vékony füves sávon néhány férfi nézte a tavat, mások filmeztek. Kíváncsian álltam félre: vajon mi lehet az ? A férfiak lába alatt, a tavon apró vitorlások tucatjaiban gyerekek tanulták a vitorlázást. Limonéban sok kőből épített házzal találkoztam, sok virág díszítette a falut; pálmát és cédrust is láttam. Terv szerint, továbbra is a síkon folytattam volna az utam, azonban hirtelen mégis a hegyi útra, Tremosine felé fordultam. "Jobb ha előbb e felhős időben letudom a hegymászást és hazafelé - akár, de nem feltétlen esőben - már csak sík pedálozás vár rám. A részletesebb térképem alapján a 626 m magas Tremosinéig 8,6 km emelkedő várt rám. Az első kilométerek még Limone házai között vezettek, kb. 8%-os emelkedőn, később olajfák között kerekeztem. A második kilométert követően - még házak között - az út hirtelen 12-15 %-os meredekségű lett: még kiállva - hátul csupán 4-5 kg-os csomaggal is alig tudtam haladni: sebességérőm 8 km/ó-t mutatott. Bár fotózni a házak miatt nem tudtam, kétszer is meg kellett állnom kifújnom magam. Hát nem erre számítottam !!! A több, mint egy kilométer hosszú brutális emelkedő vége felé egy filmezés közben már csepegni kezdett; ezúttal jól esett. Alattam kb. 300 m-rel látszottak Limone házai, mögötte Riva, szemben pedig a Garda-tó keleti partján emelkedő egyforma hegyek és Malcesine a várral. Az emelkedőn lábam kegyetlenül feszített, húzott. 2-3 km ilyen emelkedő bizony be tudott volna tenni a lábizmaimnak. Az 5. kilométer végén az út végre a hegy oldalában nyugatnak fordult és egyúttal sokkal lankásabb is lett. Dél felé közvetlenül a sziklapárkány szélén is (Piave) falvakat pillantottam meg (foto). Újabb filmezést követően már hullámos, néhol kissé lejtős terepen haladtam, filmeztem. 7,5 km emelkedő végén 557 m magasan, Vesió házai között egy elágazáshoz érkeztem. El kellett döntenem, hogy a tervezett, hosszabb úton - még magasabbra hágva - hajtok 20 km-t a hegyek közt egészen Gargnanó közeléig, vagy rövidúton pedálozok a sziklapárkányra épült Pievéig és onnan gurulok le a tópartra. Mivel délelőtt annyi szépben volt részem, és már e délutáni túra kezdetén is szép kilátást kaptam - fentről a hegyről - a Garda-tóra, így megelégedtem az utóbbi változattal. Nem hittem, hogy a fenti úttal sokkal több szépségben lehetne részem, viszont akkor a hegyek felől közeledő sötétebb felhők révén jó eséllyel pályáztam volna egy esőre. Kellemes, lankás gurulást követően érkeztem Pievébe, ahol a leszakadó szikláról nyíló kilátás híján "tökölés nélkül" folytattam is a gurulást, ezúttal már a Garda-tó vízpartja felé. 1-2 km gyakori kanyargást, fékezgetést követően az út szembefordult a vízzel és úgy tűnt toronyiránt halad neki a magas szikláknak. Csak közelről tűnt fel, hogy a magas kőfalak aljában a kocsiút - beszűkülve - keskeny sötét résen vág utat magának (foto). A sziklák alá, a hűvösbe érve meg kellett állnom: két autó találkozott szembe egymással. Bizonyára az egyik mellőzte a dudával való előjelzést, így az útszűkületből tolatásra kényszerült. A továbbiakban egymást érték a nyitott és alagútban vezető útszakaszok és az autódudák hangjai. Nagyon élveztem. Az egyik rövid alagútból kiérve a szembülső korláton túl a víztükröt pillantottam meg. Ismételten csak bringázásomnak köszönhettem az elkészült csodás felvételt, hiszen gyalogos nem jár arra, autós pedig nem tud félreállni. Alattam 200 m-rel mélyebben a Garda-tó vize hullázott, mögöttem pedig a sötét alagútból éppen egy világító autó tűnt elő, miközben egy másik a távolból hallatta dudájának hangját. "-Ezt az utat vártam, épp ezt láttam a prospektusban !" - ujjongtam. Csodás volt, lenyűgözött a vadregényes és egyúttal meseszép panorámás út. Ezek után már valóban nem maradt értelme a gargnanói szerpentinek felkeresésének: "-Ennél szebbet már úgysem láthatok, ha leértem a tópartra, irány haza !" - szögeztem le. 2-3 km további szűk lejtő végén megérkeztem a vízpart 90 m-es magasságába. Pár szép kilométer reményében - dacolva a nem túl messzi égzengésekkel - a tó déli, lapályosabb vége felé folytattam utam. Pár kilométer alatt az addigi hegyes jellegű táj megváltozott: már jobbra, az "én" oldalamon is egyre alacsonyabb hegyeket láttam, a túlsó oldalon, a tó végében pedig megpillantottam a teljesen sík partot. Nem volt értelme tovább kerekeznem: a tó végét is látva, több hegyet már nem kívántam megmászni, ráadásul a kora délutáni 15%-os kaptató eléggé meg is terhelte a lábam (42*28-as áttétellel). Nem sokkal múlt 1/2 5, amikor nekivágtam a Riváig hátralevő utolsó 25 km-nek. Az út első felében, Limonéig még a kevesebb alagút miatt gyönyörködhettem a tó környékében, szememmel követhettem a szembülső Malcesine feletti hegyek zivatarfelhőt, Limonét követően - mivel az alagutak egymást érték - azonban már meg sem álltam. A csepergő esőben még örültem is az alagutak védelmének. Szakadozottabb felhők alatt érkeztem vissza Rivába. Szép túrát tettem, igazán megismertem a Garda-tavat, kellemes 118 km-t gyűjtöttem össze, épp elég volt. Nem kellett volna se több, se kevesebb. Mivel 3/4 6-ra hazaértem, nyugodt estében lehetett részem: maradt idő a parti sétára, jegyzetelésre, filmezésre, fagyizásra, a nyugalom kiélvezésére. Másnap nehéz nap (160-180 km) várt rám, jól esett, hogy előtte este maradt idő arra, hogy sétával, jegyzeteléssel lelkiekben is felkészüljek, ráhangolódjak egy újabb hosszú kerekezésre. Tele hassal - túrázóhoz illően - nyugodtan böngészgettem a térképet, kalkulálgattam az elkövetkező napokra kitűzött távolságokat. Másnapra, 160 km és 2000 m szintemelkedés várt rám. Délelőtt egy 27 km-es 1000 m szintemelkedésű emelkedő volt programban, utána a ki nem hagyható 40 m alacsonyan épült Vicenza - az építészek Mekkája -, majd mielőbb vissza a hegyek tövébe és a nap végén még felmászni Asiago 1000 m magas fennsíkjára. Ez utóbbi még a tavaszi Utazás kiállításról hozott prospektus alapján tetszett meg, ezért nem akartam kihagyni. Időben nagyon szűkös nap várt rám, reggeltől estig rohanásra kellett számítanom. Bár tervem szerint 18-19 órára számoltam az Asiagói kempingbe való érkezést, tartottam tőle, hogy ez inkább 21 óra felé fog bekövetkezni. A nyugovóra tért Nappal együtt én is letettem jegyzetfüzetem, majd zuhanyozást követően hálózsákomban hamar álomra hajtottam fejemet.

Adatok: indulás: Riva del Garda
Délelőtti túra:
TM: 2:08:36 DST: 59,04 AVS: 27,5

Délutáni túra
TM: 2:34:55 DST: 58,64 AVS: 22,71
Egész nap együttesen: TM: 4:43:31 DST: 117,68 AVS: 24,9
TR/D: 120,78 MXS: 47,5 ODO: 62077

Szintemelkedés: 550 m

2000.júl.13, csütörtök
13.nap: Torbole - Mestre

Pihentető hosszú alvás után ébredtem: kialudtam magam. Lustálkodtam egy keveset, majd boldogan dugtam ki a fejem a sátorból: a csodálatos Garda-tó partján ébredtem örökzöldek, rododendronok tövében. Kényelmesen elkészültem, ismét felmálháztam a bringámat, majd a partra sétáltam. Utolsó búcsúpillantást vettem a Garda-tóra (foto). 3/4 10-kor hagytam el Riva del Gardát. Torboléban, a körforgalomban - a soromra várva - megnéztem magamnak a rám váró emelkedőt: az útból egy kilométeres, 6-7%-os meredekségű egyenes látszott, rajta szinte egymást érték az autók. Előző nap még csak elrettentett az út, most azonban le kellett küzdenem. Alig kezdődött meg a kaptató, hátul szinte máris 34-be - a legkönnyebbe - váltottam. Lassan küzdöttem; inkább a nagy autóforgalom, a lassan előzgető autók miatt koncentráltam. Erősen markoltam a kormányt, nyomtam a pedálokat, sajnos az óvatosság miatt hátra, a tóra alig-alig tekinthettem. A hajtűkanyart követően az alattam fekvő hatalmas tó kilátása sokat enyhített a küzdelmen, elterelte a figyelmem. Házak tűntek fel előttem, a közeli parkoló pedig duplán is kapóra jött: egyrészt elengedhettem a megelőzni nehezen tudó kamionokat, buszokat, másrészt a legszebb helyről örökíthettem meg a fenséges panorámát. Búcsút vettem az alpesi tótól, majd nekivágtam a Velencén, Trieszten és Szlovéniát hazavezető útnak (térkép). Nago falut követően, a 287 m magas San Giovanni hágó tetejéig sík és lankásan emelkedő szakaszok váltották egymást. A lejtőn a csomag miatt óvatosan suhantam. Nem hajtott a tatár, a iztonság és a bringa állapota volt a legfontosabb. A nagy forgalom Moriban szerencsére letért az autópályára, így Roveretó (10:53-11:26) felé már nyugodtabban kerekezhettem. A vicenzai leágazás helyett a előbb a centrumot céloztam meg: idő híján ha nem is sokat, de szét akartam nézni e középkori városkában. Egy szép főtéren és pár szép házon, valamint a váron kívül mást nem találván, egy kevés filmezést követően nekivágtam a 3 órásra kalkulált 27 km-es emelkedőnek. A 204 m magasan fekvő Roveretótól az út a térkép alapján 16 km-en kb. 6-700 m-re kapaszkodik fel, majd az utolsó 11 km-n újabb 5-600 m-t emelkedve éri el 1162 m-es tetőpontját a Passo Pian de Fugazze-t. Az útjelző-tábla 72 km-re jelezte Vicenzát. Úgy tűnt 1/2 4 előtt nem érek a városba, 20 óra előtt pedig a kempingbe. A nem túl széles és kis forgalmú útnak már az első kilométeréről csodás kilátás nyílt Roveretóra és környékére. Gyakori hátrakukucskálások mellett pedáloztam fölfelé. Meredeken kezdődött meg a hegymászás, lassan haladtam. A házak közül kiérve egyre jobban látni lehetett a rám váró hágóút völgyét és a végében emelkedő 2000 m-es hegyek szikláit. Az első 4-5 km-en nagyon komoly küzdelemre kényszerültem, 8-10%-os lehetett a meredekség. A csomag, kiállás közbeni billegtetését mellőzve ülve küzdöttem az emelkedővel; izmaim erősen feszültek Fél óra múltán térdhajlítóizmaim már kezdték megérezni a küzdelmet, éppen kapóra jött a mélyben megcsillanó türkizkék tavacska miatti fotózás (ld lent). A következő síkon, vagy lankásan vezető kilométereken alig győztem betelni a látvánnyal; igyekeztem feltankolni magam a sok szépséggel. Bár egy prospektusban láttam szép türkiz tavat ezen hegyek közt, mégis úgy tűnt, ez még nem az a tó. Túl a 27 km-nek a harmadán és a kezdeti fárasztó 4-5 km-en, úgy állapodtam meg magammal, hogy még 3-4 km belefér az erőmbe, türelmembe, addig kihúzom energiautánpótlás nélkül: Anghebeniben fogok ebédelni. A további kellemes kilométereknek köszönhetően végül Raossi végén álltam félre. Az uttóbbi kilométereken is megmaradt az út panorámaút jellege: a hegyoldalban gyakran nyílt szép rálátás a völgyre, a sziklás hegytetőre és a szemközti oldalon vezető kocsiútra, vagy egy viaduktra, kis falvakra. 13:05-kor - bő másfél órával azután, hogy elhagytam Roveretót - érkeztem a 722 m magasan épült Raossiba; a hágóig hátralevő 7 km-re még 441 m szintemelkedés várt rám. Jobbat nem találván, az utolsó házak között, egy kápolna árnyas lépcsőjére ültem ebédelni. Ugyan 14 órára szerettem volna a hágóra érni, ebédem végeztével (1/2 2) úgy éreztem, megúszom "csupán" 1/2 óra késéssel. Még 7 km átlagosan 6-7%-os emelkedő választott el a hágótól. Mint lenni szokott, az első kilométerek - frissen az indulás után - nem okoztak gondot. Az egymást követő szerpentineken gyorsan fogyott a távolság: "Már csak 5 km" - számoltam az út széli kilométertáblák alapján. Sokáig hittem, hogy a hosszú ÉNY - DK-i fekvésű völgy végébe kell felmászni, azonban az út balra fordulva újabb völgybe vezetett. A bő kilométeres váratlan lejtős szakasz után egyik szemem sírt, a másik nevetett: "Már csak 2,8 km vár rám; ezt már fél lábon is kibírom" gondoltam, azonban azt sem szabadott elfeledni: "Rövidebb távon kell ugyanazt a magasságot leküzdeni, így meredekebb lesz!" Hirtelen az egyik balkanyarban, ahogy az út egy 200 m mély szakadék szélén vezetett, lent a mélyben újabb türkiz színű tó csillant meg. "-Ez a hágóút maga a paradicsom" A 8-10 %-osnak saccolt emelkedőt folytatva a 42*34-es áttétel ellenére is nagyon lassan haladtam; sebességmérőm 7-8 km/ót mutatott. A ritkuló erdőből kiérve egy tisztáson néhány házikó tűnt fel, a távolban pedig mintha a hágó sejlett volna. Az út is lankásabb lett: "Megérkeztem volna ??" - intettem az út mentén együttérzőn rám mosolygó bácsinak. Mintha visszatért volna minden erőm, úgy tettem meg az utolsó lankás 500 métert: "-Győztem, felértem !!" 14:35-kor 3 órás küzdelem után érkeztem meg az 1162 m magas Passo pian de Fugazze hágóra. Ezért aztán megdolgoztam !! Nemrég még napi 3000 m szinteket küzdöttem a Dolomitokban, mégis ez talán mindet túlszárnyalja: brutális volt, igaz 24 kg-os teher is lassított. Kilométerórám még csak 48 km megtételét jelezte, még több, mint 110 km várt volna rám, este újabb 800 m szintemelkedéssel. Annyira sokat kivett belőlem az elmúlt emelkedő, hogy ott fenn, 1162 m magasan, még csak napi kilométereim harmadánál úgy döntöttem, hogy kihagyom a nagyon várt Asiagói fennsíkot. Hogy Asiago helyett hol éjszakázzak, arra sok ötletem nem volt: talán Padovában, vagy Trevisóban, esetleg Feltre felé valahol.....?? A hágón kilátás híján nem sok időt töltöttem, a hűvös szélben felöltöztem, majd nekivágtam a Pó-síkság felé, a hegyek közül kivezető - számomra teljesen ismereten - lejtőnek. A 14%-os lejtőt jelző táblának ezúttal nagyon nem örültem : most lesz a fékem igazi próbája ! Ráadásul a 24 kg-os csomaggal megterhelt csomagtartómra nagyon kellett vigyázni a hajtűkanyarokban. A második kanyarból nyíló kilátást még megörökítettem, majd időm szűkén elraktam a kamerát és úgy gondoltam: Vicenzáig már elő sem veszem. Az első hajtűkanyar száma 11-es volt: tehát még 10-szer kell nagyon óvatosnak lennem! Nemrég, fölfelé még a hátralevő kilométereket számoltam, ezúttal azonban a bringára veszélyes hajtűkanyarok végét vártam. A hajtűkanyarok gyorsan követték egymást, a meredekség nem sokat enyhült: a 10%-os lejtőt 12% váltotta. Az egyenesekben a fékek miatt nem engedtem a kerékpárt 40-50 km/ó fölé gyorsulni; a kanyarokba óvatosan érkeztem, igyekeztem minél kevésbé bedőlteni a kerékpárt, kímélvén ezzel a kerekeket és a csomagtartót is. A meredek lejtő ellenére, óvatosságom és a hajtűkanyarok miatt átlagom szinte nem is javult. A 8 km kegyetlen lejtő San Antonióban ért véget. Végre gyors egyenes lejtőn igyekezhettem kifelé a hűvös hegyek közül. Ez a hágó bizony fölfelé is, lefelé is megszívatott : fölfelé a lábaimból szívta ki az erőt, lefelé a fékeket markoló ujjaimból. A következő települést, Valli di Pasubiót követően az út enyhe kacskaringózással vezetett lefelé. 40 km/ó-val haladva Torrebelvicinóban végre a Nap is kisütött. Az utolsó házak között vezető egyenesben egyre labilisebbnek éreztem a bringát: defektet kaptam !!! Nem volt idő a bánkódásra; azonnal tevékenyen léptem fel. A gyorskioldóval pillanatokon belül kezemben volt a kerék és 10 perc elteltével már meg is találtam a defekt okát: a küllővédő gumi félrecsúszott, így a felni egy sorjája kilyukasztotta a belsőt. Úgy gondoltam, hogy talán a lejtőn való finom bedőlések is minimum hozzájárultak a küllővédő gumi félrecsúszásához. Miután lepattintottam a sorját, úgy véltem, hogy a hazáig hátralevő kb. 670 km-en még annyit tehettem, hogy kerültem a szerpentineken való gyors kanyarvételeket. ½ órás hátsó kerékcsere után eleinte óvatos gurulással, pedálozással érkeztem Schióba, ahol a kerék miatti aggodalmamban alig vettem észre egy gyönyörű templomhomlokzatot. A közeli benzinkútnál fújtam még keményebbre a hátsó kereket. 16 órakor hagytam el Schiót. Vicenzáig 26 km állt előttem. Sík, mezei úton hajtottam. Az utolsó 10 km-n egyre forgalmasabb, jellegzetes bevezetőúton pedáloztam. Széles csomagommal a város szélétől a bringaútra kényszerültem, ott viszont már nem tudtam ugyanolyan gyorsan haladni. Városnézés előtt először is egy - a központtól nem messze eső - útszéli parkba vonultam: 1/4 7 lévén eljött a vacsoraidő. Nem törődve a kíváncsian fürkésző szemekkel, egy padra ülve - konyharuhával az ölemben - láttam hozzá a zsemléből, májkrémből, almából, kolbászból és jamból álló vacsorámhoz. Mielőtt nekivágtam volna a dombtetőre épült vár időigényes felkeresésének, a pályaudvar mellett megnéztem egy térképvázlatot. Hirtelen indíttatástól vezérelve - valamint a közelben „centrumszagot érezve” - az időigényes dombmászás helyett, ösztönömet követve ültem nyeregbe. Egy kilométert sem kellett kerekeznem és már a városkapu tövébe, a sétálóutcákhoz értem. Alig fejeztem be egy szobor és a városkapu megörökítését, egy néni lépett hozzám és szólított meg olaszul : "-Ugye Garbialdit, a hőst... filmeztem-e..." Nyeregben pedálozva illetve a kerékpárt magam mellett tolva haladtam a főtér és a templom felé. Térkép híján megérzéseimre hagyatkozva választottam ki a haladás irányát. A főtéren díszes, faragott házakban gyönyörködhettem, a templom hatalmas tornya azonban sehogy sem fért a fényképező lencséjébe. Városnézésemet sajnos cseppet sem jellemezte a nyugodt pihentető jellegű gyönyörködés, sokkal inkább a minél több, minden megörökítésre törekvő sietés. A sétálóutca keleti végében egy újabb középkori, barna téglákból, illetve kövekből álló épülethez érkeztem: bár a Theatro Olimpico kovácsoltvas kapuját éppen előttem csukták be. Már kora délután, a hágón eldöntöttem, hogy kihagyom az esti hegyászást és vele Asiagót, a Vicenzáig való utamat azonban ez nem befolyásolta. Városnézést követően viszont már eljött az ideje, hogy eldöntsem: merre tovább: Feltre és Treviso helyett Padova mellett döntöttem. Errefelé több éjszakázóhely, kemping is szóba jöhetett a másik két esetben nemigen. Úgy gondoltam, hogy rossz esetben a Padova melletti kempingben éjszakázom, ha azonban még este 1/2 9-kor is van kedvem a tenger eléréséért kerekezni, akkor akár Mestréig és így az Adriáig is eljuthatok. A tengerparton már biztosan nem kell kempinghiánytól tartanom - gondoltam. 1/4 8-kor hagytam el Vicenzát. Kb. 10 km-t hajtottam, mire végre sikerült kijutnom Vicenza agglomerációjából, az autópályák, főutak szövevényéből. Az idő gyors múlása miatt érzett mérgemet egy hirtelen útjelző tábla csillapította: Már nem 39, csak 24 km vár rám Padováig. „-Épp egy slukk; pihenés nélkül nem gond.” Széles autóúton, kocsik rengetegében - az út szélén meghúzva magam - igyekeztem a mielőbbi kisebb forgalmú utak felé. Eleinte - élvezve a nagyvárosok közti forgalmat, épületeket, „néznivalókat” - frissen, érdeklődve, koncentrálva és gyorsan haladtam. Padova szélétől a kb. 10 km hosszú sugárúton, egy-két bringást üldözve - a vártnál hamarabb - a központba értem. Körülöttem toronyházak magasodtak. Régi, díszes épületeknek nyoma sem volt. Órám csaknem 1/2 9-t mutatott, így - ráadásul Vicenzával a hátam mögött - nem veszteget(het)tem az időm újabb városnézésre; úgy döntöttem csak a közvetlenül utamba akadó épületeket, látnivalókat nézem meg. Mindössze a park tűnt fel az út mellett. Gyors léptekkel tértem be körbefilmezni a szép növényeket. 2 percet sem tölthettem a fák, virágok között, mert 3/4 9-kor a parkőr érkezett bezárni a kaput. Vicenzához képest sokkal gyorsabban sikerült kikevergőznöm Padovából, így 3/4 9-kor már el is hagytam a várost. A Nap éppen nyugovóra tért, szürkülni kezdett, én mégis a helyi kemping helyett inkább a 30 km-re távolabbi, de Adria parti sátrazást választottam. Figyelmem, gondolataim már csak a kerekezés, a várt tengerparti kemping, a turistaforgalom és a tengerközeli falvak hangulata kötötte le, a defektre már szinte nem is gondoltam. De rég is jártam már azon a hágón.... Erősödő szürkületben voltam kénytelen pedálozni, egyre kevesebbet láthattak belőlem a világító autók; néha egy-két kocsi bizony a szemembe reflektorozott. Bár Doloban már vak sötétben kerekeztem, mégsem vettem elő a lámpát, lusta voltam előkotorni a táska mélyéből. Nem véletlenül dudáltak rám az autók. Leginkább az oldalról érkező autóktól féltem, azok ugyanis még a táskámra festett hátsó prizmámat sem látták, így könnyedén elüthettek volna. Az egyetlen ilyen esetnél már messziről fürkésztem a szememmel, vajon észrevettek-e, majd - megköszönve a szerencsét is - odaintettem az autóvezetőnek: "-Köszönöm." Dolót követően végig hangulatos, turistáktól nyüzsgő csatornaparti falvakon haladtam át, csak ez volt az, ami élvezetessé tette az utat: a hangulat, a vízben csillogó lámpafények, a szúnyogok, az esti sétára indult turisták, a kivilágított üzletek, az esti fények, néhol zeneszó. Mira után végre feltűnt az oly rég várt kemping előjelző táblája: Camping Serenissima: még 3 km. Már az sem érdekelt, hogy nem sikerül 22 óra előtt a táborba érnem, inkább annak örültem, hogy végre megleltem éjszakai szállásomat. Boldogság érzése suhant át rajtam, ahogy a nyeregből lekászálódva a recepció felé toltam a nehéz kerékpárom. Nem zárták még be a kaput, sőt odabent úgy tűnt, a lakók többsége még nem tért nyugovóra; pár perc erejéig még a bolt is nyitva volt. A recepcióstól először is elnézést kértem a kései érkezésért, de hát mégis a Garda-tótól érkeztem két keréken. 18000 lírát kellett fizetnem az egy éjszakáért. A kempinget 12 óráig kell majd elhagyni - tájékoztatott a recepciós fiú. „-Lesz időm rá, hogy a következő, laza nap előtt kialudjam magam.” - nyugtáztam. A kempingúton sétálva kíváncsi szemek fürkészték a későn érkezett túrázót. Bár nagyon fáradt voltam, utolsó összpontosítással még összeszedtem magam: lázas tempóban 15 perc alatt állítottam fel kétszemélyes kupolasátramat. A sátor előtt a polifómon ülve vacsoráztam, majd - mivel későre járt - minimális jegyzetelést követően bújtam hálózsákomba. A sátor tetejét bámulva végiggondoltam az elmúlt napot: a hosszú, fárasztó emelkedő és a defekt ellenére nagy utat tettem meg; sokat közeledtem Budakalász felé; másnap egy laza 50-100 km-es nap várt rám, attól függően, hogy közvetlenül, vagy Trevisón keresztül megyek-e Jesolóba. Éjfelet ütött az óra, mire elaludtam.

Adatok:
TM: 7:53:58 DST: 159,82 AVS: 20,2
TR/D: 159,95 MXS: 57,0 ODO: 62236

Szintemelkedés: 1273 m

2000.júl.14, péntek
14.nap: Mestre - Lido di Jesolo

1/2 8-8 órakor a sátrakból, lakókocsikból kikászálódó, reggelihez készülődő, mosdani induló emberek zajára ébredtem. A sátor falán nem tűzött át a Nap, az eget makacs fátyolfelhők borították. A fejemben levő pici esélye is elszállt annak, hogy egynapos túrát tegyek a fantasztikus alagútjairól és szerpentinjeiről híres San Boldó hágóhoz. Az előző napi Asiagói fennsík után az utolsó olasz hegymászásról is lemondtam. Úgy tűnt, egy nappal hamarabb hazaérhetek. Budakalászig már csak a szlovén dombok álltak előttem. 3/4 10-kor vágtam neki Trevisónak. Nem volt kedvem toronyiránt célba venni Jesolót. Az idő úgysem volt fürdésre alkalmas, ráadásul, ha már annyit rövidítettem, kihagytam a programból, akkor legalább Trevisót érdemes lenne felkeresni - gondoltam. A kempinget elhagyva 3 km-t sem tettem meg, forgalmas kereszteződéshez értem. Az autópályán még 1-2 km hosszan - míg megtaláltam volna a megfelelő leágazást - sem szívesen láttak volna, így kényszeredetten Mestre városát választottam. 2-3 km-t hajtva, az út fokozatosan fordult, a Nap mind rosszabb irányból sütött, így rossznak érezve az irányt megfordultam; így kezdődött a ½ - ¾ órát igénybevevő eltévedés, kevergőzés. Utcai emberekkel kommunikálva találtam meg végül a Trevisóba vezető utat. A forgalmas úton az egymást érő autók, teherautók okozta komolyabb figyelem is fárasztott. Az út szép fasorban, toronyegyenest, síkon vezetett. Az elkerülőút keresztezése után, kellemes bevezetőúton hamar a centrumba értem. A kerékpáron ülve, illetve tolva egészen a sétálóutcákig követtem a centro táblákat. Nem tudtam, mit kellene megnézni, gőzöm sem volt Treviso felkeresésre érdemes látnivalóiról, így egy újságos előtt vételre kiállított képeslaphalmazból merítettem ötleteket. A sétálóutcákon bolyongva 2-3 vörös téglás templomot sikerrel fedeztem fel, lefilmeztem pár szép épületet, végül pedig megtaláltam a főteret is. A végtére megtalált kupolás templomot megörökítve már úgy éreztem, eleget láttam, így megengedtem magamnak egy fagyit. A Dolomitok óta talán ez volt a második vagy harmadik fagylalt. Semmi sem sürgetett, bőven volt időm szétnézni. Városnéző túrám egy patakparton kerekezve és kacsákat filmezve fejeztem be. 1/4 2-kor hagytam el Trevisót. Az égboltot sajnos továbbra is halvány felhők borították, sőt nyugat felől sötétebb zivatarfelhők közeledtek. "-Mire Trevisóban esni kezd, én már hét határon túl leszek; vár Jesoló ..." - gondoltam. Újabb olasz város újabb főutakon történő lavírozást, tájékozódást jelentett. A kivezetőutat követően az elkerülőúton kellett kerekeznem 3 km-t, hogy ráhajthassak a Casalén át Jesolóba vezető útra. A sok főúttól már kezdtem megcsömörleni, ezért választottam a kevésbé forgalmas és hosszabban, tengerparton haladó, Casalét keresztező utat. Újabb 10 perces kavarodást követően végre a valóban kis forgalmú úton pedálozhattam. A tekergés árának megfizetésére nem kellett sokat várnom, mert a szürke felhők éppen az irányomba tartottak. A szemerkélő eső nagyobb tempóra ösztönzött: 26 km/ó-val haladva alig vártam már Casale - védelmet nyújtó - házait. Megfelelőnek ítélt fedett helyek híján nem álltam meg a településen. Karom egyre jobban kezdett elázni. Az utolsó házak előtt haladva, hirtelen megnyíltak az ég csatornái: szakadni kezdett az eső. Nem sok idő maradt hová menekülni: egy vendéglő eresze alatt vártam az eső végét. Fél órás kényszerpihenő után tudtam csak folytatni az utam. Pár kilométer múlva ismét szemerkélni kezdett. Egy benzinkút alá húzódva ezúttal már az étkezésre is sort kerítettem. Bosszúsan állapítottam meg, hogy amilyen nyugodt, jó hangulatban nézelődtem Trevisóban, annyira el lett rontva a napom az eső miatt. "-Hol a francban marad már a jó idő ? Már 6 napja tart a hideg, meddig kell még várni a nyárra ? Hiába reméltem, hogy Velencében majd 30 fokos fürdőidő fogad. Hiába jöttem délnek, itt is hűvös van és itt is esik. Rómába azért mégsem mehetek le."- duzzogtam. Pontagrandiban eddigi csekély forgalmú utam főbb útba csatlakozott: az autósok többsége vagy Jesoló felé, vagy mellőzve az autópályát Triesztbe tartott. Térkép nélkül úgy rémlett, hogy a Lido di Jesolói leágazásig még kb. 8-10 km-t kell keletnek kerekeznem. A félsziget esetleges legtávolabbi településéig, Punta Sabbioni-ig még maximum 40 km várt rám. A kocsiút a gáton haladt, jobbról csatorna, nádas és mocsár, balról kukoricás, elvétve pár ház. A padka nélküli úton egymást érték az autók, nagyon óvatosan kellett haladni, itt nem lehetett hibázni. Mereven markoltam a kormányt és nyomtam a pedált az egyhangúan egyenes úton. Pár kilométer elteltével kezdtem igazán felfogni, hogy milyen hosszan toronyegyenes az út: sehol egy apró kanyar, vagy szélesítés, leágazás. 6-8 km-en át teljesen ugyanolyan út. Meg is fordult a fejemben: vajon mit tehetnék itt egy defekt esetén, hiszen a gát oldalában nem lenne igazán kényelmes a kerékfoltozás. A leágazásig félúton, kb. 4-5 km távolságban megpillantottam a síkságból kiemelkedő templomtornyot. A kezem, fenekem kezdett már elgémberedni a mozdulatlanságtól, unalomtól, így kormányfogást is gyakrabban kellett váltogatnom; néha már csak tenyerem szélével fogtam a kormányt. Alfelem nyújtására mind többször álltam ki másodpercekre a nyeregből mozogtam előre, hátra, egyenesedtem ki. 1/2 4 tájban értem Caposilébe. Bár jól esett volna egy kis félreállás, mozgás, ilyen közel - egy óra kerekezésen belül - a kempinghez, hosszabb pihenőt nem szándékoztam tenni. A szürke esőfelhők ráadásul mind jobban beterítették a tájat, jobbnak láttam igyekezni. Jesoló felé még mindig sok autó tartott, de a kamionforgalom végre megszűnt, azok Triesztbe mentek. Jesoló felé inkább a lakókocsisok hányada nőtt meg. A rendszámokat figyelve minden náció képviseltette magát, de legtöbben Franciaországból, Észak felől, Olaszországból és Németországból jöttek. A Jesolóba vezető út már szélesebb volt az eddiginél, így a leállósávon nyugodtan tekerhettem. A Jesolóig számolt 7 km-nek már több mint felét, 23 km/ó-val megtettem, amikor szemerkélni kezdett az eső. Nosza rajta! Bár nem esett jól, eggyel nagyobb fokozatba váltva sebességem pillanatokon belül 27 km/ó-ra tornáztam fel. Jesolóban egy 2 vagy 3 sávos körforgalomban a forgalommal együtt Punta Sabbioni és a kempingek sora felé fordultam. Az eső ideiglenesen szünetelt. A keskeny, leállósáv nélküli úton nagy forgalom gyűlt össze, én mégis ragaszkodtam ehhez. Úgy véltem, hogy a centrumon átvezető úton eltévednék, vagy dugóba kerülnék. Az út mentén egymást követték a kempingeket reklámozó táblák, mindegyik mellett *-gal jelölték színvonalukat. Sok kemping neve ismerősen csengett már az interneten (www.camping.it) véghez vitt tájékozódásaim miatt. A keskeny úton szintén figyelmesen kellett hajtani, akár csak egy órával korábban, itt is mereven markoltam a kormányt és viseltem az autók előzését. Teherautók vagy buszok elhaladásakor - mivel ekkor megvolt az esélye, hogy annyira közel hajt el mellettem, hogy egyensúlyom vesztem, vagy elsodor - mély levegővel vártam a kerülést. Sikeres előzésük esetén minden vezetőt dicsérettel illettem: "-Jól van, te is jól vezetsz ! Vigyáztál rám." Hiába vártam, meglepve tapasztaltam, hogy nyoma sem volt az appartmanoknak, üzleteknek, szállodáknak. Sajnos péntek délután lévén egy-két lámpánál az én utamon is dugóközeli helyzet alakult ki. Az egymást érő autók hosszan feltorlódtak, a keskeny úton előzni nemigen lehetett, így pár perc idegeskedés után - immár ismét szemerkélő esőben - végül mégis a falvakon átvezető út mellett döntöttem; Cavallino felé fordultam. A falvakon átvezető úton alig találkoztam autókkal. Erre már nem kellett keresnem: egymást érték az appartmanok, üzletek is akadtak, és szállodákból sem volt hiány. A szemerkélő esőben nem volt kedvem mesze menni, így már a kempingek környékét, kinézetét is nézegettem, abból következtettem árukra. Ca Savió, Európa, Marco Poló ... követték a kempingek egymást. Egy kidekorált, pálmafákkal és szép virágokkal díszített kempinget követően a szembülső oldalon szimpatikus boltot, üzleteket és Velencébe járó busz megállóját láttam: "-Egy ilyen kemping éppen megfelelne, ha nem lenne drága ! " - gondoltam. Mindössze egy-két utcát gurultam tovább, amikor szintén a tenger felől egy *-os , azaz olcsónak tűnő kempinget pillantottam meg. Amint óvatosan megálltam a recepció előtt (16:10), - hogy meggyőződjek az árakról - egy férfi már oda is lépett hozzám: " -Egy felnőtt és egy sátor lenne ? A 31000 líra éjszakánként; megfelel uram ?" A sátorállítás ezúttal is gyorsan megvolt, hiszen alig vártam már, hogy szétnézhessek a tengerparton. A kemping főutcáján végigsétálva, a kemping végében üzleteket találtam, a kerítésen át pedig kapu vezetett a kb. 200 m széles homokos tengerpartra. 1999 után újra az Adria hullámainak örülhettem. Fürdőzők nem akadtak. Néhány ember kocogott csak a homokban, egy férfi sárkányt reptetett, mások beszélgettek, sétáltak. Bár nyugat felől sötét felhők közeledtek, tudtam örülni a teljesítményemnek. A svájci határtól kerékpáron már a tengerpartig eljutottam, másnap pedig a csodálatos Velence várt rám, ahol még sosem jártam. A kempinget végigjárva meg tudtam állapítani, miért ilyen olcsó: A kempingből - bár számomra így is megfelelt - hiányoztak a virágok, egyszerűen homokba kellett a sátrat állítani, nem volt gyeptégla, kevésnek éreztem a zuhanyozórészt, a mosdórészt csupán műanyag fedél borította, stb. A másnapi Punta Sabbioniba induló buszokat illetően a recepciósnál érdeklődtem. A buszmegálló 2 perc sétára volt, jegyet pedig a kemping végi üzletben vehettem. Tengerparti filmezést követően a délután hátralevő részét jegyzeteléssel és tervezéssel töltöttem. Most már valóban komolyan kezdtem foglalkozni azzal a gondolattal, hogy Cavallinóból - a másnapi Velencei pihenést követően - egy napot megspórolva, 3 nap alatt hazajussak. A Dolomitok és a Garda-tó után már nem sok látnivaló tudott volna lázba hozni, felpezsdíteni, így a gyors hazaút tűnt a leglogikusabb döntésnek. 5000 lírás telefonkártyát felhasználva beszéltem az otthoniakkal: elújságoltam a Garda-tó gyönyörűségét, a defektet és a hosszú előző nap egyéb viszontagságait. Büszkén mondhattam, hogy eljutottam Velencébe. Anyuéknak már azt ígértem, hogy szerda helyett kedden érkezem. „Legközelebb majd Magyarországról telefonálok; sziasztok!” - fejeztem be a beszélgetést. Zuhanyozás után 1/2 11 tájban tértem nyugovóra. Izgatottan vártam a másnapot. Bíztam benne, hogy a front elvonultával talán szép időben lesz részem, kíváncsi voltam arra, amit már anyuéktól vagy másoktól oly sokszor hallottam: a hajózásra, Velence megpillantására; arra, hogy vajon mily hatást gyakorol majd rám e, mások által lenyűgözőnek tartott város.

Adatok:
TM: 4:19:11 DST: 95,47 AVS: 22,1
TR/D: 97,3 MXS: 35,0 ODO: 62333

Szintemelkedés: kb. 30 m

2000.júl.15, szombat
15.nap: Hajókirándulás Velencébe

Éjjeli eső után 1/4 8-kor csodás napsütéses, tiszta időre, kék égre ébredtem. Álmodni sem lehetett volna szebbet. Reggeli után bringára pattanva kerekeztem vissza a boltba busz- és hajójegyet venni. A retúr buszjegyet és egy egynapos velencei hajóbérletet kombináló 10:30-as jegyért 23700 lírát fizettem; ezen kívül vettem még egy Velence térképet és egy újságot. Utóbbit kifejezetten csak az időjáráselőrejelzés érdekelt. Svájcra októberi hőmérsékleteket írtak, 1500 m fölött a havazást sem tartották kizártnak. Velencére és környékére 20-25 fokot jeleztek előre. Mivel a buszjegyet direkt beütemezve vettem - ahogy gondoltam - sort kerítettem a ruhamosásra. Kb. 3 napi ruhakészletet dörgöltem végig a mosószappannal. Megszáradásuk nem aggasztott, hiszen százágra sütött a Nap, a szél is lengedezett. A menetrendet áttanulmányozva a 10:30-as buszhoz már 10:20-ra a buszmegállóba mentem. 10:42-kor bőséges késéssel érkezett az elegáns, légkondicionált távolsági busz. Örültem, hogy akadt ülőhelyem. Irány Velence! Nagyon élveztem az utazást. Az utat kempingek, appartmanok, szállodák és üzletek kísérték, a falvak közt viszont érdekesmód a nagy semmi volt: kukoricás, mező, néhány lakóház. 30 perc utazást követően a busz a Punta Sabbioni-i buszvégállomásra érkezett. Kérdésemre megtudtam, hogy a kombinált jegy birtokában semmi dolgom sincs, mint a móló szélén várni a hajó indulását. 1/4 óra múlva érkezett meg a kishajó. Helyezkedésemnek köszönhetően a nyitott emeleti rész szélén megfelelő helyet sikerült foglalnom, jól tudtam filmezni. A hajó jobb oldaláról - ahol ültem - senki által sem zavartatva nyílt lehetőségem arra, hogy majd Velence irányába filmezzek. Az út első - nyugodt - negyed óráját követően a hajó a Lido felé közeledett. A távolból fürkésztem a házakat, szigeteket.: "-Vajon merre lehet Velence ?" Aztán hirtelen az egyik sziget, part mögül előbukkant előbb egy óriási óceánjáró hajó, majd mellette Velence híres épületei: a Dózsde palota, a Szent Márk székesegyház, a La Campanella, az óratorony és társai. Az ég kéken pompázott, csupán pár bárányfelhő úszott a város felett. Lidói kikötés után már Velence felé haladtunk. A Szent György katedrálistól kezdve alig győztem a filmezést. Alig fejeztem be a snittet, már cseréltem is a kezemben a kamerát és készítettem a fényképet. Nem érdekelt, hogy kik mit gondolnak rólam. Az óceánjáró kb. 8-10 emeletes lehetett és magasabbnak tűnt még a La Campanellánál is. Az utolsó percekben már a házakhoz közel haladt a hajó. Egyre jobban közeledtünk a Szent Márk téri kikötőhöz, mind több kishajó szelte a vizet körülöttünk. Feltűntek a gondolák, a helyi vízibuszok és a vaporettók is. A filmezés, fotózás miatt szinte utolsónak szálltam le a hajóról. A part menti széles sétálóutcán - persze autók amúgy sem járnak erre, hiszen egész Velence egy sétálónegyed - eleinte szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Meg kellett emésztenem, hogy Velencében vagyok: arra sétálok, amerre akarok, megnézhetem a hallomásból már "agyonismert" Szent Márk teret és a híres épületek sorát. Hihetetlen mennyiségű ember hömpölygött a sétányon: pár másodpercig csak megálltam - vigyázva, nehogy fellökjenek - és az épületeket, gondolákat, rengeteg turistát, ajándékárusokat és a galambokat nézve próbáltam mindezt magamba szívni. Eleinte szinte csak ténferegtem: gondolkodás nélkül indultam valamerre, talán láttam valami szépet, fotóztam. Tíz percet követően végre felfogtam, hogy legjobb lesz elővenni a térképet és megtervezni, hogy mit, merre nézzek meg: szisztematikusan szándékoztam a várost bejárni. A sétány egy hídján haladva szép rálátás nyílt a Sóhajok hídjára: épp egy gondolás haladt el a híres átjáró alatt. A Szent Márk téren gondoltam először körülnézni: mégiscsak az a legnagyobb látványosság. Annyira lenyűgözött a város ismeretlensége, hangulata, hogy eszembe sem jutott az épületeket belülről megnézni. Már külső szépségük megfogott, az általuk sugárzott hangulattal beteltem. Hihetetlenül nagy szerencsém volt az időjárással: a szebbnél szebb épületek mögé a kék ég és pár fehér bárányfelhő szolgált csodás hátterül. Mivel éreztem és látszott, hogy Velencében inkább a Canale Grande ívén belüli részt érdemes bebarangolni, így kezdetben még a Szent Márk tértől keletre eső részek felé tettem kis kitérőt, utána akartam az igazi központi sikátorokban barangolni, majd 2-3 óra múlva vaporettóra ülni. Egy-két sikátoron át a tömeget követve jutottam el a Sóhajok hídjának túloldalára; a csatornát itt is emelt hidacska keresztezte. A szűk utcákban sok helyen árultak ékszereket, ajándéktárgyakat, de melegszendvicset is sok helyen kínáltak. Nyugat felé folytatva a barangolást, többször is igyekeztem volna kijutni a Canale Grande partjára, de gyakran zsákutcába jutottam. Végre - tán fél kilométerre a Szent Márk tértől - egy keskeny sikátor végén a Canale Grande "partjára" értem. A házak a vízbe értek, hullámok verték az épületek falait, nem messze tőlük díszesen festett rudak, csónakkikötők álltak ki a vízből, a csatorna közepén pedig hajók, csónakok, vaporettók, gondolák követték egymást. Nagy nyüzsgés folyt: szombat volt. Sikátorokon át folytatva a barangolást néhol képeslapot vettem, majd koradélután egy melegszendvicset is bekaptam. Az egyik kisebb téren néger fiúk árulták bőrtáskáikat, a másikon zenészek csináltak jó hangulatot. Alig egy-két helyen hallottam csak magyar hangokat, a turisták zöme olasz, francia vagy német volt. Ahogy a tömegben, a sétától fáradt a lábam, úgy jutott eszembe, hogy el ne felejtsem a vaporettót, a "sétahajózást". Meglepett, hogy minden olyan egyszerűen működött. Mint nálunk ahogy a buszra szállunk; ők hajóra szálltak így és vártak a következőre pár percet. Sétám közben egy állomásnál - ahogy láttam a sok fel- és leszálló embert - megvártam a következő vízibuszt és már úton is voltam: Bár nem a Szent Márk térről indultam, úgy gondoltam egy körút során arról sem maradok le. Élvezet volt a mozgó hajóról filmezni az elsuhanó épületeket. A Rialtó híd környékén nagy volt a forgalom; jó felvételeket sikerült készítenem; rengeteg ember volt a hídon is, de gondolából sem volt hiány. A vízibuszon a tömeg folyamatosan cserélődött. A Rialtó hidat elhagyva egy ideig még hasonló épületek követték egymást, de érezhető volt, hogy ez már nem a központ, így kevesebb volt a filmre érdemes, a szépen festett. Nem ismertem Velencét így - bár már az ipartelep felé közeledett a hajó - nyugodtan folytattam a nézelődést, nem akartam leszállni. A hajó éppen az ipartelepen érkezett a végállomásra. A következő, immár körúton, de vissza a Szent Márk térre induló vaporettóra várva, kezdett feltűnni, hogy nyugat felől először csak vékony fátyolfelhők, majd mind szürkébb esőfelhők közeledtek. Negyed órán át Velencén kívül, raktárak és ipartelepek környékén siklott a vaporettó, míg végre ismét feltűnt a központ. Az út második felére sajnos az égbolt befelhősödött, már-már fázni kezdtem a pólóban. A Szent Márk térre érve sajnos a hajóút véget ért, le kellett szállni. Alig léptem le a köves sétányra, nem sokkal odébb éppen a Rialtó felé induló vaporettót pillantottam meg. Gyors futást követően már velem együtt indult tovább a vízibusz. Egy órával korábban még a háttérben ragyogó kék ég alatt filmeztem a szép házakat, most esőt ígérő felhők alatt sokkal barátságtalanabb volt a hajóban utazni. A Rialtó hídnál (foto) szálltam le a hajóról. Már szemerkélt az eső. Pár fénykép kedvéért ugyan felsétáltam a lépcsőn, a híd belső részének megtekintése azonban elmaradt, elfelejtettem ezt is. Néhány képeslap és egy matrica vételt követően a szűk sikátorok közé vetettem be magam, bíztam benne, hogy ott kevésbé ér az eső. Egyelőre jól éreztem magam, szívesen bóklásztam a csodás hangulatú Velencében. A sikátorok közt haladva a közelből hallatszó kellemes jazz zene üde hangulatot teremtett; én is hamar dúdolni kezdtem. A szűk utcácskából nyíló kis térségen, egy templom tövében öt fiú zenélt. Eleinte - mikor én is odaálltam hallgatni, filmezni a fiúkat - még csak kb. 40-en élveztük a muzsikát, azonban dalról dalra mind többen álltak meg, mentek pénzt dobni a kalapba, vagy perdültek táncra. Akadt olyan is, aki a fiúkkal még le is fényképeztette magát. Szemmel láthatóan mindenki nagyon szívesen hallgatta a zenét. Nagyon jól éreztem magam; legszívesebben haza sem mentem volna. Kb. 20-25 perc zenehallgatás után - mert a srácok pihentek egyet - továbbálltam. Mire a Szent Márk térre visszaértem már javában esett az eső. A teret betöltő tömeg - az eső elől - kénytelen volt az árkádok alá behúzódni, ahol így - vendéglősök, üzlettulajdonosok nagy örömére - nagy tömeg zsúfolódott össze. Az eső elmosta a délután hátralevő részét, így kb. 17 óra tájban már csak arra vártam, hogy amint egy picit is enyhül, gyorsan a Punta Sabbioniba induló hajóállomásra rohanjak. A visszaúton a hajón a tömeg szinte kivétel nélkül mind a meleg, zárt földszinti részt foglalta el. Vajon miért ? J Útban hazafelé már csak elvétve néztem Velence egyre kisebbnek látszó épületeit. Fárasztó nap volt a hátam mögött. Bambán néztem ki a fejemből, figyeltem a tenger hullámzását, a hajóforgalmat, elbúcsúztam a Lidótól, figyeltem a hajó utasközönségét, a sok különféle nációt. A hajó 40 perc alatt ért vissza Cavallino félszigetére. A buszra ugyan nem kellett sokat várnom, viszont ülőhely már nem jutott. Az ajtóban állva kellett kibírnom a félórás utat. A buszon utazva már csak a távolból hallottam néha az égzengést, a felhők is világosabbak voltak. Az utak még nedvesen csillogtak. "-A ruháim ma sem száradtak meg !" - szomorkodtam. Az utolsó kilométereket már nagy figyelemmel követtem végig, időben akartam leszállni. 1/2 7-re értem vissza a sátramhoz. Az este nyugodtan telt, eső már nem esett. Másnap - és utána még két napig - nehéz nap(ok) várt(ak) rám: 170 km Trieszten át Szlovéniáig. Az elkövetkezendő 3 nap alatt 510 km-t kellett ahhoz leküzdenem, hogy kedden - a tervezettnél egy nappal hamarabb - időben felszállhassak a Nagykanizsáról Budapestre tartó vonatra.

2000.júl.16, vasárnap
16.nap: Velence (I) - Senozece (SLO)

Újabb éjjeli esőt követően reggel sajnos felhős időre ébredtem. Bár a Dolomitok óta kerekeztem hidegben, menekültem eső elől, az utóbbi két-három napban is megtalált az eső, mégsem panaszkodtam: "-Végülis a maratonon sem volt rossz idő, a Garda-tónál és Velencében pedig kifejezetten fantasztikus volt; épp a legjobbkor" - állapítottam meg. Mint ahogy a Garda-tavi reggeleken az első utam a tópartra vezetett, ezúttal az Adria varázsa csalt ki a tengerpartra. Jó volt nézni a végtelen víztömeget, a reggeli nyugalmat, az ébredező partot. Fürdőzőket hiába is kerestem volna. Nyugat felé mintha szakadozó felhőket láttam volna: lassan talán elvonul a front? Vásárlást követően, a sátor melegében, alul-fölül hosszúban reggeliztem. A térképen az előttem álló 170-180 km-t tekintve - ahogy már más, hosszú napokon is bevált - időbeosztást terveztem. 10 órai indulással 13 órára gondoltam Latisanába érni, 16 órára Triesztbe és 17 órai határátlépést követően úgy gondoltam 19 órakor már a postojnai kempingben állíthatok sátrat. A következő 3 napban több mint 500 km várt rám, egész Szlovéniát át kellett szelnem hosszában, így jónak láttam alaposan beolajozni a kerékpárt. Pár esőcsapp még pihent sátram tetején, 10 óra tájban mégis nekiálltam a sátorbontásnak; sürgetett az idő. A csomagok össze- és felpakolása után a málha tetején, a polipok alatt egymást követték a szárításra szánt ruhadarabok, törülközők. 10:43-as indulásommal máris 3/4 óra hátránnyal kezdtem meg napi kilométeradagomat. Hosszú kerékpáros-nadrágban, 2 rövid és egy hosszúujjú mezben mezben kezdtem meg a pedálozást. A szigetet átszelő főúton kitörő örömmel, dalolva forgattam a pedálokat. Két okból volt jó kedvem: egyrészt még mindig alig hittem el, milyen szép napot töltöttem Velencében, másrészt pedig jól esett ismét kerékpárnyeregben ülni, túrázni. Jó érzés vlt, hogy este már Magyarország szomszédjában, Szlovéniában alhatok. A hátszélben minden okom megvolt a fütyörészésre. Örömöm egy korai dugó törte meg; lassú tiszi-toszival haladt csak a forgalom. Az a tény, hogy 170 km állt előttem, nem sok türelmet ígért. 2 km tökölést követően váltottam, és visszatértem a tengerparti, falvakon átvezető, gyakori lámpákkal tarkított útra. Eraclea felé a forgalom ugyan nem csökkent, de falvak és buszmegállók híján jól lehetett haladni. Ugyan komoly koncentrálás mellett, de a hátszélben végre 27-29 km/ó-val haladtam. Nagyon örültem a hátszélnek: nem is emlékeztem még olyan napra, amikor ilyen hosszú utat végig hátszélben tehettem meg. Régen olvastam még egy kerékpáros-könyvben, a túraszervezési tanácsok közt, hogy "Az európai uralkodó széljárás ÉNY - NY-i , így célszerű a túrákat úgy szervezni, hogy azok Ny felől K-i irányba vezessenek." Eraclea felé haladva a Nap fokozatosan erőre kapott és mind gyakrabban bújt elő, kezdett kellemesen melegíteni. Kelet felé haladva az égbolt is egyre kékebb lett, a körülményekhez képest csodás idő volt. Eracleát elhagyva a forgalom csökkenését tapasztaltam, nem volt okom panaszra. Az unalmas kilométereket letudva, nem sokkal 13 óra után értem Latisanába. Köszönhetően a hátszeles 27 km/ó-nak és a Jesoló óta eltelt szűk két óra alatti mindössze 5 perces pihenőnek, sikerült behoznom a lemaradást. A város végén hiába kerestem, nem találtam ebédelőhelyül szolgáló benzinkutat, így - nem akartam még újabb kilométereket hajtani, kínlódni - jobb híján egy út menti árnyas fa alatt álltam félre ebédelni. Bolt híján ezeddig nem tudtam vásárolni, így tartalékoltam és nem ettem tele magam; megelégedtem a 2 és fél zsömlével. Még másfél zsömlém maradt, fél étkezésre való: ezzel kellet kihúzni a következő 100 km-t az étteremben szándékolt vacsoráig. Mindezek ellenére reménykedtem, hogy valahol találok nyitva levő boltot. Bezzeg Magyarországon nincs ilyen gond ! Ebben előrébb járunk Olaszországnál ! Már indulásra készen átvetettem a lábam a kerékpáron, amikor a hátam mögött, 200 m-re egy csomagos bringás páros tűnt fel. Sebességükre, tempójukra kíváncsian álltam be szélárnyékukba: bár eddig egymagamban is jól haladtam, a mások szélárnyékában való haladást sem vetettem volna meg. Mivel ők 25 km/ó-val haladtak, 1 km-t követően az élre álltam és 29 km/ó-s sebességemmel átvettem a vezetést. Alighogy bevállaltam a szélfogó szerepét, francia nyelvűnek tűnő párbeszédet hallottam a hátam mögül. Valószínűleg megbeszélték, hogy követnek - gondoltam. A továbbiakban hármasban folytattuk a pedálozást. A tavalyi, adriai túrám útvonalába való becsatlakozásig, Ronchiig, illetve Monfalconéig még 43 km volt hátra. Úgy gondoltam e városokig kell csak legyőzni a sík terep nyújtotta unalmat, utána - eleinte az ismerős út, majd a tenger, illetve a csodás tengerparti út miatt - már nagyon élvezetes lesz kerekezni. Ha már a fiúk előtt haladtam, nem akartam félreállni, úgysem vártak volna meg. Cervignanó előtt végül megszólítottam őket: "-Helló, Where are you going to ?" Mint kiderült a fiúk csak alapjaiban tudtak angolul, így többször is meg kellett ismételni a kérdéseimet. Nagy meglepetést okoztak a válaszukkal: Párizsból tartottak Görögországba. Kb. 10-12 napja indultak. A Párizs - Briancon - Torinó - Verona - Trevisó útvonalon hajtottak idáig. És még én gondoltam büszkén, hogy "hát igen, én Svájcból megyek haza Magyarországra" Eleinte időszakosan folyt a társalgás; néha 10 percig nem csevegtünk. Mint megtudtam még csak 2 éve bringáznak, de csak hobbiból, nem komolyan. Inkább focival és egyébbel tartják a kondijukat. Testvérek voltak. Ők általában 20-25 km-t szoktak óránként hajtani. Magamat illetően elmondtam, hogy csomaggal általában 25-27 km/ó-val kerekezek, emellett otthon egész éven át bringázok. A vezetőtempómat megköszönték, így legalább hamarabb fognak Triesztbe érni - mondták. Mint megvitattuk, ők is, én is Triesztbe tartottunk. Cervignanót elhagyva végre túljutottam a holtponton, már kevésbé éreztem szükségét a megállásnak, elmúlt a zsibbadás. Immár a tőlünk északra megjelent sötétebb felhők adtak okot aggodalomra. Mondtam is a fiúknak: ha 3/4 órán belül elérünk Monfalconéig és nem ázunk meg, attól kezdve már utunk DK-nek fordul és a felhők - másfelé haladván - már nem kaphatnak el. Végre megérkeztünk Ronchiba; ahogy megpillantottam a táblát: "Carabinieri, localita Ronchi" elmosolyodtam. Végre ! 15:15-kor számomra éppen napi 100. kilométeremnél értünk Monfalconéba, a számomra már ismerős útra. Eddig sikerült tartani az időbeosztást. Utunk DK-nek fordult; pár sík kilométert követően - a hegyek oldalában - lankásan emelkedni kezdett az út. A hátszélben 20 km/ó-val haladtunk; a fiúknak sem volt gondja az emelkedővel. A felhőknek nem láttam nyomát. Kissé megnyugodtam: nem kellett többet aggódni az esetleges eső miatt. Sistiana előtt a tavalyi ismerős és akkor nyitva levő benzinkút ezúttal kihalt volt; itt sem tudtam ennivalót venni. Az egyik szemközti boltban kérdezősködtem, hogy vajon hol tudnék valami harapnivalót venni, de nem igazán tudtak segíteni. Talán majd Triesztben - reménykedtem. A térképet jóformán nem is kellett néznünk; igaz, mióta találkoztunk azóta is csak a Trieszt táblát követtük. Egy elágazást követően - utólag emlékszem, hogy egy évvel korábban jobb felől gurultam Monfalcone felé - balra tartottunk, a tábla arrafelé jelölte Triesztet. 1-2 km-en át az eddiginél keskenyebb és továbbra is emelkedős úton pedáloztunk egy kis településen át. Ugyan nem rémlett az út, de gondoltam nemsokára minden ismerős lesz. Egyre rosszabb előérzettel pedáloztam. Kezdtem magam kellemetlenül érezni, mert sejtettem, hogy a fiúk is türelmetlenek már, hiszen az ígért 1-2 km emelkedő helyett már a harmadikon is túlvoltunk. Több tábla is jelezte, hogy a "szőlőút"-on haladunk; vendéghívogató táblák sorolták fel a szőlőtermésről híres dombtetei falvakat. Gyanús volt, hogy nem a megfelelő úton járunk. Idővel rájöttem, hogy ugyan Trieszt felé tartunk, de nem a vágyott, megmutatni akart úton. Az 5-6 km-es emelkedőn továbbra is 15-20 km/ó-val hajtottunk; a francia srácok is jól bírták az emelkedőn mutatott erős tempómat. A kellemes dimbes-dombos tájban való gyönyörködésre csak a - továbbra is minket követő, tőlünk 10 km-rel északabbra feltűnt fekete - zivatarfelhők vetettek árnyékot. Mutattam is a fiúknak: "-Abból még baj lesz !" Mégsem sikerült leráznunk a felhőket. Prosecco előtt - már kb. 250 m magasságban - egy Triesztbe vivő jobbleágazásnál azonnal a lejtőt választottuk. A házak közül kiérve az út két éles kanyarral máris a dombsor tengerfelőli oldalára fordult. Hirtelen csodálatos szépségében tárult fel az Adriai tenger és a Trieszti öböl. Mennyire más föntről lenézni a végtelenbe nyúló víztükörre, mint például a cavallinói tengerpartról. A hajtűkanyarban meg kellett állnunk. Ezúttal a videóval nem csak a fantasztikus kilátást, hanem francia útitársaim csevegését is megörökítettem. Már egészen elszoktam a lejtőktől. Óvatosan kellett engednem a bringát, nem hiányzott volna egy újabb defekt. Kis hegyi falu házai között vezetett a gyér forgalmú utacska. Végig szép kilátást nyílt a trieszti öbölre, ám egy jobbkanyarból már visszatekinthettünk a hátunk mögött hagyott tengerpartra is. Nem hagyhattuk figyelmen kívül a 1/2 órányira minket követő, hatalmas, hihetetlenül fekete zivatarfelhőt. Érdekes látványt nyújtott, hogy teljes egészében lehetett látni a felhő szélét: kb. 20-30 km után Velence felé egyszer csak vége volt a felhőnek és utána a kék ég következett. Talán még sosem láttam ennyire sötét felhőt (foto): persze az Adria az más, mint Budapest és környéke. Mire a lassú, kanyargós utacskán sikerült beérnünk a centrumba, már a napsütésnek sem örülhettünk. Nem csupán fejünk fölé ért a hatalmas felhő, már a vihar szelét is éreztük. Triesztbe érve el kellett döntenünk: hogyan tovább ? Az én utam Szlovéniába, kb. fél órásra saccolt emelkedőn át a villa opicinai határon át vezetett, míg ideiglenes túratársaim délnek, Koper, majd Porec felé szándékoztak továbbhajtani. A közösen letekert kb. 80 km után búcsúzóul mindenképp le akartunk ülni valahová beszélgetni egy kicsit. Nekem mindenképpen szükségem volt étkezésre: leginkább egy pizzériának örültem volna, ők csak egy kávézóba akartak betérni. Bár ők hajlottak a pizzériára, mivel sem a kérdeződködés, sem a kis utcákban való bóklászás nem vezetett eredményre, végül egy kellemes kávézóban kötöttünk ki. Az éppen csepegni kezdő eső elől optimális helyen húzódhattunk meg. A bringákat a szomszéd ház oldalába felépített állvány alá állítottuk, védve voltak az esőtől. Összekötöttük a kellemeset a hasznossal: fedél volt a fejünk fölött és eközben még az időt is kihasználtuk: étkezésre. Míg a francia fiúk beérték egy-egy tortaszelettel és egy-egy pohár üdítővel, én a melegszendvics mellé két szelet tortát és üdítőt kértem. Bár kellemesen éreztem magam, jól esett a pihenés, időbeosztásom alapján 17 órára már a határon és 19 órára Postojnában kellett volna lennem. Az eső azonban közbeszólt. A meleg helyiségben kellemes hangulatú beszélgetést folytattunk: én egyikükkel társalogtam angolul, ő pedig franciául tolmácsolta testvérének. Örömmel töltött el, hogy ilyen szimpatikus bringásokba akadtam; meglepő volt, hogy sem német, sem olasz, hanem éppen franciákkal akadok össze ily messze Franciaországtól. Egyikük ugyan már korábban tett egy 6-7 napos franciaországi túrát, de együtt először 1999-ben - tavaly - voltak nagy csomagos túrán: akkor Portugáliába ruccantak le egy hónapos túrájuk során. Ez évben, 2000-ben életük nagy túrájukra vállalkoztak: Párizsból Görögországig. Elmondtam nekik, hogy számomra egy ilyen túra az életem nagy túrája lenne, hiszen nálunk mások a pénzügyi viszonyok, nem úgy van, hogy egyik évben Portugália, másik évben Görögország, stb. Ők is megerősítették, hogy számukra is olyan ez a túra, mint életük túrája. Rendes szabadságból nem is tellett volna, az egy hónap normál szabadságot egy hónap fizetés nélkülivel toldották meg. A rendelkezésükre álló 2 hónapból kb. egy hónapot számoltak a túrára, a másik hónapot görög ismerősöknél, ismerősökkel való bóklászásra szánták. Én csupán 5 Tátra túráról számolhattam be, illetve a Salzburgi, Villachi, Adriai és erről a túráról. A további útjukat illetően jó érzés volt, hogy tavalyi - 1999 - túrám alapján tudtam tanácsokkal szolgálni, látnivalókat ajánlani. Meséltem nekik az isztriai keresztútról, a 12%-os emelkedőről; dicsértem Opatija környékét és javasoltam - a, csak prospektuson látott - Makarskát . Odakint, az elmúlt egy órában már a szél és az eső is elmúlt, így eljött a búcsúzás ideje. Címeket cseréltünk, odakint ők esőkabátot öltöttek, én megelégedtem a hosszú, meleg fölsőmmel, majd 18:35-kor elváltak útjaink ! "Have a good tour and weather ! Bye !" Pár nagyobb kereszteződésen átkelve sikeresen találtam meg azt a villa opicinai táblát és leágazást, ahol már a fiúkkal, Triesztbe érkezvén elhaladtunk. „Sikeres” eltévedés után járókelőktő kértem útbaigazítást. A második tájékoztatás eredményeként sikerült rátalálnom egy eleinte 2*3, majd 2*2 sávos útra; itt még táblák is jelezték Villa Opicinát, a szlovén határállomást. Lankás, közepes emelkedőn hagytam el az eső után még nedves és párás Triesztet; 17 fok lehetett. A kávézóbeli szendvics és két tortaszelet után jó erőben éreztem magam; hosszan 42*24-ben gyűrtem a kaptatót. Az utolsó házak környékén egy parkolóban álló bódénál örömmel vettem banánt és csokit. Az eső ellenére sem akartam engedni a napi tervezett kilométeradagból, a Postojnáig hátra levő 50 dimbes-dombos kilométerre úgy éreztem jól jön még majd egy kis energia. Féltávnál, az elágazást követően az út is keskenyebb lett, a forgalom is jelentősen csökkent. Nedves úton, erdőben kapaszkodtam egyre csak fölfelé: a tengerszintről 316 m magasságba kellett feljutni. Még 5 km az emelkedő teteje és 9 km a szlovén határ - olvastam elkedvetlenedve. A fák közül egyre szebb kilátás nyílt a tengerre, fokozatosan tisztult az idő. Már a napsugarakat is lehetett látni. A zivatart okozó felhőtömegnek alig maradt nyoma, észak felől azonban észak már újabb tűnt fel. Szerencsére én már keletnek pedáloztam, így nem kellett esőtől tartanom. Pontosan 20 órakor értem Opicinába, a tetőre: az út mellett egy emlékmű magasodott. Mivel utam eltávolodott a tengertől és keletnek fordult, búcsút kellett mondanom az Adriának. A tenger csaknem naplementével búcsúzott tőlem. Négy sík, illetve lejtős kilométert követően, 148 km-rel a lábamban érkeztem a szlovén határállomásra: 20:10 volt. Reggeli időtervem szerint már 3 órával korábban a határon kellett volna lennem és egy órával ezelőtt pedig a postojnai kempingben. Postojna még 39 km - mutatták a táblák. Bár még csaknem az Adrián voltam, hazám közelségét mégiscsak jelezte, hogy "Szlovénia már Magyarország szomszédja !"Nem kellett sokat kerekeznem, hogy észrevegyem, véget értek a jó minőségű olasz utak: megint csak a hol megfelelő, hol pedig elátkozható szlovén kilométerek vártak rám. A sezanai út már nem volt oly széles mint Itáliában, az aszfalt is rücskösebb volt, de szerencsére még csak elvétve akadtak kátyúk. A hegyek kilométerről-kilométerre magasodtak. Bár igazán a kaptatókat szeretem, az elmúlt napokban annyira megkedveltem az Adria hangulatát, a tengerparti kerekezést, hogy - főleg így estefelé, szürkületben - nem hiányoztak a hegymászások. Sík és emelkedő szakaszok váltották egymást, néhol lépcsőzetesen. Esőtől nedves erdők-mezők kísértek utamon, hátam mögött vöröslött az ég alja; előttem szürkés hegyek, erdők, vízcseppes levelek. Az esti hőmérséklet csökkenés hatására két hegy között megült párafolt még érdekesebb hangulatot teremtett. A hűsben torkom néha már-már fázott, az esődzsekit azonban mégsem akartam magamra húzni; abban csak még jobban megizzadtam volna. Csend volt, kevés autó járt az utakon. Szinte egymagam voltam a természetben. Már csak fejemben éreztem a motivációt, hogy a postojnai kempingben aludhassak, combjaim csak a föntről érkező utasításokat követték. Egykedvűen haladtam. Egy 5 km-es emelkedő tetején jól esett végre egy kis pihenőt tartani. Trieszt óta szinte meg sem álltam. 21 óra volt. Mindössze egy csokira és egy banánra szakítottam időt. A szürkület fokozatosan sötétség váltotta fel, már csak a reflektorral közlekedő autók hoztak valami világosságot. Nekem is elő kellett készítenem a lámpámat. Nehogy hamar lemerüljön, ezúttal sem szándékoztam folyamatosan égetni: a bevált gyakorlat szerint csak autók felbukkanásakor kapcsoltam fel. Már a tájból sem sokat láttam, így több időm jutott visszagondolni az elmúlt napra, a francia fiúk kellemes társaságára. Büszkeséggel töltött el és jól esett kimondani, hogy "Cavallinóból jövök"; nagy távolságot szeltem át. Még 25 km választott el Postojnától, még egy óra kerekezés. Ugyan a Mestre szomszédjában álló, Serenissimai kempingbe is 1/4 11-kor érkeztem, mégis a tengerparton, az este 22 óra után is turistáktól nyüzsgő falvakon át kerekezni teljesen más, mint a párás, hűvös, sötét erdőben. Egyre inkább kezdtem arra hajlani, hogy ha útközben akadna egy olcsó kiadó szoba, akkor nem haboznék. Maximum 5000 tollárt meg is érne egy kényelmes ágy - vélekedtem. Az 557 m magasan épült pár házból álló Senozece elég kihaltnak tűnt; nem sok reményt fűzhettem hozzá. A szemközti éttermet nagyon megnéztem. Bár kiírva nem volt, az ágy kivilágított szimbóluma azt sejtette, hogy lesz hol aludnom. 170 km-en igencsak elfáradt lábakkal ballagtam fel az étterembe az éjszaka lehetősége felől érdeklődni. Mivel egy kempingben is elkérnek akár 1500 tollárt, a 3500 tolláros ár csodásan hangzott. Szobában aludva még sátrat sem kell vernem, reggelit is kaphattam és kényelmes, meleg puha ágyban alhattam. Bár a tervezettnél 20 km-rel kevesebbet hajtottam, és másnap 200 km várt rám, mindent egybevetve - az esőt is figyelembe véve - a maximumot hoztam ki e napból. Mivel vasárnap volt, és túlzottan sok élelmiszert nem tudtam venni - hiszen szinte minden zárva volt - be kellett érnem a maradékokkal: minimális kenyérrel, kekszekkel, csokival és banánnal. Végre túljutottam a vasárnapon - amikor minden zárva van -, már csak haza kell érni! Frissítő zuhanyozás és az elmaradhatatlan jegyzetelés után éjfélkor bújtam ágyba. "Bár ma 170 km-t hagytam a hátam mögött, ahhoz, hogy holnapután elérhessem a 17 órás nagykanizsai vonatot, holnap bizony 200 km-t kell letudnom. Nagykanizsa - de jól is hangzik. Vár Magyarország.”

Adatok:
TM: 7:16:58 DST: 171,17 AVS: 23,5
TR/D: 171,31 MXS: 42,5 ODO: 62505

Szintemelkedés: 875 m

2000.júl.17, hétfő
17.nap: Senozece - Atomské Teplice

7:05-kor óracsörgésre ébredtem. Eredendően csupán a bringamaraton miatt vittem magammal csörgőórát az útra, azonban most is jó szolgálatot tett. Puha ágyban, csodálatos reggelre ébredtem; odakint százágra sütött a Nap. Kellemes hegyek közt fantasztikus, de igen hosszú napra volt reményem. Senozecétől Atomské Teplicéig 200 km-t számoltam: ez várt rám. A délelőtti hegyeket követően koradélután, 14-15 órára ütemeztem Ljubljanát, az ország fővárosát, onnan hosszú folyóvölgyi kerekezéssel terveztem Celjébe érkezni. A horvát határral szomszédos kempingben történő sátorállítást 20 óra utánra kalkuláltam. Reggeli előtt, éhgyomorra szinte mindent összepakoltam; táskáim rendben a falnak támasztottam. A nagy étkezőben szinte egymagam voltam. Bár választhattam volna, hogy mit kérek (sonka, sajt, tojás, jam), nem tudtam dönteni. A sonkával, sajttal tökéletesen elégedett voltam, kenyérből viszont rögtön kértem még egy adaggal. Reggeli után még két elintéznivalóm volt. Ugyan pénzt nem sikerült váltanom, a boltban viszont jól bevásároltam: végre már nem lesz több gondom a zárva tartó üzletekkel. Fizetés és felmálházás után 9:08-kor pattantam nyeregbe. Már az első kilométeren kiderült, hogy az elmúlt napok hűvös időjárása ellenére nem voltam túl merész a rövid kerékpáros-nadrággal; a napsütötte utakon csodás idő volt; nagyon boldognak éreztem magam. Hihetetlenül tiszta idő volt: erősen sütött a Nap, friss volt a levegő, csodás hegyek magasodtak előttem és jókedvvel kerekeztem. Az első 3-4 km-t csodás, kellemesen emelkedő úton tettem meg: az úttal szemben meseszép, kopasz hegyben gyönyörködhettem. Térképem szerint TVtoronnyal a tetején az 1200-1400 m magas Plesa emelkedett előttem. Jellegzetes karsztos hegynek tűnt; nem véletlenül, hiszen közeledtem Postojnához. Pár kilométeres gurulást követően az aszfaltút összerakott betonlapokba váltott. Mivel minden beton után a következő darab kb. 1/2-1 cm-rel lentebb követett, kerekezésem döcögésbe ment át. Fájdalmas olasz defektjeimmel a hátam mögött, nem mertem száguldani, így beértem 20-22 km/ó-val. Egy-két kilométer zakatolás után végre nagy elágazáshoz értem; a 13 km-re levő Postojna felé fordultam. A hegyektől kicsit eltávolodva mezőkön, kis dombokon folytattam a kerekezést. Az autópálya többször keresztezte az utam. Már 5-7 km-rel Postojna előtt nagy táblák hirdették a cseppkőbarlangot és a vadregényes predjamai várkastélyt. Főleg az utóbbi miatt nagyon sajnáltam, hogy idő híján kénytelen voltam mindkettőt kihagyni a programomból. Az 554 m magasan fekvő Postojna egy kedves, erdős hegysor oldalában épült kellemes hangulatú, szép városka. A környező 1000-1200 m magas hegyek csodás terepet biztosítanak a kirándulásra. Megállás nélkül hajtottam át a városon; emelkedővel búcsúztam Postojnától. A tetőről pompás kilátás nyílt a hegyekre, magával ragadott a hangulat. A táj jellege Szlovákiát idézte: erdők, fenyvesek, emelkedők, lejtők, napsütés, friss levegő és kellemes hőmérséklet. A szép, ideális bringázó-időben már nem csak alul, de fölül is rövidben kerekeztem. Mindezeknél többet nem is kívánhattam volna. Pár kilométer óvatos szerpentinezést követően érkeztem Planinába. Egyik kanyarból váratlanul a Karawankák csodás sziklacsipkéi bukkantak elő, noha Ljubljanáig még kb. 45 km várt rám. Az osztrák-szlovén határt alkotó hegysor légvonalban kb. 60 km-re lehetett. A 10-es út Logatec felé két lankás hegysor között, az egyiknek az oldalában, csodás terepen vezetett. Az út sem nem emelkedett, sem nem lejtett. 28 km/ó-val repesztve hamar hátam mögött hagytam a Logatecig számolt 8 km nagy részét, amikor hirtelen ismét betonlapokból összerakott útra hajtottam; akár csak Kranjnál ! "-Menjetek a jó büdös francba! Rohadjatok meg!" - üvöltöttem - "Ez szlovén sajátosság ? Így akartok az EU-ba jutni ?” 2 km döcögést, átlagrontást követően végre egy újabb elágazásnak köszönhetően végre jó úton folytathattam a kerekezést. Alig hagytam el Logatec utolsó házait, az út immár harmadszor váltott aszfaltozottból betonlapokból összerakottba. Már az üvöltözéstől is elment a kedvem; magamba roskadtam: ha már a legfőbb úton - ami közvetenül már Ljubljanába vezet - is előfordulhat ilyen út, akkor kár is lenne azt remélnem, hogy nem tart sokáig, vagy, hogy ez lesz az utolsó. "-Mi van, ha így megy Ljubljanáig ?" - festettem az ördögöt a falra. "Lehet, hogy az ilyen rossz utak miatt vesztem el az esélyem arra, hogy estére Atomské Teplicében sátrazzak?” Mikor ráadásul még - teljesen ok nélkül - egy busz is rám dudált, a lehető lerondább káromkádást küldtem utána. 3 km zakatolás, döcögés után véget ért a kálváriám, újra jó lett az út. Pár kilométer lankás emelkedő után 2-3 km szerpentinen ereszkedtem le a Ljubljanát övező medence 300 m-es magasságába, közvetlenül pedig Vrhnika (11:40) városba. Ljubljanától - ahová e nap az első étkezésem terveztem - még 18-20 km választott el. Unalmas, sík úton róttam a kilométereket, semmi sem tudott feldobni. A pihenés ideje még nem jött el. 3 km-rel a Ljubljanát elkerülő autópálya előtt, Brezovicában egy pékség igyekezte gyomrom rabul ejteni, de nem hagytam magam. A falu végén - bár parknak és padnak se híre se hamva nem volt -, egy árnyas fát meglátva megadtam magam: 8 km-re Ljubljana központjától, eljött az étkezés ideje. A fűbe, fenekem alá raktam a maratonos esőkabátom (ez végzetesnek bizonyult, mert itt hagytam el), majd a zsömléket, májkrémet és dzsemet elővéve hozzáláttam az ebédhez. A konyharuhát, kést ugyan elraktam magam után, az esőkabát azonban ottmaradt a füvön (e nap még fel sem tűnt); akárcsak a bringáskesztyű a Fedaia-hágó egy padján. L Alig indultam el és folytattam a kerekezést, perceken belül Ljubljana várostáblája köszöntött. "-Éppen így gondoltam az ebédet, közvetlenül Ljubljana előtt!" Időtervemben 14 órára kalkuláltam a fővárosba érkezést, egy óra előnyöm volt. A gyors bevezetőúton ugyan jól haladtam, egy idő után mégis kénytelen voltam betérni a kiépített bringaútra. Negyed óra alatt már a belvárosban voltam; "-Bezzeg tavaly, 1999-ben 3/4 - 1 órát hajthattam Zágráb központjáig !" - emlékeztem vissza. A központba érve a vár jelzés helyett inkább a centrumot választottam, így hamar a folyóparton, a sétálóutcák és egy piac szomszédságában kötöttem ki. A fólyópart és a sétálóutca, illetve a központi tér körbefilmezése után a vár megkeresésére indultam. Szemem előtt lebegett az a bizonyos fénykép, amit anyuékkal készítettünk a vár mellől. Hiába kerekeztem körbe a várhegyet, sehol sem találtam meg azt a bejáratot, teret, amire emlékeztem. A várat ily módon letudtam. Egy sétálóutcai búcsúfilmezést követően egy főútra tértem. Ösztönömre hallgatva É-i, majd NY-i irányban igyekeztem a központtól távolodva elhagyni Ljubljanát. A városnézés kissé elhúzódott, így 14:05-10 körül még mindig Ljubljana sugárutjain hajtottam. Hiába figyeltem az útjelző-táblákat, Litija várost sehol sem jelölték. Emberek megkérdezése nélkül, csak ösztönömre hallgatva gyűrtem a kilométereket; reméltem, hogy nagyot nem tévedek. Az ütemtervhez képesti időelőnyöm 3/4, majd 1/2 órára csökkent. A város szélén egy körforgalomnál már tényleg nem tudtam: merre tovább. Egy járókelő útbaigazítását követve hamar kiderült, hogy jó lóra tettem: előbb az autópályát kereszteztem, majd végre feltűnt a Ljubljana - Smartno, illetve Litija tábla is. Az autópálya kereszteződését követően már sokkal kisebb forgalomban, szuper minőségű útra fordultam. Az első kilométeren egymást követték a táblák : kerékpárral tilos ! - lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam figyelmen kívül a jelzést. Más út híján nem volt választásom. Nem akartam a tiltás miatt hatalmasat kerülni és a folyóvölgyi út helyett dombokon át kínlódni Celjéig. Egyébként a 1,5 - 2 órányi folyóparti kerekezés során sem sikerült rájönnöm, mi indokolja a kerékpárforgalom kitiltását. Hogy milyen csodás útban volt részem, az már 5 km múltán kiderült. A sima, gyors út semmit sem emelkedett, így a támogató hátszélnek köszönhetően folyamatosan 28-32 km/ó-val tudtam nyomni a pedált. Eleinte már azért is örültem, hogy 20 percen át 28-30 km/ó-val haladhattam, majd a 20 perc végül 40-re, majd 60-ra nőtt. Ez az amire minden bringás vágyik: kellemes, sík folyóparti út és hátszél. A kilométerek nagyon gyorsan teltek. Terv szerint haladtam. A kellemes, barátságos folyócskát kb 500-600 m magas, azaz a vízszint fölé 2-300 m-rel magasodó hegyek kísérték. Egy éles folyókanyarulatot követően 3-4 km-t ellenszélben kellett ugyan hajtanom, de ez csak a változatosságot jelentette. A Litijához közeledve a folyóvölgy ismét összeszűkült, eltűntek a keskeny mezők, a folyó fölött rögtön a hegy magasodott. Egy-két helyen az út már úgy tapadt a hegyoldalba, hogy alatta függőlegesen szakadt le a 10-15 m magas sziklafal. A vízszintről egy hirtelen 10%-os meredek kaptatóval előbb egy kis falucskába, majd nem sokkal később Litijába érkeztem. Egy ilyen rövid emelkedő még jól is esett: legalább felfrissítette a tüdőmet, megmozgatta a szívemet. Litija előtt a sínek mellett egy lámpák által irányított útépítésbe csöppentem. Míg én éppen átcsúsztam a sárga jelzésen, a mögöttem levő is velem tartott. Hiába szólt nekem, talán azt, hogy húzódjak le, jobban már nem tudtam; ő pedig csomagom miatt nem tudott elkerülni. Bár 28 km/ó-val igyekeztem eljutni az útlezárás másik lámpás végéig, én még elfértem a szembe meginduló forgalom mellett, azonban a mögöttem haladó kisteherautó már egy-két autóval szembetalálkozott, azoknak így vissza kellett tolatniuk. A mögöttem kellemetlen helyzetbe került kisteherautó egy perc múlva ért utol és előzés közben üvöltözött velem és beintett. Tedd ezt pajtás, ha jól esik ! Gyártelepek közt érkeztem Litijába, a Sava gumigyár központjába. A kocsiút a városban keresztezte a Szávát. A hídról klassz volt körbenézni a folyóra és a barátságos hegyekre. Bár ide terveztem az újabb étkezést, mégsem időztem sokáig. Egyelőre még nem esett nehezemre a továbbhaladás, hiszen még mindig tudtam tartani a 27-30 km/ó-s sebességet. Még 1/2 órát adtam magamnak az újabb energiafelvételig. 30 km/ó-val suhanva átlagom már 24 km/ó-ra sikerült feltornáznom. A szűkülő völgyben a hegyek mind sziklásabbak lettek. Egy szép köves, fenyőkkel körülvett hegyoldal előtt még egy kedves függő fahíd is feltűnt; itt már meg kellett állnom filmezni. Mivel a táj alkalmasnak látszott rá, úgy döntöttem, hogy fényképtekercsem utolsó képét is itt kattintom el: újabb tekercset már nem kívántam venni. A zagorjei leágazás felé közeledve már az ideális étkezőhelyet, egy füves domboldalt, vagy parkot, padokat vártam. A szűk, meredek hegyoldalban kevés esélyem volt erre: a leágazás környéke túlzottan is gyári, ipari jellegű volt. Nemrég, Litija előtt és után is még gyönyörködni lehetett a természetben, Zagorje környékén azonban már gyárakkal, vízi erőművel és teherautókkal találkoztam. Újabb 10 km-rel toltam el az étkezést: majd a hrastniki leágazásnál! Nem sokkal 17 óra előtt érkeztem a hrastniki leágazáshoz; a város széle valódi ipartelep volt. Egy aprócska útmenti füves területen lehetett volna enni, de úgy gondoltam, az a völgy, ahová pár kilométeren belül lekanyarodok, bőviben kínál füves, csendes étkezőhelyeket. 2 km-en át egy gyár mellett vezetett a lankás emelkedő, majd egy kilométeres meredek és kanyargós úton érkeztem a Laskó és Celje felé vezető völgybe. A meredek sziklák közül kiérve a völgy kinyílt, rétek is akadtak, mégis végül Dol település környékén egy útszéli kápolna lépcsője tetszett meg leginkább: itt nyugodtan leülhettem, ölembe teríthettem konyharuhámat, szelhettem és kenhettem a zsömlét, almát vágtam és jóízűen falatoztam. Már csak 60 km állt előttem. Ütemtervemhez képest kb. 1/2 óra előnyben voltam; a következő tervpont szerint Celjébe 19 óráig kell megérkeznem. Energiával feltöltődve napos, lankás emelkedőn folytattam a pedálozást. Hiába hittem, hogy kellemes útban lesz részem, Brdce utolsó házait elhagyva az út hirtelen 10%-os meredek lett. Az ilyen emelkedők általában csak néhányszáz méter hosszúak szoktak lenni, ez azonban 1-1,5 km-en át tartott. Komoly küzdelem árán izzadtan értem a napos, mezei tetőre. Gyors gurulással hamar a főúton találtam magam, ahol máris a Savinja lankásan emelkedő völgyében kerekezhettem Celje felé. A dombsorok közé bemélyedt folyóvölgy egyes részein kissé már hűvös volt. A hátszelet már csak időszakosan lehetett érezni. Bár Celjéig nem akartam megállni, a felzászlózott Lasko városkának nem tudtam ellenállni. A főtéren álló templom tetején megcsillant a lemenő napfény, a téren asztalokat toltak össze, mindenütt díszes papírszalagok, lampionok lógtak, a domboldalon pedig virágokból rajzolták ki, hogy: Pivo Lasko 2000. A város az egy héttel későbbi sör ünnepére készülődött. A hangulat még tömeg és zene nélkül is nagyon kellemes volt; megnyerte a tetszésemet. A Celjéig hátralevő 11 km kissé unalmasan telt, de már olyan közel volt a város, hogy nem esett nehezemre kivárni. A lankásan emelkedő folyóvölgyből kiérve, éppen az út fölött pillantottam meg Celje napsütötte várát: méltó fogadtatás! A celjei belvárost - rossz minőségű úton - keresztezve állapítottam meg, hogy egészen Ljubljanától Celjéig igazán jó minőségű útban volt részem; meg voltam elégedve vele; bezzeg délelőtt még többször is káromkodtam a betonlapokból összerakott útszakaszokon. Szinte pontosan 19 órakor - terv szerint - értem Celjébe; már csak az utolsó szakaszt kellett, hogy megtegyem a kempingig. Kezdtem célközelbe jutni; végre elkezdhettem kalkulálni, mikor keríthetek sort a sátorállításra. Ennyire közel a célhoz már nem okozott gondot, hogy pihenés nélkül hajtsak tovább. Már csak 35 km várt rám. Utam továbbra is keletnek - most éppen Rogaska Slatina felé - folytattam; mint reggel óta szinte egyfolytában. A 250 m magasan fekvő völgyön végigsütő Nap kellemes esti hangulatot teremtett; kétoldalt alacsony dombsorok, útközben barátságos falvak, mellettem a vasútvonal. A szépségek ellenére a táj mégsem tudott hosszan lekötni, így a kilométerek visszaszámolásával múlattam az időt. "-Még 6 km Sentjur, majd 7 + 4 km Smarje, majd végül újabb 5 km a kempinghez vezető leágazás." 170 km-rel a lábamban már kevésbé estek jól a 1/2 - 1 km hosszú emelkedők. Köszönhetően a még mindig támogató nyugati szélnek, sík szakaszokon még tudtam tartani a 27 km/ó-t. A laposan sütő napfényben árnyékom már több méteresre nyúlt. Megnyugtató volt figyelni az aszfalton egyenletesen, elnyűhetetlenül pedálozó árnyékomat. Bár észak felé láttam sötét, de esővel nem fenyegető felhőket, Smarje után nagy meglepetést okozott az eső nélkül tündöklő szivárvány. A Celje óta eltelt 20 km-en szinte végig síkon, apróbb emelkedőkön hajtottam, kezdtem ismét elgémberedni. Mozgolódnom kellett; 1/2 órára a kempingtől már nem akartam újabb 5-10 percre megállni. A kempingbe vezető észak-déli út leágazása előtt mind több apró emelkedővel akadt dolgom. Mikor egy versenyző megelőzött, már nem üldöztem; nem hiányzott még újabb erőlködés; 22 kg-os csomaggal megtett 185 km-rel a hátam mögött nem volt miért bizonyítanom. A kemping völgyébe fordulva sajnos el kellett fogadnom, hogy - észak-déli völgy lévén - nem fogom látni a naplementét, mert a nyugati dombsor épp eltakarja. Percekkel naplemente előtt már az árnyas, szürke völgyben kerekeztem. Köszönhetően egy kilométer hosszú emelkedőn való küzdelemnek, éppen lemaradtam a napi 200. kilométerem átlépéséről. A lejtőt követő vasúti kereszteződést követően - a kilométereket számon tartva - már alig vártam, hogy megpillantsam a kemping előjelző tábláját. Ahogy az út mentén, egy fa melletti táblán azt olvastam, hogy: kemping Atomské Teplice 500 m, hirtelen kitört belőlem minden öröm. Felkiáltottam, kezemmel a levegőbe csaptam, majd a nyeregben felülve, kezeim az ég felé nyújtva kiáltottam büszkén: "-Megcsináltam ! Egy nap alatt csomaggal szinte keresztülkerekeztem Szlovénián !" Még egy ilyen nap és másnap este már otthon alhatok! Korábban még csak elhatározás, terv volt, hogy egy nap alatt felkerekezzek Postojnától Atomské Teplicéig. Ez most valóra vált. Épp úgy, ahogy előírtam az ütemtervet, aszerint végig is csináltam. 20:20-kor érkeztem a recepció elé. A kemping többnyire faházakból és pár lakókocsiból állt. A füves területen - emlékeim szerint - az enyém volt az egyetlen sátor. Sátram egy lámpa közelébe állítottam. A hűvös estében a sátor melegében ülve - de lábam kilógatva - vacsoráztam; a közeli játékgépek mellől gyerekzsivaj hangja hallatszott. A szokásos esti zuhanyozást követően 1/2 11-kor, azzal a tudattal térhettem nyugovóra, hogy másnap már a saját ágyikómban Budakalászon alszom. Addig azért még 170 km kerekezés és 300 km vonatozás is előttem állt.

Adatok:
TM: 8:12:23 DST: 202,26 AVS: 24,6
TR/D: 202,33 MXS: 55,5 ODO: 62707

Szintemelkedés: 650 m

2000.júl.18, kedd
18.nap: Atomské Teplice - Nagykanizsa

Hajnali 5:57-kor talán az utolsó nap izgalma ébresztett fel. Újabb órás alvást követően - a meg nem hallott óracsörgés után 4 perccel - 7:08-kor ébredtem. Éppen jó kedvvel, izgatottsággal nyújtóztam a hálózsákban, mikor apró kopogást véltem a sátorponyván hallani. Fülelni kezdtem és bizony az eső kezdett esni; épp indulás előtt. Mérhetetlen bosszús lettem. Miért nem tudott éjjel esni, vagy várt volna még egy órát? Az esőcseppek egyre gyakrabban hullottak a sátorra. Nem voltam boldog. "-Utolsó napomon esővel lepsz meg, Te szemét ?" - mérgelődtem. Esős sátorbontás, bőrigázás, stb. várt rám. Pár perc elteltével a búskomorságból, bosszúságból felráztam és cselekvésre késztettem magam. Sietős mosdás után a szomszédos boltban vásároltam. Reggeli végére az eső ideiglenesen elállt, de a környező hegyeken, dombokon körülnézve több helyütt is lógott az eső lába, szakszóval: erősen felhős volt az ég. "Szép kis napnak nézünk elébe !" A hűvös reggelben melegen felöltöztem: a hosszú kerékpárosnadrág alá pizsamanadrágot vettem, fölül a két mezre húztam fel a hosszú ujjú kerékpárosfölsőt, de még egy újabb fölsőt is elöl hagytam, tartaléknak. Alul meleg zokniba bújtam. Sátorbontás közben jutott eszembe: az esőkabátot is elő kellene túrni a táska mélyéről. Hiába kutattam végig kétszer-háromszor is a rekeszeket, rá kellett jönnöm, hogy az esőkabátot elmúlt nap a Ljubljana előtti étkezésnél a fűben hagytam. "-Na még ez hiányzott ! Nem elég, hogy egész napos eső vár rám, de mindez esőkabát nélkül ! Nincsenek véletlenek !" Fizetés után 9:05-kor nyeregbe ültem: nekivágtam expedícióm utolsó napjának, az utolsó 150-170 km-nek. A kemping völgyét pár csepp eső kíséretében hagytam el, de azt követően, a dimbes-dombos terepen már ismét szárazban forgathattam a pedálokat. Még ha nem is volt esőkabátom, igyekeztem nem megbénítani magam azzal, ami a nyakamba szakadhat; annak próbáltam örülni, hogy egyelőre még nem esett. A térképen síknak tűnő út meglehetősen hullámzott: rövid sík, majd emelkedős, lejtős kilométerek váltogatták egymást. A kaptatókon nem igazán éreztem a frissességet. Akármerre néztem, elég rossz idő várt rám; északkeletre egy csúcsos hegy körüli sötét felhők szintén esőt sejtettek. "-Ha egész nap ilyen időm lesz, akkor bizony elő sem fog kerülni a videokamera és az elmúlt napi celjei film lesz az utolsó." - állapítottam meg. Rogaska Slatina felé kerekezve egy elágazásnál kisebb döntés elé kerültem: válasszam a rövidebb, de alsóbb rendű és talán rosszabb minőségű utat, vagy inkább a főúton kerekezzek, ott 3 km-rel többet? Bár a kevesebb emelkedőt sejtető vasúti sínek az alsóbbrendű út mentén haladtak, én jobb minősége miatt mégis a főbb utat választottam. Kár volt; az út jellemzően éppen az emelkedős részeken volt kátyúmentes és éppen lefelé volt veszélyesen lyukas, vagy foltozott. Rogatecet követően az egyesült, már csak a határhoz vezető úton, csekély forgalom mellett egy völgyben pedáloztam. A Horvátországba vezető vasúti sínek kísérték utam. 28-30 km/ó-s igyekezetem eredményeként 10:30-ra értem a horvát-szlovén határra. Terv szerint haladtam, a hátralevő 140 km megtételére még 6 - 6 1/2 órát hagytam; azaz pihenésre összesen maximum egy órám lehetett. Horvátországba érkeztem. A magyar határig rám váró 100 km hosszú horvát útra pénzt nem váltottam. „-Ennyi kockázatot csak felvállalhatok, ennyire lehetek optimista, hogy nem lesz pénzre szükségem” - gondoltam. Kíváncsian vártam a horvát utakat; hirtelen semmi emlék nem jutott eszembe minőségüket illetően. Az első fél kilométeres meredek emelkedőn máris foltozásokkal találkoztam: „Akár csak Szlovéniában!” A Maribort és Zágrábot összekötő út kereszteződéséig, a szlovénhoz hasonló jellegű völgyben, de síkon haladtam. A felhők még mindig megkegyelmeztek, sőt DNY felé mintha világosabbnak tűntek volna. Bíztam benne, hogy ha már 32 km óta nem áztam, akkor talán megúszhatom bőrigázás nélkül. Hiú remény volt! L Míg a dombsorok közt róttam a kissé unalmassá váló kilométereket, különböző dalokat dúdolgattam, énekeltem. A végére érve, már a csaknem aktuális dalt zümmögtem: "When the rain begins to fall...." Negyed óra alatt a várt elágazáshoz értem. Az útjelzőtábla és a térkép sem sokat segített, így végül ösztönömre hallgatva fordultam jobbra. Bő negyed órai tekergés után véletlenül a felüljáróról lepillantva alattam egy, éppen talán jó irányban, egy völgyben felfelé kapaszkodó útra lettem figyelmes. A lenti úton, a fák alatt megpillantott öregúrral ugyan nem értettük egymás nyelvét, így mutogatva kérdeztem a helyes útirányra. "-Arra van Varazdin ?" Igen! Mint kiderült, még az előbbi kereszteződésnél kellett volna a főúttal párhuzamosan induló kis utacskát választani szűrtem le. Újabb feleslegesnek tűnő kilométereket követően - 1/2 óra időhátrányba kerülve -, idegesen, de végre már a jó úton pedálozhattam Varazdin felé. Mire végre újból tudtam nézelődni, a felhőket szemügyre venni, azt kellett tapasztalnom, hogy bizony sötétebb felhők érkeztek a fejem fölé, már sehol sem láttam világosat. Mély völgyben, közvetlenül erdők szélén, folyamatosan tekergő úton róttam a kilométereket, a lankás emelkedőt. 5 km elteltével, pár meredek lépcsőn át érkeztem Gornje Jesenjébe, a dombtetőn épült településre. A falu végén csepegni kezdett. Reményem azon nyomban semmivé foszlott, amint a dombtetőről megpillantottam Lepoglavát és környékét. Mindenfelé esőt ígérő felhők takarták be az égboltot; az Ivanscica hegység 1000 m-es hegyei is felhőkbe bújtak. "Esővel fizetek a fél óra idővesztésért !" Isten nem ver bottal, csak esővel ! - mondhatta volna Rédei Zoli. Még a lejtőn sem jártam, amikor az út murvásra váltott, én meg káromkodni kezdtem. „-Itt még a sárga színű út is elfogyhat ? Mit gondoltok, minek néztek ti engem ? Ha emiatt késem le a vonatot akkor ......” Mindkét kb. 2-300 m hosszú murvás szakaszon jobbnak láttam leszállni a bringáról, attól tartottam, hogy 67 kg-ommal és a csomag 24 kg-jával megterhelve akár fel is hasadhatna a kerék, akkor pedig befellegzett. Az ismét aszfaltozott, de rücskös lejtőn nem igazán tudtam sietni. Az elvesztett esőkabátot mellőzve igyekeztem Lepoglavába; bíztam benne, hogy talán sikerülhet kiszakadnom a felhő alól. 5-8 km-t tettem meg nedves úton, esőben. Karomon a hosszú mez már kezdett átázni, egyre inkább aggódtam, hogy mi lesz velem esőkabát nélkül: "Vajon igyekezzek és ázzak tovább, vagy térjek be Lepoglavába, és pénzfelvét után próbáljak esőkabátot venni?" A városba már rendes, igazi esőben értem. Bankautomatát nem találva, egy-két perc tanakodást követően mégis az ázás és a remény mellett döntöttem. Hittem benne, hogy el tudom hagyni a felhőt, meg tudom előzni. Víztől csicsogó, de 1999-es túrámról már ismerős úton forgattam a pedálokat. A kerekek csak úgy csapták a vizet, felavattam a vízálló táskákat is. Leszegett fejjel, lendületesen fogyasztottam a kilométereket. Jól esett, hogy az út enyhén lejtett. Hosszan, fél óránál is tovább hajtott a menekülés adta lendület, igyekezet. Ivanecet elhagyva kezdtem figyelmes lenni arra, hogy mintha Magyarország felé világosabb lenne, a felhők is vékonyabbnak tűntek. Vidovec felé - kb. 8-10 km-re Varazdintól - már fölöttem is világosabb lett, az eső is kevésbé csepegett; okkal remélhettem, hogy kiérhetek az esőzóna alól. Az óra mutatója már a 13 órát is elhagyta. Még 4 órám volt az előttem álló kb. 80 km-re. Nem sok. Hibalehetőség nem volt; a későbbi vonattal talán éjjel 11-12 körül érkeztem volna Budapestre. Nedalanecben már részben száraz úton kerekeztem. Az eső elhagyása okozta öröm miatt szinte robogtam, suhantam az úton: "-Messzebb, minél messzebb az esőtől.... !!!" 13:34-kor, összesen alig több, mint 4 óra kerekezés és csupán fél óra pihenést követően Varazdinba értem; a Nap már halványan bújkált a felhők mögött. A központ szélén egy útmenti pad éppen megfelelt gyors ebédem céljára. 20 percet engedélyeztem csak evésre, így már 14 óra előtt ismét nyeregben ültem. Mind gyakrabban kalkuláltam a hátralevő kilométereket és a rendelkezésre álló időt: 70 km-re még 3 órám volt. 16:40 előtt aligha érek Nagykanizsára. Továbbra is ismerős úton pedáloztam Cakovec felé, északnak. A főúton már nagy volt a forgalom, hiszen becsatlakozott a Maribor felől érkező autóáradat is. Errefelé már magyar rendszámú autókat is láttam. A Dráva keresztezése után lankás emelkedőn, néhol foltozott úton hajtottam Nedeliscéig. Cakovecig a tervezetthez képest újabb perceket nyertem, mégsem álltam meg. Annyira feszített volt az idő, hogy jóformán már Nagykanizsáig sem akartam megállni. Cakovecet elhagyva a horvát-magyar határig, 25 km állt előttem. Múltkori túrámról úgy emlékeztem, hogy gyors, és mégis kis falusi útra számíthatok. A felhők már nemigen fenyegettek, lábam fokozatosan száradt meg, már a cipőmből is párolgott a nedvesség, megszűnt a cuppogás. Kb. 15 km-rel Cakovec után kezdtem elfáradni, elmúlt a lendület, sebességem visszaesett; a határhoz pedig még nem voltam eléggé közel. Hodosant elhagyva már csupán 5 km választott el attól, hogy újra magyar hangokat, szavakat halljak, magyar táblák fogadjanak, meghalljam a Juventus rádió szignálját, a zöld útjelzőtáblák a Budapestig számolt kilométereket mutassák és magyar rendszámú autók járják az utakat. Lendületesen - a nyeregből kiállva - kapaszkodtam fel az utolsó horvát felüljáróra. 15:38-kor érkeztem meg a horvát-magyar határra. Örömmel láttam viszont a halványzöld egyenruhás magyar határőröket. A határállomást elhagyva kb. 80-85 percem maradt a 17:10-es vonat indulásáig. Úgy számoltam, hogy a kb. 25 km-es útra 60 perc szükségeltetik, úgyhogy maximum 20 percem marad a vonat indulása előtt. „-Ha pedig bármi is közbejön, akkor .….” - erre inkább nem is mertem gondolni; már több száz kilométer óta meg sem fordult a fejemben egyetlen defekt sem. Letenyén ismét ismerős házakat, utcákat láttam viszont. A kezdeti apró dombokat még frissen vettem; az foglalt le, hogy nemrég hazaértem, Magyarországra. Nagykanizsa felé pedálozva az ötödik - hatodik 1/2 kilométeres emelkedőn már egyre jobban visszaváltottam, nem kínoztam magam. A könnyed emelkedőmászások után azt számolgattam: vajon mennyi időt veszítek azzal, ha nem hajtom ki magam. A Nagykanizsa előtti utolsó kilométereken már az emlékeim szerinti nyugati külvárost vártam; múltkor hosszan azon hajtottam végig. Elágazás híján már-már a város mellett haladtam, az elkerülőn - sőt kezdtem egyre jobban aggódni a közeledő vonat indulása miatt - amikor végre elágazás kanyarodott a centrum felé. Nagy lendülettel, igyekezettel robogtam végig a picike városközponton. Szinte futtában kiáltottam oda egy srácnak útközben : "-Helló, merre van a pályaudvar?" - és a választ hallva már kerekeztem is tovább. Egy kis utcában majd' áthajtottam a piros lámpán, amikor hirtelen meghúztam az egyre kopottabb és lassabb féket. Egy járókelő nem is tudta szó nélkül hagyni: "-Fiam, vigyázzon! Piros a lámpa ! El ne üttesse magát !" 16:52-kor érkeztem a nagykanizsai pályaudvarra. Még 18 percem volt a vonat indulásáig. Gyorsan megvettem a vonatjegyet, majd a hosszú útra egy zsömlét és csokit, valamint nagy flakon üdítőt vásároltam. 12 perccel a szerelvény indulása előtt a telefonon Budakalászt hívtam; minimális mesélés után gyorsan meghagytam, hogy a vonat 1/4 10-re ér a Délibe, arra kértem őket, 9-re legyenek ott. A vonat - mint hónapokkal ezelőtt utánajártam - külön bringaszállító kocsit továbbított Budapestre, nem kellett helyszűkétől tartanom. A kocsiban egyedül voltam, senkitől sem zavartatva. Hűséges drótszamaram a helyére akasztottam, majd a lenyitható székek egyikén foglaltam helyet. Nem akartam a külön - kényelmes - kocsiba félrevonulni, jobbnak láttam a bringa mellett maradni és jegyzetelni, illetve visszagondolni a túrára, az ablakon kibámulni, nézni az elsuhanó rég várt magyar tájat. Hazaértem........

Adatok:
TM: 6:36:19 DST: 168,99 AVS: 25,6
TR/D: 170,1 MXS: 57,5 ODO: 62878

Szintemelkedés: 450 m

Györgyi Gábor