 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 Júl. 17. Senozece - Ljubljana - Atomské Teplice |
 ITT A VÉGE ! |
Hajnali 5:57-kor talán az utolsó nap izgalma ébresztett fel. Újabb órás alvást követően - a meg nem hallott óracsörgés után 4 perccel - 7:08-kor ébredtem. Éppen jó kedvvel, izgatottsággal nyújtóztam a hálózsákban, mikor apró kopogást véltem a sátorponyván hallani. Fülelni kezdtem és bizony az eső kezdett esni; épp indulás előtt. Mérhetetlen bosszús lettem. Miért nem tudott éjjel esni, vagy várt volna még egy órát? Az esőcseppek egyre gyakrabban hullottak a sátorra. Nem voltam boldog. "-Utolsó napomon esővel lepsz meg, Te szemét ?" - mérgelődtem. Esős sátorbontás, bőrigázás, stb. várt rám. Pár perc elteltével a búskomorságból, bosszúságból felráztam és cselekvésre késztettem magam. Sietős mosdás után a szomszédos boltban vásároltam. Reggeli végére az eső ideiglenesen elállt, de a környező hegyeken, dombokon körülnézve több helyütt is lógott az eső lába, szakszóval: erősen felhős volt az ég. "Szép kis napnak nézünk elébe !" A hűvös reggelben melegen felöltöztem: a hosszú kerékpárosnadrág alá pizsamanadrágot vettem, fölül a két mezre húztam fel a hosszú ujjú kerékpárosfölsőt, de még egy újabb fölsőt is elöl hagytam, tartaléknak. Alul meleg zokniba bújtam. Sátorbontás közben jutott eszembe: az esőkabátot is elő kellene túrni a táska mélyéről. Hiába kutattam végig kétszer-háromszor is a rekeszeket, rá kellett jönnöm, hogy az esőkabátot elmúlt nap a Ljubljana előtti étkezésnél a fűben hagytam. "-Na még ez hiányzott ! Nem elég, hogy egész napos eső vár rám, de mindez esőkabát nélkül ! Nincsenek véletlenek !" Fizetés után 9:05-kor nyeregbe ültem: nekivágtam expedícióm utolsó napjának, az utolsó 150-170 km-nek. A kemping völgyét pár csepp eső kíséretében hagytam el, de azt követően, a dimbes-dombos terepen már ismét szárazban forgathattam a pedálokat. Még ha nem is volt esőkabátom, igyekeztem nem megbénítani magam azzal, ami a nyakamba szakadhat; annak próbáltam örülni, hogy egyelőre még nem esett. A térképen síknak tűnő út meglehetősen hullámzott: rövid sík, majd emelkedős, lejtős kilométerek váltogatták egymást. A kaptatókon nem igazán éreztem a frissességet. Akármerre néztem, elég rossz idő várt rám; északkeletre egy csúcsos hegy körüli sötét felhők szintén esőt sejtettek. "-Ha egész nap ilyen időm lesz, akkor bizony elő sem fog kerülni a videokamera és az elmúlt napi celjei film lesz az utolsó." - állapítottam meg. Rogaska Slatina felé kerekezve egy elágazásnál kisebb döntés elé kerültem: válasszam a rövidebb, de alsóbb rendű és talán rosszabb minőségű utat, vagy inkább a főúton kerekezzek, ott 3 km-rel többet? Bár a kevesebb emelkedőt sejtető vasúti sínek az alsóbbrendű út mentén haladtak, én jobb minősége miatt mégis a főbb utat választottam. Kár volt; az út jellemzően éppen az emelkedős részeken volt kátyúmentes és éppen lefelé volt veszélyesen lyukas, vagy foltozott. Rogatecet követően az egyesült, már csak a határhoz vezető úton, csekély forgalom mellett egy völgyben pedáloztam. A Horvátországba vezető vasúti sínek kísérték utam. 28-30 km/ó-s igyekezetem eredményeként 10:30-ra értem a horvát-szlovén határra. Terv szerint haladtam, a hátralevő 140 km megtételére még 6 - 6 1/2 órát hagytam; azaz pihenésre összesen maximum egy órám lehetett. Horvátországba érkeztem. A magyar határig rám váró 100 km hosszú horvát útra pénzt nem váltottam. -Ennyi kockázatot csak felvállalhatok, ennyire lehetek optimista, hogy nem lesz pénzre szükségem - gondoltam. Kíváncsian vártam a horvát utakat; hirtelen semmi emlék nem jutott eszembe minőségüket illetően. Az első fél kilométeres meredek emelkedőn máris foltozásokkal találkoztam: Akár csak Szlovéniában! A Maribort és Zágrábot összekötő út kereszteződéséig, a szlovénhoz hasonló jellegű völgyben, de síkon haladtam. A felhők még mindig megkegyelmeztek, sőt DNY felé mintha világosabbnak tűntek volna. Bíztam benne, hogy ha már 32 km óta nem áztam, akkor talán megúszhatom bőrigázás nélkül. Hiú remény volt! L Míg a dombsorok közt róttam a kissé unalmassá váló kilométereket, különböző dalokat dúdolgattam, énekeltem. A végére érve, már a csaknem aktuális dalt zümmögtem: "When the rain begins to fall...." Negyed óra alatt a várt elágazáshoz értem. Az útjelzőtábla és a térkép sem sokat segített, így végül ösztönömre hallgatva fordultam jobbra. Bő negyed órai tekergés után véletlenül a felüljáróról lepillantva alattam egy, éppen talán jó irányban, egy völgyben felfelé kapaszkodó útra lettem figyelmes. A lenti úton, a fák alatt megpillantott öregúrral ugyan nem értettük egymás nyelvét, így mutogatva kérdeztem a helyes útirányra. "-Arra van Varazdin ?" Igen! Mint kiderült, még az előbbi kereszteződésnél kellett volna a főúttal párhuzamosan induló kis utacskát választani szűrtem le. Újabb feleslegesnek tűnő kilométereket követően - 1/2 óra időhátrányba kerülve -, idegesen, de végre már a jó úton pedálozhattam Varazdin felé. Mire végre újból tudtam nézelődni, a felhőket szemügyre venni, azt kellett tapasztalnom, hogy bizony sötétebb felhők érkeztek a fejem fölé, már sehol sem láttam világosat. Mély völgyben, közvetlenül erdők szélén, folyamatosan tekergő úton róttam a kilométereket, a lankás emelkedőt. 5 km elteltével, pár meredek lépcsőn át érkeztem Gornje Jesenjébe, a dombtetőn épült településre. A falu végén csepegni kezdett. Reményem azon nyomban semmivé foszlott, amint a dombtetőről megpillantottam Lepoglavát és környékét. Mindenfelé esőt ígérő felhők takarták be az égboltot; az Ivanscica hegység 1000 m-es hegyei is felhőkbe bújtak. "Esővel fizetek a fél óra idővesztésért !" Isten nem ver bottal, csak esővel ! - mondhatta volna Rédei Zoli. Még a lejtőn sem jártam, amikor az út murvásra váltott, én meg káromkodni kezdtem. -Itt még a sárga színű út is elfogyhat ? Mit gondoltok, minek néztek ti engem ? Ha emiatt késem le a vonatot akkor ...... Mindkét kb. 2-300 m hosszú murvás szakaszon jobbnak láttam leszállni a bringáról, attól tartottam, hogy 67 kg-ommal és a csomag 24 kg-jával megterhelve akár fel is hasadhatna a kerék, akkor pedig befellegzett. Az ismét aszfaltozott, de rücskös lejtőn nem igazán tudtam sietni. Az elvesztett esőkabátot mellőzve igyekeztem Lepoglavába; bíztam benne, hogy talán sikerülhet kiszakadnom a felhő alól. 5-8 km-t tettem meg nedves úton, esőben. Karomon a hosszú mez már kezdett átázni, egyre inkább aggódtam, hogy mi lesz velem esőkabát nélkül: "Vajon igyekezzek és ázzak tovább, vagy térjek be Lepoglavába, és pénzfelvét után próbáljak esőkabátot venni?" A városba már rendes, igazi esőben értem. Bankautomatát nem találva, egy-két perc tanakodást követően mégis az ázás és a remény mellett döntöttem. Hittem benne, hogy el tudom hagyni a felhőt, meg tudom előzni. Víztől csicsogó, de 1999-es túrámról már ismerős úton forgattam a pedálokat. A kerekek csak úgy csapták a vizet, felavattam a vízálló táskákat is. Leszegett fejjel, lendületesen fogyasztottam a kilométereket. Jól esett, hogy az út enyhén lejtett. Hosszan, fél óránál is tovább hajtott a menekülés adta lendület, igyekezet. Ivanecet elhagyva kezdtem figyelmes lenni arra, hogy mintha Magyarország felé világosabb lenne, a felhők is vékonyabbnak tűntek. Vidovec felé - kb. 8-10 km-re Varazdintól - már fölöttem is világosabb lett, az eső is kevésbé csepegett; okkal remélhettem, hogy kiérhetek az esőzóna alól. Az óra mutatója már a 13 órát is elhagyta. Még 4 órám volt az előttem álló kb. 80 km-re. Nem sok. Hibalehetőség nem volt; a későbbi vonattal talán éjjel 11-12 körül érkeztem volna Budapestre. Nedalanecben már részben száraz úton kerekeztem. Az eső elhagyása okozta öröm miatt szinte robogtam, suhantam az úton: "-Messzebb, minél messzebb az esőtől.... !!!" 13:34-kor, összesen alig több, mint 4 óra kerekezés és csupán fél óra pihenést követően Varazdinba értem; a Nap már halványan bújkált a felhők mögött. A központ szélén egy útmenti pad éppen megfelelt gyors ebédem céljára. 20 percet engedélyeztem csak evésre, így már 14 óra előtt ismét nyeregben ültem. Mind gyakrabban kalkuláltam a hátralevő kilométereket és a rendelkezésre álló időt: 70 km-re még 3 órám volt. 16:40 előtt aligha érek Nagykanizsára. Továbbra is ismerős úton pedáloztam Cakovec felé, északnak. A főúton már nagy volt a forgalom, hiszen becsatlakozott a Maribor felől érkező autóáradat is. Errefelé már magyar rendszámú autókat is láttam. A Dráva keresztezése után lankás emelkedőn, néhol foltozott úton hajtottam Nedeliscéig. Cakovecig a tervezetthez képest újabb perceket nyertem, mégsem álltam meg. Annyira feszített volt az idő, hogy jóformán már Nagykanizsáig sem akartam megállni. Cakovecet elhagyva a horvát-magyar határig, 25 km állt előttem. Múltkori túrámról úgy emlékeztem, hogy gyors, és mégis kis falusi útra számíthatok. A felhők már nemigen fenyegettek, lábam fokozatosan száradt meg, már a cipőmből is párolgott a nedvesség, megszűnt a cuppogás. Kb. 15 km-rel Cakovec után kezdtem elfáradni, elmúlt a lendület, sebességem visszaesett; a határhoz pedig még nem voltam eléggé közel. Hodosant elhagyva már csupán 5 km választott el attól, hogy újra magyar hangokat, szavakat halljak, magyar táblák fogadjanak, meghalljam a Juventus rádió szignálját, a zöld útjelzőtáblák a Budapestig számolt kilométereket mutassák és magyar rendszámú autók járják az utakat. Lendületesen - a nyeregből kiállva - kapaszkodtam fel az utolsó horvát felüljáróra. 15:38-kor érkeztem meg a horvát-magyar határra. Örömmel láttam viszont a halványzöld egyenruhás magyar határőröket. A határállomást elhagyva kb. 80-85 percem maradt a 17:10-es vonat indulásáig. Úgy számoltam, hogy a kb. 25 km-es útra 60 perc szükségeltetik, úgyhogy maximum 20 percem marad a vonat indulása előtt. -Ha pedig bármi is közbejön, akkor . . - erre inkább nem is mertem gondolni; már több száz kilométer óta meg sem fordult a fejemben egyetlen defekt sem. Letenyén ismét ismerős házakat, utcákat láttam viszont. A kezdeti apró dombokat még frissen vettem; az foglalt le, hogy nemrég hazaértem, Magyarországra. Nagykanizsa felé pedálozva az ötödik - hatodik 1/2 kilométeres emelkedőn már egyre jobban visszaváltottam, nem kínoztam magam. A könnyed emelkedőmászások után azt számolgattam: vajon mennyi időt veszítek azzal, ha nem hajtom ki magam. A Nagykanizsa előtti utolsó kilométereken már az emlékeim szerinti nyugati külvárost vártam; múltkor hosszan azon hajtottam végig. Elágazás híján már-már a város mellett haladtam, az elkerülőn - sőt kezdtem egyre jobban aggódni a közeledő vonat indulása miatt - amikor végre elágazás kanyarodott a centrum felé. Nagy lendülettel, igyekezettel robogtam végig a picike városközponton. Szinte futtában kiáltottam oda egy srácnak útközben : "-Helló, merre van a pályaudvar?" - és a választ hallva már kerekeztem is tovább. Egy kis utcában majd' áthajtottam a piros lámpán, amikor hirtelen meghúztam az egyre kopottabb és lassabb féket. Egy járókelő nem is tudta szó nélkül hagyni: "-Fiam, vigyázzon! Piros a lámpa ! El ne üttesse magát !" 16:52-kor érkeztem a nagykanizsai pályaudvarra. Még 18 percem volt a vonat indulásáig. Gyorsan megvettem a vonatjegyet, majd a hosszú útra egy zsömlét és csokit, valamint nagy flakon üdítőt vásároltam. 12 perccel a szerelvény indulása előtt a telefonon Budakalászt hívtam; minimális mesélés után gyorsan meghagytam, hogy a vonat 1/4 10-re ér a Délibe, arra kértem őket, 9-re legyenek ott. A vonat - mint hónapokkal ezelőtt utánajártam - külön bringaszállító kocsit továbbított Budapestre, nem kellett helyszűkétől tartanom. A kocsiban egyedül voltam, senkitől sem zavartatva. Hűséges drótszamaram a helyére akasztottam, majd a lenyitható székek egyikén foglaltam helyet. Nem akartam a külön - kényelmes - kocsiba félrevonulni, jobbnak láttam a bringa mellett maradni és jegyzetelni, illetve visszagondolni a túrára, az ablakon kibámulni, nézni az elsuhanó rég várt magyar tájat. Hazaértem........
Szintemelkedés: 450 m
Györgyi Gábor
TM: 6:36:19 DST: 168,99 AVS: 25,6
TR/D: 170,1 MXS: 57,5 ODO: 62878