Györgyi Gábor: 2000.VII.1-18. Milleniumi Dolomitok-túra és tengerparti kerekezés - Dreilander Radgiro radmarathon, Dolomitok, Sella, Pornoi, Fedaia, Rolle, San Pellegrino hágó, Seiser Alm, Garda-tó, Dreilander Radgiro, Svájc, kerékpártúra, Limone, Treviso, Velence, Padova, Lido Jesolo

         

Júl. 15. Velence -
hajókirándulás
                                             Júl. 17. Senozece -
Ljubljana - Atomské Teplice

2000. júli 16, vasárnap - 16.nap: Jesolo - Trieszt - Senozece (Szlovénia)

Újabb éjjeli esőt követően reggel sajnos felhős időre ébredtem. Bár a Dolomitok óta kerekeztem hidegben, menekültem eső elől, az utóbbi két-három napban is megtalált az eső, mégsem panaszkodtam: "-Végülis a maratonon sem volt rossz idő, a Garda-tónál és Velencében pedig kifejezetten fantasztikus volt; épp a legjobbkor" - állapítottam meg. Mint ahogy a Garda-tavi reggeleken az első utam a tópartra vezetett, ezúttal az Adria varázsa csalt ki a tengerpartra. Jó volt nézni a végtelen víztömeget, a reggeli nyugalmat, az ébredező partot. Fürdőzőket hiába is kerestem volna. Nyugat felé mintha szakadozó felhőket láttam volna: lassan talán elvonul a front? Vásárlást követően, a sátor melegében, alul-fölül hosszúban reggeliztem. A térképen az előttem álló 170-180 km-t tekintve - ahogy már más, hosszú napokon is bevált - időbeosztást terveztem. 10 órai indulással 13 órára gondoltam Latisanába érni, 16 órára Triesztbe és 17 órai határátlépést követően úgy gondoltam 19 órakor már a postojnai kempingben állíthatok sátrat. A következő 3 napban több mint 500 km várt rám, egész Szlovéniát át kellett szelnem hosszában, így jónak láttam alaposan beolajozni a kerékpárt. Pár esőcsapp még pihent sátram tetején, 10 óra tájban mégis nekiálltam a sátorbontásnak; sürgetett az idő. A csomagok össze- és felpakolása után a málha tetején, a polipok alatt egymást követték a szárításra szánt ruhadarabok, törülközők. 10:43-as indulásommal máris 3/4 óra hátránnyal kezdtem meg napi kilométeradagomat. Hosszú kerékpáros-nadrágban, 2 rövid és egy hosszúujjú mezben mezben kezdtem meg a pedálozást. A szigetet átszelő főúton kitörő örömmel, dalolva forgattam a pedálokat. Két okból volt jó kedvem: egyrészt még mindig alig hittem el, milyen szép napot töltöttem Velencében, másrészt pedig jól esett ismét kerékpárnyeregben ülni, túrázni. Jó érzés vlt, hogy este már Magyarország szomszédjában, Szlovéniában alhatok. A hátszélben minden okom megvolt a fütyörészésre. Örömöm egy korai dugó törte meg; lassú tiszi-toszival haladt csak a forgalom. Az a tény, hogy 170 km állt előttem, nem sok türelmet ígért. 2 km tökölést követően váltottam, és visszatértem a tengerparti, falvakon átvezető, gyakori lámpákkal tarkított útra. Eraclea felé a forgalom ugyan nem csökkent, de falvak és buszmegállók híján jól lehetett haladni. Ugyan komoly koncentrálás mellett, de a hátszélben végre 27-29 km/ó-val haladtam. Nagyon örültem a hátszélnek: nem is emlékeztem még olyan napra, amikor ilyen hosszú utat végig hátszélben tehettem meg. Régen olvastam még egy kerékpáros-könyvben, a túraszervezési tanácsok közt, hogy "Az európai uralkodó széljárás ÉNY - NY-i , így célszerű a túrákat úgy szervezni, hogy azok Ny felől K-i irányba vezessenek." Eraclea felé haladva a Nap fokozatosan erőre kapott és mind gyakrabban bújt elő, kezdett kellemesen melegíteni. Kelet felé haladva az égbolt is egyre kékebb lett, a körülményekhez képest csodás idő volt. Eracleát elhagyva a forgalom csökkenését tapasztaltam, nem volt okom panaszra. Az unalmas kilométereket letudva, nem sokkal 13 óra után értem Latisanába. Köszönhetően a hátszeles 27 km/ó-nak és a Jesoló óta eltelt szűk két óra alatti mindössze 5 perces pihenőnek, sikerült behoznom a lemaradást. A város végén hiába kerestem, nem találtam ebédelőhelyül szolgáló benzinkutat, így - nem akartam még újabb kilométereket hajtani, kínlódni - jobb híján egy út menti árnyas fa alatt álltam félre ebédelni. Bolt híján ezeddig nem tudtam vásárolni, így tartalékoltam és nem ettem tele magam; megelégedtem a 2 és fél zsömlével. Még másfél zsömlém maradt, fél étkezésre való: ezzel kellet kihúzni a következő 100 km-t az étteremben szándékolt vacsoráig. Mindezek ellenére reménykedtem, hogy valahol találok nyitva levő boltot. Bezzeg Magyarországon nincs ilyen gond ! Ebben előrébb járunk Olaszországnál ! Már indulásra készen átvetettem a lábam a kerékpáron, amikor a hátam mögött, 200 m-re egy csomagos bringás páros tűnt fel. Sebességükre, tempójukra kíváncsian álltam be szélárnyékukba: bár eddig egymagamban is jól haladtam, a mások szélárnyékában való haladást sem vetettem volna meg. Mivel ők 25 km/ó-val haladtak, 1 km-t követően az élre álltam és 29 km/ó-s sebességemmel átvettem a vezetést. Alighogy bevállaltam a szélfogó szerepét, francia nyelvűnek tűnő párbeszédet hallottam a hátam mögül. Valószínűleg megbeszélték, hogy követnek - gondoltam. A továbbiakban hármasban folytattuk a pedálozást. A tavalyi, adriai túrám útvonalába való becsatlakozásig, Ronchiig, illetve Monfalconéig még 43 km volt hátra. Úgy gondoltam e városokig kell csak legyőzni a sík terep nyújtotta unalmat, utána - eleinte az ismerős út, majd a tenger, illetve a csodás tengerparti út miatt - már nagyon élvezetes lesz kerekezni. Ha már a fiúk előtt haladtam, nem akartam félreállni, úgysem vártak volna meg. Cervignanó előtt végül megszólítottam őket: "-Helló, Where are you going to ?" Mint kiderült a fiúk csak alapjaiban tudtak angolul, így többször is meg kellett ismételni a kérdéseimet. Nagy meglepetést okoztak a válaszukkal: Párizsból tartottak Görögországba. Kb. 10-12 napja indultak. A Párizs - Briancon - Torinó - Verona - Trevisó útvonalon hajtottak idáig. És még én gondoltam büszkén, hogy "hát igen, én Svájcból megyek haza Magyarországra" Eleinte időszakosan folyt a társalgás; néha 10 percig nem csevegtünk. Mint megtudtam még csak 2 éve bringáznak, de csak hobbiból, nem komolyan. Inkább focival és egyébbel tartják a kondijukat. Testvérek voltak. Ők általában 20-25 km-t szoktak óránként hajtani. Magamat illetően elmondtam, hogy csomaggal általában 25-27 km/ó-val kerekezek, emellett otthon egész éven át bringázok. A vezetőtempómat megköszönték, így legalább hamarabb fognak Triesztbe érni - mondták. Mint megvitattuk, ők is, én is Triesztbe tartottunk. Cervignanót elhagyva végre túljutottam a holtponton, már kevésbé éreztem szükségét a megállásnak, elmúlt a zsibbadás. Immár a tőlünk északra megjelent sötétebb felhők adtak okot aggodalomra. Mondtam is a fiúknak: ha 3/4 órán belül elérünk Monfalconéig és nem ázunk meg, attól kezdve már utunk DK-nek fordul és a felhők - másfelé haladván - már nem kaphatnak el. Végre megérkeztünk Ronchiba; ahogy megpillantottam a táblát: "Carabinieri, localita Ronchi" elmosolyodtam. Végre ! 15:15-kor számomra éppen napi 100. kilométeremnél értünk Monfalconéba, a számomra már ismerős útra. Eddig sikerült tartani az időbeosztást. Utunk DK-nek fordult; pár sík kilométert követően - a hegyek oldalában - lankásan emelkedni kezdett az út. A hátszélben 20 km/ó-val haladtunk; a fiúknak sem volt gondja az emelkedővel. A felhőknek nem láttam nyomát. Kissé megnyugodtam: nem kellett többet aggódni az esetleges eső miatt. Sistiana előtt a tavalyi ismerős és akkor nyitva levő benzinkút ezúttal kihalt volt; itt sem tudtam ennivalót venni. Az egyik szemközti boltban kérdezősködtem, hogy vajon hol tudnék valami harapnivalót venni, de nem igazán tudtak segíteni. Talán majd Triesztben - reménykedtem. A térképet jóformán nem is kellett néznünk; igaz, mióta találkoztunk azóta is csak a Trieszt táblát követtük. Egy elágazást követően - utólag emlékszem, hogy egy évvel korábban jobb felől gurultam Monfalcone felé - balra tartottunk, a tábla arrafelé jelölte Triesztet. 1-2 km-en át az eddiginél keskenyebb és továbbra is emelkedős úton pedáloztunk egy kis településen át. Ugyan nem rémlett az út, de gondoltam nemsokára minden ismerős lesz. Egyre rosszabb előérzettel pedáloztam. Kezdtem magam kellemetlenül érezni, mert sejtettem, hogy a fiúk is türelmetlenek már, hiszen az ígért 1-2 km emelkedő helyett már a harmadikon is túlvoltunk. Több tábla is jelezte, hogy a "szőlőút"-on haladunk; vendéghívogató táblák sorolták fel a szőlőtermésről híres dombtetei falvakat. Gyanús volt, hogy nem a megfelelő úton járunk. Idővel rájöttem, hogy ugyan Trieszt felé tartunk, de nem a vágyott, megmutatni akart úton. Az 5-6 km-es emelkedőn továbbra is 15-20 km/ó-val hajtottunk; a francia srácok is jól bírták az emelkedőn mutatott erős tempómat. A kellemes dimbes-dombos tájban való gyönyörködésre csak a - továbbra is minket követő, tőlünk 10 km-rel északabbra feltűnt fekete - zivatarfelhők vetettek árnyékot. Mutattam is a fiúknak: "-Abból még baj lesz !" Mégsem sikerült leráznunk a felhőket. Prosecco előtt - már kb. 250 m magasságban - egy Triesztbe vivő jobbleágazásnál azonnal a lejtőt választottuk. A házak közül kiérve az út két éles kanyarral máris a dombsor tengerfelőli oldalára fordult. Hirtelen csodálatos szépségében tárult fel az Adriai tenger és a Trieszti öböl. Mennyire más föntről lenézni a végtelenbe nyúló víztükörre, mint például a cavallinói tengerpartról. A hajtűkanyarban meg kellett állnunk. Ezúttal a videóval nem csak a fantasztikus kilátást, hanem francia útitársaim csevegését is megörökítettem. Már egészen elszoktam a lejtőktől. Óvatosan kellett engednem a bringát, nem hiányzott volna egy újabb defekt. Kis hegyi falu házai között vezetett a gyér forgalmú utacska. Végig szép kilátást nyílt a trieszti öbölre, ám egy jobbkanyarból már visszatekinthettünk a hátunk mögött hagyott tengerpartra is. Nem hagyhattuk figyelmen kívül a 1/2 órányira minket követő, hatalmas, hihetetlenül fekete zivatarfelhőt. Érdekes látványt nyújtott, hogy teljes egészében lehetett látni a felhő szélét: kb. 20-30 km után Velence felé egyszer csak vége volt a felhőnek és utána a kék ég következett. Talán még sosem láttam ennyire sötét felhőt (foto): persze az Adria az más, mint Budapest és környéke. Mire a lassú, kanyargós utacskán sikerült beérnünk a centrumba, már a napsütésnek sem örülhettünk. Nem csupán fejünk fölé ért a hatalmas felhő, már a vihar szelét is éreztük. Triesztbe érve el kellett döntenünk: hogyan tovább ? Az én utam Szlovéniába, kb. fél órásra saccolt emelkedőn át a villa opicinai határon át vezetett, míg ideiglenes túratársaim délnek, Koper, majd Porec felé szándékoztak továbbhajtani. A közösen letekert kb. 80 km után búcsúzóul mindenképp le akartunk ülni valahová beszélgetni egy kicsit. Nekem mindenképpen szükségem volt étkezésre: leginkább egy pizzériának örültem volna, ők csak egy kávézóba akartak betérni. Bár ők hajlottak a pizzériára, mivel sem a kérdeződködés, sem a kis utcákban való bóklászás nem vezetett eredményre, végül egy kellemes kávézóban kötöttünk ki. Az éppen csepegni kezdő eső elől optimális helyen húzódhattunk meg. A bringákat a szomszéd ház oldalába felépített állvány alá állítottuk, védve voltak az esőtől. Összekötöttük a kellemeset a hasznossal: fedél volt a fejünk fölött és eközben még az időt is kihasználtuk: étkezésre. Míg a francia fiúk beérték egy-egy tortaszelettel és egy-egy pohár üdítővel, én a melegszendvics mellé két szelet tortát és üdítőt kértem. Bár kellemesen éreztem magam, jól esett a pihenés, időbeosztásom alapján 17 órára már a határon és 19 órára Postojnában kellett volna lennem. Az eső azonban közbeszólt. A meleg helyiségben kellemes hangulatú beszélgetést folytattunk: én egyikükkel társalogtam angolul, ő pedig franciául tolmácsolta testvérének. Örömmel töltött el, hogy ilyen szimpatikus bringásokba akadtam; meglepő volt, hogy sem német, sem olasz, hanem éppen franciákkal akadok össze ily messze Franciaországtól. Egyikük ugyan már korábban tett egy 6-7 napos franciaországi túrát, de együtt először 1999-ben - tavaly - voltak nagy csomagos túrán: akkor Portugáliába ruccantak le egy hónapos túrájuk során. Ez évben, 2000-ben életük nagy túrájukra vállalkoztak: Párizsból Görögországig. Elmondtam nekik, hogy számomra egy ilyen túra az életem nagy túrája lenne, hiszen nálunk mások a pénzügyi viszonyok, nem úgy van, hogy egyik évben Portugália, másik évben Görögország, stb. Ők is megerősítették, hogy számukra is olyan ez a túra, mint életük túrája. Rendes szabadságból nem is tellett volna, az egy hónap normál szabadságot egy hónap fizetés nélkülivel toldották meg. A rendelkezésükre álló 2 hónapból kb. egy hónapot számoltak a túrára, a másik hónapot görög ismerősöknél, ismerősökkel való bóklászásra szánták. Én csupán 5 Tátra túráról számolhattam be, illetve a Salzburgi, Villachi, Adriai és erről a túráról. A további útjukat illetően jó érzés volt, hogy tavalyi - 1999 - túrám alapján tudtam tanácsokkal szolgálni, látnivalókat ajánlani. Meséltem nekik az isztriai keresztútról, a 12%-os emelkedőről; dicsértem Opatija környékét és javasoltam - a, csak prospektuson látott - Makarskát . Odakint, az elmúlt egy órában már a szél és az eső is elmúlt, így eljött a búcsúzás ideje. Címeket cseréltünk, odakint ők esőkabátot öltöttek, én megelégedtem a hosszú, meleg fölsőmmel, majd 18:35-kor elváltak útjaink ! "Have a good tour and weather ! Bye !" Pár nagyobb kereszteződésen átkelve sikeresen találtam meg azt a villa opicinai táblát és leágazást, ahol már a fiúkkal, Triesztbe érkezvén elhaladtunk. „Sikeres” eltévedés után járókelőktő kértem útbaigazítást. A második tájékoztatás eredményeként sikerült rátalálnom egy eleinte 2*3, majd 2*2 sávos útra; itt még táblák is jelezték Villa Opicinát, a szlovén határállomást. Lankás, közepes emelkedőn hagytam el az eső után még nedves és párás Triesztet; 17 fok lehetett. A kávézóbeli szendvics és két tortaszelet után jó erőben éreztem magam; hosszan 42*24-ben gyűrtem a kaptatót. Az utolsó házak környékén egy parkolóban álló bódénál örömmel vettem banánt és csokit. Az eső ellenére sem akartam engedni a napi tervezett kilométeradagból, a Postojnáig hátra levő 50 dimbes-dombos kilométerre úgy éreztem jól jön még majd egy kis energia. Féltávnál, az elágazást követően az út is keskenyebb lett, a forgalom is jelentősen csökkent. Nedves úton, erdőben kapaszkodtam egyre csak fölfelé: a tengerszintről 316 m magasságba kellett feljutni. Még 5 km az emelkedő teteje és 9 km a szlovén határ - olvastam elkedvetlenedve. A fák közül egyre szebb kilátás nyílt a tengerre, fokozatosan tisztult az idő. Már a napsugarakat is lehetett látni. A zivatart okozó felhőtömegnek alig maradt nyoma, észak felől azonban észak már újabb tűnt fel. Szerencsére én már keletnek pedáloztam, így nem kellett esőtől tartanom. Pontosan 20 órakor értem Opicinába, a tetőre: az út mellett egy emlékmű magasodott. Mivel utam eltávolodott a tengertől és keletnek fordult, búcsút kellett mondanom az Adriának. A tenger csaknem naplementével búcsúzott tőlem. Négy sík, illetve lejtős kilométert követően, 148 km-rel a lábamban érkeztem a szlovén határállomásra: 20:10 volt. Reggeli időtervem szerint már 3 órával korábban a határon kellett volna lennem és egy órával ezelőtt pedig a postojnai kempingben. Postojna még 39 km - mutatták a táblák. Bár még csaknem az Adrián voltam, hazám közelségét mégiscsak jelezte, hogy "Szlovénia már Magyarország szomszédja !"Nem kellett sokat kerekeznem, hogy észrevegyem, véget értek a jó minőségű olasz utak: megint csak a hol megfelelő, hol pedig elátkozható szlovén kilométerek vártak rám. A sezanai út már nem volt oly széles mint Itáliában, az aszfalt is rücskösebb volt, de szerencsére még csak elvétve akadtak kátyúk. A hegyek kilométerről-kilométerre magasodtak. Bár igazán a kaptatókat szeretem, az elmúlt napokban annyira megkedveltem az Adria hangulatát, a tengerparti kerekezést, hogy - főleg így estefelé, szürkületben - nem hiányoztak a hegymászások. Sík és emelkedő szakaszok váltották egymást, néhol lépcsőzetesen. Esőtől nedves erdők-mezők kísértek utamon, hátam mögött vöröslött az ég alja; előttem szürkés hegyek, erdők, vízcseppes levelek. Az esti hőmérséklet csökkenés hatására két hegy között megült párafolt még érdekesebb hangulatot teremtett. A hűsben torkom néha már-már fázott, az esődzsekit azonban mégsem akartam magamra húzni; abban csak még jobban megizzadtam volna. Csend volt, kevés autó járt az utakon. Szinte egymagam voltam a természetben. Már csak fejemben éreztem a motivációt, hogy a postojnai kempingben aludhassak, combjaim csak a föntről érkező utasításokat követték. Egykedvűen haladtam. Egy 5 km-es emelkedő tetején jól esett végre egy kis pihenőt tartani. Trieszt óta szinte meg sem álltam. 21 óra volt. Mindössze egy csokira és egy banánra szakítottam időt. A szürkület fokozatosan sötétség váltotta fel, már csak a reflektorral közlekedő autók hoztak valami világosságot. Nekem is elő kellett készítenem a lámpámat. Nehogy hamar lemerüljön, ezúttal sem szándékoztam folyamatosan égetni: a bevált gyakorlat szerint csak autók felbukkanásakor kapcsoltam fel. Már a tájból sem sokat láttam, így több időm jutott visszagondolni az elmúlt napra, a francia fiúk kellemes társaságára. Büszkeséggel töltött el és jól esett kimondani, hogy "Cavallinóból jövök"; nagy távolságot szeltem át. Még 25 km választott el Postojnától, még egy óra kerekezés. Ugyan a Mestre szomszédjában álló, Serenissimai kempingbe is 1/4 11-kor érkeztem, mégis a tengerparton, az este 22 óra után is turistáktól nyüzsgő falvakon át kerekezni teljesen más, mint a párás, hűvös, sötét erdőben. Egyre inkább kezdtem arra hajlani, hogy ha útközben akadna egy olcsó kiadó szoba, akkor nem haboznék. Maximum 5000 tollárt meg is érne egy kényelmes ágy - vélekedtem. Az 557 m magasan épült pár házból álló Senozece elég kihaltnak tűnt; nem sok reményt fűzhettem hozzá. A szemközti éttermet nagyon megnéztem. Bár kiírva nem volt, az ágy kivilágított szimbóluma azt sejtette, hogy lesz hol aludnom. 170 km-en igencsak elfáradt lábakkal ballagtam fel az étterembe az éjszaka lehetősége felől érdeklődni. Mivel egy kempingben is elkérnek akár 1500 tollárt, a 3500 tolláros ár csodásan hangzott. Szobában aludva még sátrat sem kell vernem, reggelit is kaphattam és kényelmes, meleg puha ágyban alhattam. Bár a tervezettnél 20 km-rel kevesebbet hajtottam, és másnap 200 km várt rám, mindent egybevetve - az esőt is figyelembe véve - a maximumot hoztam ki e napból. Mivel vasárnap volt, és túlzottan sok élelmiszert nem tudtam venni - hiszen szinte minden zárva volt - be kellett érnem a maradékokkal: minimális kenyérrel, kekszekkel, csokival és banánnal. Végre túljutottam a vasárnapon - amikor minden zárva van -, már csak haza kell érni! Frissítő zuhanyozás és az elmaradhatatlan jegyzetelés után éjfélkor bújtam ágyba. "Bár ma 170 km-t hagytam a hátam mögött, ahhoz, hogy holnapután elérhessem a 17 órás nagykanizsai vonatot, holnap bizony 200 km-t kell letudnom. Nagykanizsa - de jól is hangzik. Vár Magyarország.”

Adatok:
TM: 7:16:58 DST: 171,17 AVS: 23,5
TR/D: 171,31 MXS: 42,5 ODO: 62505

Szintemelkedés: 875 m

 

Györgyi Gábor