 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 Júl. 14. Mestre - Treviso - Jesolo |
 Júl. 16. Jesolo - Trieszt - Senozece (szlovén) |
Éjjeli eső után 1/4 8-kor csodás napsütéses, tiszta időre, kék égre ébredtem. Álmodni sem lehetett volna szebbet. Reggeli után bringára pattanva kerekeztem vissza a boltba busz- és hajójegyet venni. A retúr buszjegyet és egy egynapos velencei hajóbérletet kombináló 10:30-as jegyért 23700 lírát fizettem; ezen kívül vettem még egy Velence térképet és egy újságot. Utóbbit kifejezetten csak az időjáráselőrejelzés érdekelt. Svájcra októberi hőmérsékleteket írtak, 1500 m fölött a havazást sem tartották kizártnak. Velencére és környékére 20-25 fokot jeleztek előre.
Mivel a buszjegyet direkt beütemezve vettem - ahogy gondoltam - sort kerítettem a ruhamosásra. Kb. 3 napi ruhakészletet dörgöltem végig a mosószappannal. Megszáradásuk nem aggasztott, hiszen százágra sütött a Nap, a szél is lengedezett. A menetrendet áttanulmányozva a 10:30-as buszhoz már 10:20-ra a buszmegállóba mentem. 10:42-kor bőséges késéssel érkezett az elegáns, légkondicionált távolsági busz. Örültem, hogy akadt ülőhelyem. Irány Velence! Nagyon élveztem az utazást. Az utat kempingek, appartmanok, szállodák és üzletek kísérték, a falvak közt viszont érdekesmód a nagy semmi volt: kukoricás, mező, néhány lakóház.
30 perc utazást követően a busz a Punta Sabbioni-i buszvégállomásra érkezett. Kérdésemre megtudtam, hogy a kombinált jegy birtokában semmi dolgom sincs, mint a móló szélén várni a hajó indulását. 1/4 óra múlva érkezett meg a kishajó. Helyezkedésemnek köszönhetően a nyitott emeleti rész szélén megfelelő helyet sikerült foglalnom, jól tudtam filmezni. A hajó jobb oldaláról - ahol ültem - senki által sem zavartatva nyílt lehetőségem arra, hogy majd Velence irányába filmezzek. Az út első - nyugodt - negyed óráját követően a hajó a Lido felé közeledett.
A távolból fürkésztem a házakat, szigeteket.: "-Vajon merre lehet Velence ?" Aztán hirtelen az egyik sziget, part mögül előbukkant előbb egy óriási óceánjáró hajó, majd mellette Velence híres épületei: a Dózsde palota, a Szent Márk székesegyház, a La Campanella, az óratorony és társai. Az ég kéken pompázott, csupán pár bárányfelhő úszott a város felett.
Lidói kikötés után már Velence felé haladtunk. A Szent György katedrálistól kezdve alig győztem a filmezést. Alig fejeztem be a snittet, már cseréltem is a kezemben a kamerát és készítettem a fényképet. Nem érdekelt, hogy kik mit gondolnak rólam. Az óceánjáró kb. 8-10 emeletes lehetett és magasabbnak tűnt még a La Campanellánál is. Az utolsó percekben már a házakhoz közel haladt a hajó. Egyre jobban közeledtünk a Szent Márk téri kikötőhöz, mind több kishajó szelte a vizet körülöttünk. Feltűntek a gondolák, a helyi vízibuszok és a vaporettók is. A filmezés, fotózás miatt szinte utolsónak szálltam le a hajóról. A part menti széles sétálóutcán - persze autók amúgy sem járnak erre, hiszen egész Velence egy sétálónegyed - eleinte szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Meg kellett emésztenem, hogy Velencében vagyok: arra sétálok, amerre akarok, megnézhetem a hallomásból már "agyonismert" Szent Márk teret és a híres épületek sorát. Hihetetlen mennyiségű ember hömpölygött a sétányon: pár másodpercig csak megálltam - vigyázva, nehogy fellökjenek - és az épületeket, gondolákat, rengeteg turistát, ajándékárusokat és a galambokat nézve próbáltam mindezt magamba szívni. Eleinte szinte csak ténferegtem: gondolkodás nélkül indultam valamerre, talán láttam valami szépet, fotóztam. Tíz percet követően végre felfogtam, hogy legjobb lesz elővenni a térképet és megtervezni, hogy mit, merre nézzek meg: szisztematikusan szándékoztam a várost bejárni.
A sétány egy hídján haladva szép rálátás nyílt a Sóhajok hídjára: épp egy gondolás haladt el a híres átjáró alatt. A Szent Márk téren gondoltam először körülnézni: mégiscsak az a legnagyobb látványosság. Annyira lenyűgözött a város ismeretlensége, hangulata, hogy eszembe sem jutott az épületeket belülről megnézni. Már külső szépségük megfogott, az általuk sugárzott hangulattal beteltem. Hihetetlenül nagy szerencsém volt az időjárással: a szebbnél szebb épületek mögé a kék ég és pár fehér bárányfelhő szolgált csodás hátterül. Mivel éreztem és látszott, hogy Velencében inkább a Canale Grande ívén belüli részt érdemes bebarangolni, így kezdetben még a Szent Márk tértől keletre eső részek felé tettem kis kitérőt, utána akartam az igazi központi sikátorokban barangolni, majd 2-3 óra múlva vaporettóra ülni. Egy-két sikátoron át a tömeget követve jutottam el a Sóhajok hídjának túloldalára; a csatornát itt is emelt hidacska keresztezte. A szűk utcákban sok helyen árultak ékszereket, ajándéktárgyakat, de melegszendvicset is sok helyen kínáltak. Nyugat felé folytatva a barangolást, többször is igyekeztem volna kijutni a Canale Grande partjára, de gyakran zsákutcába jutottam.
Végre - tán fél kilométerre a Szent Márk tértől - egy keskeny sikátor végén a Canale Grande "partjára" értem. A házak a vízbe értek, hullámok verték az épületek falait, nem messze tőlük díszesen festett rudak, csónakkikötők álltak ki a vízből, a csatorna közepén pedig hajók, csónakok, vaporettók, gondolák követték egymást.
Nagy nyüzsgés folyt: szombat volt. Sikátorokon át folytatva a barangolást néhol képeslapot vettem, majd koradélután egy melegszendvicset is bekaptam. Az egyik kisebb téren néger fiúk árulták bőrtáskáikat, a másikon zenészek csináltak jó hangulatot. Alig egy-két helyen hallottam csak magyar hangokat, a turisták zöme olasz, francia vagy német volt. Ahogy a tömegben, a sétától fáradt a lábam, úgy jutott eszembe, hogy el ne felejtsem a vaporettót, a "sétahajózást". Meglepett, hogy minden olyan egyszerűen működött. Mint nálunk ahogy a buszra szállunk; ők hajóra szálltak így és vártak a következőre pár percet. Sétám közben egy állomásnál - ahogy láttam a sok fel- és leszálló embert - megvártam a következő vízibuszt és már úton is voltam: Bár nem a Szent Márk térről indultam, úgy gondoltam egy körút során arról sem maradok le. Élvezet volt a mozgó hajóról filmezni az elsuhanó épületeket. A Rialtó híd környékén nagy volt a forgalom; jó felvételeket sikerült készítenem; rengeteg ember volt a hídon is, de gondolából sem volt hiány. A vízibuszon a tömeg folyamatosan cserélődött. A Rialtó hidat elhagyva egy ideig még hasonló épületek követték egymást, de érezhető volt, hogy ez már nem a központ, így kevesebb volt a filmre érdemes, a szépen festett.
Nem ismertem Velencét így - bár már az ipartelep felé közeledett a hajó - nyugodtan folytattam a nézelődést, nem akartam leszállni. A hajó éppen az ipartelepen érkezett a végállomásra. A következő, immár körúton, de vissza a Szent Márk térre induló vaporettóra várva, kezdett feltűnni, hogy nyugat felől először csak vékony fátyolfelhők, majd mind szürkébb esőfelhők közeledtek. Negyed órán át Velencén kívül, raktárak és ipartelepek környékén siklott a vaporettó, míg végre ismét feltűnt a központ. Az út második felére sajnos az égbolt befelhősödött, már-már fázni kezdtem a pólóban. A Szent Márk térre érve sajnos a hajóút véget ért, le kellett szállni. Alig léptem le a köves sétányra, nem sokkal odébb éppen a Rialtó felé induló vaporettót pillantottam meg. Gyors futást követően már velem együtt indult tovább a vízibusz. Egy órával korábban még a háttérben ragyogó kék ég alatt filmeztem a szép házakat, most esőt ígérő felhők alatt sokkal barátságtalanabb volt a hajóban utazni. A Rialtó hídnál (foto) szálltam le a hajóról. Már szemerkélt az eső. Pár fénykép kedvéért ugyan felsétáltam a lépcsőn, a híd belső részének megtekintése azonban elmaradt, elfelejtettem ezt is.
Néhány képeslap és egy matrica vételt követően a szűk sikátorok közé vetettem be magam, bíztam benne, hogy ott kevésbé ér az eső. Egyelőre jól éreztem magam, szívesen bóklásztam a csodás hangulatú Velencében. A sikátorok közt haladva a közelből hallatszó kellemes jazz zene üde hangulatot teremtett; én is hamar dúdolni kezdtem. A szűk utcácskából nyíló kis térségen, egy templom tövében öt fiú zenélt. Eleinte - mikor én is odaálltam hallgatni, filmezni a fiúkat - még csak kb. 40-en élveztük a muzsikát, azonban dalról dalra mind többen álltak meg, mentek pénzt dobni a kalapba, vagy perdültek táncra. Akadt olyan is, aki a fiúkkal még le is fényképeztette magát. Szemmel láthatóan mindenki nagyon szívesen hallgatta a zenét. Nagyon jól éreztem magam; legszívesebben haza sem mentem volna.
Kb. 20-25 perc zenehallgatás után - mert a srácok pihentek egyet - továbbálltam. Mire a Szent Márk térre visszaértem már javában esett az eső. A teret betöltő tömeg - az eső elől - kénytelen volt az árkádok alá behúzódni, ahol így - vendéglősök, üzlettulajdonosok nagy örömére - nagy tömeg zsúfolódott össze.
Az eső elmosta a délután hátralevő részét, így kb. 17 óra tájban már csak arra vártam, hogy amint egy picit is enyhül, gyorsan a Punta Sabbioniba induló hajóállomásra rohanjak. A visszaúton a hajón a tömeg szinte kivétel nélkül mind a meleg, zárt földszinti részt foglalta el. Vajon miért ? J Útban hazafelé már csak elvétve néztem Velence egyre kisebbnek látszó épületeit. Fárasztó nap volt a hátam mögött. Bambán néztem ki a fejemből, figyeltem a tenger hullámzását, a hajóforgalmat, elbúcsúztam a Lidótól, figyeltem a hajó utasközönségét, a sok különféle nációt. A hajó 40 perc alatt ért vissza Cavallino félszigetére. A buszra ugyan nem kellett sokat várnom, viszont ülőhely már nem jutott. Az ajtóban állva kellett kibírnom a félórás utat. A buszon utazva már csak a távolból hallottam néha az égzengést, a felhők is világosabbak voltak. Az utak még nedvesen csillogtak. "-A ruháim ma sem száradtak meg !" - szomorkodtam.
Az utolsó kilométereket már nagy figyelemmel követtem végig, időben akartam leszállni. 1/2 7-re értem vissza a sátramhoz. Az este nyugodtan telt, eső már nem esett. Másnap - és utána még két napig - nehéz nap(ok) várt(ak) rám: 170 km Trieszten át Szlovéniáig. Az elkövetkezendő 3 nap alatt 510 km-t kellett ahhoz leküzdenem, hogy kedden - a tervezettnél egy nappal hamarabb - időben felszállhassak a Nagykanizsáról Budapestre tartó vonatra.
Györgyi Gábor