 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 Júl. 12. Túrák Garda-tó mentén |
 Júl. 14. Mestre - Treviso - Jesolo |
Pihentető hosszú alvás után ébredtem: kialudtam magam. Lustálkodtam egy keveset, majd boldogan dugtam ki a fejem a sátorból: a csodálatos Garda-tó partján ébredtem örökzöldek, rododendronok tövében. Kényelmesen elkészültem, ismét felmálháztam a bringámat, majd a partra sétáltam. Utolsó búcsúpillantást vettem a Garda-tóra (foto). 3/4 10-kor hagytam el Riva del Gardát. Torboléban, a körforgalomban - a soromra várva - megnéztem magamnak a rám váró emelkedőt: az útból egy kilométeres, 6-7%-os meredekségű egyenes látszott, rajta szinte egymást érték az autók. Előző nap még csak elrettentett az út, most azonban le kellett küzdenem. Alig kezdődött meg a kaptató, hátul szinte máris 34-be - a legkönnyebbe - váltottam. Lassan küzdöttem; inkább a nagy autóforgalom, a lassan előzgető autók miatt koncentráltam. Erősen markoltam a kormányt, nyomtam a pedálokat, sajnos az óvatosság miatt hátra, a tóra alig-alig tekinthettem. A hajtűkanyart követően az alattam fekvő hatalmas tó kilátása sokat enyhített a küzdelmen, elterelte a figyelmem. Házak tűntek fel előttem, a közeli parkoló pedig duplán is kapóra jött: egyrészt elengedhettem a megelőzni nehezen tudó kamionokat, buszokat, másrészt a legszebb helyről örökíthettem meg a fenséges panorámát. Búcsút vettem az alpesi tótól, majd nekivágtam a Velencén, Trieszten és Szlovéniát hazavezető útnak (térkép).
Nago falut követően, a 287 m magas San Giovanni hágó tetejéig sík és lankásan emelkedő szakaszok váltották egymást. A lejtőn a csomag miatt óvatosan suhantam. Nem hajtott a tatár, a iztonság és a bringa állapota volt a legfontosabb. A nagy forgalom Moriban szerencsére letért az autópályára, így Roveretó (10:53-11:26) felé már nyugodtabban kerekezhettem. A vicenzai leágazás helyett a előbb a centrumot céloztam meg: idő híján ha nem is sokat, de szét akartam nézni e középkori városkában.
Egy szép főtéren és pár szép házon, valamint a váron kívül mást nem találván, egy kevés filmezést követően nekivágtam a 3 órásra kalkulált 27 km-es emelkedőnek.
A 204 m magasan fekvő Roveretótól az út a térkép alapján 16 km-en kb. 6-700 m-re kapaszkodik fel, majd az utolsó 11 km-n újabb 5-600 m-t emelkedve éri el 1162 m-es tetőpontját a Passo Pian de Fugazze-t. Az útjelző-tábla 72 km-re jelezte Vicenzát. Úgy tűnt 1/2 4 előtt nem érek a városba, 20 óra előtt pedig a kempingbe. A nem túl széles és kis forgalmú útnak már az első kilométeréről csodás kilátás nyílt Roveretóra és környékére. Gyakori hátrakukucskálások mellett pedáloztam fölfelé. Meredeken kezdődött meg a hegymászás, lassan haladtam. A házak közül kiérve egyre jobban látni lehetett a rám váró hágóút völgyét és a végében emelkedő 2000 m-es hegyek szikláit.
Az első 4-5 km-en nagyon komoly küzdelemre kényszerültem, 8-10%-os lehetett a meredekség. A csomag, kiállás közbeni billegtetését mellőzve ülve küzdöttem az emelkedővel; izmaim erősen feszültek Fél óra múltán térdhajlítóizmaim már kezdték megérezni a küzdelmet, éppen kapóra jött a mélyben megcsillanó türkizkék tavacska miatti fotózás (ld lent). A következő síkon, vagy lankásan vezető kilométereken alig győztem betelni a látvánnyal; igyekeztem feltankolni magam a sok szépséggel. Bár egy prospektusban láttam szép türkiz tavat ezen hegyek közt, mégis úgy tűnt, ez még nem az a tó.
Túl a 27 km-nek a harmadán és a kezdeti fárasztó 4-5 km-en, úgy állapodtam meg magammal, hogy még 3-4 km belefér az erőmbe, türelmembe, addig kihúzom energiautánpótlás nélkül: Anghebeniben fogok ebédelni. A további kellemes kilométereknek köszönhetően végül Raossi végén álltam félre. Az uttóbbi kilométereken is megmaradt az út panorámaút jellege: a hegyoldalban gyakran nyílt szép rálátás a völgyre, a sziklás hegytetőre és a szemközti oldalon vezető kocsiútra, vagy egy viaduktra, kis falvakra.
13:05-kor - bő másfél órával azután, hogy elhagytam Roveretót - érkeztem a 722 m magasan épült Raossiba; a hágóig hátralevő 7 km-re még 441 m szintemelkedés várt rám. Jobbat nem találván, az utolsó házak között, egy kápolna árnyas lépcsőjére ültem ebédelni. Ugyan 14 órára szerettem volna a hágóra érni, ebédem végeztével (1/2 2) úgy éreztem, megúszom "csupán" 1/2 óra késéssel.
Még 7 km átlagosan 6-7%-os emelkedő választott el a hágótól. Mint lenni szokott, az első kilométerek - frissen az indulás után - nem okoztak gondot. Az egymást követő szerpentineken gyorsan fogyott a távolság: "Már csak 5 km" - számoltam az út széli kilométertáblák alapján. Sokáig hittem, hogy a hosszú ÉNY - DK-i fekvésű völgy végébe kell felmászni, azonban az út balra fordulva újabb völgybe vezetett. A bő kilométeres váratlan lejtős szakasz után egyik szemem sírt, a másik nevetett: "Már csak 2,8 km vár rám; ezt már fél lábon is kibírom" gondoltam, azonban azt sem szabadott elfeledni: "Rövidebb távon kell ugyanazt a magasságot leküzdeni, így meredekebb lesz!" Hirtelen az egyik balkanyarban, ahogy az út egy 200 m mély szakadék szélén vezetett, lent a mélyben újabb türkiz színű tó csillant meg. "-Ez a hágóút maga a paradicsom"
A 8-10 %-osnak saccolt emelkedőt folytatva a 42*34-es áttétel ellenére is nagyon lassan haladtam; sebességmérőm 7-8 km/ót mutatott. A ritkuló erdőből kiérve egy tisztáson néhány házikó tűnt fel, a távolban pedig mintha a hágó sejlett volna. Az út is lankásabb lett: "Megérkeztem volna ??" - intettem az út mentén együttérzőn rám mosolygó bácsinak. Mintha visszatért volna minden erőm, úgy tettem meg az utolsó lankás 500 métert: "-Győztem, felértem !!"
14:35-kor 3 órás küzdelem után érkeztem meg az 1162 m magas Passo pian de Fugazze hágóra. Ezért aztán megdolgoztam !! Nemrég még napi 3000 m szinteket küzdöttem a Dolomitokban, mégis ez talán mindet túlszárnyalja: brutális volt, igaz 24 kg-os teher is lassított. Kilométerórám még csak 48 km megtételét jelezte, még több, mint 110 km várt volna rám, este újabb 800 m szintemelkedéssel. Annyira sokat kivett belőlem az elmúlt emelkedő, hogy ott fenn, 1162 m magasan, még csak napi kilométereim harmadánál úgy döntöttem, hogy kihagyom a nagyon várt Asiagói fennsíkot. Hogy Asiago helyett hol éjszakázzak, arra sok ötletem nem volt: talán Padovában, vagy Trevisóban, esetleg Feltre felé valahol.....??
A hágón kilátás híján nem sok időt töltöttem, a hűvös szélben felöltöztem, majd nekivágtam a Pó-síkság felé, a hegyek közül kivezető - számomra teljesen ismereten - lejtőnek. A 14%-os lejtőt jelző táblának ezúttal nagyon nem örültem : most lesz a fékem igazi próbája ! Ráadásul a 24 kg-os csomaggal megterhelt csomagtartómra nagyon kellett vigyázni a hajtűkanyarokban. A második kanyarból nyíló kilátást még megörökítettem, majd időm szűkén elraktam a kamerát és úgy gondoltam: Vicenzáig már elő sem veszem. Az első hajtűkanyar száma 11-es volt: tehát még 10-szer kell nagyon óvatosnak lennem! Nemrég, fölfelé még a hátralevő kilométereket számoltam, ezúttal azonban a bringára veszélyes hajtűkanyarok végét vártam. A hajtűkanyarok gyorsan követték egymást, a meredekség nem sokat enyhült: a 10%-os lejtőt 12% váltotta. Az egyenesekben a fékek miatt nem engedtem a kerékpárt 40-50 km/ó fölé gyorsulni; a kanyarokba óvatosan érkeztem, igyekeztem minél kevésbé bedőlteni a kerékpárt, kímélvén ezzel a kerekeket és a csomagtartót is. A meredek lejtő ellenére, óvatosságom és a hajtűkanyarok miatt átlagom szinte nem is javult. A 8 km kegyetlen lejtő San Antonióban ért véget. Végre gyors egyenes lejtőn igyekezhettem kifelé a hűvös hegyek közül. Ez a hágó bizony fölfelé is, lefelé is megszívatott : fölfelé a lábaimból szívta ki az erőt, lefelé a fékeket markoló ujjaimból.
A következő települést, Valli di Pasubiót követően az út enyhe kacskaringózással vezetett lefelé. 40 km/ó-val haladva Torrebelvicinóban végre a Nap is kisütött. Az utolsó házak között vezető egyenesben egyre labilisebbnek éreztem a bringát: defektet kaptam !!!
Nem volt idő a bánkódásra; azonnal tevékenyen léptem fel. A gyorskioldóval pillanatokon belül kezemben volt a kerék és 10 perc elteltével már meg is találtam a defekt okát: a küllővédő gumi félrecsúszott, így a felni egy sorjája kilyukasztotta a belsőt. Úgy gondoltam, hogy talán a lejtőn való finom bedőlések is minimum hozzájárultak a küllővédő gumi félrecsúszásához. Miután lepattintottam a sorját, úgy véltem, hogy a hazáig hátralevő kb. 670 km-en még annyit tehettem, hogy kerültem a szerpentineken való gyors kanyarvételeket. ½ órás hátsó kerékcsere után eleinte óvatos gurulással, pedálozással érkeztem Schióba, ahol a kerék miatti aggodalmamban alig vettem észre egy gyönyörű templomhomlokzatot. A közeli benzinkútnál fújtam még keményebbre a hátsó kereket.
16 órakor hagytam el Schiót. Vicenzáig 26 km állt előttem. Sík, mezei úton hajtottam. Az utolsó 10 km-n egyre forgalmasabb, jellegzetes bevezetőúton pedáloztam. Széles csomagommal a város szélétől a bringaútra kényszerültem, ott viszont már nem tudtam ugyanolyan gyorsan haladni. Városnézés előtt először is egy - a központtól nem messze eső - útszéli parkba vonultam: 1/4 7 lévén eljött a vacsoraidő. Nem törődve a kíváncsian fürkésző szemekkel, egy padra ülve - konyharuhával az ölemben - láttam hozzá a zsemléből, májkrémből, almából, kolbászból és jamból álló vacsorámhoz. Mielőtt nekivágtam volna a dombtetőre épült vár időigényes felkeresésének, a pályaudvar mellett megnéztem egy térképvázlatot. Hirtelen indíttatástól vezérelve - valamint a közelben centrumszagot érezve - az időigényes dombmászás helyett, ösztönömet követve ültem nyeregbe. Egy kilométert sem kellett kerekeznem és már a városkapu tövébe, a sétálóutcákhoz értem. Alig fejeztem be egy szobor és a városkapu megörökítését, egy néni lépett hozzám és szólított meg olaszul : "-Ugye Garbialdit, a hőst... filmeztem-e..."
Nyeregben pedálozva illetve a kerékpárt magam mellett tolva haladtam a főtér és a templom felé. Térkép híján megérzéseimre hagyatkozva választottam ki a haladás irányát. A főtéren díszes, faragott házakban gyönyörködhettem, a templom hatalmas tornya azonban sehogy sem fért a fényképező lencséjébe. Városnézésemet sajnos cseppet sem jellemezte a nyugodt pihentető jellegű gyönyörködés, sokkal inkább a minél több, minden megörökítésre törekvő sietés. A sétálóutca keleti végében egy újabb középkori, barna téglákból, illetve kövekből álló épülethez érkeztem: bár a Theatro Olimpico kovácsoltvas kapuját éppen előttem csukták be.
Már kora délután, a hágón eldöntöttem, hogy kihagyom az esti hegyászást és vele Asiagót, a Vicenzáig való utamat azonban ez nem befolyásolta. Városnézést követően viszont már eljött az ideje, hogy eldöntsem: merre tovább: Feltre és Treviso helyett Padova mellett döntöttem. Errefelé több éjszakázóhely, kemping is szóba jöhetett a másik két esetben nemigen. Úgy gondoltam, hogy rossz esetben a Padova melletti kempingben éjszakázom, ha azonban még este 1/2 9-kor is van kedvem a tenger eléréséért kerekezni, akkor akár Mestréig és így az Adriáig is eljuthatok. A tengerparton már biztosan nem kell kempinghiánytól tartanom - gondoltam. 1/4 8-kor hagytam el Vicenzát.
Kb. 10 km-t hajtottam, mire végre sikerült kijutnom Vicenza agglomerációjából, az autópályák, főutak szövevényéből. Az idő gyors múlása miatt érzett mérgemet egy hirtelen útjelző tábla csillapította: Már nem 39, csak 24 km vár rám Padováig. -Épp egy slukk; pihenés nélkül nem gond.
Széles autóúton, kocsik rengetegében - az út szélén meghúzva magam - igyekeztem a mielőbbi kisebb forgalmú utak felé. Eleinte - élvezve a nagyvárosok közti forgalmat, épületeket, néznivalókat - frissen, érdeklődve, koncentrálva és gyorsan haladtam. Padova szélétől a kb. 10 km hosszú sugárúton, egy-két bringást üldözve - a vártnál hamarabb - a központba értem. Körülöttem toronyházak magasodtak. Régi, díszes épületeknek nyoma sem volt. Órám csaknem 1/2 9-t mutatott, így - ráadásul Vicenzával a hátam mögött - nem veszteget(het)tem az időm újabb városnézésre; úgy döntöttem csak a közvetlenül utamba akadó épületeket, látnivalókat nézem meg.
Mindössze a park tűnt fel az út mellett. Gyors léptekkel tértem be körbefilmezni a szép növényeket. 2 percet sem tölthettem a fák, virágok között, mert 3/4 9-kor a parkőr érkezett bezárni a kaput. Vicenzához képest sokkal gyorsabban sikerült kikevergőznöm Padovából, így 3/4 9-kor már el is hagytam a várost. A Nap éppen nyugovóra tért, szürkülni kezdett, én mégis a helyi kemping helyett inkább a 30 km-re távolabbi, de Adria parti sátrazást választottam. Figyelmem, gondolataim már csak a kerekezés, a várt tengerparti kemping, a turistaforgalom és a tengerközeli falvak hangulata kötötte le, a defektre már szinte nem is gondoltam. De rég is jártam már azon a hágón....
Erősödő szürkületben voltam kénytelen pedálozni, egyre kevesebbet láthattak belőlem a világító autók; néha egy-két kocsi bizony a szemembe reflektorozott. Bár Doloban már vak sötétben kerekeztem, mégsem vettem elő a lámpát, lusta voltam előkotorni a táska mélyéből. Nem véletlenül dudáltak rám az autók. Leginkább az oldalról érkező autóktól féltem, azok ugyanis még a táskámra festett hátsó prizmámat sem látták, így könnyedén elüthettek volna. Az egyetlen ilyen esetnél már messziről fürkésztem a szememmel, vajon észrevettek-e, majd - megköszönve a szerencsét is - odaintettem az autóvezetőnek: "-Köszönöm."
Dolót követően végig hangulatos, turistáktól nyüzsgő csatornaparti falvakon haladtam át, csak ez volt az, ami élvezetessé tette az utat: a hangulat, a vízben csillogó lámpafények, a szúnyogok, az esti sétára indult turisták, a kivilágított üzletek, az esti fények, néhol zeneszó. Mira után végre feltűnt az oly rég várt kemping előjelző táblája: Camping Serenissima: még 3 km. Már az sem érdekelt, hogy nem sikerül 22 óra előtt a táborba érnem, inkább annak örültem, hogy végre megleltem éjszakai szállásomat. Boldogság érzése suhant át rajtam, ahogy a nyeregből lekászálódva a recepció felé toltam a nehéz kerékpárom.
Nem zárták még be a kaput, sőt odabent úgy tűnt, a lakók többsége még nem tért nyugovóra; pár perc erejéig még a bolt is nyitva volt. A recepcióstól először is elnézést kértem a kései érkezésért, de hát mégis a Garda-tótól érkeztem két keréken. 18000 lírát kellett fizetnem az egy éjszakáért. A kempinget 12 óráig kell majd elhagyni - tájékoztatott a recepciós fiú. -Lesz időm rá, hogy a következő, laza nap előtt kialudjam magam. - nyugtáztam. A kempingúton sétálva kíváncsi szemek fürkészték a későn érkezett túrázót. Bár nagyon fáradt voltam, utolsó összpontosítással még összeszedtem magam: lázas tempóban 15 perc alatt állítottam fel kétszemélyes kupolasátramat. A sátor előtt a polifómon ülve vacsoráztam, majd - mivel későre járt - minimális jegyzetelést követően bújtam hálózsákomba. A sátor tetejét bámulva végiggondoltam az elmúlt napot: a hosszú, fárasztó emelkedő és a defekt ellenére nagy utat tettem meg; sokat közeledtem Budakalász felé; másnap egy laza 50-100 km-es nap várt rám, attól függően, hogy közvetlenül, vagy Trevisón keresztül megyek-e Jesolóba. Éjfelet ütött az óra, mire elaludtam.
Szintemelkedés: 1273 m
Györgyi Gábor
TM: 7:53:58 DST: 159,82 AVS: 20,2
TR/D: 159,95 MXS: 57,0 ODO: 62236