 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 Júl. 8. Bolzano - Reschenpass - Nauders |
 Júl. 10. Nauders - Reschenpass - Leifers |
3/4 7-kor óracsörgésre ébredtem; odakint felhős, kissé szeles, de száraz volt az idő.
Megmosakodtam, majd kényelmesen, papucsban és melegítőben az étkezőbe sétáltam reggelizni. A Stilfser Joch távját választó maratonosok már javában kerekeztek, az étkezőben csupán egy család reggelizett. A svédasztalon minden volt, mi szem-szájnak ingere: többféle sonka, párizsi, sajtok, különféle dzsemek, szezámmagos és hagyományos zsömle, tej, tea, gyümölcsök, zöldségek, stb. Két körben 4-5 zsömlét ettem, sonkával, sajttal, dzsemmel. Mivel nem értettem a szamovár működését, a házinéni érkezett mosolygósan a segítségemre. Nyugalomban elfogyasztott reggeli után összekészítettem a szükséges cuccokat, a biztonsági tartalékként elvinni szándékolt kaját, csokit, a legnagyobb gondot azonban az öltözködés okozta: Vigyek-e magammal tartalék hosszút ? Vittem. Úgy véltem, hogy a 132 km-es távon megmászásra váró 2149 m magas Ofenpass-on bizony 8-10 fokos hideg sem elképzelhetetlen, így az őszi kerekezéseimre gondolva a csomagtartóra rögzítettem egy alsó-felső - tartalék - hosszú szabadidőruhát. A kormánytáskába a szerelőcuccokat, esőkabátot, tartalék kaját és az iratokat raktam. Kíváncsian sétáltam a ház oldalába, a hőmérőhöz: 8 fokot mutatott. Öltözködésemet illetően alul a rövid kerékpáros nadrág fölé hosszút húztam, míg fölül két mez fölé szintén hosszúba, a lélegzős, de szélfogó mezbe bújtam.
1/4 9-re pedáloztam a rajthoz.
A versenyzők egy része alul megelégedett a rövidnadrággal, de volt aki hozzám hasonlóan öltözött. A többszáz fős bringáscsoportot 8:32-kor valódi díszlövés-sorozat és trombitaszó indította útjára.
Nauders házait elhagyva a tegnap esőben megismert út - lejtő helyett ezúttal, visszafelé 4 km emelkedő - várt a kerekesekre. Az első kilométeren - még érezve a rajt miatti lemerevedést - nem nagyon élveztem a pedálozást, azonban utána már végre önmagam lettem: fokozatosan elkezdtem előrearaszolni. A mezőnyben egyszerre kb. 5-6 versenyző hajtott egymás mellett, nem foglaltuk el a teljes utat. Szembeforgalom nem volt. Balról egyenletes tempóban húztam el a bringás-sorok mellett; amikor elvétve engem is megelőztek, az illetőre tapadtam. A határon nem álltunk meg. Bár mindenki versenyként indult neki a távnak, az 1504 m-es Reschen hágót követő első alkalommal nem sajnáltam megállni egy csodálatos fényképért: míg mellettem 40-50 km/ó-val zúgtak el az általam megelőzött kerekesek, én megörökítettem a Reschen-tavat. A tó hátterében a csaknem 4000 m magas Ortles fehérlett. Az éjszakai havazás hatására már 2000 m fölött - tehát már javában a szerpentinek környékén is - hótól csillogott a hegyoldal. A tóparton, erős hátszélben a verseny által felvett tempóban, 35 km/ó-val a mezőnnyel együtt hajtottam végig. A lejtőn már jobbnak láttam óvatosnak lenni a sok kerekes között, nem akartam bukni. Hagytam, hogy elhúzzanak mellettem. Súlyos kerékpárral amúgy sem vehettem fel a versenyt a 10 kg-os drótszamarakkal. Az ismerős 10 km-es félszerpentínes lejtő végén, Mals településen rendőri segítséggel fordultunk a Münstertalba, Svájc felé. 2 km-t követően meglepve tapasztaltam, hogy mind több kerekes áll az út mentén: a napsütésnek és az emelkedőnek köszönhetően eljött a vetkőzés ideje; én jobbnak láttam még várni ezzel.
Lépcsőzetes emelkedés kezdődött: néhol síkon pedáloztunk, majd rövid 1/2 - 1 km-es emelkedőn kellett az izmokat bevetni. A szép tiszta, de hűvös időben kíváncsian néztem a gyönyörű hegyeket, vártam, hogy vajon hol pillantom meg az Umbrail hágó szerpentinjeit. Tauferset követően egy sík, mezei szakaszon értünk a svájci határállomásra. Meg sem kellett állnunk; a határőrök csak nyugodtan figyelték a csoportokban, egyik országból a másikba hajtó kerekeseket.
Életemben először kerekeztem Svájcban! A mezőny - gondolom - hátsó felében pedálozva 1/4 11 körül érkeztünk Sta. Mariába (1375 m). A maraton két távja itt olvadt egybe, így nem volt tehát véletlen, hogy a falucska szűk utcájában a két irányból érkező bringások, valamint az 500 m-rel fentebbi frissítőállomás igencsak lelassította a haladást. A frissítő előtt 100 m-rel már egy-két ember osztotta is a megállást nélkülöző versenyzőknek az energiaszeletet és a banánt. Bár meg akartam állni, az érzés kedvéért én iss menet közben vettem el egy banánt. Mint a profik J
A frissítőállomáson kb. 100-200 versenyző "tankolt" a többféle energiaszeletből, banánból, energiaitalból, néhány szendvicsből. A színes versenyzőáradat mögött csodás hegyek magasodtak.
Nem voltam megszeppenve: egy szendviccsel, 2-3 energiaszelettel, egy banánnal és 2-3 pohár energiaitallal frissítettem magam. A következő 13 km-en csaknem 800 m szintemelkedés - a végén a 2149 m magas Ofenpass - várt rám, így zsebeimbe energiaszeleteket raktam, kulacsaimat teletöltöttem. 1/2 11-kor én is beálltam a kerekesek hosszú színes sorába és megkezdtem a hágóutat, egyelőre még fölül is hosszúban.
Fantasztikus élményben volt részem: a csodás hegyek előtt pedálozó színes bringások meseszép képet nyújtottak, a táj sem hasonlított a Dolomitokra, sem az osztrák hegyekre, én olyan igazi svájcinak éreztem. Hamar fel tudtam venni a saját tempómat, így nem sokkal azután, hogy elhagytam a frissítőállomást, ott folytattam a hegymászást, ahol abbahagytam: előzgetéssel. Az emelkedő meredeksége továbbra is megengedte az utolsó fokozatom, a 42*34 mellőzését (42*24-ben hajtottam) , így egyenletes tempóban hagytam el a versenyzők 80%-t, miközben kb. 2 km-ként fotózni is megálltam. Az emelkedő meredeksége éppen olyan volt, hogy két választásom volt: vagy komoly erőfeszítéssel, de továbbra is előzgetések mellett tartani a 15-16 km/ó-t, vagy visszaváltva megelégedni a többiek 12-13 km/ó-jával.
Nagyon élveztem a helyzetet. Nem éreztem a fáradtságot, jó erőben voltam, a sok versenyző - akiknek megmutathatom, hogy nehéz bringával is mire vagyok képes - is ösztönzött.
Bár kb. 1800 m magasságban a mezei út nem túl sűrű fenyőerdőben folytatódott, a fák nem nyújtottak árnyékot izzó testemnek, így hamarosan félre kellett állnom vetkőzni. Meredekebb útszakaszra érve 42*34-be váltottam és beálltam a 12-13 km/ó-val hajtók tömegébe. Kb. 1900 m magasságban az út körül a hegyoldal mind meredekebbé vált, így a hajtűkanyarok sem okoztak már meglepetést. Jobbra-balra haladva végre több időm jutott gyönyörködni a hátam mögött, az Ortlesre nyíló kilátásban. Az utolsó 2-300 m-en felsorakozott nézősereg ösztönzésére nyitott hajrával pár kerekest megelőzve 11:36-kor értem fel a 2149 m magas Ofenpassra. A hágón bringások tömkelege - kb. 50-80-an lehettünk - fogadott: jobbára átöltöztek, bekaptak pár falatot. Bár a Nap szépen és melegen sütött, jól esett a meleg szélfogó fölsőt, majd - a lejtő miatt - a széldzsekit is felvenni. Még egy utolsó pillantást vetettem az Ortlesre és az Umbrail hágó sejtett helyére, majd 12 perces pihenő után nekivágtam a meredek lejtőnek. Míg hátrafelé a napsütés uralkodott, alig tettem meg 1-2 km-t és már szürke felhők alatt száguldottam. A minimum 10%-os lejtőn sebességem hamar 60 km/ó fölé szökött. Ismeretlen úton hajtva a hosszú egyenesek kivételével nem is mertem tovább gyorsulni. A folytatásban két kilométer emelkedő kivételével - ahol le is kellett vennem az esőkabátot - lankásabb lejtőn folytattam a kerekezést.
12:35-kor a szürke hegyek közt érkeztem Zernezbe (12:35-45), az újabb frissítőállomásra. 10 perces pihenőm alatt bekaptam bár falat energiaszeletet, banánt, majd egy kisebb - 10-20 fős csoporttal - nekivágtunk a hátralevő 52 km-nek. Az út egészen a naudersi cél előtt 8 km-rel kezdődő emelkedőig lejtett, így csapatunk - nem véletlen - hamar rátalált a 40 km/ó-s tempóra. Mivel szépet produkáltam az emelkedőkön már nem volt kedvem és nem volt miért kihajtani magam. Egyelőre a boly utolsó pozíciójában foglaltam helyet, élveztem a sebességet, haladást. Susch felé haladva farkasszemet nézhettünk a 3300 m fölé emelkedő Silvretta-csoporttal.
10-15 km-t követően a boly már oly hosszan hajtott 40-45 km/ó-val, vagy gyorsabban és annyira igyekeztek, hogy végül hagytam elmenni őket. Elégedett voltam addigi teljesítményemmel, megelégedtem egy picit lassabb, saját tempóval; nyugodt szívvel folytattam egymagam a kerekezést. Pár kilométeren át tartó üldözést követően, amikor már nem láttam többé a - völgy oldalában, szintben haladó - 20 fős bolyt, beálltam saját tempómra. Scuol környékén mikor egy újabb versenyző ért utol, szélárnyékában vele tartottam; apróbb dombokon meg is mutattam magam, az élre álltam, hogy a lejtőn ismét mögötte haladjak. Ramosch-ban már hármasban kerekeztünk: a két fiú az egyre lankásabb úton már igen komoly 36 km/ó-s tempóval hajtott. Néha nehezemre esett már így fárasztani magam, azonban mivel nem került annyi energiába, mintsem újfent a magányos pedálozást válasszam, így én is vállaltam a váltott vezetést. Továbbra is mellőzve a napsütést, egyhangú szürke felhők alatt érkeztünk a svájci - osztrák határra, az utolsó, 6 km-es emelkedőnk aljába (14:10-15)
A kaptatót két szempontból sem bántam: egyrészt végre ismét az erősségem következett, a hegymászás, másrészt már-már fázni kezdtem, így jól jött a felmelegítő erőteljes pedáltaposás. Bekaptam két energiaszeletet, egy banánt, majd nyeregbe ültem: már csak 8 km Nauders; vár a CÉL és a meleg hotelszoba! Az emelkedő a folyóparton, lombos erdőben kezdődött, majd 6 km múlva 1475 m magasan, már fenyőerdőben ért véget. Az első-második hajtűkanyart követően sikerült bemelegednem, felvennem a ritmust és saját tempómban róttam a kilométereket, folyamatosan előzgettem a versenyzőket. Talán 2-3 km-t követően egy srác szegődött mellém, szólított meg, majd kezdtünk beszélgetésbe. Szóba került olcsó bringám, valamint aktuális csomagos túrám. Mint kiderült, a fiú is nagyon élvezte, ahogy eleve is nehéz, ráadásul 4 kg-mal megpakolt kerékpárommal lazán előzgettem az Alu, illetve szénszálas és egyéb szuper vázas, ultrakönnyű bringán versenyző résztvevőket. A német fiú - a hosszú távon indulván - a Stilfser Jochról érkezett, elmesélte, hogy az Umbrail hágó lejtőjén egy pár nappal korábbi útleszakadás igazán komoly gondot jelentett a kerekeseknek (erről a Tour magazinból értesültem, a srácnak nem értettem minden szavát), alig maradt valami az aszfaltból. Beszélgetés közepette továbbra is egyenletesen előzgettünk, nem számoltam, de min. 50-70 bringást elhagytunk a szűk fél órás kaptatón. A 2 km-es lejtőről 60 km/ó-val zúdultam be Naudersbe. A ffőtéren (?) felállított CÉLba érve elkapott a fantasztikus hangulat, jó erőben, lendülettel tettem meg az utolsó métereket : a szélső ház előtt egy padon ülő pár emberke minden beérkezőt megtapsolt, én is - kis csomagos bringám miatt is nagyobb - tapsot kaptam, nagyon jól esett. Akár a nagy versenyeken. Fölöttem a nagy óra mutatta a beérezés idejét, a kétoldali kordonokon túl embertömegek beszélgetek, nézelődtek, várták társaikat. Jobbról a rendezők írták fel a hátamon rögzített rajtszámot, majd kérdezték méretem a mez miatt. Csodás kék-sárga színű mezzel vonultam tovább; ez járt a sikeres teljesítésért. 14:45-ös célbaérkezésem szép eredmény volt, hiszen kb. 16 órára vártam magam.
Örömittasan álltam félre egy ház mellé és vettem elő zacskójából új mezem. Csodaszép, levegőzős, kék-sárga alapú rövid mez volt, rajta az Italy - Schweiz - Austria és a Stilfser Joch felirattal, valamint a hágó szimbolikus rajzával, alatta: 2757 m.
Bár nem jártam meg a nagyon várt hágót, mégsem éreztem lelkiismeret-furdalást a mez miatt, hiszen biztos voltam benne, hogy pár év múlva ezt a hágót is leküzdöm egyik csomagos túrámon (2001-ben meg is történt). Boldog arccal toltam kerékpárom a közelből hallatszó zene és illat irányába: A céltól 200 m-re egy másik téren, a színpadon egy falusi népi együttes zenélt. A közeli sátorban kolbászt, krumplit, húst sütöttek, az ideiglenes pultoknál bón ellenében ételt és sört, üdítőt lehetett kérni. Két adag sült kolbásszal és kenyérrel, valamint egy adag sült krumplival és üdítővel jól lakva sétáltam vissza még a célhoz, ahonnan már lassan a szállóhoz, "haza"gurultam.
A meleg fürdő után nagyon jól esett a meleg ruhában a TV elé ülni. A CÉLhoz visszakerekezve fél-egy órán át élveztem és filmeztem a nyüzsgést, a fantasztikus hangulatot. Maradék pár falat kajámat elfogyasztva az estét a majd' elfeledett Wimbledoni férfi teniszdöntő izgulásával és jegyzeteléssel töltöttem. Jól esett látni, ahogy kedvencem megszereezte élete 13. Grand Slam győzelmét; meg is hatódott. Belém is erőt öntött a győzelme.
Kíváncsian vártam az esti időjárás-jelentést. Mivel másnapra, de még az azt követő napra is szinte egész Ausztria fölé felhőket, sok esőt rajzoltak, úgy döntöttem, hogy ilyen rossz, hideg, nedves időben nincs értelme megkockáztatni a 2621 m magas Gavia hágót és svájci társait. Talán a sikeres és szép élménnyel megajándékozó biciklimaraton is hozzájárult ahhoz, hogy véglegesítsem, hogy másnap az érkező újabb front elől mielőbb igyekszem elhagyni a hegyeket. Mivel késő-délutánra, estére már esőt jósoltak, korai indulással addig akartam eljutni, ameddig csak lehetett: akár szűk 200 km-t hajtva egészen a Garda-tóig.
Szintemelkedés: 2020 m
Györgyi Gábor
Sta Maria (1375 m) - Ofenpass (2149 m) TM: 58:10 DST: 13,61 SAV: 14,04
Teljes radmarathon TM: 5:11:40 DST: 135,88 AVS: 26,1
TR/D: 138,65 MXS: 69,0 ODO: 61737