 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 Júli. 2. Sella hágó, Seiser alm, Orai emelk. |
 Júli. 6. Fedaia, Staulanza, Pordoi hágó |
Újabb szép időre és bringatúrára ébredtem. Mivel szállásunkhoz legközelebbi két hágót - Rolle és Pellegrinó hágó - még nem ismertem, de mindenképpen fel akartam fedezni, így e napra e túrát ütemeztem be, míg végül csütörtökre hagytam a félig már ismerős Fedaia - Giau - Falzarego - Pordoi hágókat.
Első túrámon nehéznek tűnt csomagomat az olajozóval, hosszúnadrággal és a szerelőcucc egy részével tettem könnyebbé. 8:55-kor hagytam magukra anyuékat, ismét a Fassa völgyben kezdtem a kerekezést, azonban Caranóból ezúttal már a megfelelő úton sikerült megtalálnom a főutat. Az első túra szenzációs kezdése után ezúttal kissé fáradtnak éreztem magam, amit főleg a lankás emelkedőkön vettem észre. Ahol múlt alkalommal a bácsit magammal húzva 35-37 km/ó-val robogtunk, sebességmérőm ezúttal csak 30-33 km/ó-t jelzett. Bő órányi kerekezést követően napsütésben érkeztem Moenába (10:05), a Pellegrinó hágóút aljára. A település nagyon megnyerte a tetszésemet: szép házak, patak, turistaforgalom és a háttérben a Rosengarten sziklacsoport jellemezte a falucskát.
A Pellegrinó hágóút Moena felől 1184 m-ről, a térkép alapján 12 km alatt kapaszkodott fel az 1918 m magas nyeregbe, átlagmeredeksége kb. 6%-nak ígérkezett. Az interneten olvasott túraleírások hosszú, nem túl meredek emelkedőt, a túlsó oldalra viszont néhol 16%-os meredekségű lejtőt írtak. Nem volt véletlen hát az irányválasztásom. A hajtűkanyar második egyenesének végén az út az erdőben tűnt el, a völgy oldalsó hegyei már a Rosengartent is eltakarták, így panoráma nélküli, de egyébként kellemes, hol lankás, hol "emelkedős" úton örömmel pedáloztam. A völgy elején egy kisebb házcsoporttól keskeny út indult a hegytető felé, míg a drótkötélpálya a csúcsot vette célba. Az emelkedőn többször előforduló lankás pihentető szakaszok után az egyetlen 12 vagy 15 %-osnak írt szakasz - kb. 200 m hosszan - sem okozott gondot. Az egy-másfél órásra tervezett kaptató utolsó kilométerein az erdőből kiérve mezőn - többször is szinte síkon - pedáloztam: a táj nagyon hasonlított a szlovák tájakra: két oldalt sziklás hegyek, a völgyben pedig szép fenyves, virágos mezők.
Terv szerint (11:28-53) érkeztem a Pellegrinó hágó meglehetősen gyér forgalmú tetejére. Embert sem sokat láttam. Az egyik szálló el nem kerített parkjában egy fapadon foglaltam helyet és kaptam be egy zsömlét, pár falat mézespuszedlit és almát. Nem igényeltem nagy étkezést, így jobbnak láttam tartalékolni a szendvicsekkel. Még fel se gyorsultam, amikor az épületek közül kiérve szép körkilátás nyílt az összes sziklára, hegysorra. Az újabb videózást követően már semmi sem állított meg..
csak a fékem. A meredeknek nem is nagyon tűnő, de gyors, egyenes lejtőn fokozatosan engedtem sebességem 60, majd 70 km/ó fölé. A még mindig újnak számító bringával óvatos voltam, a végsebességet 77 km/ó-nál értem el, itt már jobbnak láttam fékezni. Az erdőbe érve sajnos a hajtűkanyarokat is megkaptam. Új fajta, monti típusú fékem igazán bevált, jobban bírta a terhelést, mint a korábbi versenyfék. A hajtűkanyarokban rendre - ha nem jött szembe semmi - hagytam a kerékpárt átsodródni a szembülső sávba, hogy minél kevésbé kelljen a kerékpárt lelassítani.
A szerpentinút végeztével Falcade felé gurulva hirtelen döbbenetes látvány tárult a szemem elé: a jobb oldali völgy végén három csodaszép, sziklás csúcs tört az ég felé (foto): csak utólag tudtam meg a csúcsok nevét: nem véletlen a szépségük: "ők" a híres Cimon delle Pala és a Cima di Vezzana 3185 és 3192 m magas csúcsai. Az 1297 m magas Falcade házai végéből csodás filmezésben volt részem. Újabb 500 m szintbeli ereszkedést követően váratlanul hosszú alagútban találtam magam. Választásom nem lévén - nem örülvén az egyébként az igyekezet miatt nem is nagyon érzett benzingőznek - felpörgettem a tempót és 35-40 km/ó-val szinte menekültem kifelé. Kb. két-három perces csaknem időfutamot követően Cecenghinében (773 m; 12:42), az elágazásnál értem ki az alagútból. Jól állván az idővel, jó ötletnek találtam felkeresni a 9 km-re, mindössze 227 m-rel magasabban fekvő Alleghe-tavat. Sajnos a mélyen, meredek sziklák közt vezető völgyben erős szél akadályozott, így visszaváltva kényelmesen próbáltam haladni. A kezdeti lankás, vadregényesebb, szelesebb utat követően az utolsó 10-15 percben már egy szerpentinúton pedáloztam fölfelé a tó 1000 m magas szintjére. A tóparton kissé tanácstalanul, de gyönyörködve kerekeztem végig: nem tudtam, hogy elpedálozzak-e még a szomszédos (4 km) Capriléig - a völgy nem tűnt szépnek - vagy felesleges az időt elpazarolni. A tó végi fotózás, filmezés során meglepve vettem észre a, csak a tó végéből - az útról nem - látható 3220 m magas Civetta legalább 1000-1500 m magas, néhol havas északi sziklafalát. Csodás parkot találva, erős szélben ugyan, de kellemes helyen láthattam hozzá a "főétkezésnek".
Túrám következő nagy hágójáig, a Rolle hágó aljáig előttem álló 50 km első harmadában - a hátszélnek köszönhetően - nagyon gyorsan haladtam: sebességem igyekeztem lejtőn 40 km/ó fölött, síkon 30-35 km/ó fölött tartani. Örömömre szolgált teljesen ismeretlen, dolomitos, de mégis kissé újfajta tájon, mély völgyekben, függőleges hegyek között, az eddigiektől eltérő stílusú csúcsok között kerekezni. Fokozatosan gyengén felhősödő időben, 14:45-kor értem túrám mélypontjára, a mindössze 611 m magasan fekvő Agordóba. A rég óta várt és tervezett Rolle hágóút kezdetéig hátralevő 33 km-es út már a Pale di San Martino hegycsoport oldalában vezetett, de Dolomitok lévén, ezt a kerülőutat - összekötőutat - sem úszhattam meg hágó(k) nélkül. Hazáig még tehát előbb kb. egy-két óra "bemelegítő" hegymászás (egy 1299 m és egy 1367 m magas hágó), majd még bő két órára saccolt hágóút - 1220 m szintemelkedéssel - várt rám.
Részletes térképem lévén az első hegymászás tetejéig, az 1299 m magas névtelen tetőig - a 12-13 km-es útra, csaknem 700 m szintemelkedésre - bő egy óra pedálozást kalkuláltam. Kezdeti frissességem az első 4-5 km végére kezdett apadni, ahonnantól a Dolomitok már csodás panorámával ajándékozott meg. Hátam mögött a völgyben lent Agordó, mögötte a Civetta ismeretlen, szokatlan és meseszép hegysora húzódott. Úgy éreztem, nem sokszor láttam ehhez foghatót. Alig győztem betelni a látvánnyal. Az emelkedő utolsó harmada - erdőben - panoráma és megállás nélkül már komolyan fárasztani kezdett. Ahogy mind inkább a hegyek oldalában vezetett az út, egyre jobban kellett aggódnom a Pale di San Martino tetején már bő órája csücsülő szürke felhőktől; hiába reméltem, hogy a szél elviszi őket, a tapasztalatok azt erősítették meg: erre egyre kisebb az esély. A tetőn (15:54) - kilátás nem lévén - meg sem álltam, igyekeztem tovább, mert az idő nagyon szaladt; szorult nyakam körül a hurok; egyre "húzósabbnak" tűnt a 20 órás hazaérkezésem nyélbe ütése. Az első, 1299 m magas hágót követően egészen 1100-50 m-ig lejtett az út. A sík domboldali szakaszon csodás, de kissé felhős panoráma nyílt a völgy túloldalán az egekbe szökő csúcsokra. A Gosaldót követő emelkedő elején egy 10 m-es szakaszon a tábla szerint 15 %-os emelkedővel kellett megbirkóznom. A Cereda hágót csalódást keltő, csaknem egy órás - esti késedelmemet is előrevetítő - késéssel értem el (16:51-kb. 17:05).
Úgy tűnt, ha megállás nélkül hajtanék végig a 22 km-es emelkedőn, akkor sem sokkal 1/2 8 előtt érnék fel az 1970 m magas Rolle hágó tetejére. A hátam mögött hagyott 113 km-en már 2300 m szintet gyűrtem le. Lassú, szerpentinúton 600 m szintet ereszkedve - egyre szürkébb időben - 17:19-kor érkeztem a Rolle hágóút kezdetéhez, Fiera di Primieróba.
A Rolle hágót - teljes ismeretlensége és a Sella - csupán - 13 km-es kaptatóját meghaladó 22 km-es hossza miatt - a Dolomitok-túra egyik csúcspontjának tartottam. Angol nyelvű internetes túraleírások (Trento Bike pages) a déli emelkedő nehézségét úgy jellemezték, hogy hosszú, de sehol sem különösebben nehéz. Pihenőidő híján mindössze kulacsot álltam meg tölteni a városban. Az utolsó házak között kezdődő hajtűkanyar-kombinációt követően az út már a völgy nyugati, erdős oldalában vezetett a hágó és a felhők felé. Sajnos a völgybe fordulva tisztán látszott, hogy a Pale di San Martino fölött megragadt felhőkből egyre inkább eső fenyeget. Már néhány lankás kilométer után szomorúan tapasztaltam, hogy meglehetősen fáradt vagyok. Hiába igyekeztem, ritkán tudtam csak felváltani az utolsó előtti fokozatra és akkor sem sokáig sikerült tartanom a 15 km/ó fölötti sebességet. A 22 km-
es emelkedő nehézségét az is fokozta, hogy az elmúlt 50 km-en mindössze a Cereda hágón tett 15 percet töltöttem pihenéssel. Igazi, nyugalmas pihenésben az Alleghe-tónál volt részem még 1/2 2-kor. San Martino di Castrozzáig, az egyetlen igazi pihenőhelyig 14 km-es emelkedő vezetett. Már 5-6 km után azzal
küzdöttem, hogy minél tovább húzzam a kényszerű megállást, pihenést. A rövid pihenő után frissességem szerencsére a falu előtti útjavításig kitartott, onnan pedig már nem okozott gondot az utolsó pár perc. Fáradtságom jól jellemezte a San Martino di Castrozzáig megtett szűk 13 km-re - és 717 m szintemelkedésre, azaz kb. 5 %-os emelkedőre - jutó bő egy órás menetidő.
San Martino di Castrozza főterén csupán videózni álltam meg, hiszen - mint a videóra is rámondtam - "a fenyegető eső miatt talán ez az utolsó alkalom a filmezésre". A teret csodás, virágos szállodák, hotelek, vendéglátóhelységek övezték, a lámpákat már 1/2 7-kor felgyújtották; sokan sétáltak a kirakatok előtt. Maradék szendvicsemet az utolsó házak oldalában, egy kút mellett fogyasztottam el. Újabb szűkös pihenő után teli kulaccsal folytattam utam az egyre ritkuló fenyőerdőben.
Az út jellege az eddigiekkel szemben teljesen megváltozott: eddig sziklák mellett, mély völgyben, fenyőerdőben haladtam, a turistaközpontot követően azonban az út már lankás domboldalon, ritkuló erdőben folyamatosan kanyargott, gyakran szép kilátást nyújtott. Napsütésben de szép lett volna!! Már nem is próbálkoztam az utolsó előtti fokozattal: végig a legkönnyebb 42*34-es áttételben pedálozva kellemesen, kényelmesen haladtam. Kevésbé éreztem a fáradtságot, mint a falu előtt, igaz ebben az is közrejátszhatott, hogy az eső fenyegetése olyan valóssá vált, hogy mind jobban próbáltam igyekezni; és ha menekülnöm kell sok energiatartalék tud a semmiből is előkerülni. Az első 3-4 km-t követően ráadásul az erdő is véget ért: kitárulkozott a hágó, az oda vezető hajtűkanyarok és megmutatták magukat a környező hatalmas - fejem fölé több mint 1000 m-rel magasodó - sziklapiramisok. Az utolsó előtti kilométeren szemerkélni kezdett, így kénytelen voltam egy fotót és videósnittet készíteni, mert nem tudtam, mi vár rám a hágón. Szerencsémre az utolsó kilométeren az út már alig emelkedett, így az erősödő esőben már 20-24 km/ó-val tudtam robogni. Hiányos jegyzeteim miatt csak saccolni tudom: körülbelül 19:25-30 tájban - tehát leghamarabb 1/2 9-re érhettem volna haza - értem a Rolle-hágó 1970 m magas tetejére, és mivel az eső igencsak rázendített, azon nyomban egy szálloda eresze, erkélye alá húzódtam be, éppen szemben a híres Cimon de Pala 3185 m magas csúcsával. Alig kezdtem felöltözni a hegyek csúcsáról a felhő az egyik pillanatról a másikra teljesen beborította a hágót; kb. 2200 m magasig lehetett látni.
Mivel az ég is dörögni, villámlani kezdett, nem indulhattam el; így az eresz alól igyekeztem megörökíteni a hágón, fenyegető sötét sziklák alatt rám tört égzengést. A videót esőtől védő nylonba rakva még 10 percet vártam, majd - türelmetlen lévén - nekivágtam a lejtőnek.
100 m gurulás alatt hamar megtapasztaltam, mily erősen verte a kezem a hideg eső, talán jég is; nem mehettem tovább. Az utolsó szállodák egyike alatt folytattam a várakozást. 20 óra tájban talán egy keveset enyhült a zuhé, így nekivágtam a vizes, néhol patakzó vízzel keresztezett, hajtűkanyarokban gazdag, veszélyes lejtőnek. Óvatosan kanyarogtam lefelé, sebességem 20-35 km/ó között tartottam. 2 km múltán erdőbe értem. Forgalom nem nehezítette a dolgom, a hajtűkanyarok, nedves fékkel való bevételét és a néhol töredezett utat is megszoktam, csupán a hideggel kellett dacolnom. Egyre jobban kezdtem fázni és nem csak a gyorsulás (40, majd 45-50 km/ó) miatt. Az első 6-7 km-es szerpentinutat követően már egyenesen és lankásabb út vezetett Predazzó felé. A prospektusban írt Paneveggió-i ősfenyves környékén már nem esett az eső, néhol szakadozott felhőknek örülhettem, a kissé lejjebb eresztett duzzasztott tó, a Lago di Forte Busót követően - mely partján egyébként sík út vezetett - meg is kellett örökítenem az előbukkant kék eget, a hegyek közti felhőfoszlányokat. Az utolsó kilométerek ismét lejtősebb szakaszát követően már teljesen esőt mellőzve értem Predazzóba; az utcákra már az emberek is kimerészkedtek.
A főút - amin a települést elhagytam - úgy tűnt, már lentebb vezetett a hegyoldali sík falukon átvezető utunkhoz képest, ráadásul mivel továbbra is enyhén lejtett, a következő - a meredek utat kísérő kivilágított lámpasor miatt - messziről jól látható leágazásnál Teseró felé tértem le. A mindössze 1 km-es emelkedő számomra végig 10 %-os meredeknek tűnt, így - bár először könnyűnek hittem - a végén igencsak nyomni kellett a pedált, hogy felérjek. A falusi útra fordulva megkönnyebbülést jelentett a sík útvezetés. A szomszéd falu már Cavalese, a saját falunk volt. Az első túrámon lefelé menet történt eltévedésem és macskaköves utcákon véghezvitt bolyongás után a közvetlenül a szállónk alatt leágazó 6-8-10 %-os meredek - szinte forgalommentes, házak közti - utat választottam és azon kapaszkodtam fel a hotelhez. Bár már erősen szürkült, égtek a lámpák, mégis egészen más érzés volt 1/4 10-kor hazaérni és anyuék jelenlétében és jókedvük mellett vacsizni, mint az esetleges késés miatti rosszallásokat hallgatni. (Az eső miatt talán nem is kérdezték, hogy miért késtem.)
A kellemes, gyönyörű és kalandos túra (melyen 3671 m szintemelkedést küzdöttem le) annyira lenyűgözött, hogy mesélés közben már anyuék fejét fűztem, hogy másnap, napsütésben térjünk vissza a Pellegrino, de főleg a Rolle-hágóra - ahol nekem nem adatott meg a jó idő.
Részadatok:
Moena (1184 m) - Pellegrino hágó (1918 m) TM: 56:03 DST: 11,65 SAV: 12,47
Agordo (611 m) - Gosaldoi hágó (1299 m) TM: 56:49 DST: 13,15 SAV: 13,88
Fiera di Primiero (735 m) - Rolle hágó (1970 m)TM: 1:48:16 DST: 22,37 SAV: 12,39
Teljes túra TM: 8:41:20 DST: 183,01 AVS: 21,1
TR/D: 183,01 MXS: 77,0 ODO: 61285
Szintemelkedés:
- Pellegrinó hágóig 1022 m
- Alleghe tóig 227 m
- Gosaldói hágóra 688 m
- Cereda hágóra 299 m
- Rolle hágó 1235 m
- Carano RCI szállóig 250 m
ÖSSZESEN: 3671 m
2000.júl.5, szerda 5.nap
A szerda reggel az ablakból látott tiszta napsütéses idő szerencsénkre továbbra sem támasztotta alá a korábbi Dolomitokban töltött nyaralásaink tapasztalatát - hogy átlagban minden harmadik nap esik - így a tegnap általam megismert hágók autós-gyalogos bebarangolására készültünk.
Mivel az elmúlt nap én már legyűrtem a hágót, az út egy szakasza sem tudott már újdonsággal szolgálni, de a tábla által jelzett tó körbejárása már igen. A tavat meglepőmód az előző nap észre sem vettem, annyira beleolvadt a környezetébe. Egy órás séta alatt a tavat sok szögből fotóztuk le, mindig más hegycsúccsal a víztükörben, más színes emberrel a képben. A tó és a völgy két oldalán 2700 m magas hegycsúcsok magasodtak, elvétve hófoltot is láttunk. A vízparti növények még harmatban úsztak.
Mivel apa elvetette a túrám csaknem megismétlését, nem akart sokat autózni, így a számomra ismeretlen 2033 m magas Valles hágón át szándékoztunk a Rolle hágó nyugati oldalára áttekeregni. Szép, fenyvesben emelkedő úton egy hajtűkanyarban olyan szép kilátással bíró étkezőasztalokat és nyugalmat találtunk, hogy félre is álltunk. A hágó kopasz és nem is olyan extrém hegyek közt érte el tetőpontját. 10 perces séta után már az autóval folytattuk a nem túl meredek ereszkedést. Az erdőbe érve, délnek haladva folyamatosan kíváncsian lestem a Cimon de Pala sziklafalait és nem véletlenül. Amint a fák közt megpillantottam a természet eme csodáját, azonnal követeltem, hogy álljunk meg. Mikor félreálló hiányában apa csak jó egy kilométer múlva tudott megállni, arra gondoltam: Bezzeg kerékpárral megállhattam volna. Újabb szép fotók után 6 km emelkedő következett még a Rolle hágó kopasz, de füves, kirándulásra ideális tetejéig.
Az autóból kiszállva, szembe velünk maga a 3185 m magas, 1200 m-rel fölénk magasodó Cimon de Pala szökött a felhők közé. Fényképezőkkel, videóval előbb a hágó-közeli dombtetőről néztünk körbe, majd rövid vita után, apáék javaslatát elfogadva a Cimon de Pala sziklafala alatt emelkedő dombocskákra - a térkép által jelölt két turistaházat megcélozva - kezdtünk felkapaszkodni. A csúcs - azután, hogy a pakolóból megörökítettük - e nap többet már nem bújt ki a felhők mögül.
Hol meredek, hol kellemes ösvényen hamar a hágó fölé emelkedtünk és néztünk farkasszemet a csodás, egy-két helyen havas sziklákkal. Az általam javasolt, távolabbi turistaház, a Baiata Segantini (2170 m) - ahová ülőfelvonó is közlekedik - mellett csodás környezetben, kis tengerszemet is találtunk; szemben vele amilyen közelről csak lehet, a Cimon de Pala óriás fala magasodott, teteje már felhőbe veszett. Közelről szemlélhettük a hófoltokat, gleccsereket is. Szinte el sem hittük, annyira meseszép volt. Meglepett, hogy míg a Dolomitokban alig találkozni magyarokkal, az emlékmű mellett ülő három fiatal fiú épp magyar volt.
Még két napunk volt hátra a Dolomitokban: másnap én újabb kerékpártúrára szándékoztam indulni, az utolsóra a hét alatt. Ami az útvonalat illeti, 4 hágót szerettem volna leküzdeni, előbb a Fedaia hágót, majd az oly rég óta várt, szinte végig 10%-os Giau hágót, utána a nem túl meredek Falzaregót és végül az ismert Pordoi hágót. Hosszú túrának ígérkezett.
Györgyi Gábor