1999-es Tátra túrámra már úgy indultam el, hogy ez lesz az utolsó. Tudtam, hogy az elmúlt 5 Tátra túrám már elegendő tapasztalatot és önbizalmat szereztem ahhoz, hogy egyedül is neki merjek végni Nyugatnak:
arra kerekezzek, amerre Szlovákiánál is jobban vágytam: az Alpokba!
Úgy alakult - persze így szerveztem magamnak -, hogy Tátra túrám után mindössze néhány napot töltöttem otthon és már indultam is az Isztriára!
Két nap alatt Magyarországon kerekeztem végig, majd következhetett Horvátország, azon belül pedig második éjszakámon máris egy vadkempingezés. Harmadik horvát napomon gyönyörű tájra leltem a Risnjak Nemzeti Park hegyeiben, majd tapasztalhattam meg azt az érzést, amit egy kerekes érez, ha önerőből jut el a tengerhez. Teljesen más élmény, érzés úgy sétálni az Adria-parton, hogy nem autóval érkezett az ember, hanem minden kilométerben az ő izommunkája van benne.
Opatijáról eddig csak hallottam, ezúttal saját szememmel gyönyörködhettem a felkapott kisvárosban. A következő két nap végigjártam a korábban anyuékkal felfedezett kisvárosokat. Rövid olasz szakasz után érkeztem meg az Alpok hegyei közé,
ahol több évnyi vágyakozás után leküzdhettem a Vrsic hágót és szintén saját erőmből jutottam el a Bohinj-tóhoz és Bledbe. Hazaúton még egy kerékpármarathon várt rám Ausztriában: nem mindennapi élmény volt a 160 km után kordonnal kísért úton, emberek tapsa közepette a célba érni.
