1997. július 26-án hajnali 4 órakor még javában aludt a város. Két szolnoki legény Maráz és Rédei Zoltán már csomagjaikat pakolták sokat látott kerékpárjaikra. Jómagam - Györgyi Gábor - Budapest mellett, Budakalászon készülődtem. A szlovák és a lengyel Magas-Tátrába készültünk kerékpárral.

A csapatból Maráz Zoltán a legtapasztaltabb, ő már korábban 7-szer járta meg a Kárpátok szlovák emelkedőit. Rédei Zoltán és én eddig kétszer-kétszer tartottunk vele, legutóbb 1995-ben már hármasban együtt tekertünk. 13-14 naposra terveztük az útvonalat. Éjszakáinkat többnyire vadkempingezéssel szándékoztuk megoldani. Nehéz volt az első nap megszokni a 20-25 kg-os csomagot, ráadásul utunk legvégén hosszú emelkedőt kellett leküzdenünk. Este 160, illetve 220 km-rel a lábunkban fáradtan, de végre már együtt tervezgethettünk a Bükk tetején fekvő répáshutai vadászházban.

Reggel szeles, napos időben vágtunk neki az újabb 130 km-nek, melynek végcélja Szlovákia volt. A főutakat kerülve, lassan érkeztünk meg az Aggteleki-hegységbe. Nem sokkal naplemente előtt keltünk át a határon. Már az első napunk estéjén bemutatkozott Szlovákia egy rövid, 12%-os meredek bukkanóval. Sátorhelyet egy patakparton, bokroktól takarva találtunk. Napsütéses, szép időben másnap már Rozsnyón reggeliztünk. Néhol még lehetett magyar hangokat hallani. A kis csapatunk a városban szétvált. Zoliék - mint két éve is - egy szép, csendes kellemes erdei úton érkeztek kora délután a 700 m magasan fekvő Dedinky-tó partjára. Én a kegyetlen, 8 km-en át 7-10%-os meredek krasznahorkai emelkedővel ismerkedtem, majd kerülőúton érkeztem a megbeszélt találkozóhelyre. A jéghideg vízben az izzasztó emelkedők után nem is volt kellemetlen a fürdés. Estére az évek során hagyományossá vált táborhelyünkre, a fenyőink alá tóltuk fel kerékpárjainkat.

Negyedik nap reggel korábban kezdődött a program, hiszen a közeli nová lesnai szálláshelyig még útba szándékoztunk ejteni a távolabbi, hatalmas szepesi várat. Igyekeztünk mindent érintetlenül hagyni magunk mögött, nem feledve a Pilisszántón olvasott természetbarát mondatot: "A természet érettünk van, ne éljünk vissza bizalmával." Nagyon szép fenyvesben, élvezetesen emelkedő úton (2. fotó)kellett felkapaszkodni 1069 m-re. Iglóban és Lőcsén tett pihenő után már a vár felé kapaszkodtunk, mikor Zoliék - észben tartva a vissza, a szálláshelyünk felé is megmászandó dombok nehézségét - a visszafordulás mellett döntöttek. Estére társaságunk három fővel szaporodott, mivel autóval megérkezett Zoli családja. A falu, ahol magánháznál aludtunk, már évekkel ezelőtt berendezkedett a turistákra, szinte az összes házban található 150-180 Sk/fő/éj árú kiadó szoba.

Az éjszaka érkezett felhő, eső szertefoszlatta a napsütéses, szép programról szőtt terveket, így autóval tettünk kirándulást a Közép-Európa legnagyobb épségben levő, látogatható várához, a Szepes-várhoz valamint Lőcsére. Túránk során örömmel tapasztaltuk, hogy a lassacskán kezdik felújítani a belvárosokat: minden nagyobb városban szép benyomást keltettek a frissen festett házak, a virágok és a tisztaság.

Másnap napsütés ébresztette a kis társaságot. Szabad program volt, Maráz Zoli a családjával a lengyel Novy Targba autózott a vásárba. Rédei Zoli otthon a másnapi kerekezésre pihent, míg én Lengyelország tetejének, a 2499 m magas Rysy csúcsára kapaszkodtam fel hűsítő fenyvesekben, szép tengerszemekben gyönyörködve. Az utolsó kilométereken már a láncok segítségére is szükség volt a feljutáshoz. Odafent rengetegen pihentek, fantasztikus kilátás volt; körbe a kopasz sziklapiramisok, a mélyben pedig - a szlovák és lengyel oldalon is (Morskie Oko) zöld és türkiz színű tavacskák csillogtak. A tútra legmagasabban fekvő turistaházában, 2250 m magasan egy Rysy-t ábrázoló pólóval leptem meg magam.

Este hiába tüzeltem fel Zoliékat a másnapi túrára, reggel az ablakpárkányon esőkopogás ébresztett bennünket. Zoli határozott:"Nincs értelme maradni, útnak kell indulni!" Az ember ilyen időben még a kutyáját sem küldi ki; nekünk viszont menni kellett. Az első emelkedőn nem volt elég, hogy homlokunkon, orrunkon csöpögött a víz, még belülről is megizzadtunk. Előbb Tatrakotlinán, majd Zdiaron ültünk be egy kocsmába forró teát kortyolgatni(3-4.fotó). Bár kezünk is fázott a zimankóban való kerekezés közben, jó kedvünk nem hagyott alább. Kifejezetten vártuk a lankás emelkedőket, mert ott nem fáztunk. Sötét, szürke idő volt; 1000m magasan is felhők jártak. Lengyelországba lépve már csak szitált a köd, nem volt kedvünk tovább fázni, így a közelben a nedves fűszálak és csöpögő fenyőágaktól rejtve állítottuk fel sátrunkat és láttunk hozzá a reggel óta a lelket bennünk tartó tűz előkészítéséhez. Éppen átszáradtak az ágak, lángra kapott a tűz, befejeztük a vacsorát, mikor hirtelen megnyíltak az ég csatornái. Villámgyorsan letakartuk a nedvesség ellen védelmet nyújtó nylonnal a csomagjainkat, valamint a kerékpárokat, majd a sátorba húzódtunk aludni. Nem szűnt a csapadék reggelre sem, így délelőtt viccelődéssel tartottuk meg jó kedvünket. A varrások mentén a sátor lassacskán kezdett átázni, belül is pocsolyák alakultak, így pakolásra szántuk el magunkat. A 10-12 fokos hidegben mindössze fél óra alatt összecuccoltunk. Estére végül rászántuk magunkat és esőben begurultunk a Lengyel-Tátra 15 km-re fekvő fővárosába, Zakopanéba. A forgalmas korzón ezúttal hidegen hagytak a pompás kirakatok, az utcai árusok portékáinál sem időztünk; a meleg pizzériába igyekeztünk. A közelben találtunk kiadó szobát. Alig, hogy megszabadultunk csurom vizes ruháinktól a házinéni forró teával lepett meg bennünket. Fáradtságunk perceken belül mély álomra szenderített bennünket.

A felhők közül halványan átszűrődő napsugarak ébresztették kis csapatunkat. Mielőbb el akartuk felejteni a felhős, esős Tátra környékét, így hamar elhagytuk a várost. A szlovák határ felé pedálozva szép faházakból álló falvakon (leginkább: Chocholow) gurultunk át; a fenyőket lombos erdő, meleg ruháinkat pedig már a rövid biciklisnadrág váltotta fel. Visszakerekeztünk a nyárba. Igyekezetünknek köszönhetően a délután második felében már Szlovákiában az Árvai-tó egyik napos szabadstrandján szárítottuk nedves cuccainkat. Mint a hidi vásárban, úgy teregettük nedves ruháinkat a csónakház drótjaira. A lengedező szél hamar kiszárította az összes cuccunkat a nadrágoktól kezdve, a hálózsákon át a legfontosabbig, a sátorig.

Másnap már meleg napsütésben csodáltuk meg a meredek szikla tetejére épített Árvai várat, majd a folyóvölgyben hajtottunk tovább a szép virágos fahídjáról emlékezetes Dolny Kubinba. A várost elhagyva, nyári záporok elől előbb egy buszmegálló, majd egy kocsma fedezékébe bújtunk. Utunk során sehol sem, úgy itt sem volt bajunk magyarságunkból, sőt inkább még elismerően tekintettek teljesítményünkre. A tiltó táblák rengetegét látva elvetettük a Kis-Fátra Nemzeti parkban való éjszakázás ötletét.

Másnap kék ég alatt, egy meleg, napsütéses parkban elfogyasztott reggeli után kerekeztünk végig a sziklás Vrátna-völgyön. Túránk eme szépsége elvarázsolt bennünket. A kocsiút mellett átlátszó patak zubogott, fölötte vakítóan fehér sziklák csillogtak a sötétzöld fenyőfák közül. Az e napra tervezett 90 km-en semmi komoly emelkedővel nem kellett számolni, így gyorsan faltuk a kilométereket. Sztrecsnó vára alatt kis gyaloghídon keltünk át a Vág folyón. A forgalmas főúton, a folyóparton mindössze 20 km-t hajtottunk. Estére már újabb Nemzeti parkba érkeztünk, a Nagy-Fátrába. Másnap reggel megcsodáltam mindkét sziklás völgyet. Lenyűgöző volt a vegetáció, az erdő zöldjének megannyi változata, a csillogó napfény és a csobogó víz és az ébredező természet. Blatnicát elhagyva meredek kaptatóról szép kilátás nyílt a Nagy-Fátrára. (7-8. fotó)Erre a napra már csak egy komolyabb emelkedő volt betervezve, a 890m-es Harmanec-i hágó Besztercebánya felé. A város nevének hallatán egyre hevesebben vert a szívünk, egyre többet gondoltunk haza, emlékeztünk vissza a végéhez közeledő túrára. Örömmel hallottam Zoliéktól, hogy "ilyen kellemes, lankás és szép emelkedőn az égig is felmennék." Besztercebánya idén megint meglepett bennünket: szépségében meszze kiemelkedett a többi szlovák város közül. A főteret teljesen elzárták az autósforgalom elől, díszburkolattal látták el. Körbe csillogó kirakatok, cukrászdák, napernyők, virágok, kandelláberek és tisztaság fogadott. Egyelőre csak a belvárosban, de ez a kezdet, jó úton haladnak a túristák meghódításának útján. Estére már Zólyomban, Balassi Bálint szülővárosában, egy tóparton vertünk sátrat. Szalonnasütéssel tettük emlékezetessé az utolsó idegenben töltött esténket.

Másnapra már sok tájképi szépség nem maradt, de még így is volt okunk a vidámságra, örömre. Rövid emelkedő tetején, a Jávoros hegység oldalában kisforgalmú úton pedálozva láttam meg három-három szalmabálából összeállított, feldíszített, népi ruhába öltöztetett "nénit" és "bácsit". A magyar határ előtti utolsó falvakban már nyelvi problémaink nem voltak, csak az okozott gondot, miként költsük el megmaradt kevés pénzünket, hiszen a csomagjaink tömve voltak. Utolsó sátorhelyünket a Nyírjesi-tó partján találtuk meg. A félelmetes szúnyoginvázió rögtön a vacsora után a sátorba parancsolt minket, ránk is fért az alvás: másnap komáimra 160 km kerekezés várt, rám feleannyi. Utolsó reggelünkön örömmel sétáltunk be ismét magyar boltba, az utcán megjelentek a kutak. Hazaértünk: véget értek a hegymászások, visszatért a nyár, viszont véget értek a kalandok. Újabb egy évig már csak a fényképek, a tervezés és emlékeink felidézése marad. Jövőre pedig ismét nyeregbe pattanunk!

Összegezve 14 nap alatt 1250 km-t kerekeztünk 9300 m szintemelkedés leküzdésével. A tájképi szépségek és jó minőségű utak valamint a hazaihoz hasonló árak miatt a túrát minden hobbikerekesnek örömmel ajánlhatom.

Györgyi Gábor