1997.VIII.24, vasárnap 13.nap: KARAWANKEN RADMARATHON
Ködös reggelre ébredtünk, de nem ijedtünk meg; várható volt, hogy ha felszáll a köd, szép nyári idő lesz. Elérkezett a várva-várt nap, a 7. alkalommal megrendezett Nemzetközi Karawanken Kerékpármaraton. Az elmúlt héten megkóstoltam az osztrák alpesi emelkedők ízét; úgy éreztem jól sikerült felkészülnöm. Koránra kértük a reggelit: két-két zsömlét, kolbászt, szalámiféléket, sajtot és dzsemet. Ezúttal repetáztam: a két zsömle után kértem még egyet. Reggeli után gyorsan feldobtuk a bringát a kocsi tetejére, majd Ferlachba, a rajthoz indultunk. Míg a város felé autóztunk, láttunk odafelé tartó, a helyszínt biztosító rendőrautókat és a rajthoz igyekvő versenyzőket is.
A városka parkolójában - majd elállt a lélegzetem - már készülődtek a több nemzetiségű (osztrák, német, olasz, szlovén) versenyzők. Egyesek az utolsó beállításokat végezték el, mások falatoztak, volt aki lábát kenegette izommelegítő-krémmel. Csomagtartós, sárhányós, kormánytáskával (benne fényképező és esőkabát) és nehéz szerelőcucccal (össz. 5kg) megterhelt túrakerékpárommal kissé megilletődötten vettem az idegen tekinteteket. Míg készülődtünk a köd felszállni látszott, így lemondtam a hosszú cuccokról; rövidbe öltöztem. A főtéren már paravánnal választották el a majdani befutót, a városháza előtt pedig kis asztaloknál banánt, sportcsokit és gyümölcsjoghurtot lehetett reggelizni. Magamhoz vettem két ingyen banánt, csokit és benyomtam egy joghurtot. Banesto mezem zsebébe 2 banánt, 2 csokit tettem az anyutól kapott 2 müzlis szelet, egy Bounty valamint a keksz mellé. 180 km állt előttem, a térkép alapján ismertem a terepet: nem tűnt nehéznek, talán egyedül az utolsó 500 m szint, az utolsó hágó, az 1068m magas Schiedsattel. A tájékoztatófüzet 12%-os emelkedőt sejtetett. A főtéren a hangosbemondó az elsőként rajtoló profik legesélyesebbjeit mutatta be németül. Nem minden profi versenyzőnek volt jó lába. 3/4 9-kor elvették a profik elől a kötelet és sípszóra, a felvezető autó mögött elrajtoltak. Az igazi rajt a városon kívül, 2,5km-rel később volt. A profik után már az amatőröket szólították rajthoz. Apu videokamerával a kezében várta a rajtot. Míg a pisztolydördülésre vártunk, egy srác szólított meg: "Minek ennyi cucc..?" Mire én röviden: "Nem lesz gond!" - sokkal több nem jutott eszembe németül. A környéket rendőrök zárták le. Rajt előtt kisebb mozgolódás támadt; a 180 km-re vállalkozóknak előre kellett menniük, én maradtam; gondoltam úgy sincs jelentősége. 8:55-kor eldördült a rajtpisztoly: a 180-asok kis csoportja elrajtolt, én pedig - beszorulva a többiek közé - nyugodtan vártam, hiszen végtére is nem versenyként fogtam fel. Két célom volt, egyrészt legyőzni a kihívást, másrészt gyönyörködni a Dráva környéki lankákban és a sziklás Karavankák hegyvidékében. A köd felszállni látszott, szép nyári időre volt kilátás.
A pontosan 9 órai rajt után, alig hagytuk el a várost, a mezőny máris rákapcsolt: az Óbudai 200 km-es teljesítménytúra 35 km/ó-s tempójához mérten magas iramban vágtunk neki a 180 km-nek. Sebességmérőm 45 km/ó-t mutatott, nem tudtam ellenállni a versenyzési kedvnek. A K-200-zal ellentétben itt nem tudtam a 15 fős spiccen maradni. Lassan elengedtem a sűrű mezőnyt és a hátsó negyednél megtaláltam a hozzám hasonló kvalitású srácokat, ahol még tülekednem sem kellett. Az élboly lassan távolodott. Az emelkedők aljában kissé összébb torlódott a sereg; meg is lepett, hogy a spiccet vezetők sem sokkal jobbak a hegyen, az emelkedőn ők is 15-20 km/ó-val hajtottak, meredekségtől függően. Drávaparti kis csendes falvakon kerekeztünk át, a terep a hullámvasúthoz hasonlított. Jobbról a Karawankák csúcsai lassan bújtak elő, míg balról a Drávát övező magas löszfalak tetszettek nagyon. Jellegzetes táj volt. A kilométereket falva nagyon élveztem a hangulatot, a rengeteg komoly kerekest. Néha bizony ért még meglepetés: éppen nem emelkedett, síkon haladtunk, mikor egy ősz hajú, ötvenes fickó könnyedén húzott el mellettem; később a emelkedőn én mutattam neki a hátam. Ausztriában még a középkorúak közt is nagy népszerűségnek örvend e sportág, sajnos Magyarországon kevésbé.
Az egyik legkellemesebb emlékem az egyik, kilométeres emelkedőn ért. Mezőn tapostuk a pedált, a balkanyarnál az út mentén nyolc-tíz kedves szurkoló állt és tapsolva nézte az egyre jobban szétszakadó kígyót. Talán mert még nem volt ilyenben részem, a kedvükért kissé megnyomtam a tempót és elhagytam pár fiút. Látva, hogy túrabringámmal is milyen jól tartom magam, németül buzdítottak engem is: "Bleib oben!" - azaz "Tartsd magad!" 40 km környékén éppen egy emelkedőn lassan elhúztam pár srác mellett, mikor az egyik megszólított, majd angolul beszélgetni kezdtünk. Neki is feltűnt a csomagom; elmondtam, hogy inkább túrázgatni szeretek csomaggal (oda, Ausztriába Magyarországról is 15 kg-os teherrel érkeztem), mint versenyezni. Szóba jöttek még a magyar teljesítménytúrák, majd elváltunk.
Galliziennél először keltünk át a Dráván, pár kilométert nyugatnak haladtunk. Fél kilométerrel előttem páran tekertek, de hiába szerettem volna csatlakozni mögéjük és hajtottam 33km/ó fölött, nem közeledtem. Mieger felé pár hajtűkanyarban emelkedőt gyűrtünk; a tetőn az egyik versenyzőnek az edzője dirigált egy kocsiból. 50 km után már másodszor hajtottunk át a Dráva fölött; a túlparton az első frissítőállomás (Labestation) várta a kerekeseket. Akiket én láttam mind megállás nélkül hajtottak tovább, csak nyújtották a kezüket a banánért. Szükségem volt pár perc pihenőre, így kényelmesen falatoztam egy-egy csokit és banánt. Az üdítőt a legfőbb szponzor, a Schleppe sörcég állta. A hegyektől távolodva keletnek, teljesen sík terepen haladtunk. Rövid szakaszon egy hasonló korú sráccal tartottuk egymás tempóját; ő nem tudott lerázni, én később igen. Örültem a társaságának, mert így tempónk nem csökkent 35km/ó alá. 63 km után, még a harmadik Dráva-híd előtt vált szét a 180 km-es és a két rövidebb táv útvonala. A felfestés mellett motorosok is mutatták a továbbhaladási irányt. A mezőny nagy része - kb. 500-an - a rövidebb távok útvonala szerint kanyarodott el, mindössze 47-en vállaltuk a 180 km-t. Páran - akik a szélárnyékomban jöttek - utánam is szóltak, hogy rossz felé megyek, én viszont mutattam a rajtszámom: "Gyerekek, én a 180km-esen indultam!" Szinte magamra maradtam; semerre nem láttam társat, csak jó fél órával később.
Kellemes csalódást okozott, hogy bár egyedül kellett hajtanom, tempóm nem csökkent. Reggel az első fél órában sikerült felvennem a verseny ritmusát és ezután már egyedül sem okozott gondot a 30 km/ó tartása. Edling felé néha-néha hátranéztem, de a két feltűnt fickó nem közeledett. A 80-as főúton, egy kis emelkedő tetején álltam meg bekapni egy müzlis szeletet és egy banánt. Pihentem pár percet; a követőim nem értek be. A Dráva északi partján haladva nagyon megragadott a táj; fenyők oldalában és a hömpölygő, csillogó folyó mellett pedáloztam. Fotózásaim alkalmával többször is ugyanaz a bringáspáros hagyott le, akiket később visszaelőztem. Úgy éreztem ők is hasonló fejjel jöttek a megmérettetésre; sokat gyönyörködtek, beszélgettek, őket sem hajtotta a tatár. Éppen átléptem a 100 km-t, mikor Lavamündbe, a második frissítőállomásra érkeztem (12:40-47). Ami az étkezést illeti engem is meglepett, hogy az út során elfogyasztott pár csoki és banán hogyan tudott megfelelő energiát biztosítani, hogy végig fitt maradtam. Egy helybeli család állt a bringások rendelkezésére; dobozokból osztották a müzlis szeletet és a banánt. Kérdezték tőlem: vannak még versenyzők? "Azt hiszem, még ketten! Pár perc és itt lesznek." Lassacskán befejeztem a falatozást, mikor megérkeztek; ők azt mondták: szerintük ők az utolsók. Nagyon meglepett és elgondolkoztatott: „-Gábor, nem engedheted, hogy utolsó legyél! Mindenképp ezek előtt kell a célba érni!"
Bleiburg (13:25-35) felé alig emelkedett az út, pár perccel járhattam a két koma előtt, de mivel a városkában egy tiszta benzinkútba kénytelen voltam a természet hívására betérni, utána már nem lehettem biztos benne, hogy utolsó vagyok-e, vagy sem. Bleiburgot elhagyva még mindig síkon hajtottam, szemem előtt azonban már feltűntek a Karavankák hegycsúcsai. Fényképezéseimnek köszönhetően minden elvesztegetett 2 perc 1 km hátrányt jelentett a srácokhoz képest. Csomagos túrámról már ismerős úton pedáloztam. Agyam üldözésre állítottam be, keményen, 30 km/ó fölött hajtottam a sík, néhol lankásan emelkedő úton. Sittersdorftól kezdve a szűk völgyben valamivel jobban emelkedett az út; még arra is ismerős voltam, hiszen pár napja arról érkeztem. Mivel már bő fél órája erős tempóval hajtottam, türelmetlenül kezdtem várni, mikor pillantom meg végre a két kényelmesen kerekező fickót. Eisenkappelre (14:30) már előttük érkeztem. Szerencsém volt, hogy tartalékoltam a müzlis szelettel és a banánnal, mert az utolsó frissítőállomás elmaradt.
A várost elhagyva a teljesítménytúra legnehezebb szakasza következett: 150 km-rel a lábunkban 4 km-es 12 %-os emelkedőn feljutni az 1069 m-es Schiedsattelbe. Eleinte egy szűk szurdokban kanyarogva vezetett az út a zöld mezők közé, majd megkezdődött a megmérettetés. Hiába tekintettem hátra, nem láttam a komáimat; úgy tűnt eléggé lemaradhattak. Fél kilométert a csatornázás miatt felbontott út helyén, köveken zötyögve kellett megtenni; szerencsére nem lett kerékgondom. A hegy oldalában napos, keskeny erdészeti út vezetett egyre magasabbra. Küzdöttem: a legkevésbé a gyönyörködés foglalkoztatott, bár pár foto itt is készült. Ezt a meredekséget szoktam meg az elmúlt héten: Ausztriában rá kellett jönnöm, hogy csak Magyarországon léteznek 6-8 %-os emelkedők, itt bármelyik hegyre indul az ember, legalább 8-10 %-kal kell számolni. Útközben többször is megálltam fotózni; addig is pihentem. Bizony egyes szakaszokon alig bírtam: ki kellett állni a nyeregből. Menet közben az utolsó frissítőt nyújtó család hajtott el mellettem autóval, a kisfiú nagyon figyelte az erőfeszítéseimet.
Lüktető fejjel értem fel a szép panorámával megörvendeztető tetőre (15:30-35). A parkolóban a legutóbbi frissítőt nyújtó család autójából a mankós kisfiú szólt hozzám: "Tíz perc előnyöd van!" Kifújtam magam, bekaptam pár falatot, kortyoltam egyet és már gurultam is. Mindössze 3km-t gurultam óvatos fékezések közepette, mert utána még újabb rövid kaptató várt rám: pár lankásan emelkedő kilométer a 965 m magasan fekvő csodaszép hegyi faluba, Zell-Pfarréba. A falu fölött előbukkantak a Karavankák fehéren csillogó, 2000 m-es sziklái. Visszatekintve hasonlóan szép volt a sziklás Hochobir is. Lefelé gurulva nem örvendtem az ellenszélnek, annál jobban viszont a hátam mögött látható csodálatos Karavankáknak. Ildire gondolva már csaknem kimondtam: "Ich habe es geschafft!, azaz MEGCSINÁLTAM!" Gurulás közben már azon gondolkoztam, bárcsak anyuék, a kértnél hamarabb visszatértek volna a városba. Reggel azt beszéltem meg velük, hogy 5 körül várom magam a célba, ezzel szemben úgy tűnt fél óra előnyöm lesz. Reméltem, hogy nem kell majd rájuk várnom, egyrészt a filmezés miatt, másrészt pedig rá akartam őket venni, hogy mielőbb visszatérjünk a Karavankák sziklái alá, hogy lefilmezzék a fehér sziklasort; az én tekercsem a végére ért.
Az utolsó kilométereket Ferlach városában kanyarogva tettem meg. 16:25-kor érkeztem vissza a főtérre, a célba. Sikeresen fejeztem be életem első kerékpármaratonját, boldog voltam, mígnem.... Anyuékra sem kellett várnom; örültek nekem. Egyből a rendezőnőhöz, a célba mentem. Megleptem. Nem értettem pontosan mit mondott, de mintha azt mondta volna, hogy időn túl értem. Vonakodott mezt adni. Megkontráztam: "-Hiszen nem volt szintidő...! Ráadásul még mögöttem is vannak ketten!" Elcsodálkozott; megkérdezte biztos vagyok-e benne. Mondtam neki: kb 10 perc múlva itt lesznek a fiúk. Végül megértettem, talán mit akart előbb mondani: Ahhoz már későn érkeztem, hogy mezt kapjak, de adott egy Karawanken Radmarathon feliratú esődzsekit. Kiakadtam:" -Elnézést, de úgy érzem, hogy ha még szintidő sem volt és nem is túl későn értem be, ráadásul mások, kb. 500-an akik a rövidebb távot választották, nálam kevesebbet teljesítettek, akkor én inkább megérdemelném a mezt." Sajnálkozott - én már könnyeztem - , de a mezek elfogytak - mondta - nem tud azt adni. Megértettem, de szörnyen csalódott voltam. Addigi életem egyik legfontosabb eseménye volt ez a kerékpármaraton, évek óta vártam rá és hiába: az ami az egyik legfontosabb lett volna, nem jött össze. Igaz, hogy nem csak a mez érdekel, de már arról álmodoztam, mi lesz ha otthon a teljesítménytúrán megjelenek a mezben, mit gondolnak majd. Ki akartam emelkedni az otthoni bringások közül. Míg én padlón voltam, anyuék is mérgesek lettek rám: ahelyett, hogy örülnék a sikeres teljesítésnek, tönkreteszem a napjukat!
Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy az egésznapos vigasság a rövidebb távok versenyzőire, arra az 500 emberre volt kihegyezve. 1/2 5 tájban már alig ült ember a sörsátor alatt, tán zene sem szólt. A gratulációban sem éreztem az együttérzést, őszinte elismerést, mint Óbudán. Jól esett volna egy oklevél is!
Hazafelé nem ültem nyeregbe, autóval érkeztünk St. Jabobba. Mielőtt megkérdezett volna a házinéni, hogy miként sikerült a maraton, anyuék megkértek: töröljem ki a könnyeket a szememből és ne mutassam csalódásom. Estére a szomszéd faluba autóztunk vacsorázni. A vigasság, zene csak részben tudott magamhoz téríteni. Újabb egy évet várhattam egyik álmom teljes megvalósulásához.

Szeptemberben érkezett meg a hivatalos értesítés, az eredmény. A legjobbak (47-ből) alig több mint 5 óra alatt teljesítették a 180 km-es távot, én egyetlen magyarként - a pihenést levonva - 6 óra 15 perc alatt. A nyári 200 km-es óbudai teljesítménytúrával szemben most nem elölről, hanem hátulról lettem harmadik. De milyen mezőnyben...

Adatok:
TM: 6.15.47 DST: 176,13 TR/D: 180,01 AVS: 28,1 MXS: 71,5
Szintemelkedés: 400+250+60+40+200+150+40+570+100 = 1810m szint