Szerzői jogok!

Hágóim bemutatása
(1994-2006)

2003 - Horváto.,
Montenegro

2002 - Görögo.

2001 - Svájc

2000 - Dolomitok
Garda-tó
Velence>

1999 - Tátra

1998 - Tátra

1997 - Tátra

1995 - Tátra

1993 - Tátra

Cikkeim

További
túraleírások

Áttekintő oldal

Aug. 21. Nockalmstrasse

1997. aug. 19.
Helyi túra: Villach - Nassfeld pass (1530 m) - Pontebba - Sella Nevea (1190 m) - Tarvisio - Villach

1997.VIII.19, kedd 8.nap
Ismét azzal kezdtük a reggelt, hogy az Alpesi-panoráma időjáráshelyzetjelentést, majd reggeli után a 9 órás időjárásjelentést is: Vorarlberg és Közép-Ausztria kivételével mindenütt százágra sütött a Nap, csak nálunk maradt - Györgyi módra - sok felhő. Bízva a front gyengülő esőerejében és, hogy dél, azaz Olaszország és nyugat felé talán valamivel jobb az idő, egy egész napos kerékpártúrára szántam el magam. A 3 nagy terv közül talán a legkönnyebbet választottam, mindössze két hágó várt rám: először 600 m magasságtól 10 km-en át az 1530 m-es Nassfeld-hágóra felkapaszkodni, majd gurulás után már Olaszországban 360 m magasról az 1190 m-es Sella Neveába felkanyarogni. A másik két nagy túrát a hátralevő napokra terveztem beosztani: egyrészt a Nockalmstrasse és a Maltavölgy egy nap, másrészt pedig egy szlovén túra a Vrsic hágóra és a Mangart alá. Közép Ausztria nem lett volna jó ötlet, a szlovén túrára pedig napsütésben akartam menni.
A felhős időben nem kapkodtam el a készülődést. Míg anyuék fényképezőt venni indultak a városba én 10:20-kor vágtam neki a 160 km-es körtúrának. Nedves, ködös időben hagytam el Villachot, gyengécske vízpermet is hullott rám. A határmenti 85-ös útra az autópálya keresztezése után érkeztem meg. Előretekintve, a Gail folyó völgyében a távolban talán valamivel világosabb felhőket láttam, a hegyek persze ki sem látszottak a felhők közül. Hittem benne, hogy Hermagor felé szebb az idő, vagy legalábbis, mire odaérek szebb lesz. Arnoldsteinnél az út elágazott, az autósok közül sokan Tarvisióba, Olaszország felé fordultak. Kis buckák tetején kisebb forgalmú úton kerekeztem tovább. Kedves, kis templomos falvakon haladtam frissen. Hajtott a tettvágy: végre egésznapos túrára indulhattam, igazi hegymászásokra vártam. Feistritz után pár kanyaros szerpentinen ereszkedtem vissza a folyópartra; gurulás közben ismét felmérhettem az időjárás helyzetét, azonban semmi sem változott. A Gail folyón átkelve, közvetlenül a felhős Dobratsch alatt, immár a 111-es úton pedáloztam. Kellemes út ez, 100km hosszan, lankásan emelkedik fel 500 m magasról 1500 m magasra. Én mindössze 40 km-t szándékoztam végigkerekezni, ezalatt relatíve mindössze 100 m szintkülönbség várt rám, ám valójában több kisebb buckát is le kellett gyűrnöm a 2000 m-es hegyek lábánál. St. Paul-nál emlékszem egy hosszabb emelkedőre, itt az út kedvező irányba fordult, így a lengedező szél már csak kicsit zavart. Windische Hőhére (1110 m) a bucka tetejére érve elgondolkodtam, hogy mi lenne ha inkább ezzel a hágóval próbálkoznék meg. Végül két dolog miatt maradtam az eredeti tervemnél: egyrészt bíztam benne, hogy továbbkerekezve javulni fog még az időjárás, másrészt pedig nem hittem benne, hogy le tudnám küzdeni a 15%-os körüli emelkedőt.
Az elágazás után komoly emelkedőkkel már nemigen találkoztam. A Presegger-tó üdülőkörzetébe érve sok kemping reklámtáblájával találkoztam. Az egyik faluban kedves építőmunkások buzdítottak. 10 km-re lehettem Hermagortól, a Nap már egyre jobban erőlködött; úgy tűnt hamarosan megláthatom az árnyékom. Elmúlni látszott a szürke, barátságtalan idő. Hermagor (1/2 1 – 1) a hegyek lábánál fekvő, takaros kisváros volt. Annyira megtetszett, hogy egy kis emelkedőn neki is indultam a hegynek, hogy a várost felülnézetből, a templom mellől is megörökítsem. Több helyen már szerte szakadozott a felhő, kéklett az égbolt. Nem sokkal a város fölött, a hegyoldalban, a megmászandó hegysorral szemben ültem le egy padra megebédelni. Ölembe terítettem a konyharuhát és hozzáláttam zsömlét kenni, illetve a zsömléhez kolbászt vágni. A főtéren szép díszburkolaton tóltam a bringámat, megörökítettem a szép házakat.
Kellemes időben, vékonyabbra vetkőzve, de még hosszúnadrágban tekertem 10 km-t a völgyben. Még bele sem únhattam a monotonitásba, mire meg is érkeztem az 1530 m magas Nassfeld hágóra induló emelkedő tövébe. Átkeltem a folyón, majd - még a próbatétel előtt - egy benzinkútnál álltam meg vizet "tankolni" és rövidbe öltözni. Kellemes nyári időben, fölül pólóban indultam neki a 10 km hosszú kegyetlen emelkedőnek. Életemben eddig a legmagasabb, ahova – otthonról indulva -felkerekeztem, az 1500m magasan fekvő Poprádi-tó volt, Szlovákiában . Ezúttal ezt szándékoztam felülmúlni. Nehéz emelkedő várt rám. A térkép alapján tisztában voltam vele, hogy 10 km alatt 900 m szintemelkedést kell leküzdelem, ami 9%-os átlagmeredekséget jelent. Még soha nem mentem ilyenen; ilyet is csak az Alpokban lehet - állapítottam meg. Ezek már hegyek a javából.
Amikor a falu utolsó házai közt elkezdődött az emelkedő, még nem fárasztott: a kb. 7%-os kaptatón kényelmesen 15 km/ó-val kerekeztem, hátam jólesően sütötte a Nap. Ahogy a térkép is mutatta, hamar megkezdődtek a szerpentinek. Egy kicsit fenyők alatt, a határ irányába vezetett az út, majd a meredek hegyoldalban egyszer csak az út elkezdett szinte maga fölé kanyarodni és így tovább. Ezen a szakaszon már meredek volt, 9% körül. Csoporttársaim jutottak eszembe, amint a napon küzdve néha megpillantottam utam fölött elhaladó folytatást. "Ha ezt a klubban elmesélem..." A 10 percenkénti fényképezések elég pihenést nyújtottak, de annyira nem voltak hosszúak, hogy lemerevedjek. Eleinte még a szembülső, északi hegyoldalra is nyílt kilátás. Élveztem az emelkedőt; nem unatkoztam, mindig újabb kanyarok vártak és új kilátás, új sziklák. A csodásan kiépített úton hegyoldali viadukt-szerű áthidalásokkal is találkoztam. Az első két kilométer után már a legkönnyebb fokozatban, egyenletes 11-12km/ó-val forgattam a pedálokat. Néhány kilométerrel feljebbről szép kilátás nyílt vissza a korábbi szerpentinjeimre. Egyre jobban izzadtam, zöld pólóm egyre nagyobb felületen sötétedett be, mellkasom egyre jobban benedvesedett. Szerencsére a Nap még sütött, de hiába is reméltem a felhők csak nem akartak feljebb emelkedni. 5-6 km után, 1100 m magasságban a Nap is elbújt, lassacskán gyenge felhőbe, ködbe érkeztem: a fényképezőt elrakhattam. A gyakori hajtűkanyarok is véget értek, az út kisebb törésekkel az olasz határ, dél felé vezetett. Már nem volt olyan érdekes a táj, a meredekség viszont néhol kiparancsolt a nyeregből: kiemelkedve kellett hajtanom. Hosszasan azon gondolkoztam, vajon érdemes-e, át kell-e öltöznöm; átvegyem-e a nedves, hideg - ködben egészségre veszélyes - pólót egy szárazra. Átöltözés esetén úgy véltem, a tetőig abba is beleizzadnék és nem maradna száraz, ha viszont nem öltözök át, a tetőig még a csurom vizesben kell még maradnom. Maradtam ugyan az utóbbi esetnél; ezzel kapcsolatban egy kérdés maradt: a meredek emelkedő melegen tud-e tartani (engem és a pólót), vagy csak izzadságot okoz?
Az utolsó 3 km már nem volt olyan unalmas, hiszen akadt néhány leágazás ami már a hágó közeli panziókhoz, síterepekre vezetett, sőt ülőfelvonót is láttam. Nem lehetett már messze a tető. Ebben a magasságban már nagyon lecsökkent a látótávolság, a köd "derékig" ért, 100 m-re lehetett előre látni. Kissé úgy éreztem magam, mint a profi versenyzők a nagy viadalok magas hágóin tekerve. Erős ködben vettem az utolsó hajtűkanyarokat. Az út mentén tehérkék legelésztek, törpefenyők nőttek. A célegyenesben végre feltűnt a sorompó, az olasz és az osztrák zászló; mellette a ház tűzfalán pedig a magasságot olvastam örömmel: 1530 m. Hiába siettem, egy perccel túlléptem az egy órás határt; 61 perc alatt gyűrtem le a hegyet. 14:40 volt. Fáradtan, de kis mosollyal, a győzelem ízével a számban készálódtam le a nyeregből. Csillogó szemekkel néztem körbe a felhőbe bújt hegyekre, a határállomásra, a szürke, széltől fodros tóra. "Csak feljutottam" - gondoltam. Először 1530 m-en, valamint először Olaszországban; Budakalásztól kerékpárnyeregben jutottam el ide.
A hágón elég hideg volt, tán 15 fok lehetett. A hosszasabb gyönyörködés, pihenés előtt hamar átöltöztem; nedves pólómat levetve pár pillanatig félmeztelenül maradtam, utána viszont a rövid kerékpárosnadrágot, a pólót is átcseréltem; alulra hosszút vettem, fölülre mezt, garbót és pulcsit, majd később - az eső ellen - dzsekit is. A határállomás épülete mellett lassan eszegettem meg egy müzlis-szeletet és egy almát. Örömmel néztem körbe: nehéz leírni ezt az érzést; azt sugallta: de szép minden, feljutottam; egy órát küzdöttem, de cserébe ilyen szép helyekre juthatok fel emberi erővel. Miután az idő romlani látszott, a felhők rátelepedtek a tóra; igyekeznem kellett. Pecsétet kértem a határőrtől. Az elmúlt napi rengeteg pecsétet látva megkérdezte az okát. "Hát az időjárás - az elől menekültem ide, oda, valamint a hágók vonzottak" - válaszoltam.
14:55-kor hagytam el a szemerkélő esőtől szürke olasz-osztrák határt (foto). Nagyon jó érzés volt azt olvasni, hogy "ITALIA". Reméltem, hogy gyorsan ereszkedve és déli irányba gyorsan haladva szinte meg sem fogok ázni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha nem érek ki az eső alól, sőt netán csicsogó úton kell gurulnom, akkor a fékezéssel bizony komoly gondjaim is lehetnek.
A lejtőn 13 km alatt 970 m szintet adtam le. Az osztrák oldal után teljesen más jellegű volt az olasz rész; sokkal sziklásabb, fehérebb. Az út minősége valamivel gyengébb volt mint odaát, de nem okozott gondot. A gyakori hajtűkanyarok miatt nem igazán lehetett száguldozni, bár igazán nem is hiányzott. Sokkal többet jelentett, hogy 10km-en 900m szintet másztam fel és olyan magasra jutottam, mint előtte még soha. A rövid egyenesekben sebességem alig érte el a 40-50 km/ó-t, fékeznem kellett; a hajtűkanyarokat 20-25 km/ó-val vettem be. Egyáltalán nem féltem. Pár kilométer után megszűnt az eső, kiértem a felhők közül, már láttam a fehér sziklákat, valamint kilátás is nyílt délre. Szemközt kopasz fehér sziklák magasodtak. Sokkal szűkebb, mélyebb volt az olasz oldal; még nehezebb lehetett utat építeni. A mély völgyből kiérve hiába kémleltem dél felé az eget, sehol sem tűnt fel nagy foltban kék égbolt, sőt: nyugat felől szürke felhők fenyegettek. Az utolsó kilométereken már egyenesen, meredekebben és gyorsabban gurulhattam Pontebbáig, az első olasz településig.
Olyan tájba csöppentem, mint amiről anyuék sokat meséltek: Tarvisió környékén meredek, szűk völgyek, fákkal elszórtan díszített világos sziklájú hegyek, és – bár a növényzet nem mutatja - mediterrán jellegű hegyek. A Garda-tó környékére hasonlított, bár még nem jártam arrafelé. Megcsodáltam a tájat, majd a szűk völgyben az autópálya hol egyik, hol másik oldalán kanyarogva megkezdtem a lankás ereszkedést dél felé. Bár az út lejtéséből és gyorsaságából adódóan 40km/ó-val is lehetett volna száguldani, az ellenszél nagyon visszafogott; végigfújt a völgyön. A szürke felhők alatt a mély völgyben komoly erőfeszítésbe került a haladás. Pár kilométer után balra nézve csodás völgy tűnt fel; sajnos nem arra kellett lekanyarodnom; még várhattam. Mesébe illő táj volt. Korábban csak a Dolomitokat istenítettem, de - bár ez rideg táj, sehol egy mező - mindazonáltal lenyűzöző volt.
Chiusaforte (391 m) pár házból álló településénél ért véget a lejtőn való küzdelem, keletnek fordulva emelkedő vette kezdetét: 1190m magasra, a Sella Nevea hágóra vezető kaptató. A következő 19 km-en éppen 800 m szintemelkedés állt előttem. Lekanyarodtam a völgybe, átkeltem a patakon és - ahol még éppen volt tér - egy házikó előtt a pázsiton, illetve egy lépcsőn ültem le eszegetni. Ismét az ölemben megterítve eszegettem az energiát nyújtó zsömlét, dzsemet, kolbászt, májast. Hiába reméltem, erre sem volt szebb idő; sőt. Előretekintve, az eddiginél még szűkebb völgy fölött vésztjósló felhők álltak meg. Bármelyik pillanatban elkezdhetett esni.
1/2 5 tájban vágtam neki második hágómnak. A Raccolana patak sziklaszorosában lankásan kezdődött az utam: 18-20 km/ó-val hajthattam. Néhol rövid emelkedőkre kerekeztem fel, majd ismét szinte síkon pedáloztam. A magas sziklafalak közt éppen csak a pataknak és az útnak volt hely. Az út mentén térdig érő kőkorlát védte az utazókat. Éppen a pataktól kissé eltávolodva pedáloztam, mikor magam mellett váratlanul türkiz színű, csobogó vízfolyást pillantottam meg. A paradicsomba érkeztem.
Gyakran pillantgattam fölfelé, kémleltem az eget. Bíztam benne, hogy nem ázom meg. Emelkedőn 10-15km/ó-val hajtva az ember a bőrig ázás elől még elmenekülni sem tud, hiszen visszafordulni nem érdemes. Én sem fordultam volna vissza csak azért, hogy Tarvisió felé kisebb hegyeken át jussak haza. Eldöntöttem: ha esik, ha fúj, feljutok. "-Még jobb lenne anélkül" - nevettem. Nem emlékeztem, hogy valaha is másztam volna esőben hágóutat. Idén (1997-ben) ugyan sok kis buckát másztunk meg a Tátra oldalában esőben, de az más volt. Az is eszembe jutott, hogy azon a környéken kerekezek, ahova télen a Sanyi bácsiék szoktak menni síelni.
A völgy lankásabb részén haladva egy kis hosszúkás mezőcskén kerekeztem, mikor szemben egy kb. 40m magas vízesést pillantottam meg. A völgyben mindössze két, parányi településsel találkoztam, a másodikat, Strettit követően megkezdődött a szerpentinút. Hamarosan az út már éles hajtűkanyarokat vett, sőt előfordult, hogy függőleges sziklafal oldalában vezették el, 10 m-rel fentebb és éppen az alatta elforduló út mellett (fotó). Meg is örökítettem ezt: a visszaforduló föntebbi út fölé betont építettek védőeszközül a lepotyogó kövek ellen. "Ha ezt a klubban elmesélem" - örültem magamban. Kezdtem megközelíteni a felhők szintjét. 1000 m magasságban az út mellett már csak vaskorlát védett, ugyanakkor végre feltűnt a hágó sejtett helye fölötti gleccserszerűség, kis túristaház és sífelvonó. Már látszott a cél, ahová tartottam. Az utolsó kilométereken már házak is feltűntek, szerencsére csak itt kezdett el szemerkélni az eső. Már nem öltöztem fel. Nem is volt olyan vészes a hágó; sehol sem szenvedtem; végig 12-15 km/ó-val pedálozhattam.
A síparadicsom szállodái közé érve kellemes örömet okozott az út felett kifeszített ARRIVO felirat: úgy tűnt az elmúlt napokban bringaversenyt rendezhettek a környéken Sella Nevea-i befutóval. A cél ellenére, a gyengécske esőben még egy kilométert kellett felfelé hajtanom. Viszonylag későn, 17:40-kor értem az 1190 m magas Sella Nevea hágó tetejére. Hátam mögött 113 km, 1800 m szintemelkedés. A szürke felhők alatt sötét volt. Egy fa alá húzódtam bekapni maradék zsemlémet és egy müzlis szeletet. Hosszúnadrágot húztam, majd bő tíz perc időzés után el is hagytam a barátságtalan, de tájképileg szép hágót. Az első kilométereken alig lejtett az út; még esett. Vékony bringanadrágomban nem is volt melegem. Pár kilométerrel később, néhány hajtűkanyarral lejjebb, az eső alól és az erdőből kiérve, a távoli szürkeségben megpillantottam a jellegzetes alakú, oly kedves és rég várt 2677 m magas Mngartot. Az elkövetkezendő napokra elméletileg beterveztem a csúcs alatt, 2072 m magasan található turistaház feelkeresését, ám volt egy olyan érzésem, hogy mégis elmarad. Ez alkalommal láttam először a Mngartot.
A táj teljesen más volt, mint a hágó túlfelén. Tágas völgyben gurultam, oldalról érkező máskor bővízű patakok helyén, a nagy kőtengerben most kevés vizecske csordogált csak. Fenyők és lombos fák közt siettem hazafelé. A szürke, barátságtalan idő is a késő este benyomását keltette. Utam a szlovén határ mellé, majd onnan az olasz-osztrák határra, Tarvisióba vezetett. Legelőször a szlovén határ közeli Predil tavat vártam. Éppen mint elképzeltem: csodaszép, 2 km hosszú hegyi tavacska a 2000-2500 m magas hegyóriások között. A partra lesétálva a színesedő faágak közül szép fotót készítettem. Hála Istennek a felhők fölöttem már vékonyabbak voltak, nem kellett esőtől tartanom. Tarvisióig meglehetősen elhagyott, kopár, kietlen tájon tekertem: az első régi kopott, koszos települést Cave del Predilt hosszú kőtenger és bánya követte. Nem tetszett a táj, annál inkább az utolért, rojtos rövid-farmernadrágban tekerő lány. Nem véletlenül fütyültem oda neki.
Bár anyuék sokat meséltek Tarvisióról, nem tett különös benyomást bennem, nem volt szép. Egy-egy apróság tetszett, de jobbára forgalmi csomópontnak tűnt. El is tévedtem benne. Erre akkor jöttem rá, mikor megpillantottam a figyelmeztető táblát, hogy autóút vége, 250 m múlva autópálya kezdődik. Itt fordultam vissza és vettem a belváros felé az irányt. A központban nagy forgalom és piac, vásár fogadott. Talán megtaláltam a bőrpiacot? A főútra ráfordulva meg sem álltam a határig. Végre jó tempót mehettem, a szél sem akadályozott, sőt elült. Az autópályától nem messze, valamivel fölötte, a hegyoldalban pedáloztam és nézelődtem, pillantgattam a határ felé. Kitűztem magamnak, hogy 7 órára Ausztriába érek. Így is lett.
Nagyon jól esett, hogy a nap végén, tulajdonképpen már a Sella Neveától egészen hazáig gurulhattam. Kellett pedáloznom, de picit az út is segített. A határtól pár kilométeren belül ráfordultam a reggel megismert 85-ös útra; bezárult a körtúra. Arnoldsteinnél még egy apró emelkedőt kellett legyűrnöm; nyeregből kiemelkedve, lendületből értem fel a tetejére. Ismerős utak, nagy forgalom és az autópálya közelsége jellemezte az utolsó 15 km-t. Mint lenni szokott, a hátam mögött hagyott több, mint 150 km-re gondoltam és a két legyőzött igazi hágóra, az élményekre. És tényleg... a cipőm is megszáradt, nyoma sem maradt az esőnek. Nem bántam meg, hogy kockázatot vállalva kimozdultam és próbára tettem magam. Bár szebb lett volna tűző napsütésben küzdeni, gyönyörködni, de még mindig jobb volt, mint a szobában kuksolni.
19:43-kor gurultam be a szálló bringatárolójához; befejeztem a túrát. Meleg vacsora mellett nagy élményeim mesélhettem. Nem okozott gondot az elalvás.

Adatok: TM: 6.49.25 DST: 163,60 AVS: 23,9 TR/D: 163,60 MXS: 58,2
Költségek: 20 ÖS = 306 Ft
Szintemelkedés: 350+930+800+20 = 2100m szint